Secret Santa (Bucky Barnes)

Sziasztok! Ha nehezen is, de megszültem nektek ezt a kis olvasnivalót! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, s remélem jól telt az elmúlt pár napotok, s ezt a kis apróságot kellemes ajándékként fogadjátok! Puszilok Mindenkit, Dorka

Egy kedves barátnőm szavai az olvasmánnyal kapcsolatban, ugyanis valakivel muszáj volt elolvastatnom, csakhogy ezzel is motiváljam magam, ha már egy fél napomat erre szántam, akkor be is kellene fejeznem:

„Az a legjobb benne, hogy úgymond ilyen hétköznapi, de mégis ezzel a nem hétköznapi csapattal”

Szereplők? Lány x Bucky (+ további Bosszúállók)

Szavak száma? 3300

Az őszintét megvallva nem igazán volt kedvem az egészhez. Mármint ha lehetett volna aközött választani, hogy Szibéria havas, mínusz fokos tájai között egy embert próbáló bevetésen töltsem ezt az időszakot vagy hogy a toronyban, s legfőbbépp New Yorkban, ahol hetek, sőt hónapok óta másról sem szól minden hirdetés, minden sarok csak arról hogy a képedbe nyomják a cukormázba csomagolt boldogságot „ünnepek” jelszóval, akkor elhihetitek, hogy az elsőt választottam volna, sőt… konkrétan azon nyomban, gondolkodás nélkül indulnék még ebben a szent pillanatban is, ha a Kapitány rám osztana egy ilyen feladatot.

Az, hogy nem igazán kedveltem a karácsonyi időszakot, egy enyhe kifejezés volt. Mármint gyűlölni nem gyűlöltem, szimplán csak nem vettem tudomást létezéséről, ami valljuk be nem igazán volt a legegyszerűbb kihívás. A lehető legkevesebbet hagytam el az épületet, s így valamennyire sikerült elkerülnöm a túltolt ömlengést, ámde idén valamiféle kattanás történt Tony agyában, s úgy kezdte nyakunkba önteni az újabb, s újabb ötleteit, s próbálozásait, hogy maga a torony teljes lakórésze is átalakult valamiféle karácsonyi vásárrá. Valószínűleg mindez erősen köthető volt ahhoz a tényhez, hogy tavasszal lesz a Pepperrel közös esküvője, s önmagát meghazudtoló módon boldog volt ő, s kívánta mindezt másra is átragasztani, ha ezt akarták a többiek, ha nem. S félreértés ne essék, egy szóval nem mondtam, hogy nem vagyok boldog… mindössze túl szerettem volna már lenni ezen az időszakon, mely szerintem feleslegesen pakolt súlyt az emberek vállára, s most az enyémre is. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Tony újdonsült, hagyományteremtés céljából kitalált ötletének már a gondolatától is kirázott a hideg.

- Na…. jó ötlet lesz, ne csináld már! – Wanda az ajtómban állt, s úgy próbált rávenni arra, hogy felemeljem seggemet székemről, s meginduljak vele együtt a közös nappali felé.

- Nem igazán látom mi a jó benne! – a képernyőről el sem fordítottam a tekintetemet úgy válaszoltam neki. – Már így is úgy néz ki az egész hely, mintha valami Csodaországban lennénk… éppen csak mesterséges hó nem esik. – mondtam neki, mire rájöttem, hogy talán elkiabáltam magam hiszen sosem tudhatjuk mi pattan ki Tony fejéből, félelmetes hely az, ez biztos.

- Hééékááás… az egész csapat benne van! – rugaszkodott el az ajtófélfától és sétált mögém, kezeit vállamra helyezve.

- Wandának igaza van… Bruce is benne van, sőt Stevenek még Buckyt is sikerült rávennie. Ami azt illeti Mr. Fagyos Lelket is egyszerűbb rávenni valami ilyesmire, mint téged, ami valljuk be tényleg hihetetlen dolog! – jelent meg társaságunkban Nat is, amiről nem hiszem, hogy mondhatnám, hogy javított a helyzeten. – Szóval fogd szépen magadat, pakold az arcodra azt a szép mosolyodat és tarts velünk mielőtt hidd el ugyanezt képes leszek erőszakkal is elérni nálad! – veregette meg vállamat Nat, sajátos barátságos fenyegető módján.

