27. rész

Sziasztok! Nézzétek csak mit hozott nektek a húsvéti nyuszi! :) Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszik! Puszi Dorka

Belépni a lakásomba olyan fura érzéssel töltött el, de tudtam, hogy ez lesz a legkevésbé fura dolog mostanság hisz az, hogy újra megközelíthetem a színházat, a színpadot, mint táncos anélkül, hogy elvinne valamelyik őrangyalom a diliházba, mert nem fogadtam szót a doktor bácsinak, az is fura lesz. Igazából nem is fura, hanem olyan jó. Olyan különleges jó. Nem feltétlen tudom megmagyarázni, de akkor is érzem magamban. Minden cuccom visszakerült a házamba, vagyis úgy látszik a srácok gondoskodtak arról, hogy a táskáim, amit magammal hoztam attól függetlenül, hogy én nem jártam még itthon azok itt legyenek. Bekapcsolva a rádiót, hangosabbra tekerve annak hangerejét lépkedtem fel az emeletemre, majd gondolkodás nélkül kirántva az éppen akkor megtetsző ruhákat szekrényemből visszavonultam a földszintre azért, hogy végre beállhassak a zuhany alá. Boldog voltam nagyon… hihetetlenül boldog.

- Nem-nem szöktem még meg!- válaszoltam Alexa kérdésére, aki abban a pillanatban felhívatott engem, amikor ébredése után megtudta, hogy én merre is járok.

- Emlékszel még, hogy merre kell menned?- csipkelődött kedvesen.

- Jézusom… elfelejtettem!- csaptam a homlokomra az utca közepén. – azt hiszem eltévedtem!- mondtam kétségbeesetten és ekkor pillantottam meg éppen a színház régi épületét.

- Ott vagy?- kérdezte most már úgy, mint egy normális ember és nem úgy, mint Alexa.

- Honnan tudtad?- kérdeztem és úgy néztem fel az épület falaira mintha évekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára.

- Teátrális csend egy kötekedős beszélgetés közepén… te ilyet önszántadból nem csinálnál, hacsak nem nyűgözött le valami!- magyarázta.

- És honnan tudtad, hogy éppen például nem ütött el egy kocsi?- mondtam ki a nélkül ezt a mondatot, hogy átgondoltam volna valójában jelentését.

- Aúúúcs ez fájt!- sérelmezte, de éreztem, hogy mosolyog közben.

- Bocsi!- tettem hozzá halkan elhúzva a számat.

- Alexa látogatója jött!- hallottam a telefonon keresztül távolról egy ápolónő hangját.

- Ki az?- kérdezte Alexa közben tartva a vonalat.

- Én. – válaszolta a hang mire a gyomrom összeugrott csak úgy hirtelenjében majd erre automatikusan válaszolva kinyomtam a telefonomat és azután szólogathatott bele nyugodtan barátnőm, hisz süket fülekre talált volna ígyis úgyis.

- Minden a legnagyobb rendben! – jelentettem ki magamnak és ismét felmérve az épület monumentalitását inkább azzal foglalkoztam, mint Alexa látogatójával, akire még gondolni sem akartam, mert nem. – na, menjünk csak!- csaptam össze tenyeremet és mintha természetfeletti erők által lett volna irányítva lábam úgy indultam meg a művészbejáró felé.

- Szép délutánt!- intettem a portás felé, aki miután feldolgozta, hogy beléptem ide visszamosolygott és kedvesen intett felém. – Ryan bent van? – léptem oda pultjához és információt kérve tőle.

- A próbán van, azt hiszem… a nagy teremben. Azt beszélik, hogy nem kifejezetten van jó passzban. – hintette el a használati útmutatót főnökünkhöz és egyben csodálatos koreográfusunkhoz.

- Ő mikor van jóban?- kérdeztem vissza mire mindketten felnevettünk.

- Ott az igazság kedvesem, ott az igazság… - bólogatott mire én szépen lassan távolodni kezdtem tőle és intve neki végül teljesen ott is hagyva eltűntem azon ajtó mögött, amelyik a célhelyszínhez vezetett.

- Hihetetlenek vagytok… képtelenség amit műveltek!- ezen kedves szavak hagyták el Ryan száját amikor a terembe léptem. Próbáltam minél észrevétlenebbül beslisszanni mert tudtam, hogyha illetéktelen személyt vél felfedezni ezen a helyszínen próba közben az említett személy, akkor végképp világvége lesz. De hát végülis most én annyira nem is voltam illetéktelen személy, annyira… de hát jobb az elővigyázatosság, gondoltam én.

