Sziasztok! Írni akartam, így tanulás után elkezdtem írni. Úgy
volt, hogy be sem fejezem most, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyszerűen
éreztem, hogy MUSZÁJ befejeznem, s hát így is tettem. Egy bizonyos része a
novellának, életem kedvenc párbeszédje lett ever, amit írtam, szóval most
nagyon ki vagyok békülve a dologgal! Remélem tetszeni fog nektek is az egész!
Jó olvasást! Véleményeiteket NE tartsátok magatokban! Csodálatos utolsó napot
nektek holnapra! Szeretlek Titeket! Üdv, Dorka
Szereplők? A lány x Sebastian Stan (+ Nina Dobrev, de felbukkan
Chace Crawford is néhány sor erejéig.)
Miről szól? Mindenkinek van az életében egy olyan crushja, akinek,
ha a nevét is meghallja teste nem feltétlen tud normális reakciót produkálni.
Na ennek a lánynak Sebastian az… az más, hogy legjobb barátnője Nina (Dobrev)
ezt könnyen ki tudja játszani a lány ellen, nem is akárhogyan.
Ps.: Tudom, hogy korábban volt egy ugyanilyen című novellám,
de ez egészen különbözik attól. Ezt is azzal az elképzeléssel írtam, a kezdetektől
kezdve, hogy majd Crush lesz a címe. S az is lett. Hupsz! A másik CRUSH
novellát ITT olvashatjátok, ha szeretnétek!
Szava száma? 4323
- Nem… Nina… A nem még mindig nemet jelent! – jegyeztem meg
barátnőmnek, aki telefonon terrorizált szüntelenül azzal a szándékával
miszerint a mai este folyamán kirángat engem lakásomból azzal a céllal, hogy
bulizni megyünk közösen. Ez a terve már akkor süket fülekre akadt, amikor
először elhagyta száját kérése ugyanis egy: mérhetetlen fáradtság uralkodott
testemen, az elmúlt hetek színházi próbái egyszerre ütötték ki szervezetemet a
funkcionálás játékából, kettő: nem szerettem a bulizást, ugyanis olyankor
minden olyan hangos, tömegnyomoros és élvezhetetlen. Még szerencse, hogy New
Yorkban laktam, ami egy olyan kis, s nyugodt város, nem? Életem vicce.
- Mert pontosan mi is a terved a mai estédre? – kérdezte, s
én éppen ebben a pillanatban vettem ki a mélyhűtőből a doboz fagylaltomat, ami
egyértelműen a mai estém fő szponzora lesz miközben Netflixen a megnézendő
filmes, sorozatos listámat csökkenteni fogom addig a pillanatig míg el nem
alszok valószínűleg igazi szénhidrátkómába esve. – A Netflix & chill az nem
válasz… főleg, hogy te egészen nem megfelelően értelmezed eme modernkori
kifejezést. – egészen biztos voltam benne, hogy ekkor szemét forgatta, de míg
ilyen jól megbeszélte magával a dolgait én nem igazán gondoltam zavartatni
magamat, hisz amíg csak telefonon keresztül beszélt hozzám minden rendben volt.
Éppen kényelembe helyeztem volna magam, s terveztem volna
kinyomni a telefont, amikoris csengettek, reményeim szerint a thai vacsorámat
hozták.
- Nem… - amelyik pillanatban kinyitottam az ajtómat, abban
már zártam is vissza ugyanis közel sem a futár állt ajtóm előtt, hanem Nina. -
… nem. – ráztam a fejemet, de nem tudom miféle szupererővel, de olyan gyorsan
küszöbömre lépett, hogy megakadályozta az ajtó bezárását.
- Neked is jó estét! – grimaszolt vigyorogva.
- A jó addig volt, amíg meg nem jelentél. Tudod, hogy ez már
zaklatásnak számít… ugye? – ráncoltam homlokomat, tapodtat sem mozdulva az
ajtóból remélve bentebb ugyan nem akar majd jönni. Tévedtem. Nagyot tévedtem.
- Abszurd bolondságokat beszélsz össze-vissza. – rázta a
fejét ördögi mosolya kíséretében, majd gond nélkül fogta magát és sétált be a
nappalimba, a nappalimba, ahova senki sem hívta.
- Melyik részét nem értetted te lány annak, hogy nem akarom
kitenni a lábamat a házból a hétvége folyamán? – tártam szét karomat, de azért
lelki támogatásként egy kanál fagyit benyomtam a számba.
- Ne játszd az unalmas asszonyságot, mert megríkatsz idő
előtt. – rázta meg fejét, s úgy állt be elém határozottan.
