Elite Girl (Guzmán, Carter Baizen)

Sziasztok! Úgy örülök, hogy végre hoztam nektek olvasnivalót! Néhány hete egy új Netflix sorozat, az Elite függője lettem (8rész, alig 8 óra az egész, könnyen darálható, nekem egyszerre sikerült meglesnem) és tudtam, éreztem hogy nekem kell írnom majd a benne szereplő kedvenc karakteremmel, s lám tessék írtam is… egy kis csavarral. A csavar pedig az, hogy az Elite világát összekötöttem a Gossip Girl világával. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Üdv Dorka

Szereplők? Mia Waldorf (Blair testvére) x Guzmán (Eliteből a szerelmem) x Carter Baizen + egyéb szereplők a két sorozatból

Szavak száma? 3362

Úgy tűnt, a számat hiába nyitottam ki, s azt hiába hagyták el szavak azt, az emberek nem hallottak meg engem, legalábbis azok, akiknek meg kellett volna, azok semmiképpen. Biztos volt ebben a késői nyári, augusztusi, new yorki levegőben valami, ami süketté tette az Upper East Side lakóit, de tekintve, hogy engem az utóbbi időben egyáltalán nem hallgattak meg lehet szimplán csak engem tüntettek ki ezzel a tulajdonságukkal.

- Mikor is jön a cserediákod? – tette fel a kérdést Blair, a nővérem, aki gondolkodás nélkül sétált be a szobámba, amin már meg sem lepődtem. – Amúgy is… neked nem el kellett volna kezdened pakolni? – a szobámban minden pontosan úgy volt, ahogy annak kellett lennie, a helyén, s semmi sem kezdett varázslatos módon utazó bőröndökbe és táskákba transzportálódni.

- Tisztázzuk a helyzetet… nekem nincs semmilyen cserediákom és nem is lesz! – s amikor gardróbom szélén észrevettem egy ruhát, amit kedves édesanyánk úgy gondolt, hogy majd hordani fogok annak ellenére is, hogy nem tetszésemet kifejeztem, azt megfogtam s gond nélkül dobtam a földre. – Illetve miért is pakolnék? – fordultam feléje, s ekkor már ő is igen közel állt hozzám, én pedig mint a legártatlanabb lény a világon pislogtam rá.

- Yves forogna a sírjában, ha látná mit tettél… - pillantott oldalra a földön heverő ruhára. - … és tudod… ezt úgysem tudod elkerülni, ez alól nem bújhatsz ki! – rázta a fejét, s kezét a vállamra tette nyugtatásképpen, ami Blairtől igen furcsa volt, mert, ha ember ismeri őt, jól tudja, hogy ő nem ilyen, de én mégiscsak a húga voltam.

- Blair… a végzős évemről van szó, az Isten szerelmére! – törtem ki, szerintem teljesen logikusan. – Miért nem fejezhetem be itt a tanulmányaimat miért kell az Ibériai-félszigetre átköltöznöm átúszva egy óceánt, s azzal elzárva magamat, egy teljesen új kontinensen a barátaimtól? Te se engedted volna, hogy anno ezt csinálják veled… - szembesítettem a tényekkel, amire tudtam úgysem tudna rákontrázni. - … sőt ohhh, ohhh, ohhh… ha csak megpróbálták volna megtenni ezt veled a várost képes lettél volna felgyújtani, csakhogy megmutasd ki a főnök! – s lelki szemeim előtt láttam, ahogy Blair a város lángjai előtt ott áll, s boldog mosolyával konstatálja a döntéseket még mindig ő hozza.

- Gondolj arra, hogy… a saját életedet élheted majd! – gyanús volt ez nekem, nem kifejezetten Blair tulajdonság volt az, hogy ennyire édesanyánk pártjára álljon.

- Saját? – kérdeztem vissza hisztérikus kacagással karöltve. – Szerinted nem tudom, hogy attól függetlenül, hogy a legjobb személyzetet interjúztatták mellém, egyben ki is képezték őket a kémkedésre? Nem most jöttem le a falvédőről… - forgattam a szememet.

