49. rész

Sziasztok! Íme itt lenne az a következő rész amit chat-ben ígértem.. :D Nem igazán tudok fűzi hozzá semmit, nekem nem került a kedvenceim közé, de inkább vélekedjetek róla Ti. Jövőhéten el fogok tűnni egy szimpla 6 napra, 2.-tól 7.-éig de megígérem hogy előtte még próbálok 1-2 ilyen hosszú részt hozni... már csak abban az esetben ha szükséges lesz annyi rész a befejezés előtt. Majd meglátjuk... Jó olvasást! Puszi Dorka

- Ne érj hozzám!- utasítottam el kezét, ahogy felém nyújt volna és a lehető legtávolabb húzódtam tőle. Annyi erőm közel sem volt, hogy felálljak, de mikor meg akart érinteni mégis automatikusan ültem fel és összekuporodva addig tologattam magam, míg a fürdőszoba sarkában nem találtam magam.

A fejemben a szavak, a gondolatok hatalmas versenyt vívtak, de a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy mind olyan értelmetlennek tűnt… mármint számomra. Tisztán az emlékezetembe égtek a neveket, ahogy Ő mondta ki azokat… olyanoknak a neve, akit Ő nem is ismerhet. Lehet, hogy ez az egész annyira nem is lett volna egy fura dolog, de testem, amikor mindezt meghallotta Tőle egyfajta védőreakcióba kezdett, ami nála az összeomlást jelentette…

Éreztem, ahogy egész testem remeg. Ahogy tüdőm levegőért kapkod egyre akaratosabban. Az érzés hogy valaki megfoszt a nekem járó oxigéntől eléggé erősödött…

Bármennyire is akartam, szinte már erőszakkal próbálkoztam, de egyszerűen nem ment tekintetem elfordítása felőle… nem. Pedig valahogy ahogy láttam arcát, ahogy szemeim nézhették arcának csodálatos vonásait egyszerűen rosszul lettem. Arca fehér volt, falfehér ebben a pillanatokban úgy nézett, mint egy porcelánbaba, a legrémültebb porcelánbaba a világon. Na de ha már rémületről beszélünk… én mit mondjak?

- Maisy… - próbálkozott ismételten, de én továbbra is húzódtam előle, mármint ha ez fizikailag lehetséges lett volna ugyanis mögöttem már ott volt a fal… sarokba szorítottam magam, szó szerint.

- Ne… ne… - tiltakoztam és úgy éreztem perceken belül a falba fogom beépíteni magamat oly erőszakosan, akarok távolabb kerülni tőle, ijesztő.

- Mi történt? – leguggolva elém minden erejét összeszedve próbált valamit óvatosan kiszedni belőlem… sok szerencsét Göndör ifjú.

Végül csak mégis sikerült behunyni szemeimet, és ha azt reméltem, hogy ez majd segít… hát akkor nagyot tévedtem. Éreztem, ahogy a fejemben szó szerint minden kavarog és a zsivaj mely benne van egyre tűrhetetlenebb. Mintha egy méhkas lenne a nyakamon, de tényleg… akkor is kiköthetem a legnagyobb méhkas országszerte trilliárd méhecskével benne… Trilliárd számra ugrottak bennem a megválaszolatlan, értelmetlen kérdések is így a hasonlóság egyre valóságosabb.

Pillanatokon belül mindenem égni kezdett, amit követett egy bizsergető érzés mely közel sem volt az a kellemes fajta, amit Ő maga szimpla létével el tudna érni nálam… Fájt is mindenem, meg nem is… mikor melyik testrészem gondolta úgy, hogy egy kicsit megkínoz, csakhogy változatos legyen a szenvedés… a pokol. Ebben a helyzetben mindenképpen azt hittem, hogy oda kerültem, vagy legalábbis annak valamilyen előszobájába az érzés egyszerűen kibírhatatlan… nem vagyok elég hozzá.