- Én téged? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Te rontasz rám
éjnek évadján mindenféle tiltakozásom ellenére is… sírni én fogok. – világítottam
rá a valóságra kínos vigyorral, a fagyit folyamatosan lapátolva fejembe, remélve,
hogy mindez kompenzálja a jelenleg is történő bolondságot.
- Előszöris…alig múlt 9. – pöcögtette meg karóráját, de úgy
vélem mondandója nem csak ennyi volt. – Másodjára pedig: bármennyire is
értékelek egy nyugis péntek estét, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra.
Egyszer vagyunk fiatalok, nem? – tárta szét karját előttem.
- Coelho pirulákat reggeliztél Miss Élettudós? – kérdeztem
rá kíváncsian igen magasröptű gondolatára.
- Ezt elengedem a fülem mellett, s adok 5 percet, hogy
valami értelmes ruhát is felvegyél, utána indulhatunk is. – kacsintott rám,
majd megveregette vállamat bátorítóan.
- Te indulhatsz nyugodtan… én ugyan nem megyek sehova. –
álltam ellent elég erőszakos rábeszélési technikájának.
- Ohhh… szóval szeretnéd, hogy felhívjam neked Mr. Stant? –
dobta be az utolsó kártyáját, a legaljasabbikat.
- Ez… gonosz volt, tudod-e? – s egy lehetetlen méretű
falatot pakoltam számba a fagylaltból remélve, hogy ott és akkor meg is
fulladok tőle.
- Sebastian jófej… biztos motiválni tudna, hogy kitedd a
lábadat a lakásodból. – emelgette szemöldökét zsiványan, s ha tehettem volna
ott akkor egy kanál vízben meg is fojtom barátnőmet, de úgy igazán
tisztességesen.
- Csak… fogd be… fogd be… - ráztam a fejemet mély levegőt
véve, majd úgy indultam be a hálószobámba, ahol kb. két pillanat leforgása
alatt utcakompatibilis ruhát öltöttem magamra, s úgy jelentem meg újfent
előtte. – Ennél többre nem vagyok hajlandó. – mutattam végig magamon, ahol egy
szimpla fehér „Utálom az embereket” feliratos pólón, s farmer kantáros nadrágomon
kívül semmi mást nem láthatott. Sminktelen arcom, fura bogyóba felköltött
hajam, közel sem kifutóra való outfitem jobban sem árulkodhatott volna arról,
hogy már most nem akarok ott lenni, ahova még meg sem érkeztünk.
- Élvezni fogod… esküszöm. – ragadta meg kezemet, s ekkor
már meg is indult előre, fogalmam sincs hova, én meg a lehető legkevesebbet
próbáltam innentől kezdve gondolkodni.
Egy nevet kellett említenie. Egyetlen egy nevet, s az eddigi
szigorú ellenzésemet gond nélkül megtörte, hiszen annak a gyönyörű angyali
ördögnek az említése is dolgokat tesz a testemmel, s ez már csak egy jobb esete
a dolgoknak, korábban sokkalta rosszabban reagáltam le ezeket.
Mondjuk azt, hogy korábban volt egy enyhe crushom Nina ezen
barátján, munkatársán.
Ha Nináék megemlítették őt, esetlegesen ugyanazon az
eseményen voltunk a városban, netelán összefutottunk a városban a szervezetem
nem evilági reakciókat élt meg, egyáltalán nem foglalkozva, hogy közel 30 éves
felnőtt nő lennék, az isten szerelmére.
Rengeteget hallottam róla, sokat láttam én közvetetten
különböző helyeken, s egyszerűen már ennyivel teljesen sikerült elérnie azt,
hogy abszolút kibérelt helye legyen létének szívemben. Az más, hogy
valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ilyesfajta alaptalan bolondságokat
érzett iránta, de ez lelkemet nyilván nem hatotta meg. Volt létében valamiféle
csodálatos szépség, valami földöntúli mely megbabonázott, olyan szinten, hogy
néha a testem rendeltetésszerű működése is felmondta a szolgálatot.
Nináék ismerték őt, s ez volt a legveszélyesebb ebben a nem
létező játékban. Vagyis de, létezett. A fejemben. Esélytelennek tartottam, hogy
valaha is kezdeményezzek felé, esetlegesen megszólítsam, mert kb. hamarabb
vezettem le volna sikeresen minden szükséges tudás nélkül egy szívátültetést,
minthogy egy értelmes mondatot kinyögjek előtte. S hogy onnan tudom ezt mert
próbálkoztam-e már korábban? Ugyan kérlek.
Néhány héttel ezelőtt viszont, amikor Nina és Jessica is a
városban volt, s ezúttal ők kísértek engem egy színházas gálára, ahol, mint
kiderült később Ő is ott volt, teljesen véletlenül fültanúja lehettem egy
beszélgetésnek, ami mindent megváltoztatott. Mindent.
