46. rész

Sziasztok! Direkt siettem hogy még mielőtt elmegyek itthonról kész legyen a részem... sikerült is. Mondhatni azt hogy annyira siettem vele hogy megfájdult a fejem.. na jó valószínűleg ez annak az oka hogy még csak egy tejeskávét fogyasztottam ma meg másfél liter teát. Szóval... jó olvasást, remélem tetszik. Talán kicsit nehézen emészthető lesz... megértem én. Azért várom a véleményeket.. (félek tőlük egy picikét, mondjuk azt). Puuuszi Dorka

Az álom most is megvolt. Csak most vett egy szép nagy fordulatot az egész. A világosság sehol sem volt, helyette éjsötét minden. Nem láttam semmit, tapogatóznom kellett… olyan sötét volt melyet a szem nem tud megszokni, koromsötét. Viszont mennem kellett így is, hisz nem tudtam megállni… a lábaim jártak alattam, ha akartam sem tudtam volna pihenni egy kicsit. Megijedtem. Éreztem, hogy testemen lassacskán kezd eluralkodni a félelem, hogy kerültem ide? Megmagyarázhatatlan dolog. Legyen vége… ezt akarom.

Alexa szemszöge

Én megmondtam már az elején, hogy ennek nem lesz jó vége… sőt az elején, ha titkolva is, de igazán örültem, hogy visszautasította a meghívást. Nem is vártam tőle mást, számára ez volt a logikus… az ő esetében mindenképpen. Erre jön valami csavar és kedves barátnőm meggondolta a magát. Én személyesen nem akartam lebeszélni, próbáltam semleges maradni az ügyben, de tudom, hogy Adam elég erősen kapálózott az ügyben… tudtuk, hogy csak rossz sülhet ki belőle. Nagyon rossz. Mondhatjuk azt, hogy nem tévedtünk… sőt.

- Tudsz valamit az óta róla? – kérdezte Adam a vonal túlsó végén.

A tegnapi incidens óta senki nem látta őket, senki nem beszélt velük. Ezt mi rendeztük így és így is volt a legjobb. A Göndör vállalta Őt mi pedig vállaltunk minden mást… Ő elvitte mi pedig próbáltuk elsimítani a dolgokat. Mondjuk azt, hogy nem volt a legegyszerűbb feladat… Badarság volt az egész hogy egyáltalán az esküvő közelébe került Maisy, addig a pillanatig, míg meg nem látta őket közelebbről, amíg nem volt lehetősége szemtől szemben látni őket majdhogynem tökéletesen ment az egész. De akkor viszont ez megtörtént valahogy robbant a bomba, robbant Ő. Konkrétan erre nem számítottunk, hisz már látta őket, de lehet, hogy az esküvő meghitt, varázslatos hangulata közeli volt számára, sokkalta érzékenyebb terület.

Mikor az ifjú pár a templomot hagyta el, Maisyt elérte az áram… Ájulását próbáltuk szimpla rosszullétnek előadni, csakhogy mindenki tisztában volt vele hogy ez kicsit sem szimpla dolog, valami elkezdődött akkor… Mi próbáltuk enyhíteni a dolgokat és megmondtuk, hogy minden menjen, úgy ahogy eddig, az esküvő nem állhat le. A színjátéknak mennie kell tovább, bármennyire is fájhat nekik… Főleg a szüleinek.

- Éppen hozzájuk tartok!- válaszoltam és hirtelen észbe kapva emlékeztetnek kellett magamat hogy éppen telefonálok. – hogy bírják? – kérdeztem én is.

- Szerinted? Olyan hogy nászútra elmenni eszükbe sem jut… - felelte.

- Tedd be őket egy dobozba, küld, el őket ajánlott csomagként csak menjenek el… legalább egy időre. Jobb lesz mindenkinek!- mondtam miközben sikerült kikerülnöm az utcán egy hatalmas nagy tócsát.

- Mondani könnyű… - vágta rá.

- Nanana… fogalmam sincs, hogy éppen mi van a legjobb barátnőmmel, de egyben biztos. Jelen pillanatban minél távolabb lesz tőle az a két ember neki annál biztonságosabb… Érted? – doboltam lábammal a járda szélén miközben vártam, hogy a piros emberke, zöldre váltson.

- Ők aggódnak, hisz a szül…- kezdett bele, de mielőtt kimondhatta volna inkább félbeszakítottam.

