Chemistry (Peter Kavinsky)

Sziasztok! Elkezdtem írni és napokkal később sikerült be is fejezni. Nem a legjobb, nem a legkreatívabb, de befejeztem, s én ennek nagyon örülök. Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szereplők? A lány x Peter Kavinsky (Noah Centineo To all the boys i've loved before-os karaktere).

Szavak száma? 3114

*Abban az esetben, ha nem láttátok a filmet is érteni fogjátok az írást mert a középiskolás terepen és Peter karakterén kívül nem vettem át semmit

Bármit megtanultam, de tényleg. Legyen az egy rövid szöveg, amit 5 perc után vissza kellett mondanom vagy egy több hónapos anyag, amire egy hétvégényi tanulást rászánva olyan színjelest írtam, némi idegösszeroppanás után persze, hogy magam is meglepődtem vagy éppen még az a fránya matematika is mindig összejön vért izzadva, de mégis ott volt egy mumus tárgyam, amivel bármennyire is próbáltam barátkozni semennyire sem ment. Ő volt a kémia.

Kezdetben próbáltam barátságosan közeledni felé. Nem a negatív oldalát nézve rögtön, megadni neki az esélyt hiszen nyilvánvalóan nem én voltam az Államok, sőt a világ egyetlen középiskolása, akinek ennyire elviselhetetlen kapcsolata volt ezzel a kötelező tárggyal, de így lassan év vége felé egyre jobban kezdett idegesíteni a létezése a tárgynak, s az is hogy végigülése egy-egy órának szabályszerűen a végtelenségbe nyúló időtartam volt. Milyen időhurokba kerülhetünk az óra folyamán, ahol 5 perc is kb. 50 perc lefolyása alatt telik el? Hihetetlen.

- T/N…- esküszöm, hogy minden figyelmemet a tanár kapta, csakis mondanivalójára és a táblájára felírt kínainak tűnő krikszkrakszra szegeztem tekintetemet, amikoris egy pillanatban olyan zone out momentumot élt meg testem, hogy csak nevem említésére sikerült varázslatos módon újfent az órán találnom magam. Pislognom kellett néhányat erősen, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi is történik körülöttem, s hogy a tanárnak jelezzem én ugyan itt vagyok szellemileg is, de valahogy az információk mégsem jutottak el agyamig pontosan teljesen.

- Hogy… micsoda? – hunyorogtam értetlenül, s a szavak, amiket az előbb meghallottam annyira nem voltak számomra értelmezhetőek, hogy testem azonnal el is utasította őket… pont, mint ezt a csodálatos tárgyat.

- Peter Kavinsky felajánlotta, hogy segíteni fog a tanulásban. – ismételte el a tanár mondanivalóját, mire agyamnak továbbra is az volt a reakciója, hogy minden bizonnyal balesetet szenvedtem, s a valóságos információkat pedig inkább blokkolta.

- Öhhhm… oké. – ennyi volt mindössze, amit ki tudtam nyögni, de értetlenségemet nyilvánvalóan tökéletesen tükrözte arcom közel se pókerarc jellege, majd hálát adtam az isteneknek, amikor a csengő felcsendült ezzel véget vetve ennek a szenvedésnek. – Itt valakinek elment az esze… - motyogtam magamban, s az említett személy felé még véletlenül se mertem nézni, hiszen mindez egészen biztos egy vicc volt, egy fergeteges átverés. Ha nem az előbbi, akkor biztos csak sikerült beszívnom valamiféle gázt, ami ronccsá tette az agyamat. Pont.

Az átlagosnál is gyorsabban szedtem össze a dolgaimat az asztalról, s még a kámfornál is hamarabb akartam eltűnni a teremből még mielőtt a tanár ezt a bolond ötletét egy szemtől szembeni beszélgetésben is elkezdi kifejteni, amikoris konkrétan asztalom kijáratánál egy magasba nyúló férfi test blokkolta a járásomat.

- Útban… útban vagy. – nem akartam fel sem nézni, s ha én balra léptem, akkor ő ugyanúgy tett, megtartva egy bizonyos távolságot, de nem hagyott szabadon közlekedni.

- Igazából Peter vagyok… Peter Kavinsky. – mutatkozott be úgy, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy ki is ő.

