Born This Way (Sebastian Stan)

Sziasztok! Egy igen korán kezdődő, s hosszú munkával töltött napom után végül úgy alakult, hogy be tudtam fejezni ezt az elkezdett történemet! Remélem örültök neki, s van kedvetek elolvasni! Csoda szép estét, s hetet is nektek! Puszi, Dorka

"Inspiráció?" Born this way - Lady Gaga

Szavak száma? 2881

Egyetlen egy dolgom lett volna a következő fél órában, s az nem más volt: egyhelyben, nyugodtan ülni, addig a pillanatig, amíg az utolsó beállításhoz is szükséges sminket, s frizurát elkészítik nekem. Ezzel nem is lett volna addig a pillanatig probléma, ameddig agyam újfent elém nem tolta azt a tényt, miszerint nekem már úton a reptérre kellene lennem, hogy elkapva ezt az utolsó járatot még éppen odaérjek New Yorkba, a felvonulásra.

A Pridera.

Számomra az egy igen fontos ünnep, s talán jobban szeretem, s várom, mint a saját születésnapomat, ami igen nagy szó volt, hisz magamat ünnepelni azon az egy nap egy valódi álmom, de ez most valami egészen más volt.

Az utóbbi években pedig, ahogy életem fenekestől felfordult, s megadatott, hogy egy nagyobb platformon szólítsam meg az embereket ezt az egészet még közelebb éreztem magamhoz, legyen ez ellentmondás vagy sem. Minden évben megmozgattam a lehető összes követ, hogy ha csak arra az egy napra is, de ott abban a városban lehessek, ott, ahol minden kezdődött, ott, ahol én kezdődtem, a valódi életem.

Június a Pride hónapja, s nem csak ország szerte, de világszerte egyaránt, s ez őszinte boldogsággal töltötte el a lelkemet, hogy ennyien, ennyi helyen ünneplik az ultimate elfogadás ünnepét, de én szinte egyfajta kötelezettségemnek éreztem azt, hogy egy bizonyos Prideon ott legyek, a városoméban. S évek óta először úgy látszott a dolog, hogy le kell, hogy csússzak róla ugyanis a produkció, amin éppen dolgoztunk hatalmas csúszásban volt, az idegességem meg már nem csak lelkemben, de testemre is kihatott.

- Tarthatnánk egy 5 perc szünetet? – rendesen már sajnáltam a rajtam dolgozó embereket, hiszen mivel én nem tudtam nyugton ülni, ők nem tudták a munkájukat tisztességesen végezni, s így ez az egész nem vezetett sehová. Teljesen kezdtem úgy érezni magamat, mint egy türelmetlen kisgyerek a magam majdnem 30 évével is.

- Persze! – bólintott a fodrászom a tükörben rám nézve majd betűzve az éppen ujjai között tartott tincsemet hagyta, hogy kipattanjak a székemből, s köpenyemet összefogva magam előtt járásra bírva lábaimat elsétáljak előlük pár pillanatra, hiszen kellett egy kis friss levegő.

Hihetetlen, hogy mennyire sikerült ennek a hiánynak átvennie testem felett az irányítást, de egyszerűen valahogy a profizmus fogalma, s az azzal járó viselkedés akkor lépett ki gondolataimból, amikor rájöttem, hogy már esélytelen lesz, hogy barátaimmal ünnepeljem együtt az életet ezen a különleges napon.

Úgy gondolná az ember, hogy a XXI. században élve, mikor már az élet annyi területén olyan fejlődések történnek, amiket 20-30 évvel ezelőtt elképzelhetetlennek vélt mindenki, az ember vágya afelől, hogy kit szeret már nem egy olyan téma, amely meghökkenti a társadalmat, pedig… de. Sajnálatos módon.