- Korábban is kellett volna erre gondolni. – jegyeztem meg foghíjról. – mindegy… én már ideértem. Beszélj velük még egyszer, vagy százszor… nem érdekel. Ha kell, akkor magad csomagold össze őket… csak hagyják el a várost egy időre. Okés? – és gyorsan felslisszanva a lenti lépcsőn megtartva az egyik lakosnak az ajtót sikerült bejutnom az épületbe.

- De majd értesítesz a dolgokról… - mondta.

- Majd értesítelek a dolgokról… - és ezzel a telefonom ment a zsebembe én meg mintha versenyt futnék az idővel indultam meg a lépcsőkön, egyre feljebb és feljebb.

Mikor felértem csend volt, semmi beszélgetés nem hallatszódott ki… gondoltam becsengetek, talán itt sincsenek, ami persze fura lenne hisz úgy volt, hogy ide jönnek… mindegy.

- A kulcs helyén… - hallottam Maisy hangját, eléggé meggyötörtnek tűnt… a történtek után nem csodálom. Kikapva a kulcsot az ajtó széléről beengedtem hát így magamat.

- Maisy… Harry. – kerestem hát őket hisz nyomuk nem igazán volt a lakásban akármennyire is biztos vagyok benne hogy az előbb Ő innen szólt ki nekem.

- Itt vagyok… - a nagyfotelből emelkedett fel egy kéz mely integetett felém, ami azonnal alább is hullott.

- Te lány… szörnyen festesz. – lépkedtem felé, és amikor megláttam még a szörnyű volt a legbarátságosabb kifejezés, amit rá tudtam mondani. Bőre halovány fehér, mintha életében nem járt volna napon, mintha minden életet elszívtak volna belőle, szemei alatt pedig hatalmas karikák, sötét foltok. De próbáltam barátságos lenni, nem akartam megijeszteni vagy bármi ilyesmi. Jobb volt így kezdeni, csak óvatosan.

Hiába illettem bármilyen szép kis bókkal a várt hatás elmaradt. Vártam, hogy visszacsap és valami kacifántossal engem is leolt cserébe… de nem így lett. Kezében forgatta a telefonját, és ha lehet azt mondani az eddigi fehér színéből még fehérebb lett. Valami nagyon kiakasztotta, sőt meglepte.

- Azt add csak ide. – jelent meg körünkben a Göndör és kapta ki kezéből a készüléket. Ezt így nem teljesen értettem.

- Hello! – próbáltam humorosabbra venni a figurát, mindaddig, míg nem tudok semmit, a látszatot tartani kell, nem? – minden rendben? – inkább volt ez már költői kérdés, mint bármi más. Hol barátnőm fáradt, meggyötört vonásaira pillantottam, hogy a mögötte álló Göndörére… egyik sem volt túl biztató, kicsit sem. Volt bennük valami… félelmetes.

- Kérdezd ezt az embert!- ült fel amennyire csak képes volt és próbált szúrós pillantásokat vetni a fotel mögött álló Harryre, nem sikerült neki.  Viszont az lenyűgöző volt, hogy a Göndör mikor látta, hogy Maisy feléje néz rögtön mosolyra húzta ajkait, mintha nyugtatni akarta volna. – ellopta a telefonomat. Ráadásul azt sem tudom, hogy hogy került ide. – folytatta.

- Hogy mi? – kérdeztem vissza. Nagyon nem értettem a dolgokat.

- Tegnap elvitt színházba… ott beragadtunk az öltözőbe és ott éjszakáztunk. Ne. Ne… ne… ne mosolyogj. Semmi Olyan nem történt. – halvány mosoly jelent meg arcomon előadásmódja és azonnali tagadása miatt. – és onnan meg valahogyan kiszabadultunk és bekerültünk ide a lakásba. Konkrétan én az ágyamba. De arra hogy ez, hogy történt… nem emlékszek. Ráadásul nézd csak a mellkasát… kb. 2 napja mondta nekem, hogy szeretné ezt a tetoválást. Tegnap még nem volt rajta… én erre szavamat adom. Nem értem… - mondta mindezt majd hirtelen fejéhez kapott és erősen szorította a szemét össze. Látszott rajta hogy küzd… a fájdalom ellen. – neeee… - arca görcsbe rándult szinte oly kétségbeesetten remélte, hogy valaki segít neki. Fogalmam sincs, mi történik, léptem volna segíteni neki, de Harry azonnal ott termett.