Meglehet többen azt hiszik, hogy egy kő alatt élek, mert nem igazán vannak barátaim, s igen keveset beszélek, éppen csak akkor, ha muszáj, de ettől függetlenül nyilván tisztában voltam az iskola egyik legismertebb fiújának kilétével. Nem az űrből jöttem szimplán csak… nem kedveltem az embereket. Nem kedveltem őket, mert nem tudtam velük hogyan viselkedni. Zavarba hoztak, kényelmetlen helyzetbe, s ha csak két szót is kellett velük váltanom úgy, hogy azt nem én akartam, akkor szimpla létem meg volt akadályozva.

- Tudom. – bólintottam, majd élve a lehetőséggel miszerint van itt másik kijáratom is, megkerültem az asztalt és ott hagytam el a termet a lehető leggyorsabb módon.

El nem tudom képzelni, hogy mi célból gondolta azt a tanár, hogy eme tanulási ötlete jó felvetés lesz, s hasznos is talán, de én egy pillanatot nem akartam megélni belőle, egyszerűen nem, sőt még az elképzeléstől is kirázott a hideg. Lehetőleg minél gyorsabban fel akartam venni szekrényemből az ebédemet, majd azt egy olyan szokásos helyen elfogyasztani, ahol az egy négyzetméterre jutó emberek száma velem együtt összesen egy. Egy ismerős érzés kezdte átvenni testem fölött az uralkodást. A vérem mintha nem rendeltetésszerűen folyt volna ereimben, s a tüdőm is rakoncátlankodott, biztosan egyességet kötött a lelkemmel, hogy ellenem lázadjanak. Biztos voltam benne.

- T/N… - hallottam meg egy hangot szekrényem felől, s abban a pillanatban azonnal sarkon is fordultam és indultam meg a másik irányba. Ennyit az ebédemről, illetve… hogy lehetett tőlem gyorsabb? Minden bizonnyal az égimeszelő lábai az én tömzsi, rövidke darabjaimmal ellentétben eredményesebb sétáló pálcikák. – Woah, woah, woah. Te aztán nagyon gyors vagy. – jegyezte meg, s már ott is volt mellettem, de én minden erőmmel azon voltam, hogy próbáljam ne észrevenni őt.

A napfényre jutva, tudatosan szlalomoztam az emberek között míg nem egy tőlük egészen távolra eső, üres padhoz nem jutottam, az én padomhoz. Ő még mindig ott volt velem.

- Te most… követsz? – kérdeztem meg tőle halkan, s a pad tőle távolabbra eső részén kezdtem el lepakolni és magamban kezdtem is imádkozni, hogy táskámban ugyan maradt némi müzlim tegnapról ugyanis mivel Peter megakadályozta a szekrényemhez való utamat ebédem hiányában jöttem ebédelni.

- Nem, nem, nem. – tagadta azon nyomban, nyilvánvalóan teljesen feleslegesen. – Csak gondoltam felfedezem az udvart. – nem tudom, hogy ez poén akart-e lenni vagy mi, de nem igazán hatotta meg lelkemet.

- Ahogy gondolod. – jegyeztem meg, majd magam alá húzva lábaimat, törökülésben dőltem az asztalra helyezett könyvem felé, s gond nélkül dugtam be a fülemet, hogy zenémet hallgathassam.

Egészen 5 perc erejéig még sikerült is kizárnom a világot lelkemből, ezzel igen megszégyenítve korábbi sikeres, igen tovább húzódó zavartalan pillanataimat, de úgy kb. a 6. perctől kezdve erősen égetett a rám vetülő pillantása. Peter Kavinsky ugyanis nem távozott társaságomból, sőt, hogy emelje a tétet leült mellém, s habár nem közvetlenül, de szeme sarkából néha rám pillantott. Nem szólt egy szót se, nem zavart… csak rám nézett. Telefonját nyomkodva, saját világában elmerülve ott ült veszélyesen és zavaróan közel hozzám.

- Egy: egészen para, amit csinálsz … kettő: mit akarsz? – muszáj volt ennek az egésznek véget vetnem még az előtt, hogy elkezdődne, illetve az egyetlen egy társaság amire szükségem volt most az az enyém volt, csakis az enyém.