- Nocsak, nocsak!- hallottam meg a hangját abban a pillanatban, ahogy visszazártam hangtalanul az ajtót. – egy eltévedt báránykát köszönthetünk köreinkben! Micsoda felüdülés!- jelentette ki kínosan felnevetve. Szóval akkor észrevett, szuper.

- Egy felépült báránykát!- fordultam felé kedvesen mosolyogva és számomra szent okiratot tartva magam előtt lépkedtem felé.

- Mit kezdjek én ezzel?- kedves, nagyon kedves megnyilvánulása.

- Kezdetnek például vethetnél rá egy pillantást!- mondtam és láttam a hálálkodó pillantásokat néhány társam felől, amiket azért kaptam, mert most én lefoglaltam a házisárkányunkat és rám szegeződik a figyelme nem pedig rájuk.

- Esetleg lehet róla szó. – vette el tőlem, majd tanulmányozni kezdte azt. – Liz… azt hiszed, hogy vak vagyok? Jobb lenne, ha még nyújtanál egy kicsit vagy mehetsz vissza aerobic órákat tartani. – a papírról való felpillantás nélkül szólt rá Liz-re, aki történetesen a háta mögött volt, de lényegtelen… így is tudta mit csinál, érdekes.

- Hát persze…- felelte illedelmesen Liz, habár arca kifejezetten nem az illedelmesség arcvonásait tükrözte. Sajnáltam kifejezetten, de kívülről látni arcát igazán szórakoztató volt.

- A pofavágás hanyagolható lenne… a többiek számára is. – pillantott fel és nézett körbe mire mindenki éppen inkább túlnyújtotta magát, minthogy szembe találkozzon az ördöggel.

- Szóval?- kérdeztem tőle.

- Hol a cuccod?- nézett szemembe.

- Milyen cuccom?- kérdeztem vissza.

- A báli ruhád te észlény… szerinted? Az edzőruhád!- fogta meg a fejét elképedésében.

- A szekrényben. – teljesen logikus válasz volt, hiszen éppen ez volt az igazság.

- És megkérdezhetném, hogy miért nem éppen rajtad? Mint látod, próba van…- és ekkor visszanyújtotta felém a papírt én pedig köpni, nyelni nem tudtam meglepődöttségemben.

- De én úgy hittem…- kezdtem bele, de ő még koránt sem fejezte be beszédét.

- Te is úgy hiszed, hogy az edzőruha az edzéshez kell? Nagyon ügyes vagy Maisy, nagyon ügyes. Te is próbáltad már ezt az előadást, nem? – kérdezte tőlem.

- Igen… mielőtt lesérültem előtte már ez volt terítéken. – feleltem.

- A kerítésre nem vagyok kíváncsi, attól kímélj meg. – forgatta a szemét majd a többiek felé fordult. – van 5 teljes perced… remélem, összeteszed ezt a nehéz egyenletet, amit feladtam neked!- magyarázta már háttal nekem én meg konkrétan szélsebesen indultam el az ajtó felé, pontosabban az öltözők irányában de mielőtt kiléptem volna onnan még volt szerencsém egy olyan dolgot látni ami igazán ritka dolog ezen szent helyen, még pedig azt hogy… Ryan mosolygott.

Miután kiadta feladatomat elég sajátos módján bennem mintha egy belső stopper indult volna el és eszeveszett sebességgel kezdtem neki az átöltözésnek. Ha nem vagyok ott 5 percen belül képes tényleg kitenni a szűrömet, és jelen pillanatban nem igazán szeretnék kockáztatni, most itt ebben a pillanatban tényleg nem. Áldottam a szerencsémet hogy két edzőruhám van, egy, amit hazahordok és egy, ami tartalék az esetleges vészhelyzetekre, mint például erre, így volt mit felvennem és nem csak kamuztam Ryan előtt. Bedobva minden cuccomat, leszedegetve magamról minden abban a pillanatban feleslegesnek vélt csecsebecsét belöktem szekrényemet és szinte versenyt futva az idővel sprinteltem vissza hozzájuk.

- Megtalálta a ruháját! Rendeltetésszerűen használja is! Ezért egy taps jár neki!- mondta és kikényszerített egy kis tapsot a többiekből, amin én és ők tényleg jót szórakoztunk, Ryan viszont nem annyira. Főleg hogy a szoknyaként funkcionáló ruhadarabot megfogva még pukedliztem is nekik illedelmesen meghajolva.

