48. rész

Sziasztok! Itt is lenne a következő részem, ami a leghosszabbak az eddigi 48 közül. Remélem tetszik majd :)) Jó olvasást hozz és várom a véleményeket! Puuuszi Dorka

PS.: Köszöntöm a 45. feliratkozót is <3 Lassan megvan az az 50 is. *-*

Ps.: Kinek hogy telik eddig a nyári szünet? Készültök valamerre a nyáron?

- Szombat? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, összeráncolt homlokkal. Apró gödröcskéi szája sarkában mosolyt mutattak, viszont szemein látszott, hogy kimerült… és az nem kifejezés hogy mennyire. Valami nagyon leszívhatta az energiáját. – valójában fogalmam sincs, milyen nap van!- dűtötte hátra a fejtámaszra a fejét és becsukta zölden csillogó szemeit és halkan elnevette magát. - felőlem aztán lehetne kedd is, vagy szerda… - rántotta meg a vállát gyengéden én meg valahogy ekkor oly sebezhetőnek éreztem.

Akkor abban a pillanatban már azt is elfelejtettem, hogy Liz hívott (azt hiszem nem csak a Göndör fáradt, hanem Ő maga is… nem dolgozok és mégis felhívott. Kedves gesztus volt, de tévedett. Megeshet… Ember Ő is, na meg hát elfelejtette, hogy nem dolgozok… ennyi) hisz csak Vele tudtam foglalkozni, csak Ő kötötte le a figyelmemet. Szemei lehunyta, göndör tincsei éppen hogy az arcába lógtak oldalt, és ahogy fejét kissé hátraszorította nyakán megfeszültek az erek és kissé kiduzzadtak. Mély levegőket véve aranyosan szuszogott és ajkait így hagyta el az édes lehelete… amivel azt akartam hirtelen, hogy engem tartson életben, hogy az enyém legyen mindene. Lélegzetvétele, arca, teste, lelke… mindene.

- Fáradtnak látszol… - végül ajkaim is megformálták a szavakat gondolataim közreműködésével. A harmadik közreműködő viszont a kezem volt ugyanis mikor ezt mondtam automatikusan nyúltam bal kezemmel feléje és simítottam meg arcát. Puha arca tökéletesen illeszkedett a tenyerembe, bőre felforrósodott mikor hozzá értem ettől viszont bennem is elég erős forróság terjengett szét.

- Meglehet. – lassan mondta ki mindezt, arcán látszódott, hogy élvezte, ahogy simítom őt… mint egy kismacska, aki örül a gazdija meleg érintésének és cserébe dorombolással ajándékozza majd meg. De ne lehetne, hogy egyszer az a feltételezett gazdi doromboljon egyet? Mert én jelen helyzetben szívesen tenném azt.

- Kimerítő heted lehetett… - folytattam és éreztem, ahogy egyre jobban lágyulok el. Valahogy az egész környezet azt kívánta, hogy így tegyek. Hiába oly kellemesen édes volt az egész helyzet én konkrétan a pillanatok elteltével bennem egyenesen arányosan nőtt valamiféle vágy. Azt hiszem a vágy Iránta. – ennyire lestrapált az a tegnapi tánc… nagy trauma lehetett. – kuncogtam magamban és eszembe jutott az, amikor tegnap az előadás után olyan világvége fejet vágott. De kibírta… miattam, és valójában ez egy nagyon kedves gesztus volt tőle.

- Kibírtam… - tette hozzá ártatlanul.

Úgy éreztem, hogy ekkor nekem már muszáj volt valamit tennem. Próbálni elvenni tőle a fáradtságot, vagy szép puha szuszogásába egy kis lendületet vinni. Lassan mozgolódni is kezdtem, hogy feléje hajolok, mire meglepődésemben egy tized pillanat alatt nyúlt derekamért és hipp hopp az ölébe húzott. Csak úgy könnyedén.

- Mire készültél Te? – kérdezte sunyin és ekkor már engedte látni szépséges szemeit. Elvesztem bennük, ahogy abba a kutató szempárba pillantottam. Nagyot nyeltem, mert így kellett tennem.

- Lépjünk le a hétvégére… - nem tudom, hogy agyam melyik elrejtett szegletéből jött ez az ötlet, és azt sem tudom, hogy miért, de attól függetlenül még talán hirtelen tetszett is az ötlet.

- Mi? – kérdezte meglepődve miközben egyik kezét ártatlanul húzogatta végig gerincem von alán. Ez az, amit nem kellett volna neki csinálnia ugyanis… ugyanis nem.