- Milyen zenét hallgatsz? – s mielőtt felfoghattam volna, hogy mit is kérdezett ellopta fél fülesemet és úgy dugta göndör fürtjei mögött megbújó fülébe azt. – Wow, wow… Eminem. No ezt nem gondoltam volna. – jegyezte meg majdhogynem elkerekedett szemekkel, de mégis elismerő bólintásokkal.

- Kavinsky… mit akarsz? – húztam ki fülemből a másik fülest, s levéve szemüvegemet kezdtem orrnyergemet masszírozni miközben könyökeimmel támasztottam fejemet.

- A barátaim Peternek hívnak. – javított ki, s szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodott.

- Még jó, hogy ez a veszély nem fenyeget. – jegyeztem meg halkan, majd teljesen feléje fordulva először néztem tényleg rá, mélyen a szemeibe… meg is lepődött, de én is. – Nem tudom mit akarsz, de igazából nem is érdekel. Valószínűleg valami belsős poén ez közted és a barátaid között, talán egy fogadás akár, hogy pont te segítenél nekem, kackac jót nevettem, elmondhatod a haverjaidnak is nyugodtan… csak békén hagynál? Komolyan Kavinsky. – s ezzel le is járt az emberek között tölthető időintervallumom majd inkább felkapva cuccaimat indultam meg a távolba, szinte már-már szaladva. A saját határaimat feszegettem s ez egyre jobban kezdett feszélyezni, nem csak lelkileg, hanem fizikailag is.

- Pizzát rendelünk vacsorára, te milyet szeretnél? – anya ezzel a kérdésével nyitott be a szobámba, ahol a tanulnivalóm felett ültem próbálva edzeni az agysejtjeimet az idő elteltével egyre kevesebb sikerrel.

- Nem igazán vagyok éhes. – ráztam a fejemet, majd egy határozott pillanatban fogtam magam s hagytam, hogy fejem az asztalra essen a lehető legnagyobb koppanással.

- Enned azért csak kell, te lány… - mondta kedvesen, s bejőve a szobába hátamat kezdte el simogatni.

- Mi van, ha szkippelem a középiskola további részeit és például… magántanuló leszek, hmmm? – pattant ki a fejemből a legtökéletesebb ötlet.

- Szó sem lehet róla. – utasította el anya rögtön az ötletemet.

- Az egyetlen egy szem lányod egészsége érdekében sem? – csillant fel a szemem reménykedve, hogy tudok valahogy hatni rá.

- Ne butáskodj… több, mint ügyes vagy, hihetetlenül büszkék vagyunk rád édesapáddal! - nyugtatott meleg mosolyával, amikor az említett személy is éppen belépett a szobába.

- Kicsim… téged keresnek. – köszönt be ő.

- Menj anya nyugodtan, majd eszek valamit, később csak rájövök mit. – mondtam neki.

- T/N… téged keresnek, nem anyádat. – reagálta le apa a dolgokat.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- A tanulótársad… - bólintott apa, mire szemöldökömet magasra emelve ráncoltam homlokomat. - … Peter Kavinsky… - s amint meghallottam ezt a nevet konkrétan láttam magam amint levetem testemet egy szakadék széléről, s hagyom, hogy akár az óceán habjai vagy éppen a fák ágai befogadják maguk közé testemet, az élettelen testemet.

- Nem is mesélted, hogy van tanulótársad T/N. – csillant fel anya szeme, amiben jól láthattam, hogy annak, hogy ez az érkező ember az ellenkező nembe tartozott még jobban örült, minthogy jött hozzám valaki.

- Mert nincs. – jegyeztem meg rögtön abszolút nem viccelve, de őt ezt nem igazán hatotta meg.

- Na jó, kapd össze magad… addig mi lent leszünk. – vázolta fel anya ötletét, s mire erre válaszolni tudhattam volna ő már el is tűnt előlem.

Mozdulatlanul ülve székemen, erősen magam elé bámulva nem igazán tudtam, hogy mit is kellene csinálnom, kezdetben már az is sokkoló tény volt, hogy Kavinsky éppen a földszinten van szüleim minden bizonnyal terrorizáló cselekedetei alatt, amit ők maguk kedveskedésnek hívnak. Lehetetlennek tartottam azt, hogy az ajtómon keresztül én elhagyom a szobámat, s ekkor ahogy fordítottam a fejemet eszembe jutott, hogy nekem van…. ablakom is. Cipőt rántva magamra konkrétan repültem azon menekülő útvonalam felé, mindenféle gondolkodás nélkül, egy pillanatra sem hagytam magam gondolkodni. Anya szeretett kertészkedni, anya szerette a rózsáit futtatni a tornác szélén, én pedig most nagyon szerettem azt a tényt, hogy a rózsák falán le tudtam mászni… vagy valami olyasmi.