Sose, ismétlen sosem tudtam felfogni azt az aprócska tényt, miszerint egy harmadik félnek mi köze van ahhoz, hogy egy páros azonos nemű emberekből áll. Vallom, hogy minden, egy felsőbb erő által teremtett élőlénynek joga van úgy élni az életét, ahogy azt ő szeretné.

Ha egy lány úgy érzi, hogy ő a lányokat szereti? Szeresse!

Ha egy fiú egy fiúban találja meg örök szerelmét? Őszinte boldogságot kívánok nekik, mert megérdemlik.

Ha valaki nem a megfelelő testbe született, miért támadjak őt? Nem értem.

S mi van, ha egy ember egyszerűen csak szimplán az embereket szereti, s nem lát, s nem is tesz különbséget aközött, hogy az általa szeretett személy vele ellentétes vagy éppen ellenkező nembe tartozik?

Ilyen voltam én is.

Igen… a testet is szeretheti az ember, de van ennél valami sokkal fontosabb. A lélek. S ha csak egy pillanatra is, de becsukná mindenki a szemét, s csakis a lelkével látna, máris nem tudna, s nem is akarna különbséget tenni két ugyanazt a levegőt lélegző égi teremtmény között.

- Valami újfajta fordulatot vett a fotózás? – hunyorgott a kamerába Sebastian, amikor látta, hogy arcomon ugyan még nem az elkészített smink van, sokkal inkább a kontúrozás vonalai elég viccesen díszítik a bőröm az eldolgozás teljes hiánya miatt.

- Hahaha. – grimaszoltam neki, majd fenekem alá vonva köpenyemet ültem le a padkára a járda szélén. – Új fordulat esetleg az, hogy még mindig itt vagyok… s nem úton New Yorkba! – biggyesztettem le ajkamat, s tértem köntörfalazás nélkül a lényegre. – Nyugtass meg, hogy nem vagyok gyerekes… - nevettem fel kínomban, s bele akartam ugyan túrni a hajamba, de mielőtt megtehettem volna azt eszembe jutott, hogyha abba én belenyúlok a fodrászom lehet annál fogva fog felakasztani, minden bizonnyal hajszálanként.

- Miért lennél gyerekes? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül. – Fontos számodra ez az esemény, ezt minden épeszű ember megértheti! – s ajkain egy bátorító, kedves mosoly jelent meg melyre én is egy mosollyal feleltem automatikusan.

- Úgy érzem, mintha a saját gyermekem születéséről maradnék le! – vallottam be ajkamat beharapva, s mellkasomban a fájdalmas lelkiismeret-furdalás érzése jelent meg.

- Tudod, hogy az technikailag… lehetetlen lenne! – billentette oldalra fejét vigyorogva, gondolkodva.

- Hát nem tudom… - sóhajtottam és tényleg úgy éreztem, mintha valami olyan darabot szakítanának ki a lelkemből, amely akkora sebet hagy majd ott, hogy azt meggyógyítani túlságosan hosszú idő lesz. - … de nyugi, nem vagyok terhes! – jegyeztem meg neki csak azért, hogy ne neki kelljen, mert, ha ő tette volna meg olyan furán jöhetett volna ki.

- Pedig… lehetnél! – kacsintott rám zsivány mosolyával.

- Nem gondolod, hogy 1: abba nekem is beleszólásom lenne, 2: ahhoz találkoznunk is kellene végre már? – vontam fel a szemöldökömet igen magasra.

- Lehet. – adott igazat nekem, mély gondolkodásokban elmerülve drámaian, majd a nevemet hallottam a tréler felől miszerint már nagyon hiányolnak az embereim, s Seb ebből éppen csak annyit láthatott, hogy én elfordítottam a fejemet tőle. – No mi az? – érdeklődött.

- Azt hiszem találtam egy jelentkezőt a jövendőbeli gyermekeim apjának szerepére! – kacsintottam rá, majd nehezen ugyan de feltápászkodtam a helyemről, a földről.

- Na, na, na, na! – höppögött nekem drámakirályként.