- Lépjünk le… utazzunk el. Szálljunk buszra vagy vonatra, vagy hajóra, mindegy… - ahogy ezeket kimondtam egyre jobban tetsződött az ötlet. Már pörögtek a fejemben a lehetőségek, de igazából nem akartam semmi eltervezni, legyen az utazás is annyira spontán, mint maga annak az ötlete.

- Komolyan gondolod? – kérdezte és mintha tényleg megerősítésre várt volna, viszont szemeibe mintha azonnal valamiféle igazi élet került volna… a fáradt pillantásai után ezeket látni egészen felüdítő volt látni, már nekem is.

- Nem… viccelek. – forgattam a szemeimet és elnevettem magam a pár másodperces én-aztán-komoly-leszek tervem meghiúsulása után. – persze csak ha az elfoglalt ember is benne van… - meredtem a távolba hirtelen és próbáltam úgy tenni mintha ez nem érdekelne. Igen... Az ötlet egyetlen hátulütője volt az, hogy ő talán elfoglalt. Talán. Kicsit.

- Hát… - arca hirtelen komorabb lett, ezzel viszont engem megijesztett.

- Hát? – kérdeztem vissza és rögtön feléje orientálódott a figyelmem.

- Programom van a hétvégére. – vallotta be és a közös kis kiruccanás könnyed tervei ekkor hullottak bennem darabokra, icipici darabokra.

- Oh… - biggyesztettem le ajkamat.

- Veled te… bolond. – nevette el magát és simította meg arcomat miközben jót szórakozott rajtam. Szeme az enyémek előtt, orra az enyémet érintette, ajka szinte már az enyémeken pihent. Bennem az izgatottság meg hirtelen ismét olyan nagyra nőtt, a pulzusom az előbb összetört tervek hallatára kissé leesett, de most ismét az egekbe szökött.

- Ez aljas volt. – ismertem be.

- Mondanám inkább viccesnek. – javított ki és ekkor forró, duzzadt ajkai végre megtalálták megfelelő helyüket, azt ahol nekik lenniük kell. Az enyémeket. Ujjaim göndör tincsei közé fúródtak ragadva így minél jobban magamhoz. Éreztem, hogy ezzel olyasfajta dolgot indított el, aminek ha lesz folytatása én… meghalok. Az sem érdekelt, hogy levegőt alig kapok, nem akartam elengedni őt, akartam őt. Majd megment és visszahoz ő az életbe. Foglalkozása: életmentő őrangyal.

- Valaki telhetetlen… - suttogta lágyan a fülembe és ekkor visszarepülve gondolataim világából (mit és hogyan is csinálnék vele – gondolataim csak ezek körül forogtak) sikerült kinyitásra kényszerítenem szemeimet.

- Mi? – kérdeztem és mindezt már hiába tettem ugyanis saját magamnak válaszoltam meg a kérdésemet. Kezeim már rég nem a fürtjeivel játszadoztak annál sokkal lejjebb kalandoztak testén… a pólója alá törtek be, utat szabadítva maguknak így hogy feltérképezhessek majd az ő testét.

- Mondjam? – kérdezte. – Vagy mutassam? – folytatta és arcán egy kaján vigyor jelent meg majd éreztem, ahogy pólóm hirtelen felreppen és gyönyörű szép ujjai lassacskán indulnak meg bőrömön.

- Nem is választhattam… - elszontyolodva dőltem neki és nyakához hajolva nevettem el magam halkan. Ajkaim apró pici csókokkal ajándékozta nyakát, vállát mindenét miközben ő éppen felfedezőtúrát tartott… a kezével… a pólóm alatt.

- Én kérek elnézést. – mondta rá és hirtelen megfeszültem mikor tisztán éreztem, hogy ujjai a melltartóm csatjához értek hátul. Csakhogy mindez tényleg egy pillanat volt ugyanis a másodikban már azt érezhettem, hogy valami könnyed egyszerűséggel pattintja ki engedve, hogy lehulljon rólam az. Pántnélküli melltartók átka/szerencséje hogy a megszabadulás tőlük csak ennyibe telik. – hupsz!- jelentette ki teljes meglepődöttséggel, hangjában viszont ott volt az a büszke sunyiság.

- Az nekem lehet, hogy kellene… - reagáltam rá mikor éreztem, hogy lassacskán húzza ki pólóm alól azt az ártatlan ruhadarabot.

- Lehet, de nem biztos… - reagált rá én meg ekkor valahogy teljesen kiengedtem és egyszerűen egy jóízűt kacagtam volna így hátradőlve próbáltam levegőhöz jutni csakhogy ezzel a mutatvánnyal sikeresen belekönyököltem a dudába. Az ez által keltett hangzavar meg már teljesen elvágta az agyamban a nevessek-ne nevessek vonalat és igazán jól eső nevetésben törtem ki.