- Abszolút nem vagy kedves ember Nat! – borult arcom tenyereimbe, majd mély levegőt véve, arra amerre le tudtam szállni a székemről megtettem azt, s őket kikerülve magamra kapva pulcsimat indultam meg kifele, még mielőtt meggondoltam volna magam.

- Sosem állítottam, hogy az vagyok. – tette hozzá egészen diadalittasan, szorosan mögöttem sétálva.

- Hatalmassal tartozol te még ezért nekem. – fordultam feléje, hogy néhány lépést hátrálva tehessek meg.

- Hát persze, persze…. – grimaszolt rám, ügyet sem vetve nem tetszésemre majd belekarolva Wandába haladt tovább.

- Azt nézzétek, maga a Grincs is megjelent közöttünk! – szó szerint felrikkantott Sam, amikor vezetésemmel besétáltunk a már nappaliban várakozó emberek közé.

- Bárki is húzza ezt a madarat… kérem szájzárat ajándékozzon neki! – vetettem fel a lehető legpraktikusabb ötletet Sammel kapcsolatban. Ő csak fintorgott, miközben a többiek felnevettek, sőt még az alig mosolygó Barnes is eleresztett valamiféle mosolyszerű dolgot.

- Jajjj kedves, tudod, hogy szeretlek… meg hát tudod, az én jelenlétem már maga a legjobb ajándék a barátaim számára! Talán, ha becsomagolnám magam, s úgy befeküdnék a fa alá lenne a legjobb meglepetés annak, akit én húzok. – karolt át hirtelenjében a nagyszájú miközben önfeledten ömlengett magáról. Egy átlagos pillanat Sam Wilsonnal.

- Először is… ki mondta, hogy barátok vagyunk? – tettem fel neki a kérdést. – Kettő… ha nem veszed el rólam a kezedet két pillanaton belül esküszöm, hogy sálat készítve belőle a te nyakad köré fogom csavarni azt! – a lehető legnyugodtabb arckifejezéssel, s legbájosabb mosollyal mondtam ezt neki.

- Micsoda ünnepi lelkesedés kérem szépen! – jelent meg Tony, egy üvegtállal a kezében melyben vélhetőleg a papírokon a neveink szerepeltek.

- Nem mintha nem lett volna teljesen jogos. – motyogta alig hallhatóan Bucky, amit meglehet csak én vettem észre ugyanis én kaptam arra a fejemet, s én mosolyodtam el rá bólintva.

- Szabad ez a hely? – mutattam mellé a kanapén, ahova nemrégiben ült le. Szavak nélkül, egy bólintással jelezte beleegyezését. – Jól számítom, hogy ez a lehető legtávolabbi hely Mr. Madártól? – feléje sem fordulva kérdeztem meg tőle ezt.

- Ühüm. – vallotta be, s nem igazán lepődtem meg hogy válasza csak ennyi volt, hisz nem igazán a legnagyobb beszédes ember volt közöttünk, amit én teljesen megértettem. – A legbiztonságosabb. –  tette hozzá még halkan, mire én ösztönösen paskoltam meg combját, ami nem is tudom honnan jött rám, mármint valahol ez egy tényleges egyetértést elismerő, barátságos reakció volt, csakhogy mi nem éppen voltunk olyan emberek, akik között ilyen meg szokott történni. Érezhetően összerezzent érintésem alatt, majd rájöttem, hogy ez a legtermészetesebb reakció tőle, s az idióta helyzetben én lennék. – Valaki… teát? – pattant fel hirtelen mellőlem, s tette nem csak engem lepett meg, hanem a többieket is, főleg, hogy ténylegesen megindult a konyha felé.