- Viszlát Sebastian! – küldtem neki egy csókot még a kamerába, majd kinyomva a telefont azt el is süllyesztettem a köpenyem zsebébe, s próbálva igen nagyon mélyről előásni munkakedvemet újfent a művészek kezei közé engedtem magamat.

Sosem volt célunk tagadni a kapcsolatunkat Sebastiannel, egyszerűen csak, amit nem kellett, nem toltuk más emberek arcába. A titkos találkák, az óvatos randik ellenére is mikor már több helyen is kezdtek gyanakodni kapcsolatunk létezésére közös egyetértést követően nem titkolóztunk tovább, ezzel együtt egyfajta tehertől is megszabadultunk viszont újat is kaptunk helyette. Tudtuk mire vállalkozunk, s nem akartunk hátrálni. Biztosak voltunk a kapcsolatban, magunkban, s ez így volt jó, egészséges.

A fotósok, a rajongók hada egyikőnknek sem volt újdonság, hiszen mindketten azok kereszttüzében éltünk mióta a szórakoztatóiparban dolgoztunk. Persze az más téma volt, hogy igazán hasonlítva egymásra egyikőnk célja sem volt az, hogy minden második nap vagy egyáltalán bármikor is szerepeljünk a búlvár magazinok címlapján, nem mintha ebbe valamikor is beleszólásunk lett volna. Míg ők tiszteletben tartották az életünket, a privát szféránkat, addig mi is kölcsönösen jólnevelten viselkedtünk velük. Ha fotózni akartak, hát fotóztak, ha rajongók megközelítettek minket egy közös fotó vagy esetleg egy aláírás reményében sosem küldtük el őket, hiszen nekik köszönhettük a munkánk létét, s miért is lettünk volna hálátlanok?

Viszont voltak alkalmak, amikor akarva, akaratlanul borult a bili, s nem számolva a következményekkel az események nem olyan véget értek, ahogy általában. Hiszen általában a rágalmak, a pletykák elsuhantak füleink mellett, s lelki békénk fenntartása érdekében mi sem kutattuk se online berkekben, se nyomtatott formában az ilyesfajta kitalált sztorikat. De volt, ami előttünk történt, volt, amit nem tudtunk ignorálni… s a valóság az volt, hogy nem is akartunk.

- Hogy mit mondott? – Sebastian egy jó barátjának éttermében vacsoráztunk egy közös szabadnapunkon, majd közösen zenét hallgatva telefonjáról fél-fél fülessel, ujjainkat összefonva sétáltunk egymás mellett New York lassan lehűlő utcáin. Néhány paparazzi nem kívánt távozni mellőlünk, de a szimpla ignoráláson kívül tőlünk nem kaptak semmiféle reakciót… egészen addig a pillanatig, amíg fél fülemmel meg nem hallottam egyikőjük illetlen szavait.

- Jól hallottad. – állt meg előttem az alak arcán olyan mosollyal, amit látva instant felfordult a gyomrom.

- Ne foglalkozz velük… - Sebastian továbbra is ignorálva őket hajolt közelebb fülemhez, s suttogta úgy ezeket a szavakat nekem. A helyzet viszont az volt, hogy abban a pillanatban, hogy fülemből kirántottam a fülesemet engem a „ne foglalkozz velük” politika már nem hatott meg.

- Feltennéd még egyszer a kérdésedet? – léptem közelebb hozzá, szinte úgy, hogy mellkasomon összefont karjaim érintették őt, majdnem. Volt olyan téma, ami azonnali olaj volt a tűzre, s pillanatok leforgása alatt lobbantotta lángra bennem a tüzet.

- Most akkor mi értelme is van ennek az úgynevezett biszexuális nonszensznek, mikor láthatóan a férfiakat szereted? – nézett megvetően rám, majd sajnálkozóan Sebastianre.

- Hékás, hékás, hékás… - szólt közbe Sebastian is, de kinyújtva a kezemet én őt kihessegettem ebből a beszélgetésből.