- Waldorf vagy… ez a véredben van. – ismerte el, hisz tény volt, hogy a Waldorf nők több, mint fifikásak voltak.

- Ettől függetlenül… lehet tényleg jót fog tenni egy kis levegőváltás. – gondolkodott el, s velem együtt sétált hatalmas ablakomhoz, ahol együtt néztünk le a csodák városára.

- Esküszöm még a végén azt fogom hinni, hogy te is anya pártján állsz. -forgattam szememet, s igazából el sem tudtam hinni, hogy ez megtörténik, de úgy ténylegesen. – Te is azt akarod, hogy eltűnjek a városból egy teljes évre? – fordultam felé.

- Technikailag csak 10 hónapról van szó. – javított ki, magához híven. – Tudod, hogy anyáéknak fontos ez, a cégnek fontos ez… ha nem mész talán veszélybe kerül az egész. – mondta ki végül a valóságot is, amin nem volt mit szépíteni, tényleg így nézett ki.

A vállalat megkapta a spanyol befektetőtől a pénzt, s a további független működését, ha cserébe én ott fejezem be a tanulmányaimat, a Waldorf névvel színesítve a magániskola felhozatalát. Kölcsönösen szükségük volt egymásra, én pedig a járulékos veszteség voltam, az eszköz, akinek a véleményére senki sem volt kíváncsi.

- Még jó, hogy a XXI. században élünk, ahol az emberkereskedelem illegális… ohh várj csak! - tettettem gondolkodásomat, szúrós tekintetemmel pásztázva őt.

- Tudod, hogy ezt megteszed… nekem is sokat segítesz, sőt…- simította meg az arcomat kedvesen. - … igazából megmentesz engem, amiért örök életemben hálás leszek neked. – vallotta be őszintén, s látszott a tekintetén, hogy tényleg így gondolta. – S tudod… oda már Párizs is közelebb van. – a pillanatnyi érzelmes Blair ekkor tűnt el, de egyike voltam azoknak az embereknek, akik egyáltalán ismerhették azt a Blairt, s ez egy kiváltság volt, egy megtiszteltetés.

- Nem is bánom, tekintve, hogy egy az egyben új gardróbot fogok magamnak felépíteni! – vigyorogtam, s talán most volt az első alkalom, hogy ellenkezés nélkül elgondolkoztam az egészen, s habár volt még New Yorkban egy hetem, ez mégis haladás volt, mert azért még foggal körömmel ragaszkodtam a városomhoz… eddig a pillanatig.

- Helyes! – bólintott elismerően, majd az ezt követő néhány pillanatnyi néma csendben egyikőnk se igazán tudta, hogy mit is kellene mondanunk, de lehet a válasz a semmi volt. A lelkem ugyan fájt, de elmosolyodtam.

- Miss Waldorf… vendége érkezett. – ekkor jelent meg Dorota az ajtómban, s Blairrel egyszerre ráztuk meg a fejünket, s irányítottuk figyelmünket a házvezetőnőnk felé.

- Megérkezett a spanyol bevándorlóm? – jól tudtam, hogy ez egy hars megjegyzés volt, de pontosan nem érdekelt, tudtam, hogy az az egy hét az indulásomig elég hosszú lesz, s addig még lesz kb. ezer ötletem, hogy magát a célországomat hogyan is tűntessem el a föld felszínéről úgy kb. véglegesen.

- Miss Blairhez érkezett egy vendég. – pontosított Dorota, mire furán néztünk össze ugyanis igen kevés ember volt, aki tudta, hogy Blair egyáltalán a városban van már, a Chuckkal való nyaralásuk után.

- Ki lehet az? – tette fel a költői kérdést, s mikor Dorota válaszolni mert volna azt elcsendesítette egy kézlegyintéssel, s inkább megragadva csuklómat velem együtt indult a vendégét köszönteni, attól függetlenül, hogy én ezt akartam-e vagy sem.