- T/N? – hallottam meg Peter hangját, s ekkor konkrétan majdnem leestem Pókemberre igen szégyent hozva ekkor. Nem az volt, hogy őt behívták? Miért van itt kint? Miért van itt egyáltalán? S ekkor történt meg az, hogy egy „Jézus Úr Isten” jelszóval reagálva arra, hogy rossz helyre nyúltam, hátravágódtam a rózsáktól, s hamarabb leértem a szilárd talajra, mint ahogy azt terveztem. El akartam temetni magam, azonnal, gyorsan.

- T/N… jól vagy? – a másodpercek töredéke alatt termett mellettem, mire én amúgy már tápászkodtam is felfele és kerültem is volna ki látóköréből, csakhogy a testem nem így gondolta, hiszen amint álltam felfelé kicsit megszédültem, s ő utánam kapott.

- Nincs semmi bajom. – motyogtam neki, s próbáltam kimozdulni tartásából, de igazán sikertelen volt ez a próbálkozásom.

- Gyakran esel le a tetőről? – újfent vicceskedni próbált, amivel újfent nem ért el semmit.

- Sétálni indultam. – jelentettem ki határozottan, majd ahogy pakoltam előre, egymás után a lábamat ő is úgy tett a sajátjával. – Sétálni… egyedül. – emlékeztettem őt zavaró érintésére.

- Nem akarom, hogy frontálisan találkozz a járdával, hidd el a fű és a virágágyás sokkalta kellemesebb landolási helyszín, elhiheted nekem. – mondta úgy mintha személyesen is próbálhatta volna ki az összes opciót, gyanítom így is volt.

- Én meg nem akarom, hogy kövess… meg igazából zaklass. Szerintem elég világos voltam délután. – jegyeztem meg majd minden erőmet összeszedve eltávolodva tőle egy lépésnyire már magam tartottam meg testemet, s úgy haladtam előre.

- Én csak segíteni akarok… tényleg. – mellettem jött már, szavai halkak voltak. – De neked eszed ágában sincs engedni… vagy legalább fontolóra venni, s ez fáj. – jelentette ki és mondanivalójának mintha ténylegesen meg lett volna az a fájdalmas hangvétele, de lehet csak esésemnek következményeképpen hallucinált agyam.

- Neked fáj Kavinsky? – nevettem fel kínosan egy pillanatra sem állva meg.

- Miért tűnik olyan hihetetlennek, hogy segíteni szeretnék egy lánynak minden hátsó szándék nélkül, de most komolyan T/N? Miért? – talán kétségbeesett volt a hangja, talán nem.

- Mert miért pont nekem? – ráztam a fejemet elképedve. – 3 év alatt egy szót nem váltottunk, nincsenek közös barátaink, egy közös pontunk sincs az életben… miért olyan móka neked nekem segíteni? – tettem fel a fő kérdésemet. – Ez csak egy kicseszett tárgy, ami nem megy nekem… nem én vagyok az egyetlen ember a világon ezzel a problémával. Miért nem ajánlod fel a segítségedet olyannak, aki vevő is rá? – kérdeztem meg tőle, s ekkor ahogy amúgy tértem le egy új utcára kissé felé fordultam.

- Mert én… Neked akarok segíteni…én… téged akarlak megismerni. – válaszolt mire én majdnem képébe nevettem, de ő ekkor nem mosolygott, egyáltalán nem. – Többet akarok tudni annál, amit láthatok órákon, amit szimpla megfigyelésből többet tudhatok rólad, minthogy például a zenéd nélkül egy tapodtat sem mozdulsz, a szendvicsedből mindig kiszeded a paradicsomot és undorodva dobod ki és hogy képes vagy bármit megtenni, csakhogy elkerüld az emberi kapcsolatokat… mert félsz tőlük.

- Szóval ki is esett a fejére? – ráncoltam homlokomat. – Jó színész vagy Kavinsky… tényleg nagyon jó.