Tudta, hogy bejön nekem.
Tudta, s nem tett ellene semmit, ergo ezzel bebizonyította
azt az elképzelésemet miszerint esélyem sem lenne nála, nem mintha ez a
lehetőség bármikor is terítéken lett volna.
Sosem mondtam, hogy hasonló körökben mozgunk, s tény volt,
hogy kettőnk elképzelése eléggé fikció kategóriájú téma volt, de ettől
függetlenül ez az aprócska tényleges felismerés fájdalmas volt, mely azért, ha
kicsikét is, de megtörte a lelkemet.
Nináék erről viszont nem tudtak, inkább rájuk hagytam a
további cukkolást, s a lehető legtöbb alkalommal próbáltam elengedni a fülem
mellett az egészet. No ez volt az, ami most nem ment, így, ha kicsit ellent
mondva magamnak, terelve a témát beadva a derekamat hagytam utat Nina vágyának.
- Hova is megyünk amúgy? – már az Uberben ülve próbáltam épp
nem a halálomon lenni, mondhatni nem sikerült.
- Ohhh… szóval mégse utálsz annyira? – csillant fel a szeme,
átkarolva a nyakamat.
- Na erről ne álmodj! - ráztam meg a fejemet kínos mosolyom
társaságában. – Komolyan mondtam, amikor azt mondtam, hogy fáradt vagyok… a
jövőheti premier vészesen közel van, s éjt nappallá téve próbálunk, s ez az
utolsó szabad pár napom az abszolút káosz előtt. Nem értem így mi hasznomat
veszed, miközben a világundorom egyértelműen az arcomra van írva. – paskoltam
meg arcomat. – Hacsak nem egy halotti torra megyünk… mert akkor… beillek oda
majd. – folytattam, majd rájöttem, hogy ez nem éppen volt vicces. – Jó…
mindegy. – ráztam meg inkább a fejemet, hülyeségemmel nem foglalkozva.
- Egy ismerősöm ilyen házibulit szervez és úgy gondoltam nem
akarok egyedül menni… te meg megérdemled a kis pihenést, a kikapcsot. –
jegyezte meg kedvesen.
- Házibulit? – kérdeztem vissza nevetve. – Lassan tényleg
úgy kezdem érezni magam, mint egy rossz tinédzser. – ráztam a fejemet.
- Na jó… valami kis baráti összejövetel, ilyen házavató
féleség. – vallotta be.
- Ahova megjelenek üres kézzel, mint egy neveletlen gyerek.
Szuper. – forgattam a szememet.
- Nyugi… gondoskodtam az ajándékról mindkettőnk részéről. –
paskolta meg a vállamat, s ezután konkrétan már repült is kifelé a kocsi
ajtaján, ugyanis a kocsi leállt alattunk jelezve, hogy a megfelelő helyen
vagyunk.
- Csakhogy tudd… ez feléd érzett hatalmas szeretetem jele,
hogy itt vagyok, s szimplán nem csak kidobtalak a lakásból. – mondtam neki,
miközben a liftet vártuk lakás halljában.
- Eufémizmus a zsarolásomra? – nézett rám zsiványan.
- Nevezhetjük úgy is…. - mosolyodtam el végül, s úgy léptem
be a liftbe, hogy éppen már csak közepesen akartam barátnőmet meggyilkolni… úgy
98%osan. Kezdetnek ez jó volt, nem? – Szóval kinek is a házavatójára jöttünk? –
tettem fel neki a kérdést kicsit oldódva.
- Egy ismerősömére. – legyintett, s a tükörben gondtalanul
igazította meg nőiesen vállára hulló hajtincseit.
- S ennek az ismerősödnek van neve is? – kérdeztem rá
kíváncsian.
- Bizony… - bólintott, s ekkor megérkezve a megfelelő
emeletre már a lifttől lehetett hallani, hogy az emeleten, ha visszafogottan
is, de buli van tartva. Továbbra sem volt túlzottan sok kedvem hozzá, de ez
ebben a stádiumban már valószínűleg senkit sem érdekelt, Ninát meg legkevésbé.
– Figyelj… én megkeresek néhány ismerőst, te addig… kérlek a jó Istenért, érezd
jól magad. Szerezz valami alkoholt magadnak és vegyülj el! – szinte be sem
léptünk még az emberek közé, amikoris Nina már távozni kívánt mellőlem, amit
már ekkor rossz ötletnek véltem, nem kicsit, nagyon.
- Nina… ne! – tiltakoztam volna ellene, amikoris már csak
arcomra nyomott puszijának hűlt helyét érezhettem bőrömön.