- Gratulálok… - simította meg hátamat és ez igazán könnyű volt számára hisz én teljesen a térdemre hajolva szinte fulladoztam ügyetlenségem miatt. – csakhogy mindenki ránk figyeljen… - jegyezte meg.

- Csakis azért… - értettem egyet és azt hiszem ideje volt annak, hogy a helyemre kerüljek. Nem mintha ez itt nem lett volna egy kényelmes hely, kényelmes pozitúra, de na… kirándulni indulunk vagy mi a fene. Szó nélkül próbáltam visszamászni a sebváltó és társai felett az anyósülésre és nem tudom, hogy hogy de mindezt oly szerencsétlenül végeztem el, hogy kissé pucsítás lett belőle, amire az ő reakciója az volt, hogy szépen fenéken csapott. A farmernek köszönhetem azt, hogy ez nagyot csattant… na meg hogy eléggé fájt is.

- Áúúúcss. – estem vissza végre helyemre és csak úgy automatikusan kezdtem igazgatni a hajamat.

- Rossz kislány… - rázta a fejét és ujjai között ott díszelgett a melltartóm, amivel úgy tűnik nagyon jól el is szórakozott.

- én? – kérdeztem vissza felháborodva.

- Hát, aki hagyja, hogy így elvesződjenek a ruhái… - forgatta a szemét és mindezt tényleg úgy adta elő, hogy el is hiszi, hogy oly szörnyűséget tettem. Vagyis tett ő.

- Én erről azért megkérdezném azt a rossz kisfiút is… - vigyorogtam feléje.

- Majd szólj, ha látod… - kacsintott. Fejemet rázva dőltem hátra az ülésben és próbáltam feldolgozni az elmúlt pár pillanat/óra történéseit. Hihetetlen hogy a vele töltött idő ennyire felszabadító. Szabadnak érzem magam és önmagamnak. A legjobb érzés a világon. Boldognak éreztem magam.

- Szóval akkor? – rántott vissza az elmélyült gondolkodásomból. Annyira volt csak elmélyült, hogy mindenhol rózsaszín felhőket láttam és napsütést és boldogságot, csak annyira.

- Szóval akkor? – kérdeztem vissza hirtelenjében nem értettem mit is akar ezzel. – jah…- a kiruccanás gondolata úszott a fejembe.

- Ez aztán hamar kiment a fejedből… - jegyezte meg kedvesen.

- Más valami foglalt le.

- Inkább valaki… - javította.

- Mi van közelebb? Vasútállomás? Buszállomás vagy esetleg kikötő? – mivel a térkép részlege a fejemnek nem igazán funkcionált így jobb volt ezt így megkérdezni.

- Például a kocsi állomás… - paskolta meg a kocsi kormányát.

- Nem… nem. – rázta a fejemet, nem kocsikázásra vágytam, semmiképpen sem.

- Okés… - értett velem egyet. – van egy buszpályaudvar innen néhány utcára. – végül sikerült válaszolnia a feltett kérdésemre.

- Szuper. – csaptam össze tenyeremet és ismét teljesen feldobódtam ettől az egésztől. Nem mintha annyira elszomorított volna most bármi is, de most ez még jobban emelte a kedvemet. – akkor indulhatunk. – bólintottam.

- Hmm… lehetne egy kérdésem főnökasszony? – kérdezte és e miatt az érdekes megnevezés miatt muszáj volt feléje pillantanom, hogy láthassam arcát.

- Igen? – tettem úgy mintha tényleg én lennék a főnök.

- Az útitársainkkal mit kezdünk? – mutatott jobb kezével hátra… hát igen a virágok. Úgy hatmilliárd szál rózsa és társai pihent a kocsi hátsó részlegén.

- Megoldjuk… - bólintottam mindentudóan…

- Ezt magának… ezt pedig magának. – nyújtottam két idős hölgy felé egy-egy szál virágot.

A buszpályaudvartól nem messze parkolt le a virágfutár (ez voltunk mi) és az ott járó-kelő emberek napját dobta fel egy-két szál virággal. Attól függetlenül, hogy az angolok néha igenis hűvösek, néha igenis furcsák, sőt sokan azt mondják, hogy sznobok is vagyunk szerintem igenis jól fogadták ezt a spontán kis meglepetésünket. Talán nekik is szükségük van egy kis fényre, egy kis kedvességre a szürke napok között. Én ebből kaptam ma egy rakattal és ezt most mással is megosztom.