- Teljesen össze vagyok zavarodva! – játszotta az agyát. – Barátod védelmedre kelne, de te nem engeded… na most akkor mi is van? – váltogatta közöttünk tekintetét, s minél több időt álltam ott előtte egyre rosszabbul lettem… idegileg.

- Szerintem védelemre nem ő szorul… hanem te. – helyesbítette a férfi mondatát Seb, de én továbbra is csak a férfit néztem, némán, fogaimat összeszorítva, miközben jobb lábammal lassan dobolni kezdtem magam alatt.

- Höööhhh… - nevetett fel hisztérikusan a férfi. - … jaj, nyakamat teszem rá ez a ficsúr ki se tud elégíteni rendesen, azért nem vagy képes eldönteni, hogy most akkor mit szeretsz… hidd el, ha én… - s ebben a pillanatban történt meg az, hogy önerőmből úgy megfejeltem a férfit előttem, hogy egyensúlyát el is vesztette egy is időre. Ha olyan állapotban lettem volna megveregettem volna saját vállamat eme tett kapcsán, de valahogy ennek itt még nem volt vége, éreztem, hogy nincs, hiszen a szavak még kikívánkoztak belőlem.

- Nem mintha magyarázatra szorulna a szexualitásom, főleg ilyen férgek előtt, de tegyük tisztába a dolgokat egyszer, s mindenkorra! – léptem távolabb egy kicsit a férfitől, s fordultam a többi éhes hiéna felé, akik valahogy hirtelenjében megkettőzték számukat az elmúlt pár pillanatban. – A szerelmi életemben számomra nem léteznek nemek, ha szeretek egy embert azt sosem azért teszem mert bizonyos dolgokkal rendelkezik a lába között… vagy éppen nem rendelkezik. A primitív gondolkodású emberek, mint például ő itt mellettem… - mutattam az éppen orra miatt sopánkodó ember felé, a lehető legmegvetőbb pillantások társaságában. - … ezt úgyse érti. Attól még hogy most egy férfival vagyok az engem egy cseppet sem tesz kevésbé biszexé. Ha vele élem le az életemet attól én még nem leszek hetero, mert ez nem úgy működik… de aki nem akarja ezt megérteni, az nem fogja. Az emberek iránt érzett szeretet nem nemekben ölt formát, hanem lélekben, mondjuk erre bárki bármit is. – mosolyodtam el számukra a kameráik előtt, majd ekkor megragadtam hirtelenjében Sebastian kezét, akire eddig nem is pillantottam, lehet talán nem is mertem. – S most, ha már meguntak engem, örömmel távoznék maguk közül, hogy engedjem barátomnak, hogy egy csodálatos este után, csodálatosan kielégítsen, mert, hogy higgyék el… ki tud ám, de még mennyire! – kacsintottam rájuk, s közülük úgy törtem ki mintha csak éppen kilőttek volna rakétaként. – Ne nézz vissza, ne nézz vissza, meg ne állj, meg ne állj! – e két utasítás vált mantrámmá miközben szinte már futottam el az embertömeg elől, szorosan fogva Sebastian ujjait.

- Hé, hé, hé… lassíthatsz nyugodtan! Nem követnek! – szinte vissza kellett rántania ugyanis míg ő megállt egyhelyben én haladtam tovább.

- Úgy sajnálom Sebastian! Jézus, nagyon, nagyon, nagyon! – nem azért, mert kiálltam az igazamért, hanem mert őt is belekevertem a dolgokba, s végig kellett neki is néznie ezt az egészet.

- Szerintem extra szexi volt, ahogy kiálltál magad mellett! – jegyezte meg, mire végül én is megálltam sétámban, s ő abban a pillanatban pördítve hirtelen egyet rajtam mellkasára is rántott. Óvatosan törölte ekkor meg homlokomat, amin minden bizonnyal későbbiekben egy lila volt fog megjelenni.