- Pepper és Vízió már… - kezdett bele Tony, de ezt ő teljesen figyelmen kívül hagyta.

- Ebbe meg mi ütött? – dőlt hátra elkényelmesedve Sam.

- Lehet szimplán csak még távolabb akart tőled lenni… amiért őszintén szólva nem hibáztatom. – reagáltam le rögtön a helyzetet, hisz ez az oda-vissza csipkelődés oly természetes volt.

- Gyanúsak vagytok Ti nekem Mr. és Mrs. Grincs. – jegyezte meg olyasfajta arckifejezéssel mindezt, mintha éppen gondolkodna, de mint tudjuk ez az ő esetében egy igazi álca.

- Na jó… mielőtt szétszeditek egymást, nem mintha nem lenne szórakoztató, s nem mintha Sam nem érdemelne meg egy igazi jó szappanos szájmosást el is kezdhetnénk, amiért így ma összegyűltünk itt most, hogy mindenki itt van! – szólalt fel Tony éppen abban a pillanatban, amikor Pepper, Vízió és a hozzájuk csatlakozó Bucky, 1-1 tálca forró folyadékkal tértek vissza.

- A titkos házi almapuncsom! – jegyezte meg kedvesen, s kezdték szétosztogatni az emberek között a finomságokat, mindenki annak, akihez a legközelebb volt.

- Én nem… nem kérek. Nem iszok… - kezdtem bele abban a pillanatban amikor Bucky az utolsó bögrét nyújtotta felém, de ő félbeszakított.

- Tudom. – jegyezte meg halkan, ahogy visszaült mellém. – A tiéd mentes. – folytatta halkan, mire időm sem volt reagálni hiszen Tony ténylegesen belekezdett a mondókájába, s jó volt, hogy ültünk ugyanis beszélt egy ideig… jó hosszú ideig.

- Szóval röviden összefoglalva az, amit Tony akart mondani… - vette át a szót inkább Pepper, s a hálás pillantásokat igen sokunktól megkapta, mire Stark csak a szemét forgatta. - … mindenkinek 24 órája van az ajándék beszerzésére annak a számára, akit mindjárt húzni fog. A maximum érték a 100 dollár… ez főleg neked szól. – pöcögtette meg Tony vállát, mire ő csak a fejét rázta elképedve, de menyasszonya szavainak sosem állt ellen. Sosem. – Kezdhetjük is… - majd fogta magát, s szépen körbesétált a dohányzóasztal körül, ahol pedig mindenki belenyúlt a neveket tartalmazó üvegtálba és húzott magának egy szerencsést… vagy éppen egy szerencsétlent. – Lehetőleg ne áruljátok el egymásnak a neveket, tudom nagy kérés, de hátha… végül is magasan képzett kémek vagytok, hátha össze fog ez is jönni! - látott el minket Pepper további utasításokkal, egészen specifikusan az állandóan beszédes bandára utalva. S ekkor megállt előttem, én pedig inkább, bele sem gondolva az egészbe kirántottam egy nevet, s mielőtt elolvashattam volna összegyűrtem azt, s úgy szorongattam a tenyerembe végig… csak a biztonság esetére. – Az ajándékozás a parti előtt lesz, szóval… mindenki hozza ki magából a legjobbat! – fejezte be körútját kedvesen.

- Ahhhh… a parti. – motyogtam magamban oldalra vágódva a kanapén, ahogy Wanda felállt mellőlem, arcomat egyenesen a párnába nyomva.

- Tudod, hogy kötelező. – simította meg a karomat Nat, amint éppen arra sétált. – Glam buli…- tette hozzá jól tudva, hogy ha a karácsonynál van, amit jobban nem szeretek, azok Tony nagyszabású partijai. A szimpla erőfeszítés miszerint magamra öltsek egy ruhát, amit életemben többször nem veszek fel, miközben arcomat sminkkel fedem, amit sosem hordok kicsit műnek hat minden egyes alkalommal. Meglehet ezért is hanyagoltam az utóbbi időben ezeket az alkalmakat.