- Micsoda fogadtatás kérem szépen, egyszerre nem egy, de rögtön kettő Waldorf kincset kapok! – a lépcső felénél jártunk, amikor egy ismerős, ámde vészjósló hang visszhangoztatta a nappalinkat. Azonnal megtorpant Blair járásában, s nem mozdult tovább egy tapodtat sem.

- Carter… te meg mit keresel itt? – hangzott el Blairtől a legmegfelelőbb kérdés.

- Erre volt ám még szükségem, komolyan! – tártam szét karomat beszélve az égieknek, s mielőtt agyam teljesen felfogta volna az új ember érkezését inkább elindultam magamtól a lépcső aljára, céltudatosan a minibárunkhoz de a Carter kezében lévő whiskys pohár közelebb volt így elsőnek inkább azt ragadtam el tőle, húztam le gondolkodás nélkül, de mellette ettől függetlenül úgy mentem el, mintha ott sem lett volna.

- Áúúúúcs, ez fájt! – jegyezte meg mellkasához kapva, de mindezt már csak szemem sarkából láthattam ugyanis poharamat muszáj volt újratöltenem.

- Pontosan mit is keresel itt Baizen? Nem vettem észre, hogy a pokolban elkezdett volna havazni, ami az egyetlen egy opció volt, hogy újra felkereshess minket. – szívélyes köszöntésben nővérem is elsőrangú volt, mondjuk tény és való, hogy egy kezemen meg tudtam azt számolni, hogy hány ember örül úgy kb. bármikor is a megjelenésének.

- Az igazság az, hogy hoztam nektek valamit… vagyis pontosan neked. – s feléjük sem nézve éreztem, tudtam, hogy tekintetét ez az ember felém irányította.

- Na jó, erre az egészre szükségem lesz… - s inkább a whiskyt már ki sem öntöttem üvegéből, hanem a kristály tartóját egy az egyben mellkasomhoz szorítottam és úgy fordultam feléjük. A pokol kapui tényleg megnyíltak.

Carter pedig lassan kihúzott egy kulcscsomót a zsebéből, s azt kezdte pörgetni ujja körül, a mosolya pedig ami ajkaira ült az évek óta változatlan ördögi darab volt. Meg akartam volna szólalni, mire ő csak némán bólintott. Blair felé néztem, de arca az abszolút pókerarc volt, valószínűleg erről még ő sem tudott.

- Esélytelen! – ráztam meg a fejemet. – Szó sem lehet róla! Inkább alszok a híd alatt vagy költözök az Antarktiszra, de biztos, hogy nem. – ragaszkodtam véleményemhez, s testemben olyasfajta ideghullám futott végig, hogy el sem tudtam hinni, hogy még két lábon állok. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna a whiskeys üveget a tartalmával együtt, de olyannyira szorítottam azt magamhoz, hogy talán sosem fogom elengedni majd.

- Nyugi, a házhoz én nem járok… habár, ha szeretnéd. – mosolyodott el kaján módon, mire Blair félbeszakította:

- Eszedbe ne jusson Carter, mert hidd el magam foglak kinyírni, már akkor is, ha csak rágondolsz! – szólalt fel azonnal mellettem Blair, s a levegő feszültségét szinte késsel vágni lehetett volna, amikoris a lakás liftjének ajtaja csipogott, s azon két férfi lépett ki, s mindhármunk tekintete arra irányult. Chuck lépett ki a liftből egy ismeretlen fiú társaságában.

Magasabb volt mi Chuck, éppen csak egy leheletnyivel s habár nagyon különböztek elsőre, mégis volt bennük valami, ami azt ordította, hogy akár testvérek is lehetnének.

- Akarom én ezt egyáltalán tudni? – tette fel köszönösképpen kérdését, s Carter felé éppen oly megvető pillantásokkal nézett, mintha az éppen csak most irtott volna ki egy kisebb barátságos falut a közelben, ahol például a kedvenc sálát gyártják kézileg.