- Felettébb vicces… felettébb!- forgatta szemét majd a következő tapsa már nem nekem szólt, hanem mindnyájunknak, hiszen ez már a vezénylő, feladatot fogok nektek kiadni tapsa volt. – Meg te mész Maisy-hez és segítesz, neki nyújtani a többiek pedig megpróbálják végre helyesen csinálni azt, amit kértem, remélem nem lesz túl nagy kérés!- mondta és a kezében lévő távirányítón benyomva a megfelelő gombot megszólalt a zene, amit szeretett volna.

- Üdv ismét!- ért oda hozzám Meg és rám mosolygott szelíden.

- Szia! Hiányoztatok… nagyon. – mondtam és a földre leülve nyújtottam meg izmaimat teljes egészében ráhajolva egyenes lábamra.

- Elhiszem…

- Pssszt!- fordult felénk mérges pillantásokkal maga az ördög, aki elég erősen koncentrált arra, hogy a legkisebb hibát is kiszűrje az éppen próbált táncból.

- Morgó… - jegyeztem.

- Mint általában… - tette hozzá. – péntek lévén este néhányan elmegyünk egy bárba, csak úgy tudod a szokásos… ha van, kedved csatlakozz hozzánk, így legalább megünnepelhetnénk, hogy újra itt vagy! – ajánlotta fel, de már akkor rögtön tudtam, hogy ezt én vissza fogom utasítani a jelen körülmények között biztosan.

- Ez nem igazán lesz jó nekem…- mondtam kicsit szomorkásan.

- Gondolhattam volna… - nevetett fel halkan. – hallottam, hogy igazán említésre méltó férfitársaságod lett mostanság!- utalt arra, amit amúgy nem is tudom, honnan tud vagy tudhat, de ez most nem számít, nem ez a lényeg.

- A barátnőm, Alexa a kórházban van… nála bent fogom tölteni az éjszakát! Most pedig azt hiszem, már csatlakozhatunk is a többiekhez!- pattantam fel és még egy pár saját mozdulat után emlékeimet felidézve csatlakoztam a többiekhez.

- Egy bénához képest egészen jó volt!- Ryan kedves szavai mindig melegséggel töltik meg szívemet.

- Igazán köszönöm…- pukedliztem neki most is, csakúgy, mint a próba elején.

- Ezt észre sem vettem… - dünnyögött majd otthagyva minket a teremben elindult saját útjára. – hétfőn előadás… első körös táncos vagy Maisy!- habár már egy ajtó választott el minket mégis tisztán hallottam, amit mondott.

- Ez most komoly? – kérdeztem valójában csak magamtól hisz olyan halkan mondtam, majd abban a pillanatban vágódtam hátra magamtól egy egyszerű eséssel. Szó szerint padlót fogtam a hírtől…

- Újra itt!- jelent meg felettem néhány derült arc majd néhány perc néma csend után hangos nevetésben törtünk ki mindnyájan.

- Végre!- alig hittem saját szavamnak is, majd Liz segítő kezét elfogadva én is két lábra álltam és próbáltam úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt és nem úgy, mint egy játékát visszakapó 5 éves.

- Este akkor?- kérdezték a többiek kifele menet.

- Én passzolom… - vallottam be, majd ekkor Meg arcát pillantottam meg magam előtt.

- Sajnálom…- tátogta.

- Semmi baj… - feleltem neki ugyanazzal a módszerrel.

- A pletykák, a pletykák… - dudorászott valamelyik jómadár, amikor elhaladt mellettünk.

- A pletykák, a pletykák… - elevenítettem fel emlékeimet mikor a vonal túlsó végén a hívott személy felvette a telefont.

- Nagy baj, ha ezt nem értem? – kérdezte elég álmosan.

- Ébren vagy? – kérdeztem a szakállas kérdést, de hát muszáj volt.

- Hajnali négykor nem igazán szokásom, de szeretem az újdonságokat. – felelte és mély hangja, ahogy kapott egy álmos élt valahogy még vonzóbb volt… még őrjítőbb.

- Örülök…

- Szóval? Azon kívül, hogy kezdesz egyre kiismerhetetlenebbé válni, illetve azon kívül, hogy szeretem a bonyolult rejtvényeket így a hajnali órákban tudnál segíteni, megfejteni a mondanivalódat? – kuncogott fel arcátlanul.

- Semmi… semmi… - váltak feleslegessé gondolataim, amikor meghallottam őt. – mikor jöttök?

- Kedden indul a gépünk… Szerda hajnalban érkezünk.

- Ez… nagyon messze van.

- Nagyon. – búgta ő is.

- Képzeld, ahogy beértem már rögtön engedtek edzeni is. – váltottam gyorsan témát.