- Ha az megnyugtat… nekem sincs sok kedvem hozzá. – nem tudom hány percig feküdtem, párnába nyomva fejemet teljesen zoneoutolva a többiektől, de mikor Bucky megszólalt mellettem állva, s én pedig felemeltem a fejemet a többiek egészen eltűntek mellőlünk.

- Majd, ha magassarkút kell húznod vagy esetlegesen olyan ruhát melyben esélyed nem lesz nemhogy létezni, de csak levegőt venni se… akkor fogod igazán megérteni a dolgot. - nevettem fel kínosan, majd a húzottam nevét továbbra is tenyeremben rejtve felkászálódtam a kanapéról.

- Azt hiszem… ez jogos. – vakarta meg a halántékát, majd illedelmesen mutatva, hogy menjek csak nyugodtan előtte a lift felé tényleg elindultam arra.

- Szépnek szép… gondolom, én nem értek az ilyenhez, de őszintén nem lenne egyszerűbb egy sportnadrágban meg egy pólóban létezni… csak úgy? – vetettem fel az évszázad ötletét.

- De hát… az nem lenne olyan „Stark”. – rajzolt levegőbe idézőjeleket, s meg kellett állapítanom, hogy talán ez volt az eddigi leghosszabb beszélgetésem, amit vele intéztem, úgy kb. valaha. Az igazság az, hogy se ő, se én nem feltétlen voltunk az állandó csacsogók közé tartozó, így hát egymással se sokat beszéltünk, de talán mindkettőnknek pont ez volt a normális, legalábbis azt hiszem.

- Jogos. – billentettem oldalra a fejemet. – Mellesleg… köszönöm az apró figyelmességet. – utaltam vissza arra a kis részletre, amire odafigyelt nem is olyan rég.

- Ühüm. – bólintott, kicsit összezavarodottan, s én inkább ekkor beléptem az éppen ekkor megérkező liftbe majd szembe fordultam vele.

– Te nem jössz? – kérdeztem tőle, egyenesen a szemébe nézve. legalábbis ez történt volna, ha ekkor még ott lett volna, de nem volt, egyik pillanatról a másikra elillant. – Hát okés… - rántottam meg a vállamat, s amint bezáródott az ajtó előttem, ujjaim szétnyíltak, s most, hogy egyedül voltam megtekintettem, hogy kis is húztam, s a papíron ott állt előttem, tisztán, feketén fehéren, a név, ami mindent nehezebbé tett, ettől a pillanattól kezdve… Bucky.

Mármint nem tudom mi ütött belém, de egyszerűen helye közel a földön feküdve vergődtem, mert egyszerűen semmi ötletem nem volt, hogy mit is adhatnék az ex katonának. Próbáltam volna olvasni, megnézni egy filmet, örülni, hogy végre senki sem zavar, s a szobám karácsonymentes övezetében lapulhatok, de az az ajándékozási gondolat, az egész mizéria, attól függetlenül, hogy mennyire nem akartam, hogy így legyen a bőröm alá kúszott, nem kicsit, hanem nagyon. Konkrétan nem tudtam másra gondolni, csakhogy ennek vajon örülne-e, ez elég jó-e vagy egyáltalán ez az ötlet hogyan is jutott eszembe?

- Segítségre van szükségem… - törtem be Nat szobájába, mindenfajta előrejelzést mellőzve.

- Végre elfogadod, hogy én öltöztesselek holnapra? – csillant fel a szeme éppen az utolsó bokrétát megkötve ajándékán.

- Azt ne mondd, hogy ez már a holnapi ajándékod. – mutattam rá hatalmasra tágult szemekkel.

- Fantasztikus következtetések…- grimaszolt, s inkább nem is foglalkozott velem.

- Komolyan mondom… nem tudom mit csináljak… - kezdtem volna bele, de ő elcsendesített.

- Ne mondd el kit húztál… ne, ne, ne! – hajtogatta egymás után.