- Üdv Bass neked is! – nyilván Carterről mindez teljesen lepergett, ők ilyenek voltak.

- No és ő kicsoda? – irányította a figyelmet Blair az ismeretlen fiúra.

- Guzmán Nunier Osuna. – vette kezébe a bemutatását az új fiú, s ahogy megszólalt jól lehetett tudni ki is volt ő, csak éppen annyi volt a csavar az egészben, hogy nem őt „vártam”.

- Te nem Carla vagy. – jelentettem ki, végigmérve szemérmetlenül őt, lassan megközelítve őt.

- Nem éppen… - kacsintott, s szinte már csak suttogta a szavakat, legalábbis a whiskey ezt mondatta velem, ütős dolog volt ez a folyadék, ez tuti.

- Az égiek meg akarnak ölni, ez tuti. – tártam szét a kezemet újfent az égiek felé beszélve majd elsétálva Chuckék mellett a whiskyvel együtt szálltam be a liftbe.

- Te pontosan most hova is mész? – Blair kérdése volt az egyetlen egy releváns dolog, amit meg is hallott ezek után a fülem, éppen akkor amikor visszatartotta a lift ajtajának bezáródását.

- Három opció van: 1. detoxba mert megiszom mindezt egyedül 2. elköltözök a Déli-sarkra azonnali hatállyal 3. kivásárlom a lelkemet is a család költségére. – dőltem boldogan, vigyorogva a lift falának, s egy nagyot kortyoltam az üvegből. Ez valakinek a bankkártyájának nagyon fájni fog. Nagyon.

- A harmadikat támogatom. – jelent meg hirtelen Chuck is a lift ajtajában, s gond nélkül nyújtotta felém kártyáját, amit én szemrebbenés nélkül fogadtam el.

- Egy ember, aki megért engem. – mosolyom már olyan széles volt, s olyan állandó, hogy ajkaim, s arcom már fájni kezdett.

- De azért Guzmán tartson veled. – s éppen, hogy Blair elengedte a lift ajtaját, ami kezdett is bezáródni, s én meg próbáltam volna ellenkezni addigra a srác már mellettem is volt.

- Nincs szükségem bébiszitterre. – jelentettem ki feléje sem pillantva.

- Osztálytársak leszünk, alig egy hónappal vagyok idősebb nálad, nem az apukád akarok lenni. – válaszolta könnyedén, majd kivette kezemből az üveget, s gondolkodás nélkül húzta meg azt ő is miközben végig a szemembe nézett.

- Az apám ott hagyta anyámat egy modellért… egy férfi modellért. – pislogtam vigyorogva rá.

- Az én apám nemrég jött ki a börtönből, különböző pénzmosásos ügyek miatt. – válaszolta nekem mindezt úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna az. A szeme sem rebbent.

- Oh hát akkor tényleg szükségünk lesz erre. – mutattam a kristályüvegre a kezében, mire egyszerre kacagtunk fel, s ha fájdalmas is volt nevetésünk az egész lift tőlünk zengett.

- Lehet… - billentettem oldalra fejemet őt nézve. – Mia Waldorf. – nyújtottam felé kezemet, kézrázás reményében, végül is bemutatkozni még nem sikerült és ennyit megérdemelt.

- Guzmán Nunier Osuna. – ismételte el nevét újfent, s kézfogás helyett csókot lehelt kézfejemre.

- Aki kifejezetten nem Carla. – tettem hozzá.

- Pontosan. – ismerte el.

- Ettől függetlenül hidd el tudom ki vagy. – kacsintottam rá, majd mielőtt bármit is szólhatott volna az ajtó nyílt, s azon én tudatosan sétáltam ki köszöntve a portást egy fejbiccentéssel. – Akkor most jössz vagy sem? – fordultam vissza egy pillanatra, s így lépkedtem hátrálva a kijárat felé, majd mielőtt megfordulhattam volna vagy egyáltalán válaszolt volna megragadta ujjaimat, s úgy pördített a megfelelő irányba, vezetve maga mellett a kijárat felé.