- Maisy… mi történt? – hangját csak foszlányokban hallottam lehet, hogy mindezidáig beszélt hozzám, de az fülemig ugyan nem jutott el, valójában nem is érdekelt, amit mondott…

- Te… te történtél. – erre a kijelentésemre viszont szememet is sikerült kinyitnom így egyenesen az ő zöld szépségeivel találkozhattam. Azok a gyémántok abban a pillanatban közel sem világot megváltó smaragdra hasonlítottak, inkább nevezném őket gyémántnak. Fekete gyémántnak. Arcán érzelmei összezavarodtak voltak, a félelem és tudatlanság millió árnyalata suhant át rajta. Minél tovább néztem Őt annál jobban terjedt szét bennem egy érzés, egy érzés, amit azt hiszem, úgy neveznek… Harag.

Agyam hiába éppen a robbanás, a szétesés határán állt úgy gondolta, hogy mégis megpróbál valami magyarázatot találni a szófoszlányokra, amik igazából csak most jutottak el tüzesebben hozzá… Beletett minden erejét, a lehető legtöbb dologra próbált összpontosítani, emlékezni az elmúlt napokból, de az egyetlen dolog, amit kapott az egy gúnyosan mosolygó hatalmas kérdőjel, amely jóízűen röhögött rajtam. Saját fejem játszadozik velem, nem adja meg a válaszokat, amiket kellene, bezár, egy ketrecbe ahonnan úgy tűnik nincs kiút.

Mint egy vírust kapott számítógép, olyannyira terhelt, hogy nem talál összefüggéseket a meglévő dolgok között, csak az egyetlen egy hibát szajkózza, amit a kis rendszerével felfedezett… nálam ez volt Ő.

- Én? – kérdezett vissza óvatosan. – mi történt? Beszélj hozzám… kérlek. – szemei tényleg kedvesen kérlelőek voltak, de mindez nem igazán jutott el hozzám annyira, mint ahogy Ő szerette volna.

- Beszélj Adammel róla… ha már úgyis ismered. – éreztem, hogy ahogy testvérem nevét sikerül kimondanom ajkam megremeg az idegtől. Meglepően gyorsan sikerült ekkor felállnom helyemről és megtámaszkodva kissé a falban próbáltam két lábon tartani magamat, hát kissé inogtam mondhatjuk úgy. De mondhatjuk úgy is, hogy inkább kezem tartotta magamat mintsem lábam. Szuper…

Láttam arcát, ahogy eljutottak hozzá a szavakat, melyeket neki intéztem. Egy pillanatra lefagyott és szerintem nem tudta hova tenni az egészet… hát én sem szóval akkor ebben az ügyben ketten vagyunk. De valahogy tudtam, valahogy éreztem, hogy Ő viszont azért többet tud, mint én… egyértelműen többet. Birtokolja azt a tudást mely a fejemben őrjítően cikázó kérdőjeleket lenyugtatná és végre egy kis pihenésre késztetné őket, de egyszerűen nem vett rá arra az isten, hogy mindezt szóvá tegyem… mintha mindezzel tisztában lettem volna, de mégsem… mintha agyam egy része nem akarna választ és inkább hallgat, mert… fél.

- Bízz bennem… - közelített és ujjai már majdnem bőrömhöz értek, de én próbálva gyorsabb lenni kicsúsztam előle. Mi ez a kérése? Mi ez? Nevetséges számomra, amit kér.

Szinte émelyegtem mikor kissé megindultak lábaim alattam, ruháimat összeszedve a tartókáról… fejem zsongott, homlokomon éreztem, hogy verejtékcseppek gyülekeznek, tüdőm továbbra sem kapta meg azt, amit akart szóval… mesésen voltam. Ráadásul a szobák is és a berendezések is úgy döntöttek, hogy nem maradnak meg egyhelyben így vad hullámozásba kezdtek… így kijutni az ágyi, mely pernyi megnyugvást rejt eléggé kihívásszerű volt… de teljesítettem.