- Jól van na, Jézus Úr Isten! Belerángatsz ilyen hülyeségekbe, utána pedig, ha szükségem lenne rád cserben hagysz… szép kis ember vagy, mondhatom! – tártam szét karomat, majd nagy püffögve sétáltam ki a szobájából be sem zárva az ajtót.

- Az ajtóóóó…. – ordította utánam, de én szimplán csak magasba emeltem jobb középső ujjamat és úgy távolodtam szobájától. – A ruhádat pedig nemsokára megkapod! – ordította utánam.

- Senki sem kérte! – tartottam továbbra is mellettem az ujjamat, mire Steve szembe jött velem, s rosszallóan pislogott rám.

- Akarom tudni? – kérdezett rá egészen kedvesen.

- Nem lehetne átugrani ezt az egészet és körülbelül úgy január közepénél tartani? – vetettem fel neki egy ötletet.

- Nem hiszem. – rázta a fejét egészen sajnálva a helyzetet.

- Biztos vagy abban is, hogy nem kell véletlenül valahova valakinek elutazni valamilyen bevetésre? Önként jelentkezek. – tettem úgy szó szerint magam elé emelve ekkor kezemet.

- Tudom, hogy nem szereted ezt az időszakot… s megértelek, ami azt illeti. De mindenfajta nyomás nélkül, őszintén remélem, hogy jól fogod érezni magad.  – simította meg karomat.

- Hogy jól érezni magam? Hahhh… Itt a túlélés lesz a lényeg. Csakis az. – motyogtam, majd inkább folytatva az utamat visszazárkóztam a szobámba és ágyamban fetrengve próbáltam valamiféle használható ötletet kicsikarni magamból, de igazából még talán az is egyszerűbb ötlet lett volna, ha kigooglezom, hogy mit is ajándékozhatna karácsonyra egy olyan ember, aki nem szeret és nem is tud ajándékozni egy olyannak, akit igazából nem is ismer, de mégis. Stark ezért még fizetni fog, ez tuti.

- Kisasszony… csomagja jött. – tétlenül ültem rajzpadommal az ölemben az ágyam közepén, amikoris FRIDAY ismerős hangja csendült fel a hangszóróban. A parti reggele volt, s hogy én aludtam-e eleget az egy igen érdekes kérdés volt. Az ajándékozás vakvágányhoz érkezett, én pedig csak össze-vissza firkálgattam tétlenül és épp ott jártam, hogy élni se volt nagyon kedvem.

- Csomagom? – kérdeztem vissza, mire rávettem magam, hogy felálljak és az ajtóhoz vonszoljam testem, hogy azt kinyitva egy hatalmas dobozt találjak a földön.

- Natasha… - sziszegtem magamban, mikor felkaptam a dobozt a kis kártyával együtt s úgy mentem vissza a biztonságot nyújtó szobámba. A folyosón már hallhattam, hogy már kora reggel folynak a nagy készülődések, ezért is volt jobb így itt maradni. A dobozt fel se bontva letettem az ágyamra azt, majd mielőtt bármihez is kezdtem volna elindultam zuhanyozni, hisz a reggeli edzés után ideje lett volna már ehhez is eljutnom.

Hogy segített-e a friss víz, az kicsit túlzás, de legalább izmaim nem voltak annyira feszültek, mint a lelkem… mindezt egy apró hülyeség miatt. Értitek most már miért nem szeretem a karácsonyt? Egy szál törülközőbe csavarva magam, bontogattam ki a dobozt, ami a Natashatól kapott ruhámat tartalmazta talán azért, hogy még idő előtt vissza tudjam utasítani, amikoris egy meg nem tervezett mozdulattal levertem a rajztáblámat, ami úgy benyomódott, hogy totál random módon aktiválta a nyomtatómat, s nyomtatott is.

- Édes Istenem… - csaptam a homlokomra, s mikor megláttam, hogy mit is nyomtatott a gép majdhogynem felsikítottam.

Megvolt az ajándék. Megvolt az ajándék. MEGVOLT AZ AJÁNDÉK.