- Kisasszony, a kocsijukkal némi technikai probléma akadt. – közelített meg az ajtónálló bocsánatkérő tekintettel.

- Az ott Carter Baizen kocsija? – pillantottam meg az ismerős kocsit, a problémamegoldásom a helyzet magaslatán volt.

- Igen kisasszony, de… - kezdett bele a férfi, mire én csak megráztam a fejemet, majd zsebemből előhúzva egy kis pénzt feléje nyújtottam azt.

- De semmi. Azt visszük. Az ördög maga, meg tanuljon meg sétálni. – döntöttem el, s még mielőtt újfent találkoztunk volna az említett emberrel Guzmánt magam után húzva huppantam be a kocsiba, s adtam is az ismerős sofőrnek az irányítást, aki egy mosolyt eleresztve indította is a motort éppen abban a pillanatban, amikor az ajtóban megjelent a kocsi valódi tulajdonosa. Az ablakot lehúzva mindössze a jobb kezemet, s ott is okosabban a középső ujjamat nyújtottam feléje, mert pontosan ennyi volt az, amit megérdemelt.

- Azt hiszem nem kedveled ezt a fiút… - jegyezte meg Guzmán, s még csak ekkor vettem észre, hogy ujjaink még mindig egymásba vannak fonódva, így hát szétszedtem őket végre s így kényelmesedtem el a kényelmes üléseken.

- Ez nem a megfelelő beszélgetési téma. – ráztam meg a fejemet, s dűtöttem hátra a fejemet elpihenve, de mivel a hajam fel volt kötve az nyomott mindent is, így inkább megszabadítottam magamat a tökéletes lófaroktól.

- Ahogy kétlem az új iskolai éved is az. – tette hozzá. – Tudom, hogy nem akarsz hozzánk jönni tanulni. – nem köntörfalazott, az elején tisztázta velem, hogy mit tud, ebben volt valami egészen szexi.

- Akkor pontosan miért is vagy itt? – fordultam feléje kérdő tekintettel.

- Hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről… vagyis pontosabban, azt akarom, hogy igenis… magadtól akarj oda jönni, velem jönni, utánam jönni! – hajolt közelebb s a szavakat szinte már ajkaimra suttogta. Ez a fiú sem volt szívbajos, úgy tűnt.

- El vagy tévedve. – kacagtam képébe, s úgy simítottam meg arcát minél puhábbat talán még sosem érinthettem, nem mintha ezzel kellett volna foglalkoznom. – Kétlem, hogy a barátnőd Lu is egyetértene ezzel a terveddel. – ezúttal én voltam az, aki halkan suttogtam neki. Mikor azt mondtam, hogy tudom ki, én azt tényleg úgy értettem. Az embernek, ha van egy Chuck Bass ismerőse, sőt igazából már lassan rokona, nem fogja azt nem kihasználni, s nem megtudni mindent arról a helyről, ahova épp száműzni kívánják, beleértve az utolsó apró pletykát is az emberekről.

- Az információidat updatelni kellene, señorita. Lu és én már szakítottunk. – folytatta, s ekkor már olyannyira közel hajolt, hogy ajkai érintették arcomat. Torkomban akadt a levegő egy pillanatra, s mikor ajkai egy csókot leheltek a fülem tövébe az a levegő csak elhagyta ajkaimat, meglehet a lelkemmel együtt.

- Kisasszony megérkeztünk. – szólt ekkor hátra a sofőr teljesen a hirtelenből jövő információval.

- Köszönöm. – s konkrétan úgy fordultam ki a kocsiajtón, hogy meg se vártam, hogy azt nyissák nekem, s még az sem zavart, hogy majdnem négykézláb landoltam a járdán, de csak majdnem. Guzmán ott volt mögöttem, szorosan mögöttem.