A lakás tágas volt, de az emberek betöltötték szobáit. Túl
sokan nem voltak, éppen csak annyian hogy ne érezzék azt az emberek egyedül
magukat. Az más, hogy én egyedül voltam, ígyis úgyis. Nem mintha akartam volna
ezen változtatni. Felkapva egy poharat az asztalról, öntve belé a
legbarátságosabbnak tűnő borból, mint egy szellem, aki szeretne beolvadni a
falba, maradva teljesen láthatatlannak sétáltam az emberek között, s fedeztem
fel a lakást.
Egy két embert ugyan felismertem az ittlévőek között, de
annyira nem voltam beszédes kedvemben, hogy szóba is elegyedjek velük, s Nina
láthatóan továbbra sem kívánt visszatérni hozzám, így inkább csak megfigyeltem
mindent. Addig a pillanatig, amíg… amíg fel nem fedeztem egy képet a polcon,
amit levéve onnan a kezemben vizsgáltam meg, hogy tényleg jól látom-e azt, amit
látok, vagy csak a bor már idő előtt beütött.
- Megölöm ezt a nőt… komolyan megölöm. - motyogtam magamban
ezeket a szavakat, amikoris érezhetően csatlakozott mellém valaki. Lefagytam.
- No ki lesz az áldozatod? – hallottam meg hangját, mire
testem egészében kirázott a hideg. Nem mertem balra fordulni, még akkor sem, ha
az lett volna az egyetlen egy menekülési útvonalam.
- Uhh… bocsi. – ráztam meg a fejemet, s konkrétan remegő
kezekkel pördültem egyet majd tűntem el a férfi társaságából. – Aztakur…-
sziszegtem magamnak, hiperventilláló szívem társaságában, s úgy húztam le
gondolkodás nélkül a poharam maradék tartalmát. Ekkor került hirtelen elém a
semmiből Nina.
- Arcod kifejezéséből ítélve… tudod, hogy hol vagyunk. –
jegyezte meg kémlelve arcomat.
- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza kínosan, a nevetésem
éppen csak elmaradt tekintve, hogy éppen azt éreztem az apró sokktól, hogy a
szívem hamarosan a számon keresztül fogja elhagyni testemet. Ha az nem, a
gyomrom egyéb tartalma is hamarosan előkerülhet.
- Aljas, gonosz teremtmény vagy Nina. – billegettem előtte
ujjamat fenyegetve. – Ezt most így komolyan gondoltad? – kérdeztem tőle. – Mert
amúgy kurvára nem vicces. – jegyeztem meg majd tovább is indultam volna
amikoris a szóban forgó, nevét eddig ki nem ejtett személy csatlakozott
társaságunkhoz üdvözölve Ninát, miközben én meg… én meg megfeledkeztem létezni.
- Ugye nem távozni készültetek? – simította meg hátamat
kedvesen, barátságosan. Ekkor például majdnem elájultam.
- Öhhhm… de. – nyögtem ki, megemberelve magamat, viselkedve
úgy mintha egy valódi felnőtt lennék. – Gyöny… gyö…. szép lakás Sebastian…
gratulálok. – hebegtem össze-vissza, s léptem is volna tovább amikoris hátam
megsimításából egészen odáig eljutott, hogy ujjaim hegyét tartotta gyengéden.
- Még be sem mutattál a barátnődnek, Nina! – emelte ki
Sebastian, mire automatikusan felnevettem, talán túl hangosan.
- Ez most komoly? – bukott ki belőlem, már azzal sem foglalkozva,
hogy legszívesebben hat méterrel a föld alá kívánom magamat.
- Sebastian ő itt… T/N, T/N ő itt Sebastian Stan! – vezette
fel a dolgokat Nina, mintha ténylegesen most találkoztunk volna az illetővel
először, ami amúgy valamilyen szinten igaz is, de mégse. Jézus Úr Isten, hová
fajul ez az este.
- Örülök a szerencsének! - varázslatos mosolyával az ajkán
akarta emelni kezemet ajkaihoz, hogy igazi lovagként köszöntsön, de én
bepánikolva kirántottam ujjai közül sajátomat.
- Nekem ehhez többet kell innom. – jelentettem ki majd a következő
pillanatban már abba az irányba is tartottam, ahol az előbb a finomságos gyümölcsborból
egy fél pohárkával öntöttem magamnak. Ezúttal a teljes üveggel ragadtam meg, s
úgy sétáltam igazából fogalmam sincs hova. Na jó… meglátva a kis teraszt, s
annak az egész magányos létét annak sarkába libbentem ki könnyedén, majd huppantam
le a kis székre hátat fordítva a benti embertömegnek.