- Megbízni… - nem is érzékeltem azt, hogy mindezt kimondtam csak a felettébb jóleső kínos kacajom ütötte meg fülemet.

- Hova mész? - nem ért hozzám, de végig követett… szó nélkül habár millió szava volt melyet felém intézett volna. Mintha ő is félt volna, hogyha megszólal, abból csak nagyobb baj lehetne. milyen kedves.

- Öhmm… el? – mosolyogva kérdeztem, de nem értem, hogy ez a görbe vonal, hogy jutott el a számig. Azt hiszem, hogy a testemmel együtt az agyam is felmondja a szolgálatot és darabokra esik. Biztos ilyen az is, amikor valaki oly szinten belövi magát, hogy szinte magáról sem tud, csak kóvályog a mindenségben… nekem ezt mindenféle drog nélkül sikerült elérnem, ez vagyok Én.

- Nem mehetsz el így… - hallottam tiltakozását és hiába volt inkább védő, mint támadó engem ez érdekelt a legkevésbé. Friss tiszta levegőt akartam szívni… egyedül. Hátha abban a helyzetben valamit sikerül összetenném halott agyam segítségével, legalább néhány darabot a millióra hullott puzzle-ből… sokat segítene, ha tudnám, hogy az a kirakó valójában mit ábrázol akkor talán az elindulás a kirakásban könnyebb lenne. Hát, de nem tudom és nem is könnyebb… miért is lenne az?

- Azt te csak hiszed… próbálj megakadályozni. – vágtam vissza neki és mindeközben sikeresen magamra szenvedtem minden ruhámat majd már csak a tornacipőmet próbáltam felhúzni lábamra… nahát, ezzel viszont meggyűlt a bajom. Egyszerűen kiesett a kezemből a cipő, a bekötésre meg nem is gondoltam…

- Ez nem igaz… - már a mezítláb indulok neki dolog ötlött a fejemben, amikor láttam, hogy lehajol elém és cipőmért nyúl… nem tudom miért, de azt hittem, hogy majd tiltakozás ellenére is ő úriember lesz és segít, nem tudom miért, de valahogy ez a kép jött be számomra. Hát ismételten csak tévedtem… Ez itt nem valamiféle Hamupipőke mese, ne álmodozzak.

- E nélkül nemigen tudsz elmenni… - emelte el cipőmet előlem. Ugye hogy ennek semmi köze a meséhez? Én megmondtam…

- Jó… - és az hogy zokniban indulok el most valósággá vált. Összeszedve minden erőmet koncentráltam arra, hogy meg ne inogjak, miközben az ajtóig jutok, és igen meglepődtem, hogy ment is… elég ügyesen a fura mozgáskoordinációs problémáim ellenére is. Úgy látszik attól függetlenül, hogy a központ (jelen esetben a fejem) bajban van az alegységek még valamicskét működnek (jelen esetben a lábaim). Egy ideig biztosan… reménykedtem.

- Hova mész? – végig követett, jött utánam (azzal kicsit sem törődve, hogy míg én felöltöztem addig ő mindössze egy alsónadrágban flangál a folyosón) s végül még a csuklómat is megfogta a lépcső tetején ezzel arra kényszerítve, hogy legalább figyeljek á… szavai elrepültek a füleim mellett, nem igazán találtak gazdára.

- Engedj el… - rángatóztam, úgy hogy feléje sem fordultam. Nem hatotta meg ujjai még jobban csuklóm köré fonódtak. – engedj el… nem érted? – hangom határozottabb, sőt hangosabb is volt ezúttal. – enge… - szinte már kapálóztam volna, még a sikítás gondolata is bekerült a fejembe mikor megfogta és lazán a falnak nyomott, kezét számra téve (így szavaimnak utat nem engedve) és csípőjét enyémnek nyomva (így konkrétan teljes egészemnek utat nem engedve).