Szerettem rajzolni, ami persze nem jelentette azt, hogy tudok is, de szerettem.

Az éjszaka folyamán firkálgattam is össze-vissza nemalvásom következményeképpen, de ami előttem volt arra a képre nem emlékeztem, merthogy rajzaimat általában nem szoktam befejezni… de ez kész volt. Az, hogy meglepődtem az nem kifejezés… s ekkor jött az ötlet, hogy ezt Neki ajándékozom. Sosem ajándékoztam el rajzomat, tekintve, hogy sosem fejeztem be őket, de ez elkészült… ez egy jel lehetett, nem?

- Bruuuuceeee…. – rohantam konkrétan egy szál törülközőben a nappaliban hallott Brenner hangja felé, még azelőtt meg akartam valósítani ötletemet, hogy meggondolnám magam.

- Jó… reggelt. – emelte fel szemüvegét, nem igazán értve fura megjelenésemet.

- Ugye van nagy méretű nyomtatótok a laborban? – kérdeztem tőle kíváncsian, kezemben szorongatva a pendriveomat.

- Ühüm… - bólintott, de szerintem még azt hitte, hogy hallucinál, hogy így egészen reggel így lát engem, miközben alapból alig mozdulok ki a szobámból.

- Szuper… akkor használnom szeretném… mármint… használnom KELL…

Egy egyszerű masnit kötve az egészen nagyban kinyomtatott képre lehelyeztem azt az ágyamra, s most, hogy már egy hatalmas kő esett le a vállamról, folytattam, amit nem egészen 20 perce elkezdtem…. a ruha felpróbálását. Amikor pedig a tükörbe néztem nem hittem el, hogy én nézek vissza magamra, biztos voltam benne, hogy ez az egész boszorkányság. Gondolataimból kirántva magamat az ajtón lévő kopogását hallottam meg hirtelen.

- Igen? – pillantottam ki, éppen csak a szememet láttatva. – Bucky? – lepődtem meg.

- Öhhhm… bemehetek? – kérdezte megilletődve, de kicsit talán siettetve is.

- Háát… - gondolkoztam, de igazából a kezem már másként cselekedett hiszen az ajtót kinyitotta számára. – Miben segíthetek Bucky? – dőltem háttal az ajtónak és próbáltam mellőzni azt a tényt miszerint épp puccparádéban nyitottam neki ajtót úgy, hogy még 9 óra is alig.

- Nem szeretnéd kihagyni ezt a karácsonyi valamit? – tette fel a kérdését, őszintén, reménykedve. Pislogni is elfelejtettem, azt hiszem félre hallottam valamit.

- Hogy érted… kihagyni? – kérdeztem vissza, elengedve hátam mögött a zárat.

- Úgy, hogy… fogjuk magunkat, felülünk a motoromra és eltűnünk néhány napra és… senki sem fog tudni róla… na jó, Steve már tudja. – kémlelte a földet zavarában.

- James… - kezdtem bele, mire éreztem, hogy ekkor a kilincsért nyúlt, de hogy kinyissa is azt, én megakadályoztam benne.

- Igazad van… ez totális hülyeség, hogy lehettem ekkora idióta? – akart volna beszélni, de ekkor cserébe én is szavába vágtam. Ujjaimat csuklójára helyezve nem engedtem el azokat, amíg rám nem nézett. Türelmesen vártam, némán.

- Mikor indulunk? – tettem fel a kérdésemet neki, mire meglepődöttség tényleg őszinte volt a szemében.

- Ez most komoly? – kérdezett vissza.

- Még egy pillanatot ebben a túlzottan nyomasztó közegben túl kellene élnem, kivetném magam a teraszról… - jegyeztem meg egy adag levegőt kifújva.

- De nincs is teraszod. – állapította meg a valós tényt.

- Hidd el, ez nem akadályozna meg. – vigyorogtam kínosan.