- Engedd, hogy segítsek! – kacsintott rám, majd elérte, hogy belé karoljak s úgy sétáljunk be az első üzletbe.

- Utálok társaságban vásárolni! – pillantottam fel felém magasodó alakjára.

- Hidd el én egészen más vagyok, mint a többiek! – jegyezte meg magabiztosan.

- Tudod, hogy ezt így kijelentetted máris azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy más, mint a többi. – konstatáltam a tényeket, majd megálltam sétánkban és kirántottam a karomat az övéből. – Most meg ha megbocsátasz addig szeretnék vásárolni míg össze nem esek, Chuck Bass támogatásával. Tudod, hogy az utamban vagy. – kocogtattam meg mellkasát mutatóujjammal, de ő egy tapodtad sem mozdult előlem. – Még mindig. – rebegtettem a szempillámat, s mivel észrevehettem, hogy ő bizony túl magabiztos, s túl makacs ahhoz, hogy elkerüljön előlem inkább én kerültem ki őt.

- Pontosan miért is nem Carla jött? – tettem fel Guzmánnak a kérdést, tudva, hogy levakarni ugyan nem fogom tudni magamról. – Vagy őt miért nem Lu helyettesítette? – s ekkor levettem egy ruhát az akasztóról, amit a tükörben magam elé mértem.

- Ez kékben jobb. – nyújtotta felém a megfelelő vállfát, s szavakkal be sem akartam neki vallani, hogy igaza volt inkább csak püffögve elvettem kezéből azt. – Luról pedig annyit, hogy tisztában vagy vele szerintem, hogy vagy nagyon jóban lesztek, vagy ki akarjátok kaparni majd egymás szemét, s az elmúlt egy órácska után elég erősen hajlok az utóbbi felé. Mindenkinek jobb, hogy én vagyok itt. – s egy újabb vállfát emelt elém. – Ez is csodásan nézne ki rajtad. – suttogta hátulról a fülembe.

- A kérdésemre még mindig nem válaszoltál. – állapítottam meg az igazat.

- Carla a hétvégén síelés közben eltörte a lábát… - jegyezte meg de a tükörben látható tekintete is egyetértett azzal a véleményemmel, hogy ezt ő se hitte el.

- Ühüm. Síelés. – bólintottam, s magam gondoltam hogyha két fiú egyszerre való fűzését síelésnek hívják feléjük, ám legyen. – És pontosan kinek is jobb, hogy te vagy itt velem Señor Europa? – fordultam feléje, mondatomba egy kevéske spanyolt is csempészve. Alig egy óra és máris úgy éreztem, mintha ismertem volna őt, ami igaz is volt, meg nem is.

- Micsoda kiejtés kisasszony. – váltott spanyolra, s én pedig automatikusan beharaptam az ajkamat, amit ő is észrevett mosolya alapján.

- Akkor én megyek is próbálni. – jelentettem ki, s észre sem vettem, hogy én is nyelvet váltottam, de szeme csillogása alapján úgy látszott bejött ez neki. – Az akcentusod szerintem szexibb. – egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt az infót, s mielőtt eltűntem volna az öltözőmben örömmel fogadtam, hogy az eladó egy pohár pezsgőt szeretne kínálni nekem, amit én gond nélkül húztam le, s így tettem a Guzmánéval is.

- Elment a maradék eszed is Mia? – néztem magammal farkasszemet s ahogy visszaütött alkoholmámoros szám illata mindenre választ kaptam abban a pillanatban. – Inkább próbálj te bolond nőszemély… - utasítottam magamat majd nemes egyszerűséggel engedtem magamról leesni egyszerű ruhámat, s bújtam bele abba először, amit Guzmán adott ide a vajszínű darab helyett. Tényleg jobb volt a kék változata, ez tagadhatatlan volt. – Ohhh ez…. – ekkor már nem az első ruhát öltöttem fel magamra, de ennek az anyaga oly barátságosan ölelte körbe testemet, hogy le se akartam már venni magamról úgy kb. sose. Lehunyva szememet öleltem meg magamat benne, s hagytam, hogy elmém is egy új univerzumba ússzon át.