- Psssszt!- kérte és mélyen a szemeimbe nézett. Mintha a megbánás apró jeleit mutatott volna, olyan felől, amiről még nem is tudok. Gyomrom is beleremegett ebbe az egészben.

- Enn..sik…mm… - a szavaim próbáltak utat nyerni maguknak, de mindössze ennyi hallatszott belőlük.

- Ne menj el… beszéljünk. – kérte és elővigyázatosság érdekében a kezét számon tartotta. Lehet, hogy egy másik szituációban ez a pozitúra, ez az egész mást eredményezne, de itt csak annyit, hogy én még türelmetlenebb lettem és még akaratosabb. Mi vagyok én egy ló, hogy így karámban tartsanak? – bízz bennem. – kérte és szabad kezével megsimította arcomat, majd hajamat.

Látszott, hogy mindenképpen próbálkozni akar, próbálkozni azon, hogy szót értsen velem, de úgy tűnik nem jutott el feléje az a gondolat, hogy nem érdekel. Minél messzebb akartam tőle kerülni… messze, messze.

- Annyi minden van, amit elmondanék… de nem lehet. – folytatta és én kezdtem lenyugodni, vagyis ő ezt láthatta. – most még nem… - rázta fejét és szemeiben a szeretet fényei csillantak meg. – elengedlek, ha nem sikítasz… - bújt a fülemhez és suttogta úgy a szavakat. Talán azt várta, hogy ez mily kellemes lesz… egy párhuzamos univerzumban, mint mondtam biztos. De próbálva tényleg az egyre nyugodó énemet mutatni ekkor még játszottam a pillanatnyi szerepemet.

- Ühüm.. – bólogattam és éreztem, ahogy megbizonyosodik arról, hogy a helyzet talán kezd minimálisan javulni a tartása engedett és engem lassacskán szabadon engedett… legalábbis egy résnyi utat hagyott, hogy levegőhöz jussak legalább.

- Okés. – bólintott Ő is és végig tanulmányozta az arcomat vajon most mit lépek. Nem tudom mire számított, én viszont tudtam, hogy mit teszek.

- Ne gyere utánam… eszedbe ne jusson. – nyögtem ki oly gyorsan, ahogy tudtam, és mint a kámfor tűntem el előle határozottan megindulva lefele a lépcsőn az ajtó felé ki az utcára. Nem törődve azzal, hogy utánam szól Ő is, az hogy a recepciós is utánam kiált, sőt a lent a társalgóban lévő endég is megbámult… nem érdekelt. Egy dolog vezérelt… az eltűnés.

Tudtam, hogy olyan opció számára hogy nem jön utánam nincs így kezdetben kezdhettem egy kis bújócskával a reggelemet… addig futottam, míg tüdőm, és míg lábam bírta az utat. Jah igen… egy zokniban ilyen hidegben annyira nem mókás ez a fogócska játék szóval muszáj volt valami menedékfélét találnom, ha csak egy pár pillanatra is. Minimális előnyöm volt hozzá képest így ezért a buszmegállót céloztam meg elsőként… meg akartam tudni, hogy miként tudok innen eltűnni a leghamarabb (a legmegfelelőbb időpont a most azonnal lett volna) de valamiféle buszpályaudvar és tábla hiánya nélkül elég tanácstalan lettem.

- Elnézést… - szólítottam le egy nőt, akit megláttam. – elnézést… - szóltam utána, de mindre csak egyre gyorsabban távolodott tőlem. Nem értem miért… meglátott és inkább csak menekült szinte.

Hupsz… azt hiszem megijeszthettem. Csapzott még kissé vizes hajam, érdekes ábrázatom (nem mondom, hogy makulátlan volt a fejem… kissé piros, kissé izzadt, kissé nem teljesen normális) nem biztos, hogy számára túl barátságos volt.