- Köszönöm aranyom… - válaszoltak majd tovább is álltak.

- Az utolsó adag… - jött hűséges segítőtársam és a kezembe helyezett egy nagy csokor virágot.

- Csak ennyi volt? – lepődtem meg és a csak szócskát megnyomva iszonyatosan vicces volt látni az arcát.

- Csak… - húzta össze a szemét és direkt kekeckedett velem.

- Hát jó… - rántottam vállat és fordultam száznyolcvan fokot hogy majd akkor én folytatom a tevékenységemet, de ezt csak Ő láthatta így. Én tudtam, hogy azon nyomban visszafordulok és kicsikét megemelkedve, lábujjhegyre állva egy csókot lehelek arcára. Így is tettem.

- Hát jó… - ismételte ő is utánam a mondatot.

- Jó napot kívánok! – köszönt a jegyeladó és felmérve arcunkat mosolygós ábrázatra váltott. Azt hiszem ezt a mosolyt nem én váltottam ki belőle, hanem Ő. – hova és mikorra szeretnének jegyet? – a munkahelyi kötelezettség. Hiába lehet szegény csaj mindössze huszon pár éves a tegeződés szóba sem jöhet.

- Öhmmm... – néztem mosolyogva a Göndörre, aki válasz helyett csak tovább mosolygott.

- Te vagy a főnök… - ezzel aztán nem sokat segített.

- Hát okés… - bólintottam és a csaj felé fordultam vissza. – arra a buszra szeretnénk jegyet váltani, ami a leghamarabb indul a mostanhoz képest… ott is a végállomásig. – bólintottam úgy mintha tudnám, hogy hova készülünk. Ez közel sem volt, így de fő a magabiztosság.

- A következő busz 5 perc múlva indul Rutherford-ba… - nézte számítógépe képernyőjét.

- Tökéletes. – bólintottam és próbáltam erről a helyiségről bármilyen, akármilyen emléket előhúzni agyamból, de mondhatom, hogy életemben nem hallottam még.

- 5 perc. – ismételte a lány.

- Hát akkor sietünk. – mondtam és ez így a rohanással gondoltam még izgalmasabb lesz. Ő nyomtatta a jegyünket, én toltam feléje a pénzt, és ahogy ez a kis tranzakció végbement mi fordultunk is.

- Ez a Tiéd… - előtte még egy árva virágszálat nyújtott feléje Harry. Arany szíve van… de nem elajándékoztuk az összes virágot? Úgy látszik ő előre gondolkozott.

- Köszönöm. – ő is értetlenül fogadta, de nagyon hálás volt, de tovább nem volt túl sok időnk arcát tanulmányozni ugyanis 5 perc múlva nekünk indul a buszunk… akárhova.

- Hát akkor hajrá… - ragadta meg kezemet és ujjainkat összekulcsolva kezdett el rohanni az embertömeget próbálva kikerülni. Oly magabiztossággal tört előre az emberek között, mint aki tudja, hogy honnan indul a buszunk. A poén az volt, hogy tényleg tudta. A busz ajtaja éppen hogy zárult befele mikor mi odaértünk. A jegyünket az ablakhoz emelve, kopogva kissé kapálózva mutattuk, hogy mi még itt vagyunk. Szerencsére a sofőr jó passzban volt és kinyitva az ajtót minket is engedett felszállni.

- Köszönjük. – mosolyogtam rá majd a jegyet megmutatva neki indultam az egyetlen egy szabad kettes hely felé. Vagyis 2 pár üres hely volt, egymás mellett a két sorban. Leghátul… tökéletes. – ablak mellett én ülök. bocs. – a helyfoglalásomat hallhatták.

- Nekem itt is tökéletes. – fordult a másik oszlop irányába és úgy tett mintha oda ülne le.

- Szeretnéd… - rántottam vissza magamhoz és szerencsésen így helyet is foglalt. Félig a saját helyén, félig az én ölemben.

- Szép útnak nézünk elébe. – reagált kedvesen és ujjait az enyémekkel fűzte össze.

- Mert te amúgy tudod, hogy hova megyünk? – kérdeztem tőle. Rutherford… okés de az mégis mi?

- Hát egy városba… vagy faluba… vagy községbe. – válaszolta, de tudatlanságát mégis úgy adta elő mintha amúgy földrajztudós lenne. Hihetetlen.

- Körülbelül én is ennyit tudok… semmit. Tökéletes… - nyúltam el az ülésemben és hagytam, hogy mindenem feltöltődjön azzal a boldogsággal, ami most a szívemből jön. A világot meg tudnám váltani konkrétan.