Különböző kérdések pörögtek a fejemben, közülük két
legfontosabb: milyen módszerrel fogom kinyírni barátnőmet, ha egyszer ennek az egésznek
vége lesz, kettő: miért nem hazafelé indultam meg, s miért itt ülök az Ő
teraszán szemérmetlenül egyedül iszogatva egy teljes üveg bort.
Őszintén?
A másodikra könnyebb volt választ találnom, bármennyire is
legyen ez meglepő. Komolyan. Valahogy az agyam, testem, mindenem örült, hogy
itt voltam, valahogy nagyon mélyen. Az más, hogy mit mutattam a külvilágnak
abban a nem egész 10 percben, amit bent töltöttem. Lehetetlen, normális
működésre képtelen felnőtt ember voltam, ezt újfent bebizonyítottam mindenki
számára. A túlgondolás, mint specialitásom pedig újfent felütötte fejét és mint
tudjuk innentől menekvés nincs. Sose volt és sosem lesz.
- Szabad ez a hely? -. hallottam meg egy ismerős hangot… a
gyomrom már képtelen volt görcsbe ugrani, hiszen mióta rájöttem hol vagyunk
azóta nem változtatott állapotán, csak egyre szorított, s szorított.
- Otthon vagy, nem? – bukott ki belőlem, s mindenfelé néztem
csak feléje nem. Nem is akartam, de nem is mertem, hiszen, ha szemeim
beolvashatták volna teljességben a szépséges vonásait minden bizonnyal még
jobban meghaltam volna. A hangja is több mint veszélyes volt így is.
Ő leült a terasz túlsó, nem olyan messze lévő székre, s nem
szólt egy szót sem… egy ideig. Sosem képzeltem, hogy ez a pillanat valaha is
megtörténhet, legalábbis magamtól sosem jutottam volna ide, a mostani körülményekről
pedig inkább nem nyilatkoznék.
- Miért érzem azt, hogy nem kedvelsz? – jegyezte hirtelen,
megtörve a csendet.
- Ez most komoly? – tettem fel újfent a kérdésemet, s
megtettem estém második legnagyobb hibáját, feléje fordítottam tekintetemet.
- A legkomolyabb kérdésem. – vallotta be gyermeki
őszinteséggel, s túrt úgy bele hajába miközben pislogás nélkül kémlelt a sötétben,
szinte ragyogó kék szemeivel. Ő is ivott már, ez nem volt kétséges, de még így
is gyönyörű látvány volt, sőt… most megfigyelhettem, hogy arcán ahogy a borosta
megjelent még férfiasabbá tette vonásait. Menthetetlen voltam, beteg.
- Visszamehetsz nyugodtan a többiekhez, hiszen mégiscsak te
vagy a házigazda. Biztosan hiányzol már nekik. – próbáltam minél emberibb
mondatokat összetenni, egészen sikerült is.
- Bullshit. – vetette oda rögtön, szemrebbenés nélkül.
- Micsoda? -kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.
- Amit mondasz… - világított rá.
- Na jó… - forgattam a szememet, tudva, hogy ez az első, s
utolsó alkalom, hogy ilyen megtörténhet, a személyem beégetésében amúgy is
profi vagyok, s ezt most előtte is be fogom mutatni, így készültem megszólalni,
amikoris:
- Tudom, hogy bejövök neked. – jelentette ki még azelőtt,
hogy mindezt én magam megtehettem volna, pedig Isten legyen rá a tanúm, ez
akarta a számat elhagyni nekem is.
- És mit kezdjek ezzel? – nevettem tenyerembe, s inkább ittam
egy keveset az üvegből, mert kellett a bátorság, meg száradni is kezdett ám a
torkom.
- Gondoltál arra például… nem is tudom… hogy elmondd nekem,
te magad? – tette fel kérdését elég nyíltan, s ekkor nem tudtam nem rá nézni.
Nem hittem, hogy ez így megtörtént.
- Úgy hiszem a fejedbe szállhatott már neked is az ital. – kommentáltam
a dolgokat, mert a magyarázat erre a szavaira csak ez volt.
- Miért csinálod ezt? Őszintén. – kérdezett rá, majd állt
fel, s előttem megállva pihent a terasz korlátjának.
- Pontosan mit is? – nem tudom mi vezérelt arra, hogy én is
felálljak, magamat egyszintbe hozva vele, de mégis megtettem. – Van egy őrült,
talán beteges tinédzser crushom egy férfin, aki minderről tud is, mert tudom,
hogy tud, de nem tett ellene semmit, annyit se, hogy a szemembe mondja, hogy
amúgy nem érdeklem őt, hagyva lógva így engem, ami nyilván bolondság, de
mindegy is. Kopogtattam volna be ide vagy hívtalak volna fel, hogy hello… nem
jönnél el velem randizni, mert így nyakig beléd vagyok zúgva? Tényleg… totál
logikus. – a szám ekkor már be nem állt, de úgy tényleg. Az alkohol feloldotta
a nyelvemet előtte, s még éppen abban a stádiumában voltam a becsiccsentésnek
miszerint csak bátor vagyok, de nem totál off.