- Elhagytam a cipőmet… na és? – lehet, hogy ezt nem kellett volna utána kiáltanom, lehet, hogy ezt meg kellett volna magamnak tartanom. Nem így tettem. – hát jól van… - rántottam meg a vállamat és elindultam a másik irányba csakhogy a panziótól távolabbra kerüljek… nem akartam összefutni Vele. Hagyjon egy kicsit békén engem, míg nem tisztázom saját magammal a gondolataimat, addig más se akarjon beleavatkozni, legyen ez Ő vagy akár az Atya, Úr, Isten.

A kisváros hátránya az, hogy… kicsi. És itt tényleg azt akarom mondani, hogy kicsi, picike, apró. Az alig néhány utcából álló helység nem éppen való a felnőtt bújócska számára…

- Áúúúcs, áúcs, ááúúúcs. – már hangeffektusokkal is kifejeztem azt, amikor legalább ötödjére léptem bele a kavicsokba… cipő ugyanis még mindig nem termett a lábamon.

De igazán bosszankodhattam itt az égadta világon nem figyelt rám senki. Tegnap fesztivál volt itt? Ma már nem látszik nyoma sem. Az emberek is mintha eltűntek volna. Felötlött bennem az a lehetőség hogy valójában csak álmodok, ez az egész egy vicc és ebben a hidegben én valójában nem is sétálok szinte mezítláb az úton. biztos így van. Egy meleg szobába képzeltem magam, ahogy a kandalló tűznyalábjai melegítik testemet. Inkább ezzel törődtem, inkább hagytam, hogy elkalandozzon a gondolatom csakhogy azzal, amiért eljöttem, amit éppen teszek, ne foglalkozzak.

- Héé… kislány. Veled meg mi történt? – egy hangra lettem figyelmes, egy fiú hangjára. Most hogy a kandalló képe elúszott előlem jobban érzékeltem a külvilágot is. Felemelve fejemet ekkor észrevettem, hogy egy kissé rozoga biciklin jön mellettem egy srác, akit talán én késztettem lassításra.

- Mi? – néztem feléje hunyorogva.

- Azt kérdeztem mi történt veled, kislány? – barátságos mosolya olyan szívmelengető volt.

- Nem tudod, mikor megy a főváros felé busz? – kérdeztem meg tőle pont nem a kérdésére válaszolva.

- Heti kétszer megy… kétszer jön. Szerdán és szombaton megy, kedden és vasárnap jön. – mondta kedvesen, de azt hiszem neki sem kifejezetten tetszett az ábrázatom… viszont a nővel ellentétben Ő nem menekült el, pedig megtehette volna.

- Milyen nap van ma? – érdeklődtem tőle félve. Tudtam, hogy ha ezt megkérdezem, tőle már biztosan betesz engem a most-szabadult- a-diliházból skatulyába és elhajt. De nem így tett.

- Hétfő… - válaszolt és inkább leszállt járgányáról és úgy követett engem.

- Hétfő… az jó. – kicsit sem az, de most mit csináljak? Hacsak nem növesztek, szárnyat vagy nem építek, le síneket errefelé akkor még itt maradok egy ideig.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem óvatosan puhatolózva.

- Sétálok… - rántottam vállat miközben lábaimat figyeltem és azon elmélkedtem, hogy vajon meddig bírom ki így Kamupipőkeként… Hamupipőkének van cipője, nekem nincs, így az elnevezés jogos.

- Tetszik a cipőd… - jegyezte meg humorosan mire végre felnevettem. Hihetetlen hogy képes volt ezt elérni. - … ez a városban a divat? – érdeklődött tovább is ezen a vonalon maradva. -… ugyanis onnan való vagy, nem? – kérdezte.

- Talán. – válaszoltam félszegen és ismét káromkodtam egy kicsikét a százkilencvenedik kavics miatt.

- Figyelj, van egy ajánlatom… - mondta és megfogta a karomat ezzel azonnal le is állítva. – te elmondod, a nevedet cserébe én felajánlok egy fuvart neked… a járgányomon. – mutatott biciklijére és továbbra is azt a kedves ábrázatát mutatta felém, egyáltalán nem ijedt meg, nem akadt ki. Szimplán rendes volt. -  Na? – kérdezte. – hova tartasz?