- Kérsz? – kérdezte és mielőtt bármit is válaszolhattam volna már egy falat csokit nyomott a számba. Önálló döntéshozás. ennyit erről.

- Persze... – bólogattam és a kis csokis zacskóba nyúlva az ő szájába is tömtem egy falattal… reagálásra hagytam neki időt. Minek? Az utazás ideje, mint megtudtuk a hangosbemondóból csupán 6 óra hossza… ez annyit tesz, hogy 3-4 ezer év alatt meg is érkezünk majd főleg hogy miután elhagytuk Londont és annak külvárosait az utak kissé mondhatni… rosszabbak. De csak egy kicsit. Ingyen masszást köszönhetünk a busznak, szóval. A szerencse az, hogy mielőtt megvettük a jegyet, de már miután elosztogattuk a virágokat a Göndörnek volt egy olyan okos ötlete, hogy vásároljunk. Vagyis Ő vásárolt… egy nagy szatyor mindent. Fogta a kosárt és pakolt bele körülbelül minden polcról 1-1 dolgot így most fedezhetjük fel, hogy mit is sikerült beszereznie. Vicces.

- Köszönöm. – bólogatott és láttam, hogy szája szélén egy aprócska csoki darab maradt.

- Egy pillanat… - hajoltam feléje és ujjam hegyével lesimítottam onnan azt a kis töredéket és utána ezt érzékien az ajkára helyeztem. – itt maradt valami… - ráztam a fejemet és közelebb hajolva egy ártatlan puszit leheltem ajkára… amiből viszont egy közel sem ártatlan csók lett.

- Köszönöm, hogy szóltál… - milyen úriember is Ő. Elmosolyodtam.

- Semmiség… - ráztam a fejemet és az ablaknak dűtve homlokomat figyeltem a tájat… vagyis figyeltem volna, ha nem lett volna sötétség. Részletkérdés.

Ezt a kellemes idillt, a békességünket zavarta meg a telefonom csörgése… és hihetetlen nem tudom mily isteni jel kellett ehhez, de abban a pillanatban az övé is megszólalt. A telefonjaink is egymásra vannak hangolódva? Helyes. Jelentem a gazdáik is… elég erősen.

- Biztosan Alexa… - mondtam és a táskámban kezdtem el kutatni a csörgő készülék után.

- Ez Louis lesz… - nyúlt a zsebéhez. Louis… hhhm. Beugrott az a tegnapi kép, amikor én köszöntem neki vissza a beszélgetés végén, amit a Göndörrel folytatott egy igen érdekes helyzetben. Mondjuk azt, hogy akkor is egymásra voltunk hangolódva és hát csak direkt az ingerlés kedvéért vetettem fel a telefont Vele. Ha akarta, ha nem… megnéztem volna Louis fejét abban a pillanatban.

- Szia!- köszöntem oly energiával hogy majd szétcsattantam tőle.

- Szia..?!!- kérdezte kétkedve… mintha nem hitt volna a fülének. – az jó hogy én feljöttem hozzád viszont bejutva a lakásodba… te nem vagy itt. – mondta.

- Na, ne mondd… - képedtem el a hír hallatán, majd rögtön az után nevetésbe törtem ki.

- Ennyire jó sikerült a randi? – kérdezte sejtelmesen.

- Fantasztikusan… - haraptam az ajkamba és Feléje pillantottam, ahogy ő is éppen beszél Louis-val. Az Ő arca viszont annyira már nem volt túl fényes.

- Szóval akkor mostani tartózkodási helyed az Ő lakása lett? – kérdezte tapogatózva. Úgy hangzott, mint aki felméri a terepet, vagy lecsekkol hogy élek-e még meg minden…

- Valójában nem… - próbáltam továbbra is a beszélgetésünkre koncentrálni, de Harry arca valahogy lekötötte a figyelmemet. Mikor meglátta rémült arcomat, mármint hogy Őt figyelve megrémültem, egy kedves mosollyal ajándékozott meg miközben felemelve addigra összekulcsolt kezünket megpuszilta azt.

- Merthogy? – kérdezte és akkor jöttem rá, hogy én amúgy telefonálok. Ajka a bőrömön valahogy nem éppen arra vezetett engem, hogy tudjam, hogy éppen mit csinálok. – jól hallom, hogy ti éppen zötykölődtök? – kérdezte.

- Szuper detektív vagy… - mosolyodta el. – egy buszon ülünk. – avattam be.

- Egy buszon. – jelentette ki.

- Pontosan… azt hiszem ez egy olyan jármű, ami több 10 embert is képes szállítani és 4 kerekével gurul az országúton… - ismertettem vele a dolgokat.