- Csssshhh. – csitítgatta és törékeny testét felemelve tette át a kanapéra hogy azon elfektetve, betakarva próbálja a lelket tartani benne. Megijedtem.

- Mi történik? – szeme már alig volt nyitva, talán azokat is csak erőlködés árán tudta úgy tartani, de mégis ott nézte azt a zöld szempárt maga előtt mintha az tudna segíteni neki.

- Minden megoldódik… minden… - simogatta Harry Őt és fájdalommal telt szemei lassacskán lecsukódtak és még a zihálása is kezdett csökkeni, ahogy talán az álomvilág felé lépkedett.

- Azt hiszem elaludt… - mondtam halkan, de láttam, hogy Harrynek esze ágában sem volt elmozdulnia onnan.

- Igen. – bólintott lassan és le nem véve tekintetét arcáról továbbá is rajta pihentette kezeit.

- Most már azt hiszem, beszélhetünk… - álltam fel helyemről és megálltam előtte, úton a konyha felé. – míg alszik nincsen baj… - néztem Maisy arcára és láttam, hogy a Fürtösnek nehezére esett felállnia csakhogy Őt ott hagyja.

- Békés álmokat. – suttogta az alvó szépségnek és homlokára lehelt egy csókot.

- Csinálok egy kávét… - ajánlottam fel mindenekelőtt.

- Egy hordóval már van bennem… - mondta és a kis fehér törülközőt megigazítva derekán indult meg utánam a konyhába. -… de talán jól jönne még eggyel. Köszönöm. – mondta és még most is képes volt egy kedves mosolyt húzni ajkaira. – te tudod, mi történik? – biztos voltam benne hogy azzal kérdezni fog.

- Nem vagyok benne biztos… - próbáltam úgy felvezetni a dolgot, hogy mégse tűnjön azért ijesztőnek. Kevés dolgot hallottam az egészből, de látva Maisy tekintetét majdhogynem biztos voltam abban, hogy mi történik...         Vagyis történt. Ismét.

- Alexa… - határozottabban hangzott már a hangja. – átugorva az összes körítést meg minden csodálatos dolgot most akkor válaszolhatsz még egyszer… te tudod, mi történik? – arca, ha eddig reményt tápláló volt, mindaddig persze míg Maisy ébren volt akkor most valahogy teljesen másmilyenné változott. Egy kisfiú ábrázata lett az övé, aki nem érti a körülötte történő dolgokat, aki össze van zavarodva, aki fél.

- Az agya játszik vele… - fordultam feléje és kezébe nyújtottam a bögre kávét. Arcán tisztán látszódott, hogy fogalma sem volt miről beszélek. Rengeteg mindenről sikerült már vele beszélnem, rengetegről… ez kimaradt, de azt hiszem joggal. -... Jobb lesz, ha először leülsz és próbálsz megnyugodni. – kértem, hisz ha egyhelyben is állt látszott, hogy hamarosan szétrobban.

- Persze… tovább. – nem hiszem, hogy meghallott bármit is, amit mondtam.

- Ezért nem kellett volna eljönnie az esküvőre… - emeltem kezemet a homlokomra. -… de mi beszélhettünk neki bármit.

- Kérlek Alexa… - hangja lágy volt. -… végre válaszolnál a kérdésemre? – viszont itt azonnal határozottabbá vált.

- Ismét megtörtént… - próbáltam nyugodt maradni és úgy adagolni a dolgokat, hogy annyira ne legyen ijesztő, mint amennyire valójában az.

- Mégis mi? Kérlek… az isten szerelmére, válaszolnál? – arca megrándult, ahogy kétségbeesetten várta a választ. Kávéját már rég letettem hisz úgy érzem gondolta, hogy vagy elejtené, vagy falhoz vágná, ha a beszélgetést végig várja… én legalábbis biztos így tettem volna.

- Az agya kitörölte az emlékeit… - mondtam ki, próbálva mindezt nem elcsukló hangon tenni. – vagyis azoknak egy részét. – figyeltem arcát, ahogy a nem-érti arckifejezés millió árnyalatát veszi fel éppen.

- Hogy mi? – a falnak dőlve engedte fejét hátra, koncentrált, hogy talán az ideg ne uralkodjon el felette. Kezei lassacskán ökölbe szorultak.