- Nem tudom… - ráztam a fejem és arcára nézve ekkor felfigyeltem arra, hogy oly kékszemei vannak, mint a legszebb tenger, ami csak a világon étezhet.

- A nevedet nem tudod? – nevetett fel.

- Azt hogy hova tartok… - ráztam a fejem bizonytalanul.

- Na, jó… akkor kitalálunk valamit… na de pattanj fel gyorsan. – paskolta meg a nyerge előtt lévő kis vasat a bicaján. – még mielőtt a modern kis városi cipődnek valami baja lesz… - pillantott le egykoron fehér zoknimra… na, azt mostanra már szürke lett.

- Okés… - adtam be derekamat és eléje másztam, hogy sikerüljön elhelyezkednem. Ő is így tett és pár pillanaton belül már gurultunk is valamerre. – amúgy a nevem Maisy vagyok. – feleltem végül.

- Én Tom… Maisy, örülök a szerencsének. – suttogta hátulról majd kérte a következőt: - kapaszkodj.. lehet, hogy egy kicsit rázós lesz az út… - és ekkor huppantunk is egyet, ami majd nem engem lerepített a bicajról, de mégsem… nem ijedtem meg, egyszerűen az, hogy ijedtség kihalt belőlem…

- Ez a cipő talán jó lesz neked… nézd csak. – nyújtott felém egy pár barna tornacsukát.

- Nem szükséges… - ráztam a fejemet.

Egy panzióba hozott, ami a családjáé volt, mint kiderült a városban majdhogynem mindenkinek van, egy panziója hisz ebből tudnak megélni… turistaközpont csakhogy az élet maximum dél után jelenik meg az utcákon addig mindenki a kandalló melegét élvezi ilyen hűvösben.

- Feladjam én rád vagy megy egyedül is? – azt hiszem nemleges választ nem fogadott el.

- Hát okés… - nem vitatkozok én senkivel, nincs erőm már végképp. Újonnan kapott fehér zoknimra húztam fel a puha béléses tornacsukát, ami jó meleget biztosított így a lábamnak.

- Ebédeltél már? – érdeklődött, és ahogy a faliórára pillantottam a kis irodaszerűségben rájöttem, hogy nemrégiben ütött az óra delet.

- Nem. – ráztam a fejemet és valahogy a kaja ötletétől is émelygés fogott el.

- Nézek neked valamit a konyhán… maradj itt addig okés? – állt fel előlem a székéből, de én keze után kaptam.

- Nem szükséges. – ráztam fejemet és akartam visszatartani így.

- Jah… szóval hogy velem akarsz tartani. Nekem okés. – vigyorodott el és tett úgy mintha meg nem hallotta volna előző kijelentésemet. Felhúzott ülésemből és kezemet fogva indult meg a konyha felé. – Okos ötlet… így nagyobb a választék. – tette hozzá. Most mit mondjak neki?

- Helén… szia. – köszönt be a nőnek, aki azt hiszem, hogy a főszakács a kicsinyke konyhában. – Szia…sztok. – pördült felénk, ahogy meghallotta a hangot és javította magát rögtön, ahogy látta Tom nem egyedül van.

- Össze tudnál valamit gyorsan dobni Maisynek? – kérdezte és felém mutatott. Lehet, hogy megmosakodtam… lehet, hogy hajamat összekötöttem, de az biztos, hogy még mindig nem voltam az a kedves látvány, akivel ha beállít egy emberke egy konyhára, vagy bárhova akkor szívesen fogadják.

- Nem… vagyok éhes. – ráztam a fejemet és a nő felé figyeltem. – igazán köszönöm. – egy mosolyt is próbáltam összehozni, lehet csak vicsorgás lett belőle.

- Ez annyira nem számít. – hessegette el visszautasításomat Tom mintha én ott sem lennék. – valami egyszerűt… van meleg leves még? – kérdezte.