- Az országúton? – kérdezett vissza. – hogy kerültél te oda? – kérdezte meglepődve.

- Felszálltam egy buszra és az éppen elhozott ide… - imádtam így válaszolni neki. Ezzel rendszerint fel lehet húzni az agyát. és most én meg olyan kis kedves kötekedős kedvemben voltam. Kisördög.

- És miért is? – kérdezte.

- Elég a buta kérdésekből Alexa. – teremtettem le. – spontán kirándulásra indultam a Göndörrel. Fogalmam sincs… akarom mondani fogalmunk, sincs, merre tartunk, de ez így tökéletes. Neked elég pontosan, ha ennyit tudsz. Élek ez a lényeg majd beszélünk. Szia, szia. – és kérdezett volna szerintem még pár dolgot és hallottam is hangját a vonal túlsó végén csakhogy mielőtt bármit is mondhatott volna én kinyomtam a telefont. Teljes egészében.

- Minden a legnagyobb rendben… persze… köszönöm. Beszélj Alexával szerintem… - mondta és ekkor vette észre, hogy figyelem, ahogy beszél. Még nézni is olyan különleges… a látvány elkápráztató. – okés… szia. – és ezzel ő is befejezte a csevegést.

- Louis ismeri Alexát? – kérdeztem tőle mosolyogva és hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly, mindezt csak egy aprócska pillanat erejéig.

- Most elárulok neked valamit… - fordította komolyabbra a szót és arca is ezt a hangulatot tükrözte.

Megint olyan fura érzésem volt… mintha valami nagydolgot mondana megint… az előbb ez a gondolatom elbukott hisz becsapott.

- Nem csak egy Alexa létezik London szerte… - súgta a fülembe mire én meg automatikusan karjára csaptam ugyanis ekkor már jóízűen nevetett rajtam. Ismételten becsapott… de én ismételten hittem neki először.

- Hát az igazat megvallva… - gondolkoztam el. – Harrym sem egy van… - mondtam okosan és nagy nagy gondolkodásba estem.

- Harryd? – kérdezte azt hiszem felkeltettem az érdeklődését. Szeretem az ilyen beszélgetéseket.

- Hát… - emeltem magam elé a kezemet -… ott van a Herceg.

- A herceg…

- A varázsló… Potter.

- Mágus… - ismételte ezt is utánam.

- Na meg azt hiszem, van egy Göndör is valamerre… - ismertem be és közben az ujjaimat magam elé tartva számolgattam a versenyzőket.

- Most a hétvégén remélem a Göndör lesz a befutó… - hajolt oda hozzám és az ujjaimat, amelyek nem Őt szimbolizálták lehajtotta.

- Hát… megnézem, majd mit tehetek az ügy érdekében.

- Örök hálám… - bólintott és kulcscsontomra adott egy csókot.

- És honnan veszed, hogy te vagy a Göndör Harry? – még ezt hozzá kellett tennem… muszáj volt. – nem csak egy Göndör Harry létezik London szerte. – ismételtem az Ő mondatát saját ízlésemre formálva.

- Nyerjen a legjobb akkor…

- Este 11 van… szerinted mennyi az esélye hogy találunk valahol szállást? – kérdeztem miután kiléptünk egy fogadóból ahonnan, habár szívszakadva de el kellett, hogy küldjenek hisz teltház volt.

Mint kiderült Rutherford egy kisváros, egy turista központ ahol a hétvégén valami kézműves fesztivál van/volt és minden fogadó fullig van.

- Ha keresünk… találunk. Remélem. – tette hozzá bizakodóan és lelépkedve a lépcsőről maga után vezetett engem is.

- Max alszunk egy fa tövében… vagy egy híd alatt… - gondolkoztam el a lehetőségeken, nem mintha láttam volna errefele bármilyen hidat is, de ez így hangzott jól. Híd alatt alvás poén lenne… jaja biztosan, mondjuk, ha az időjárás nem gondolta volna, hogy lassan mínusz fokokkal ajándékoz meg minket. Milyen idő ez szeptemberben? Az Északi-sarkon vagyunk vagy mi?

- És ha összehúzódunk szorosan, de tényleg szorosan akkor még egymásban tarthatjuk a meleget… nem? – fordult felém ő is rákapcsolva erre az ötletre.

- Rajtam ne múljon… - tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – de csakhogy össze ne fagyjunk. – mondtam.

- Csakis azért… - bólogatott hevesen majd átkarolva derekamat tovább lépkedtünk az utcában. – lehet, hogy mégsem kell kint aludnunk… - szólalt meg percek múlva.

- Pedig már annyira beleéltem magam. – keseredtem el.