- Mondjuk nem mintha nem értenék veled egyet… - vallotta be, talán kicsit lazulva. - … nem azt mondom, hogy bármi rosszat szeretnének ezzel, mert nem, de valahogy nem értik meg hogy valakinek egyszerűen nincs szüksége erre az egészre. – folytatta, s úgy igazán tényleg elkezdett velem beszélgetni.

- Tony Stark… néha sokk. – egészítettem ki hasonló véleményemmel mondókáját. - Szóval… mikor is akarsz indulni? – csillant fel a szemem, és ezáltal az övé is.

- Minél hamarabb? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Okés. – bólintottam, majd hirtelenjében pördültem egyet előtte, hogy bentebb kerüljek a szobában. – Amúgy… tudod… mi még sosem beszéltünk egyszerre… egymással… mármint… áááá… béna vagyok. – magyarázkodtam éppen úgy, mint valami idióta tinédzser, aki zavarban van egy szépfiú előtt.

- Itt volt az ideje. – jegyezte meg félszegen kacagva, majd idegesen túrt a hajába.

- Tony ki fog akadni, ez a Titkos Mikulásosdit szuper ötleteinek legnagyobbikának vélte. – vallottam be, s ekkor pillantottam a feltekert képre, ami ott pihent az ágyamon.

- Ami azt illeti… - járkált ide-oda mellettem, viselkedve úgy, mint egy összezavart tini, csakúgy, mint én. - … én téged húztalak. – állt meg előttem. – Nem tudtam jobb ajándékot ennél kitalálni így… elrabollak. – nézett ekkor mélyen a szemembe.

- Ohhhh Bucky. – lepődtem meg, majd teljesen random módon nyakába ugorva puszit nyomtam kissé borostás arcára.

- Én meg csak egy képpel készültem neked… - vallottam be félszegen, s testem egészén kirázott a hideg, amikor észrevettem, hogy derekamnál érintve ő tartott engem mind idáig.

- Te meg engem húztál? – engedett le óvatosan lábaimra.

- Hát… ühüm. – kerülve tekintetét inkább kislisszantam előle, s feléje nyújtottam a képet az ágyamról. – Soha nem fejezek be képet, arra sem emlékszem, hogy ezt, hogy s miként sikerült befejeznem… de… tessék. – nyújtottam feléje a papír gurigát. – Legyél az első, s valószínűleg az utolsó, aki ilyet kap tőlem. – magyaráztam az ajándékátnyújtás mellé még majd már csak azt figyeltem ahogy kibontja azt, s arca mozdulatlan marad, teljes pókerarc.

- Te… így látsz engem? – nézett rám, szépen lassan. - A barátodként? – csillant fel a szeme, s felém fordította a képet, mit oly sokáig bámultam nemrég én is.

Egy mennyei csillagos ég előtt, egymás kezét fogtuk a távolba nézve.

- Felismertél bennünket? – nevettem el magam kínosan, tekintve, hogy mesterművemre nem feltétlen lehet úgy gondolni, mintha az lenne.

- Szóval… barátok vagyunk, Doll? – tette fel újfent kérdését, tekintetét hol a képre, hol rám irányítva.

- Remélem… - mosolyodtam el szelíden.

- Köszönöm. – ölelt meg ekkor, ami azt jelentette, hogy hirtelen elkapott, s úgy szorított magához. – Tényleg köszönöm… - suttogta hajamba bújva fülemnél. - … mindennél jobban.

- Ugyan James… - jegyeztem meg ajkamba harapva.

- Lehetek pofátlan és kérhetnék tőled valamit? – kérdezte, ahogy letett, de derekamat el nem engedte.

- No mit? – pillantottam fel felém magasodó alakjára.

- Bárhova is indulunk… gyere ebben a ruhában. – s ezúttal ő harapta be ajkát, amivel egyidőben elpirult borostás arca.

- Szerinted is úgy nézek ki benne, mint aki most lépett ki a ’40es évekből? – kérdeztem tőle, s muszáj volt pörögnöm-forognom előtte egy keveset.

- Pontosan úgy nézel ki, mint egy angyal… egy valódi angyal…