- Persze… - bólintott. – és egy kis tésztasaláta is maradt... – üljetek le és kivitetem nektek. – felelte az úgynevezett Helén.

- Tökéletes… - és Tom már el is indult „kifele” velem együtt.. ugyanis kezemet még mindig fogta.

- Ez nem szükséges… tényleg nem. – ráztam a fejemet és valószínűleg az étkező részbe érkeztünk, ami teli volt emberekkel… hát nem nagyon tetsződött a látvány.

- Azt hiszem, menjünk vissza az irodába… - vonta le a következtetést azt hiszem az után, hogy meglátta arcomat, amin elég érdekes érzelmeket vett fel.

Nem szóltam csak követtem. Innen ugyan hova szökhettem volna… de legfőbbképpen miért szöktem volna innen?

Visszaérve újra helyet foglaltam a kanapén majd lábamra hajolva, térdeim közé helyezve fejemet összpontosítottam arra, hogy uraljam magamat, a helyzetet, mindent.

- Nyugtass meg azért ugye nem embert öltél. – hallottam hangját percekkel később, megszakítva a csendet mely kettőnk közé ült.

Nem válaszoltam csak mélyeket lélegeztem és éreztem, hogy ezen a napon elsőként jut elég oxigén a tüdőmbe.

- Nem igazán… - válaszoltam.

- Okés. – azt hiszem tudta, hogy egyelőre ennyi elég lesz. – Mondok én neked most valamit… - kicsit komolyabb lett a hangja - ha nem eszel a levesből, akkor először is Helén-t fogod magadra haragítani… utána engem és annak az lesz a következménye, hogy éppen etetlek meg. – kuncogott fel.

- Hihiii… - kuncogtam fel kissé én is még mindig ugyanabban a pózban. – szuper. – jegyeztem meg és felegyenesedve próbáltam kulturáltan viselkedni, legfőbbképpen azért is, amit tesz. Felszedett az utcán konkrétan egy menekültet, azt se tudja, mi van velem vagy bármi és mégis idehozott… segít, de nem tudja min.

- Pedig az milyen jó lenne…

Az ételt, melyet perceken belül behozott nekünk egy kedves srác muszáj volt elfogyasztanom, ugyanis ha nem így tettem volna, akkor biztos, hogy ő maga tömte volna belém… láttam a szemében.

- Így ni… ügyes voltam? – kérdeztem, amikor az utolsó falat tésztát is betoltam a számba.

- Kiváló teljesítmény… - bólogatott. – még legalább színed is lett… - jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Ugyanis mindjárt szétpukkadok… - forgattam a szememet és hátradőlve próbáltam kényelmesebb pozícióba kerülni.

Éppen mondani akart volna valamit, amikor megszólalt a telefon az asztalon.

- Ezt fel kell vennem. – mondta.

- Én itt sem vagyok… - mondtam neki és becsuktam a szememet és próbáltam tényleg azt tenni… itt nem lenni.

- Igen… Jó napot… egy hölgyet? – kérdezte vissza és hangszíne oly fura lett ekkor. – középmagas, barna haj, barna kabát… cipő nélkül? – kérdezte vissza és azt hiszem mindezt azért tette csakhogy én is értesüljek a beszélgetésről, amit éppen folytat. Szememet azonnal kinyitva az övévivel találtam szembe magamat… figyelt engem és talán várta reakciómat. De mit tehettem volna? Csak néztem és inkább én vártam, hogy Ő mit tesz. – sajnos nem láttam… - válaszolt. – persze ha valamit megtudunk, szólunk azonnal… persze. Viszonthallásra. – tette le azonnal a készüléket.

- Szóval… még mindig ne kérdezzek? – pislogott felém, de még mindig inkább volt barát, mint támadó.

- Azt hiszem, nekem mennem kell… - álltam fel és azon nyomban vissza is ültem ugyanis visszaestem nemes egyszerűséggel.