- Úgy hiszem elvesztett minden emlékét pontosan attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta Őt. – ez így száraznak hangzott, ridegnek, sőt szavaim alapján még úgy tűnhet, hogy egy érzéketlen boszorkány vagyok, hogy mindezt így ilyen egyszerűen ki tudtam jelenteni, de azt hiszem meg kellett őriznem a hidegvérem… főleg hogy nem tudunk tenni semmit. Próbáltuk már… hiába.

- Ez most ugye egy vicc? – kérdezte és megindult az ablak felé ahol a pultnak támaszkodva nézett ki az ablakon. Karjai egyre jobban kezdtek megfeszülni, látszott, hogy az ideg lassan kezdi átjárni testét. – mondd, hogy egy vicc. – fordult hátra engedve láttatni így szemeit mely félelemben úsztak.

- Minden könnyebb lenne, ha így lenne… de nem. – mondtam próbálva egyben maradni.

- Nem értem… - rázta a fejét így engedve, hogy vizes tincsei még keszekuszább kompozícióként álljanak össze homlokán.

- Maisy beteg… - mondtam ki és próbáltam a dolgokat úgy eléje tárni a dolgokat, hogy azokat minél könnyebb lehessen emészteni. Jah hogy olyan opció ebben a helyzetben nincs… nahát, akkor a tervem bukott.

- Hallottam róla… - emelte fel a fejét.

- Nem… nem… te arról ugyan nem hallottál semmit. Gondolom a dilidokis, agyturkászós változat van meg neked… ő ezt mondja, mert ezt akarja… mert ezt tudja. Ez a kép maradt meg benne, és hogy miért is járt oda arról viszont a valóságtól eltérően már csak a saját kitalációi vannak számára. Olyannyira hinni akar az egészben, hogy el is hiszi, és tényleg azt találja valósnak, amit ő mond. – mondtam és láttam, ahogy szemeiből lassacskán fogy el a bizakodás.

- Greg… - szorította erőből össze ökleit.

- A szülei… - pontosítottam a helyzetet. – az elméje ellene esküdött. Gondolom Adam elmondta… az a nő tényleg az édesanyja. – azt hiszem ez a pont volt az, amikor már tényleg nem tudtam, hogy folytassam úgy, hogy senkiben se maradjanak károk.

- Elmondta… de nem magyarázta. Odakerültem az esküvőre úgy hogy tudtam, hogy nekünk nem kellene ott lenni, hogy tudtam neki nem kellene ott lennie.

- Az édesanyja csak számára halott… mert ő így rendezte gondolatait. Csak így tudta magyarázni a dolgokat az elméje… hogy egyszerűen megölte és mindezt Greg-re hárítva megutálta őt is…

- Ez nekem sok… - fogta meg fejét és szerintem kissé akár meg is szédült. – és a levelek? És hogyhogy nem ismerte fel a kórházban? Ott is látta… - a sok az inkább volt sokk számára.

- Ezt én magam sem tudom magyarázni… a leveleket meg írta, mert így könnyebb volt számára. Ő tényleg úgy hiszi, hogy édesanyja halott… ez mindent megmagyaráz…

- Hogy tudunk neki segíteni? Mit tudunk tenni? – rögtön a mentőfeladaton kattogott már az agya. Felemelve fejét megcsillant szemében a szeretet tüze mely azonnal a megoldásért kapálózott.

- Semmit… - azt hiszem ezt kimondani volt a legfájdalmasabb dolog az életemben.

- Megkeresem a legjobb orvost a számára… ha kell, bejárom a világot érte. – szavai csak úgy pörögtek szájából.

- Sajnos…

- Alexa itt semmi sem sajnos… semmi sem felesleges. Az emlékei az övé... joga van hozzájuk…

- Tudom…

- Nem emlékszik rám úgy… nem emlékszik arra, hogy szeretem. – hangja megingott, de mégis erős volt.

- Nem biztos… - ráztam meg fejemet.

- Mi? – azt hiszem kizökkentettem mondanivalójából.

- Egy ilyen szerelmet nehéz elfelejteni…

Maisy szemszöge

Mintha kifacsartak volna ezzel minden életerőt elvettek volna belőlem… mégis az ébredés oly könnyed volt. Talán aludhattam 5 percet, talán 10et vagy akár néhány órácskát a fejfájásom szerencsére a múltban maradt, sőt a berendezés is úgy gondolta, hogy megtartja addigi pozícióját és nem gondolja úgy, hogy neki úszkálnia kell a szemem előtt.