- Én kértem Ninát, hogy hozzon el. – jegyezte meg, ellökve
magát a terasz szélétől, minimálisan, de közelebb kerülve így hozzám.
- Hogy nevess rajtam miközben teljesen idiótát csinálok magamból?
Ez tök jó. – nevettem fel, s éreztem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy
hazainduljak. Talán mire hazasétálnék az alkohol, ami éppen most készül beütni
ki is száll a fejemből.
- Közel sem… - rázta meg a fejét kissé, s közelebb lépett
hozzám, a kettőnk között lévő távolságot igen kicsire zárva. Kész voltam
elájulni akkor és ott. Tényleg.
- Akkor meg? Abszolút nem találom viccesnek ezt az egészet…
- állapítottam meg, magamat is meglepve hiszen igazán összetett mondat volt ez,
ráadásul még értelmes is.
- Ohhh hogy itt vagy Sebastian, már mindenhol kerestünk.
Most kezdenénk játszani, s muszáj csatlakoznod… - éppen, hogy mondott volna
valamit, talán, nem biztos, akkor nyílt ki az ajtó mögöttem, s bukkant fel
Chace.
- Ohh hello T/N! – köszöntött, felismerve, hogy én is ott
vagyok. Őt például ismertem a tömegből, dolgoztunk már együtt mikor a városban
forgattak.
- Chace! – bólintottam, s ezzel az egérúttal én reméltem is
hogy le is léphetek, amikoris valami abszolút érdekes történt, aminek következtében
közel szívrohamot kaptam. Mármint szerintem kaptam is.
- Okés, megyünk is! – reagálta le a helyzetet Sebastian,
majd megragadva a kezemet nem is adva lehetőséget arra, hogy megszólaljak,
ellenkezzek, velem együtt indult meg befele az emberek közé, akik a nappaliban
ténylegesen valamiféle társasjátékhoz készültek, de hogy mihez arról fogalmam
sem volt. Igazából saját magam létezését nem tudtam ebben a pillanatban
megmagyarázni, nemhogy a játékot, no és ekkor találkozott tekintetem Nináéval,
aki abban a pillanatban le is rántott maga mellé, s ezzel együtt mellém
Sebastian is leült, ha kértem, ha nem.
- Folyamatosan adagold a piát, kérlek! – fordultam Nina
mellé úgy nézve mélyen a szemeibe, kérve azt, amit mintha éppen csak az életem múlt
volna az egészen, s ami azt illeti… múlt is az rajta elég rendesen.
- Értettem főnök! – bólintott, s poharát máris kezembe
helyezte, amit anélkül húztam le, hogy megnéztem volna mi volt benne. Hogy én
mennyire utálom a gint, jutott eszembe.
S hogy mit is játszottunk – mert hát ugye én is játszottam,
ha akartam, ha nem- azt pontosan nem tudtam megállapítani. Egyfajta házi,
felnőtt üvegpörgetős, de mégse, sajátos felelsz vagy mersz játék volt,
kombinálva kissé a vetkőző pókerrel, amikben a feladatok előre meg voltak írva,
hogy ki által azt sose tudjuk meg, de hogy az elméje nem volt egészen épp az
biztos.
Bármennyire is próbáltam koncentrálni a játék menetére,
valahogy az elejétől megakadályozott ebben az, hogy Sebastian szorosan ott ült
mellettem, nagyon szorosan. Szerencsére egy idő után ezt az alkohol egyre erősödő
hatása felülírta még a mellettem ülő problémámat is így egészen más dimenzióba
került az elmém.
- Életed csókjával ajándékozd meg… - olvastam fel a papírt, amit
a tenyeremben tartottam. Éreztem, hogy Ő megfeszült mellettem, jómagam is majdhogynem
leharaptam saját nyelvem olvasás közben. - … a tőled balra ülő embert. –
folytattam, mire hangos sikongatásoktól őrült meg a szoba épp. – Hello Nina! –
fordultam oldalra, ölembe kapva lábamat, s gondolkodás nélkül támadtam meg Nina
ajkait. S ha fűtött csók csattant el köreinkben most a játék alatt, ez az volt.