- Ez gyors volt akkor… Fáradt vagy akkor? – kérdeztem.

- Szó sincs róla… kicsit megkergülhettem az energialökettől és az időeltolódástól. – ismertettem állapotomat.

- Hmm… - morgott odaát olyan sejtelmesen. – és milyen energia levezetési ötleteid vannak?- pimasz kérdése még így a hűvös londoni estén is pírt csalt az arcomra.

- Az utcán vagyok. – nyögtem ki neki mielőtt a gondolataim túlságosan más vágányra terelődnének.

- Az csak érdekesebb akkor.

- Érdekesebb, mi?- kérdeztem vissza.

- Engem nem okolj a fantáziád miatt. – köhögött nekem kedvesen.

- Honnan tudod, hogy mire gondoltam? – volt okom meglepődésre? Kicsi sem.

- Mert én is arra gondoltam… - osztotta meg velem egyszerűen.

- Javíts a gondolatolvasó képességeden, ugyanis amire én vágyok az nem az, amire te gondolsz. – és ekkor pillantottam meg egy cukrászdát az út túloldalán.

- Avass be gondolataidba… kérlek. – epekedve kértem ezt és közben kihallottam hangján, hogy felettébb jól szórakozik.

- Fánkot akarok. – feleltem legalább olyan epekedve, ahogy ő mondta nekem az előbbi megjegyzését.

- Ki hogy hívja…- nyögte be végül nevetve.

- Megyek is veszek egy párat. – beszélgettem magammal és gyorsan lelépve a padkáról megpróbálva nem elüttetni magamat keveredtem át a túlsó oldalra.

- A prostitúció nem illegális hazánkban? – érdeklődött ártatlanul.

- Jó éjszakát Harry, jó éjszakát… - és ezzel a köszönéssel együtt kinyomtam a telefont majd könyökömmel benyomtam a cukrászda ajtaját ugyanis a beszélgetés hatására tényleg megéheztem egy kis… fánkra.

- Jó estét!- köszöntem a recepciósnak Alexa emeletén majd széles mosollyal az arcomon siettem a kórterme felé. – ezt neked!- nyújtottam egy kávét Pete felé és ügyeskedve még a fánkos doboz tetejét is sikerült kinyitnom így megkínálva őt a szép darabokkal. – te pedig azért vagy kint mert… - kezdtem bele a mondatba, míg ő vett a sütiből.

- Esti vizit… - magyarázta.

- Amit én tegnap átaludtam… - jutott eszembe.

- Pontosan. – bólintott majd ekkor nyílt az ajtó és az orvossal együtt egy nővérke is elhagyta a szobát.

- Jó estét! – köszöntem és valahogy olyannyira jó kedvvel töltött el, ahogy megláttam az „életemet” megmentő orvost hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De tényleg.

- Jó estét… most már bemehetnek hozzá, de ne erőltessék azért túl! – magyarázta kedvesen, majd megsimítva karomat otthagyott minket.

- Én maradok estére is… váltalak téged! – mondtam Pete-nek miközben belépkedtünk hozzá.

- Jobb lenne egy kicsit pihenned neked is. – kapcsolódott be a beszélgetésbe az ápolt.

- Te ebbe nem szólhatsz bele… - pillantottam felé.

- Végülis én vagyok az, aki itt fekszik… jogos. – nevette el magát majd nyújtotta a kezét a dobozom felé, amit én viszont elhúztam tőle. – ne csináld ezt velem!- rémült arckifejezéséből azt a következtetést véltem levonni, hogy simán nekem ugrik gépestől, infúzióstól, ha nem adok neki belőle.

- Ízlik a kórházi koszt?- kérdeztem és tovább húztam az agyát.

- Egyszerűen isteni… - szinte már majd kiesett a szeme amint látta, hogy Pete beleharap fánkjába.

- Hát akkor ez mind az e… - kezdtem.

- Ne merészeld!- fenyegetett.

- Jól van, na, jól van, na… - tettem ölébe a dobozt így hagyva magára őt meg a fánkot. Merthogy perceken keresztül csak ők ketten léteztek… Alexa egy másik világba került a normális étel láttán.

- Gondolkoztam… - már csak ketten voltunk a kórteremben, engem pedig nem igazán tudtak kitenni innen.

- És? – kérdezte kicsit már kábán.

- Szeretném elkérni Greg számát. – mondtam határozottan.

- Minek neked az édesapád száma?- hirtelen rögtön éberebb lett, azt hiszem megcsapta a fülét a név.

- Meg szeretném neki köszönni mindazt, amit érted tett…