- Majd, ha holnap letartóztatnak bántalmazásért… akkor is ezt fogod gondolni? – vontam fel szemöldökömet kíváncsian kérdezve tőle.

- Mindig is vonzott a látványod egy bilincsben! – állapította meg, s ekkor már derekamnál fogva tartott magához, s ajkai az enyémeken pihentek lágyan.

- Sebastian Stan! - nevettem ajkaira, s engedtem, hogy testem feladva a szolgálatot, ténylegesen a karjaiba omoljon.

- Hékás… te voltál, aki az előbb kamerák kereszttüzében jelentetted ki, hogy a barátod mennyire ki tud elégíteni az ágyban… nem hiszem, hogy ez már itt oszt vagy szoroz! – emlékeztetett a nem régen elhangzott kijelentésemre, de nem úgy tűnt ekkor mintha megsértette volna ez az igen nyílt nyilatkozatom, ami azért több mint meglepő volt.

- Nem csak az ágyban! – kapaszkodtam hirtelenjében minden erőmmel a nyakába, majd suttogtam úgy a szavakat a fülébe.

- A végem leszel te nő… - nevette el magát, s úgy egy az egyben kapott ölébe a járda kellős közepén.

- Tudod, hogy most már így kell hazavinned! – tartottam két kezem között csodaszép arcát.

- Lehet róla szó… - kacsintott, majd én nyakába borulva örültem az ingyen fuvarnak.

- Ahogy arról is, hogy előkerülhet a bilincsem otthon! – a szavakat nyaka vékony bőrére lehelve mondtam ki, alig hallhatóan.

- Hogy micsoda? – tartott hirtelen szorosabban, s nem, nem azért elejteni készült.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza incselkedve egy kicsit…

Őszintén nem vágytam semmi egyébre, minthogy visszaérve a szállodaszobámba arccal előre beeshessek a párnáim közé, s átaludva azt a nyüglődést miszerint nem New Yorkban vagyok átaludhassam, csakhogy amikor nyitottam szobám ajtaját valami gyanús dolog tűnt fel nekem. Nem voltam egyedül. A semmiből indult el a tv előttem, megtorpantam.

- Tudjuk, hogy a szíved szakad meg azért, mert nem lehetsz itt…! – kezdte az egyik ismerősöm.

- … de néha az élet ilyen akadályokat tol elénk, amit szimplán csak le kell nyelnünk. – folytatta egy másik, s konkrétan én földbe gyökerezett lábakkal álltam meg ott a szobám közepén, s mintha meg lennék babonázva tapadt tekintetem a képernyőre.

- S ha testben nem is tudsz itt lenni, lélekben itt vagy, mert, ha néha nem is hiszed el nekünk annyi mindent tettél értünk, amennyiért elég köszönetet se tudunk mondani neked életünk végéig sem! – egymás között váltogatták a szót, s lassan érezni kezdtem, hogy könnycseppek jelennek meg a szememben, s folynak le azok arcomon, mint forró láva cseppjei.

- S ne, el ne merj kezdeni sírni, mert hidd el odamegyek és lefejellek… tudod, mint anno egyszer te azt a paparazzit! - s ekkor öntudatlanul felkacagtam, könnyeimmel küszködve.

- Annál hősiesebb tettet isten bizony nem láttam még korábban! Kiálltál az igazadért, s kiálltál mellettünk… magadért, s mindezt újra és újra, nap mint nap újra megteszed, s őszintén büszkének érzem magam, hogy a barátnőmnek nevezhetlek téged! – s ekkor már nem csak én küszködtem könnyeimmel.

- Szóval most, ha velünk nem is, de a földöntúli barátoddal – akinek ez az egész az ötlete volt… - tette hozzá úgy, hogy tudta ezt nem kellene mondania, de azért mégiscsak megtette, kacsintva egyet. - … ünnepeld a boldogságot, az életet! – s konkrétan mindannyian egymás nyakába borulva küldtek nekem millió meg egy csókot a kamerán keresztül, ekkor lett vége lett a videónak, a villany pedig lassan felkapcsolódni kezdett.