- Aztamindenit leányzók… csatlakozhatok én is? – sikkantott fel
a túloldalról Chace, mire szétváltunk Ninával és csak bazsalyogva a hévtől
dűltem hátra a kanapén, felhúzva térdeimet mellkasomhoz, s tekintve, hogy már a
kantáros nadrágomat elvesztettem néhány körrel ezelőtt, sokkal könnyebb is volt
mindezt megtenni.
- Várj a sorodra, kedves Crawford! – nevetett fel mellettem Sebastian
mire előre hajolva ő húzott a rejtelmes kis dobozkával egy papírkát. – Ezt…
melyik állat találta ki? – fulladozott a röhögéstől, majd felállva mellőlem
levette pólóját, s tolni is kezdte lefele nadrágját.
- Ohhh…. ez jó lesz. – visította el magát Will a
túloldalról, s azt hiszem meg is volt a hunyó az őrültség mögül.
- Valaki felvilágosítana minket? – érdeklődött Nina kíváncsian.
- A házigazda kihúzta a JollyJoker kártyát… a meztelen
mopedezést a városban. – felelt Will, mire az italom, amit épp ittam helye
közel majdnem elérte, hogy megfulladjak, hisz eléggé félrenyeltem.
- Próbálj meg ne megfulladni… mert te is jössz velem. –
jegyezte meg, s mire feleszméltem már meg is ragadta csuklómat, s fel is
állított a kanapéról.
- Abszolút lehetetlenség. – ráztam meg a fejemet, rendesen megijedve,
de mégis mosolyogva rá.
- Pedig a játék szabálya szent! – bólintott, mélyen a
szemembe nézve, egyetlen egy boxerben állva már előttem.
- S pontosan mit is mond a feladatod? – kérdeztem tőle
gyanúsan.
- Hogy a teremből a legkedvencebb embereddel menj el erre a
túrára… - hajolt közelebb hozzám, arcomból egy hajtincset fülem mögé simítva
ekkor.
- Ohhh, hogy mekkora kamugép vagy te Stan! – nevettem el
magam el, egészen megfeledkezve arról, hogy rajtunk kívül más is van a
szobában.
- Hát ezért öltözöl máris? – világított rá a lényegre, s ami
igaz volt, az igaz volt. A pólóm valahogy lekerült rólam, egész hamar s
mindössze egy fehérneműben álltam előtte.
Jézusom mit műveltem épp? – ez a kérdés volt az, ami nem
fordult meg ekkor a fejemben.
- Nem az első alkalom, hogy ilyet látunk… - a parkoló egy
oszlopa mögött álltam, ahol Chace, Will és Nina társaságában voltam lent
Sebastiannel, aki ugyan már a mopeden ült, teljesen meztelenül, de én még nem
voltam mögötte ugyanis… berezeltem? Nem tudom.
- Remélem holnap nem fogok erre emlékezni. – sikítottam el
magam, s becsukva a szememet rohantam Sebastian felé, azzal az elképzeléssel miszerint,
ha én nem látok senkit, senki sem lát engem.
- Csak tarts szorosan! – súgta hátra Sebastian, s én
valahogy már nem éreztem a létezés egyik pillanatát sem ugyanis konkrétan meztelenül
ültem mögötte, s mellemet szorítottam hátához imádkozva a világmindenség összes
istenéhez miszerint csak ezt éljem túl.
- Csak vigyázz erre a bolondra! – ez volt az utolsó szó,
amit hallottam, ezt is Ninától, amikor utoljára biztos talaj volt alattunk
ugyanis erre rá két pillanattal később már a motor indult, s gurultunk előre.
S hogy hova? Fogalmam sem volt. Igazából nem tudom melyiktől
hiperventilláltam jobban akkor, attól, hogy meztelenül flangálok a városban,
vagy az, hogy mindezt magával Sebastiannel teszem. Ha ma nem kapok szívrohamot,
akkor sose. Ez fájni fog egyszer holnap, nagyon fájni fog.
- Most már… kinyithatod a szemed. – hallottam meg a hangját,
ergo ez azt jelenthette, hogy a motor alattunk leállt, de mindezt én észre sem
vettem.
- Jézus a kereszten! – visítottam el magam, s egyszerre
mindössze két kezemmel nem tudtam normálisan eltakarni mindenemet így szememet
se nyitottam ki, tudva még mindig, ha én nem látok senkit, senki sem lát engem.
– Nem, nem, nem. – ráztam a fejemet.
- Ne legyél nyuszi, hé! – szólított fel, mire azonnal
kipattant a szemem, s valahogy a testemet sem takartam tovább ugyanis muszáj
volt azonnal visszaszólnom, hevesen.