- A Watkins szálló tulajdonosa volt egy lány felől érdeklődött aki… eltűnt. – mondta. – a barátja pedig keresi. – mondta és már erre is összerezzentem, mármint arra, hogy megemlített ilyesmit.

- A lánynak sajnos mennie kell… - és összpontosítva lábaim irányítására sikerült felállnom és elindulni az ajtó felé.

- Azt hiszem, szükséged lenne egy fuvarra… nem? – kérdezte és oly sejtelmes volt tekintete. Volt benne valami különleges… mintha értene.

Mint kiderült tényleg megértett. Megértette, hogy nem akarok még visszamenni és szó nélkül vezetett hátra ezúttal már egy kocsihoz és engedve, hogy beszálljak mellé elindult kocsikázni velem. Csak úgy az erdőbe, a kivájt úton össze-vissza a mindenségben. Nem beszéltünk, de ez pont tökéletes volt… nem tudom merre mentünk, nem érdekelt csak abban voltam biztos, hogy itt még egyelőre nem találnak meg és ez úgy könnyeddé tette a helyzetet.

Biztosan órákat tölthettünk az környéken ugyanis besötétedett, már amikor újra aszfaltot értek a kocsi kerekei… Ez a szabad kis út kellett.

- Na és most? – kérdezte és lelassított mielőtt még beérhettünk volna a városba.

- Azt hiszem, az eltűnt lányt most már megtalálhatják… – mondtam. – köszönöm… - fordultam feléje.

- Jó estét!- léptem be a szállóba, ezúttal már oda ahova én is „tartoztam”.

- Szóval megkerült… - nézett felém megkönnyebbülten a bácsika és szerintem már tárcsázott egy számot mikor odaléptem hozzája és lenyomtam telefonját.

- Nem szükséges neki szólni… - jelentettem ki. – üresedett meg szobájuk? – kérdeztem.

- De az fiú aggódik Magáért. – mondta.

- Van üres szobájuk? – kérdeztem tőle be nem engedve az előbb elhangzott információt a fejembe.

- Továbbra sincs üresedés… - rázta fejét szomorúan. – valami történt? – kérdezte.

Szóval most akkor, hogy is lesz ez? Aludhatok egy fa tövében egyedül vagy koromsötétben, a fogvacogtató estén elindulok egy szállást keresni úgy, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól. Szuper szerencsém van.

- A társalgó kanapéját kivehetem egy éjszakára? – kérdeztem és mikor megfordítottam kissé a fejemet láttam, hogy az éppen szabad… és pont elférek rajta.

- Mi? – kérdezett… azt hiszem ez fura volt.

- Aludhatnék a kanapén? – mutattam afelé és csak reménykedtem, hogy a válasza i-vel kezdődjön és gen-nel fejeződjön.

- Hát nem igazán szoktuk… - kezdett belé, de azt hiszem ekkor éppen a felesége jelent meg, mögötte. Azt hiszem Ő mind idáig a recepciótól mindössze csak 1 fallal elválasztott konyhában tevékenykedett és meghallott minket. Véletlenül… teljesen véletlenül.

- Persze hogy aludhatsz drágám. Azonnal hozok le egy takarót Neked… - válaszolt a nő azonnal én pedig rámosolyogtam és elindultam a kanapé felé anélkül, hogy ezután bárkire is nézzek…

A bácsika még motyogott valamit, de a nő két kedves szóval el is intézte az egészet. Ülni nem volt már erőm, amikor elértem a kanapéhoz így szinte azonnal végigfeküdtem rajta és befelé fordulva becsuktam a szememet… Pár pillanat után hallottam, hogy valaki behúzza a tolós ajtót, majd leoltja a villanyt is „a társalgó ezúton ma estére bezár” címszóval és megközelítve engem egy takarót terít hátamra…

- Köszönöm… - mondtam.

- Szívesen… - válaszolt Ő, úgy látszik, egy ekkora szállóban a hírek hamar terjednek túlságosan is…