- Mióta tudtad, hogy meglátogatsz?  - meg sem tudtam mozdulni, úgy álltam még mind egyhelyben, s úgy beszéltem hozzá. Tudtam, hogy itt volt, itt mögöttem.

- Mióta biztos volt, hogy nem érsz haza időben! – válaszolta halkan, s így ölelt át hátulról, halkan.

- Nem kellett volna… - ráztam meg a fejemet, mire óvatosan megfordított, hogy vele szembe legyek, s állam alá nyúlva úgy emelte fel tekintetemet az övéhez kapcsolva.

- És hagytalak volna egyedül? – tette fel költői kérdését. – Esélytelen. – ismerte el. – Hacsak néhány órát is, de együtt lehetünk… s ünnepelhetünk. – jegyezte meg, s ajkaimat úgy vonta sajátjaira. Otthon éreztem magam, végre otthon. Itt vele, csakis vele.

- Azokon a bolondokon tényleg az én fejemet ábrázoló póló volt? – nevettem el magamat amikor eszembe jutott a videó egy apró részlete.

- Dave majdnem kezeslábast is csináltatott magának… - felelte csatlakozva hozzám a nevetésben.

- Uram az égben! – ráztam a fejemet, s konkrétan nem hittem el barátaim szimpla létezését sem, de valahogy a Sebastianét sem.

- De nyugi küldtek neked is a közös pólóból… - bökött oldalra fejével, ahol konkrétan egy táskányi meglepetés várt még. A szokásos, különleges kiegészítőinkből, szivárványos gumicukrainkból, glitterből, flitterből engem sem hagytak ki, elküldtek mindent Vele. A szívem összeszorult, de ekkor már a boldogságtól. - … s tekintve, hogy gondolom fáradt vagy, így mit gondolsz egy filmezésről? Úgy hallottam van egy új film Netflixen, amit meg akarsz egy ideje nézni! – utalt egy filmre, amiről biztosan, hogy a többiek szóltak neki, merthogy neki mostanság nem hiszem, hogy említettem volna

- Love, Simon! – ejtettem ki hangosan is a film címét.

- Újra tiniszerelmes leszek, el sem hiszem! – kuncogtam, mint egy idióta, s felkapva az ajándéktáskát azzal együtt ugrottam be az ágyba, húzva magammal az életem férfiját is.

- De hát mi nem is öregszünk, sosenem! – rázta a fejét félig karjaiba zárva miközben szabad kezével már indította is a filmet a tvben.

- Én is így gondoltam! - bólintottam, s magam előtt kiborítottam az ágyra az összes jóságot, amit hozott nekem.

- Nem! – jelentette ki, mikor megragadtam a glittert, s a testfestéket. Tudta mi fog következni, de azt is tudta, hogy nem fog tudni tenni ellene semmit.

- Ohhh, dehogynem… - bólintottam határozottan.

- Nem! – próbált ellenkezni, de én ekkor már feléje fordulva, elfektetve őt az ágyon hirtelen mellkasára is másztam.

- Bébi, én így születtem… - kezdtem el dúdolgatni neki egy számot miközben csípőmet ringatva rajta a világ legcsillogóbb barátját kreáltam belőle, ezt egyszerűen nem hagyhattam ki.

- Még szerencse, hogy szeretlek! – grimaszolt miközben épp egy szivárványt rajzoltam borostája felé arcocskájára.

- Én gyönyörű vagyok így, hiszen Isten nem vét hibákat… - az én válaszom mindössze ennyi volt, csak ennyi. Tudta, hogy elvesztett engem ekkor egy felsőbb erő iránt ugyanakkor csak most kapott csak meg igazán. Így szeretett, én így szerettem őt. Pont.