- Te csak ne nyuszizz le engem, Sebastian Stan! Most meztelen
motoroztam veled be… a munkahelyemre. – ismertem fel a parkolót, mely a
színházunk egy oldalsó, gazdasági bejáratához tartozott egy, az emberek figyelmétől
félreeső helyen. – Uram teremtőm…. Jézus Isten! – valahogy még a mopedről is
leszálltam és úgy sétáltam fel alá, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy
abszolút meztelen voltam Előtte, Ő előtte.
- Úgy tudom, hogy be tudsz jutni ide kulcs nélkül is. –
jegyezte meg zsivány arckifejezéssel.
- Gond nélkül. – reagáltam le rögtön, s mint aki teljesen átszellemült
már kerestem is oldalt az elrejtett kulcsot, ami vészhelyzet esetére volt
eldugva nekünk. Ez vészhelyzet volt… nem? – Pontosan… mit is keresünk itt? –
úgy indultam meg előre, mintha tartanék valahová. Ilyenkor már nem volt bent senki,
jól tudtam, ezért sem zavartattam annyira magam indulva az öltözőm felé.
- Beszélhetünk végre… kettesben. – jelentette ki, s habár egy
pillanatra meg is fagytam előtte, tovább lépkedtem előtte.
- Azt hiszem azzal… rég elkéstünk. – nevettem fel kínosan,
majd belépve öltözőmbe az első lépésem automatikusan az lett volna, hogy selyem
köntösömet felveszem, de amint kezeimbe vettem azt, Ő kihúzta onnan.
- Nem. – jelentette ki tudatosan.
- Hülyeséget csinálok… de bolond annyira még nem lettem. –
nevettem el magam, egy legalább plédért nyúlva, de megragadta a kezemet, s ebben
megakadályozott.
- Azért nem nézel rám? – húzott magához, s ezáltal meztelen
hátam egy az egyben tapadt mellkasához. Mindenét éreztem ekkor már. Mindenét…
túlságosan is jól.
- Miért tenném? Hogy még jobban megőrüljek érted…
feleslegesen? – kérdeztem, de hangom egyre gyengébb, s gyengébb lett ugyanis
ajkai valahogy megtalálták nyakam vékony bőrét, addig egyik keze hasamról
szépen lassan lefelé kezdett csúszni mígnem másik melleimet foglalta magába.
- Feleslegesen? – kérdezett vissza.
- Ne szórakozz velem Stan! – akadt torkomon minden szó, s
kezei is megállni készültek egyhelyben akkor.
- Sok mindent akarok veled tenni T/N… csak szórakozni nem,
esküszöm! – s ekkor egy pillanat töredéke alatt fordított magával szembe, s úgy
kapta el államat ujjával, s maga felé irányítva tekintetemet. – Tudom, hogy
aljas módon nem tettem semmit hónapokig… mikor megtehettem volna, mert hát… meg
akartam tenni. Hetek óta ott lapul a telefonszámod a telefonomon, de nem sikerült
egyszer sem kezdenem magammal semmit, mert… féltem. – vallotta be.
- Féltél felhívni, de meztelenül motorozgatni a városban
nem? Érdekes értékrended van, ember. – ráztam a fejemet, s kezemet ösztönösen
mellkasára helyeztem. S oh te jó ég. Álmaimban járhattam már ekkor mert az
érzés ujjaim alatt… nem volt evilági.
- Szerintem te… - kezdett volna bele, de én picikét
meglöktem így az ajtónak esett, de nem szólt egy szót sem.
- Nem láttam egy olyan alternatív univerzumot sem, ahol
valóságos lett volna az, hogy ha megtudod, hogy bejössz nekem azt mondod, hogy
oké… messze nem egy ligában játszunk. – billentettem oldalra fejemet alsó ajkamat
erősen beharapva miközben úgy szemeztem vele, mintha le akartam volna
öltöztetni őt, de hát már… mit vettem volna le róla?
- Most, hogy megbeszéltük, hogy mindketten kellemesen hülyék
voltunk megcsókolhatl… - kezdett bele, de már befejezni nem tudta ugyan is
hajába túrva magamhoz rántottam ajkait, s úgy csókoltam meg őt, s ezáltal
automatikusan ugrottam úgy ahogy voltam ölébe.
Éhesek voltunk, szörnyen, egymásra. Az érintésre, a csókra,
a mindenre. Nyersek voltunk, mohók, s mindent is akartunk. Azonnal.
- Emlékezni fogsz holnap rám? – bukott ki belőlem
legféltettebb kérdésem, amikor hátravágódtunk együtt a kanapén, s ő felém magasodva
mért végig.
- S még azután is… -bólintott, s lopott egy csókot. - …
rengeteg bepótolni valónk van…
- Rengeteg…
nagyon imadtam😍
VálaszTörlés