Örömmel vettem, hogy hosszúhétvége kezdődött másnaptól ugyanis addig sem kellett iskolába mennem, s feleslegesen olyan emberekkel találkozni, akikkel nem akartam. Kavinsky valami boszorkányság következményeképpen a bőröm alá férkőzött, s habár próbáltam kivakarni onnan… egyszerűen nem ment. Nem és kész.

- Valahogy biztos megoldható lenne, nem? – még el sem kezdődött az óra, de én már a kémia teremben voltam, s a Tanár Úrral beszéltem a lehetséges opcióimról.

- Azt az órát is Tanár Úr tartja… csak másik időpontban. Miért is ne járhatnék arra az órára? Olyan nagy probléma lenne? – kétségbeesett voltam, nem kicsit, nagyon.

- Ez a te órád T/N, ebben a csoportban kell befejezned az órát, már nincs sok a szemeszterből, négykézláb is kibírod, ügyes lány vagy te. – veregette meg a vállamat mire én ezzel a mozdulatával párhuzamban szerettem volna a talajba is eltűnni.

- Hát jó. Köszönöm azért. – mondtam, majd nagy nehezen eljutottam végül a helyemre, ahova gondterhelten leejtve cuccaimat elfeküdtem a hideg padon remélve ettől majd felébrednek az agysejtjeim és valamiféle életkedvet is nyerhetek magamnak. Elképzelésemnek az univerzum két pillanat után ellent mondott.

- Jó napot! – ült le mellém Kavinsky, s tettjének miértjére inkább már rá sem kérdeztem, majd éppen másik irányba fordítottam volna a fejemet, amikor felém nyújtott egy füzetet.

- Ez meg? – kérdeztem gyanakodva.

- Ezt neked hoztam. – s ennyit mondott, több kommunikációt nem erőltetett felém, aminek én örültem a legjobban, de tényleg.

- A mai órán önálló munkát kaptok, mert nekem van egy kis elintéznivalóm. A táblán szereplő számolási feladatokat kell megcsinálnotok, majd óra végén beadnotok. Jó munkát! Ha elakadtok a padtársatoktól kérhettek segítséget! – mondta majd ezzel el is némult, de tényleg én meg a lehető legnagyobb undorral nyúltam a munkafüzetem után és kezdtem bele abba, ami egyszer a halálomat fogja okozni. Véletlenül viszont nem csak a munkafüzetemet nyitottam ki, hanem vele együtt azt is, amit az előbb Petertől kaptam, amit csak most figyeltem meg pontosabban.

- Ez egy kémiakönyv butusoknak? – ismertem fel a dolgot, az egészet valószínűleg az ő kézírásában.

- Butusoknak? – kérdezett vissza talán félve.

- Mármint… nekem. – vakartam meg a halántékomat.

- Nem volt szándékomban lehülyézni. – az arcán a tekintet, az abszolút félelem jelent meg. – Kom… - kezdett bele, de én megráztam csendesen fejemet.

- Köszönöm. – mondtam halkan, s valamiféle mosoly is megjelent az arcomon. Ő is meglepődött… de én is.

S az óra így telt, nem igazán beszéltünk, sőt semennyit se valójában viszont a kis könyvének segítségével életemben először tudtam valamit kezdeni a feladatokkal. Megoldani nem feltétlen tudtam őket, de valamiféle hasznos dolgot már végeztem velük és ez egészen különleges volt.

- Köszönöm… a könyvet. Tényleg. – már mindenki elhagyta a termet, csak mi maradtunk tekintve, hogy Tanár úr, minket jelölt ki a feladatok összeszedésére.

- Nincs mit, tényleg. – bólintott mosolyogva, s indult is volna útjára, amit ezúttal én akadályoztam meg, mindenki meglepetésére, még akkor is ha csak ezt szavakkal tettem.

- Peter… van egy kis időd esetleg? – kérdeztem tőle meg még azelőtt, hogy meggondolhattam volna magam.

- Mit szeretnél kedves? – pördült vissza rögtön, hogy felém nézzen.

- Volt egy feladat… amihez még a zseni könyvvel sem tudtam megoldani… esetleg tudnál, vagyis… segíteni… ha van időd, vagy nem tudom, talán, ha nem baj, de ha nincs időd… megértem. – ennyit arról, hogy összefüggő infókat is tudok kiadni magamból, nagy tévedésem volt ez.