- Tudod… én is szívesen ölelnélek. – hallottam meg ekkor egy hangot vészesen közel magamhoz, s mire észbe kaptam a képzelgés esélye teljesen elillant előlem ugyanis ő megpördítve

 magához rántott, s úgy nyomott a tükörhöz.

- Carter… - beszélni nem tudtam, nevét ajkaim szinte nyögték. – Mit keresel itt? – nyitottam ki szememet végre, s hiába is akartam mozdulni ő nem engedte. Akartam-e egyáltalán ténylegesen mozdulni?

- Valaki ellopta a kocsimat. – jegyezte meg.

- Helyesbítek… kölcsönkérte. – vigyorogtam. – De tényleg… mit keresel itt? – néztem a kékes, zöldes, szürkés csodáiba.

- Téged. – válaszolta könnyedén, mindvégig a szemembe nézve. – Ne menj Spanyolországba… tarts velem a világba! – simította meg a combomat mire lábaim zselévé váltak alattam. Ez az ember maga volt a két lábon járó katasztrófa okozó.

- Nem tudtam, hogy hirtelen Spanyolország ennyire vonzóvá válhat, de lám tessék… megjelensz és bumm. – összeszedve energiámat löktem el magamtól őt a fülke másik felébe. – Akár gyalog is elindulnék kb. azonnal, hogy tőled különböző kontinensen legyek. – mondtam neki abszolút kedvesen.

- Mia… - nyúlt volna kezemért, de én elhessegettem.

- Eszedbe ne jusson Carter, egy pillanatra se. Otthon éppen csak azért nem rendeztem jelenetet, mert Blair is ott volt és később Chuck is… nem akartam vérontást. Egyszerűen nem. – ráztam meg a fejemet, s kapkodtam is össze cuccaimat. – Pedig lehet az lenne a legkevesebb amit érdemelnél… - néztem rá megvetően, s habár megesküdtem, hogy soha eszembe nem jön többet léte, emléke az egész mégis ott volt. Előttem. Bennem. A bőröm alatt.

- Szeretnék… - kezdett volna bele, de félbe szakítottam.

- … eltűnni? Mert az szuper lenne. – jegyeztem meg majd mielőtt még egyszer ránézhettem volna kiviharzottam az öltözőből, meglehet kicsit túlságosan gyorsan. Egy pillanattal többet sem engedtem meg neki, hogy elraboljon tőlem. Nem érdemelte meg, főleg azután, amit tett.

Cartert senki se kedvelte a családban, Blairtől kezdve, Serenán át, mindenkinek meg volt a saját dolga ellene, ezért sem értem, hogy hogyan is eshettem ilyen információk tudatával a hálójába… és adhattam oda neki magamat, életemben először, még bárki fontos előtt. Ő volt az elsőm. S mikor azon az azóta átkozottá keresztelt reggelen kinyitottam volna a szememet mellette… ő sehol sem volt. Eltűnt. Azóta nem láttam. Egészen a mai napig.

- Hehehehhe, hova-hova? – Guzmán úgy kapott el hirtelen a boltban.

- Remélem eleget láttál New Yorkból, mert minél hamarabb szeretnék Spanyolországba indulni. – válaszoltam neki, majd fizettem volna mire ő a fülembe súgta, hogy ő már gondoskodott róla, s úgy távoztunk siettében a helyről.

- Mi történt Mia? – kérdezte tényleg aggódva.

- Csak ne hagyj egyedül kérlek, nagyon szépen kérlek téged Guzmán, egy pillanatra se… egy pillanatra se. Értetted? – volt valami nyugtató abban, hogy vele spanyolul beszéltem, a lelkemre hatott.

- Eszem ágában sincs…