- Gyere csak… - mutatott egy világító tábla felé és követtük a fényt, ami remélhetőleg megment majd a halálra fagyástól.

- Jó estét!- köszöntünk a fogadós bácsikának, aki a pult mögött ült félig elbóbiskolva… lassan éjfél ez érthető.

- Jó estét!- riadt fel és kapott észhez ő is.

- Mondja azt, hogy van egy szabad szobájuk, mert ha nem akkor hősi halált kell halnunk ebben a szeptemberi fagyban… - ráztam a fejemet és a lehető legszebb mosolyomat próbáltam feléje mutatni. Mondjuk, ha nem a válasza, akkor a mosolyom nem ér semmit szóval.

- Szeptemberi? – kérdezett vissza furán mintha kínaiul beszélnék hozzá vagy legalább egy másik bolygóról jöttem volna.

- Szeptemberi. – ismételte a Göndör és azt hiszem ez volt a megerősítés a bácsika számára. Arcán látszott, hogy már lassan talán a hetvenes éveit taposhatja és hát ilyenkor egy kis összezavarodás szerintem még nem akkora nagy probléma.

- Szóval? – reménykedtem.

- Szóval… - nézett a könyvecskéjébe miután mintha a Göndörrel a szemkontaktus során egy jó kis beszélgetés folytatott volna le. Azt hiszem, meglehet, hogy fáradok… a paranoia elég erősen teret nyer nálam. – sajnálom, csak egy szobánk van szabad. – mondta.

- Tökéletes. – vágta rá a Göndör.

- De csak egy egyszemélyes ággyal szolgálhatunk és már nincs pótmatracunk… - mondta el a sajnálatos hírt.

- Még tökéletesebb. – vágtam rá és éreztem, hogy Harry mellkasa arra valahogy közelebb került hátamhoz, és hogy a keze is valahogy az én derekamra csúszott.

- Kivesszük. – csapott le rá rögtön Ő és éreztem, ahogy megkönnyebbülök és fejemből azok a gondolatok a sírkövemről, hogy „Rutherfordban halt. Fagyhalálban” gyorsan el is illantak.

- Az az egy ágy nagyon kicsi. – tette hozzá a bácsika aggódva.

- Megoldjuk…- legyintettem és csak remélni tudtam, hogy az öreg szíve nem teljesen fogta fel azt, amit mondtam. Mármint nem nagyon szeretném, hogy szívrohamot kapjon itt vagy valami…

- Akkor viszont köszöntöm Önöket a szálló vendégei között. A szoba kulcsa itt is lenne… - nyújtotta felénk a kulcsot, amit a pult alól vett ki. -… a csomagjaikat meg azonnal maguk után viszem. – mondta. Milyen kedves… biztos kis családi vállalkozás és a dolgozók száma igazán redukált, milyen megható.

- Nem szükséges. – ráztam a fejemet.

- Miért? – kérdezte.

- Nincs csomagunk… - rántottam vállat könnyeden.

- Értem… - nem nem értette, de azért ezt mondta. Olyan kis fitt nagypapinak nézett ki amúgy tiszta szív. – a feleségemmel küldetek fel maguknak egy kis forró csokit és süteményt… nemrég lett kész a holnapi napra, de azok frissen a legjobbak szóval egy kis adag nem fog hiányozni. – mondta és már láttam, hogy egy hátsó ajtó felé fordult. – a szobájuk fent az emeleten a leghátulsó…- ismertette a helyzetet.

- Köszönjük. – bólintottunk és én már fordultam is a lépcső felé és indultam előre.

A szállónak olyan igazi régi hangulata volt… faburkolat, virágos tapéta mintha csak egy régi filmből léptünk volna ki. A légkör ennek köszönhetően volt olyan kellemes, meg az egész olyan kellemes volt.

- A szobánk… - húzott vissza Göndör ugyanis én valamiért a leghátulsónál is tovább mentem volna. Talán neki az ablaknak, de ez itt lényegtelen.

- Aha… - kaptam észhez és kinyitva az ajtót szembesültünk a kis szállásunkkal. – hát ez az ágy tényleg… kicsi. – néztem oda.

- Megoldjuk… - legyintett csak úgy, mint én pár perccel ezelőtt.

- Meg hát… - léptem be. – gyanítom valójában, amúgy hogy itt korábban törpék szálltak meg… Ön mit vélekedik erről az ötletről? – bújtam ki kis kabátomból majd a képzeletbeli mikrofonomat nyújtottam szája felé.

- Hogy mit vélekedek erről az ötletről? – kérdezte és közelebb lépett hozzám, egyre közelebb és közelebb addig, amíg az ágynak nem szorítva zsákutcába nem kerültem.