- Nagyon szívesen! – bólintott, s ajkán megjelent az az ikonikus mosolya, ami fülétől füléig ért.

- Öhmmm… oki… szívesen…

- Szóval…. nézd csak… ezt így ni… és kész. – ott ült mellettem és mintha a világ legkönnyebb dolgáról beszélt volna nekem úgy magyarázta a feladatot… a feladatot amire ekkor már harmadjára futottunk neki.

- Menthetetlen vagyok. – nevettem fel kínosan és igazából kétségbeesetten is.

- Nem, nem, nem. Van egy ötletem. – s fáradtságot nem mutatva egy pillanatig sem fogta és zsebéből előkapta fülesét, amit azonnal szerelt is telefonjához majd odaadta nekem azokat, hogy helyezzem őket be.

- Nem értelek. – ráztam fejemet.

- Csak koncentrálj a zenére először… kapcsold ki az agyad, csak arra figyelj, majd utána… minden külső nyomás nélkül próbálj hozzálátni… úgy mintha itt sem lennék. – jegyezte meg, s addig tartotta a fehér füleseket a kezében míg én el nem vettem onnan azokat és… és úgy tettem, mint ahogy kérte.

Hagytam, hogy az ismeretlen zene kikapcsolja az agyamat és valahova egészen máshova vigye a gondolataimat, s a negyedik alkalommal, a könyv és egyéb Peter jegyzetek segítségével így újfent nekikezdtem ennek a csodának és… sikerült. Vért izzadtam, áthúzogattam a dolgokat, firkáltam és majdnem szét is téptem a füzetet, de sikerült.

- SIKERÜLT! – ordítottam el magamat, s Peter, aki eddig a saját dolgával volt elfoglalva, direkt kértem, hogy ne engem nézzen, ő is felkapta a fejét. – PETER, EZ SIKERÜLT! – ordítottam fel még egyszer, majd hirtelenjében az andrenalinlökettől egyenesen a nyakába ugrottam… így ülve is. S mire lereagáltam mit is tettem már nem volt visszaút. – Bocsi…Peter. - húzódtam vissza kínosan, de ő nem engedte el a derekamat. – Köszönöm. – suttogtam.

- Tudod, hogy először ma szólítottál Peternek… ugye? – jegyezte meg kíváncsian, mire lesütöttem a szememet.

- Az a neved… nem? – kérdeztem vissza kínosan, összezavarodottan mosolyogva. – Én pedig T/N vagyok… aki továbbra is szeretne élni a társaságoddal, vagyis… valami olyasmi. Már ha… segítesz nekem. – hebegtem össze valamit, kevésbé értelmes mondatokat.

- Egy feltétellel! – mondta ki határozottan.

- Mégpedig, hogy eljössz velem most uzsonnázni… mert… éhen halok! – jegyezte meg és hasára csapott.

- Ám legyen. – bólintottam rá mielőtt meggondoltam volna magam.

- Azt hittem nehezebb dolog lesz rávenni téged erre. – ismerte be és elengedve kezdte is összepakolni cuccait.

- Szerintem… ne játssz a szerencséddel Kavinsky. – vigyorogtam rá pislogva. – Még a végén rá kell jönnöm, hogy nagy hibát követek el. – s én is párhuzamosan vele pakolni kezdtem táskámba.

- Mégis mivel? – kérdezett rá.

- Azzal, hogy rájövök… talán nem is vagy olyan szörnyű lény. – vallottam be.

- Lény? – kérte ki magának kacagva.

- Nem is azon lepődsz meg, hogy kedvellek? – kérdeztem tőle.

- Eláruljak egy titkot? – kapta el kezemet séta közben és pördített oda magához. – Ezt valahogy mindigis tudtam. – kacsintott egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Oh te jó ég… - süllyedtem volna el ott helyben, ha megtehettem volna. – Te teljesen bolond vagy. – ráztam meg a fejemet.

- Egy bolond lény, aki egy nap elvisz téged randizni. – jelentette ki a lehető legnagyobb bátorsággal.

- Miért… ez nem az lesz? – csúszott ki a számon a lehető legfelelőtlenebb kérdésem.

- Micsoda? – mosolyodott el felém nézve.

- Micsoda?