Tudtam, hogy mikor álomra hajtottam fejemet akkor Alexa és a Göndör itt volt… rosszul voltam és úgy tűnik ők szimplán rendesek voltak és vigyáztak rám. Tartózkodási helyük az óta sem változott csakhogy átköltöztek a konyhába. Lassan lehelyezve lábaimat, maradva bebugyolálva a takaróba indultam meg feléjük kicsit bizonytalanul… meg kellett szoknom a stabil járást.

-… az ilyen szerelmet nehéz elfelejteni. – hallottam meg Alexa hangját.

- Milyen szerelmet? – kérdeztem vissza és egy élettelen mosolyt csaltam az arcomra. Fura volt… mikor megláttak úgy néztek rám mintha szellemet láttak volna. Rátekintve bőröm színére még én magam is elhittem, hogy talán nem vagyok élő.

- Halálosan szerelmes vagy belém… - húzta sunyi mosolyra szemét a Göndör és életre kapva megindult felém.

- Csakugyan? – kérdeztem vissza kacérkodva. Azt hiszem, elemében van és jót poénkodik… habár az elmúlt napok eseménye után talán tényleg kezd kialakulni bennem valami. Halálos szerelemről viszont még nem hiszem, hogy szó esne. Kedvelem őt… na, ez már biztos. Azok az öltözős jelenetek azt hiszem mindenképpen ennek az érzésnek a bizonyítékai.

- Csakugyan… - bólintott és ekkor már előttem állt. Fedetlen mellkasán, karján, testén millió meg egy tetkó díszelgett. Kedvencem mégiscsak egy volt.

- Igazán tetszenek az állataid… - haraptam ajkamba és húztam végig mellkasán mutatóujjamat. – mikor is szerezted őket? – kérdeztem rá. Nem voltam benne biztos, hogy ezeket láttam tegnap rajta… valahogy ködös volt egy kicsit az egész.

- Egy ideje már ott vannak… - mondta egyszerűen, hihetően.

- Jah… oké. – rántottam vállat és beértem ennyivel. Egyik napról a másikra nem teremnek ilyenek a mellkasán… talán a hév megvakított tegnap. Valószínűleg… az izgalom érdekes dolgokat tud az emberrel művelni.

Arcán mintha megkönnyebbülés jeleit láthattam volna… komolyan úgy tűnt, hogy örül, mert hiszek neki. De hát miért ne tettem volna?

- Egy kérdésem viszont még lenne… - néztem most már én is sunyin szemébe.

- Mégpedig? – mosolygott barátságosan.

- Hogy a csudába kerültünk mi ide? – nevettem el magamat.

- Varázslat… - suttogta a fülembe, ahogy közelebb hajolt hozzám.

- Valószínűleg az kellett volna ahhoz, hogy felkeltsen téged… - jegyezte meg a háttérben Alexa. Jah hogy Ő is itt van… a Göndör, ahogy elém helyezkedett mindössze egy szál törülközőben valahogy elvonta minden figyelmemet.

- Mellettem egy háború is kitörhetne… azt is átaludnám. – nevettem el magamat és éreztem, hogy ekkor megkordul a gyomrom… igazán hangosan, csakhogy mindenki észrevegye.

- Mint egy rossz medve, aki téli álmot alszik… - humorizált barátnőm.

- Mindenképpen… - bólogattam egyetértve. – ugye ők is éhesek, amikor felkelnek a hosszú téli álmukból?– kérdeztem és hasamra tettem kezemet.

- Minden bizonnyal… - bólintott szórakozottan.

- Erre azt hiszem, találhatunk megoldást. – szólalt meg a Göndör.

- Mire is? – kérdeztem hirtelen értetlenkedve.

- Erre… - mondta és a kezeit az enyémre helyezte, amik a hasamon pihentek. Érintésétől millió meg egy kis szikre kezdett el pattogni bőrömön.

- és mégis hogyan? – kérdeztem. Nem húztam el kezemet tőle… oly kellemes volt ez a bizsergető érzés.

- A kisasszony eljön velem ebédelni. – mondta kedvesen.

- Ez egy randi? – húztam össze szememet és kérdeztem sejtelmesen mindezt.

- Tudja… maga halálosan szerelmes belém… - emlékeztetett a tényre és előadásmódján jót kellett kacagnom.

- Hát okés… akkor ma én halálosan szerelmes leszek magába…