- Ühüm. – néztem fel szépséges szemeibe.

- Hát… nem is tudom… - mondta és éppen megsimította volna arcomat mikor én ingét megragadva húztam magamhoz így zuhanva együtt az ágyra.

- Én innen nem mozdulok… biztos vagyok benne. – mondtam és már a cipőmet fejtegettem le kezem segítsége nélkül. – ez így tökéletes… - mondtam és éreztem, hogy ahogy így vízszintesbe helyeztem magamat az az irdatlan álmosság kerített hatalmába, csak úgy hirtelen, de nagyon gyorsan és erősen.

- Az… - simította meg arcomat mire kopogtak.

- Be teleportálhatjuk azt a forró csokit és sütit? – kérdeztem.

- Nyitom én… - szólalt meg az önkéntes lélek.

- Mi van, ha nem engedlek el? – kulcsoltam derekára lábamat és ingét nem engedtem el.

- Akkor a forró csoki kihűl… - mondta a legidétlenebb, de végülis legokosabb választ.

- Az szörnyű lenne… - ijedtem meg és lassan mégis elszabadultam tőle. Csakis a forró csoki érdekében.

- Egy pillanat… - mondta és homlokomat csókolta majd kipattant az ágyból.

Igen igaza volt… egy pillanat volt az. Egy pillanat, míg én lehunytam a szemeimet és mély álomba zuhanva így. Csak egy pillanat…

Még Ő édesen aludt, amikor engem már kidobott az ágy. Nem akartam nagy hangzavart csapni és miután perceken keresztül csak néztem őt és azt, hogy milyen csodás is Ő úgy véltem elmegyek zuhanyozni… egy forró zuhany erre volt szükségem.

Óvatosan kibújtam a takaró alól és lábujjhegyen közelítettem meg a feltételezem fürdőt rejtő ajtót. Benyitva oda halkan beléptem majd halkan behajtva az ajtót minden felesleges ruhámtól megszabadulva léptem a forró vízcseppek alá.

Isteni volt a zuhany… az hogy a forró cseppek körülölelik a testemet, ezzel ébresztve minden porcikámat. Még a zuhanyrózsa alatt találtam ki hogy talán lemegyek reggeliért és felhozva ide, meglepve őt együtt reggelizhetünk az ágyban, majd ha felkel. Csakhogy amikor nyitottam az ajtót akkor már észrevehettem, hogy Ő ébren van… és valakivel beszél. Nem akartam megzavarni így úgy gondoltam, míg be nem fejezi addig a falnak dőlve várom, hogy letegye. Kezdetben nem volt szándékomban hallgatózni… mint mondtam kezdetben.

- Igen… Jól van. Semmi következmény, semmi tünet… utóhatás semmi. – magyarázott a telefonba. – Adam… Maisy jól van most. Ez a legjobb hely a számára jelen pillanatban. – folytatta… rólam beszél? Okés. Adammel? Micsoda? Hirtelen megszédültem, ahogy a névre gondoltam. Meg kellett kapaszkodnom a mosdókagyló szélében, hogy két lábon maradjak. Mégis hogy ismeri Ő a testvéremet? Miért beszél vele éppen. Émelygek. – persze… nem-nem emlékszik… de a kedve jó, nagyon is. Ide ne gyere, mert azzal mindent elrontanál… eszedbe ne jusson. Én vigyázok rá… Gregnek meg még véletlenül se mondjátok el, hogy hol vagyunk… se Cecilia-nak… Most éppen zuhanyozik… - mondta, de én már éreztem abban a pillanatban, hogy a világomat nem tudom. Hirtelen oly erősen kezdett el lüktetni a fejem, hogy esélytelen volt, hogy egyensúlyomat ilyen fájdalommal megtartsam… Éreztem, ahogy lábaim kihullnak alólam és a talaj vesz karjai közé. Éreztem, hogy valamiféle pánik fut át a testemen… eszméletemet nem veszítettem el így a fel nem tett, megválaszolatlan kérdések egyre gyorsabban nyertek teret a fejemben és cikáztak úgy, hogy muszáj volt lehunynom a szememet, mert megőrjítettek. Miért beszél ő Adammel? Miért beszél ő az Apámról? És hogy került szóba egyáltalán Anya, aki halott? Nem értettem és megijedtem. Éreztem, ahogy testem elkezdek reszketni, és azt hogy szemeimbe könnyek gyűlnek. Mi történik most? Mi történik velem?

- Maisy… Mi történt? – rontott be a fürdőbe hirtelen Ő és akkor megláthatott engem…