IX. rész - Girl On Fire

Sziasztok! Ha suli időben nem is tudok folyamatosan hozni nektek részt, így hétvégenként próbálok kettő részt biztosítani. Most ezt sikerült összehoznom szóval… Jó Olvasást! Remélem tetszik! Puszi Dorka

Ps.: Úgy gondolhatjátok sokan hogy eddig a pillanatig elég kevéske Harry volt benne, pedig ez egy Harry-s blog. Nyugodjatok meg a történet már nagyon szépen halad afelé a pont felé hogy teli legyen Harry-vel… csak egy picinyke türelmet kérek még. Kevesebbet kell már erre várni mint gondolnátok! ;)

Girl On Fire

She's living in a world and it's on fire
Filled with catastrophe, but she knows she can fly away

This girl is on fire
This girl is on fire
She's walking on fire
This girl is on fire

S a láng fellobbant ujjaim között… mozdulatlanul nézte lentről, ahogy éppen a kis fénycsóvát a tűzérzékelő felé emelem, majd a következő pillanatban, ahogy a készülék érzékelte a bajt súlyos sipákolásba kezdett. Lepattanva az asztalról szinte beleszálltam a fotelbe, így kerülve pontosan vele szembe.

- 3… 2… 1… - ujjaimmal jeleztem az időt, ami valószínűleg hátra van még a „meglepetésig” ami végül tényleg pontos időzítéssel érkezett.

Elmosolyodtam és büszkén dőltem hátra a fotelben élvezve, ahogy a vízcseppek egyre jobban és jobban áztatják el mindenemet. Ha ez eső lenne, nem örülnék neki, viszont közel sem vagyunk kint és ez közel sem eső.

Ő sem igazán mozdult csak ült velem szemben, mintha csak tükörképem lenne, arca továbbra is érzelemmentes volt és csak néztük egymást csendesen. Nem zavart a sziréna hangja, a végén még szinte sikerült is kizárnom a fejemből. Hátra dűtve fejemet élveztem, hogy az alkalmi esőcseppek mossák arcomat, majd hangosan felnevettem s ez a kacaj igazán mélyről, igazán jólesően jött ki belőlem.

S tudjátok mi lepett meg a legjobban? Az hogy nevetésem dallamába egy másik hang is csatlakozott. Ő is elnevette magát, de úgy ténylegesen. Visszaemelve fejemet, lábamat törökülésbe helyeztem s arra könyökölve figyeltem, ahogy nevetve a semmin ázunk el éppen.  

És hogy ezzel az lett volna a célom, hogy elmenjek innen? Való igaz volt ez, de valahogy még ki kellett élni ezt a néhány pillanatát a sikeremnek.

- Elment az eszed… - jegyezte meg, de igazából szerintem tetszett neki ez az egész helyzet, végülis nevetett rajta… mondjuk sírt volna vagy mi? Elég érdekesen nézett volna ki ez biztos. – Khara… – kezdett bele, de én leintettem.

- Psssszt… szeretem a tavaszi eső hangulatát. – utáltam az esőt valójában, de ezt így és itt el kellett mondanom, így volt igazán értelme.

- Ti meg… - s a „kellemes” időtöltésünknek abban a pillanatban szakadt vége, amikor Mary szinte jajveszékelve nyitott be hozzánk. -… mit csináltok? – kérdezte.

- Várunk Titeket. – halál komolyan mondtam, de fél szemmel, ahogy Harry felé pillantottam majdnem ismételten el kellett nevetnem magam.

- Az épületben valahol tűz ütött ki… ti meg itt ültök? – kérdezte és a kissé hisztériába átcsapott meglepődöttsége egyértelműen kihallatszódott hangjából.

- Tűz? – kérdeztem vissza és már nyúltam is a táskámért.

- Siessetek kifele az udvarra… - tapsikolt idegesen, ezzel minket sürgetve.

- A pokol tüzében fogunk elégni… - vágtam ijedt arcot és siető lépésekben hagytam el a termet Maryt követve.

- Legalább megszáradunk… - jött mögülem a hozzászólás, amin én meg csak ráztam a fejemet.

- Átkutatva az épületet megállapítottuk, hogy nincs aggodalom… a rendszer meghibásodott. – egy fejes valaki magyarázott nekünk kint az udvaron. Még jó hogy csurom vizesen voltunk kint vagy 10 perce, legalább egy tüdőgyulladás garantálható lesz a hétvégére.

- A rendszer… - ízlelgettem a számban ezt a szót magamban.

- ... Így a néhány mai foglalkozás sajnálatos módon elmarad. – mondta ki a végszót és én erre vártam már egy ideje.

- Ámen. – szalutáltam és hátat fordítva nekik már indultam is kifele a nagykapu felé.

- Beteg leszel… - az isten áldja, meg hogy jön mögöttem.

- Nekem tetszik ez a törölköző a fejemen. – hajamat törölgettem útközben, hogy az is kezdjen már megszáradni, de körülbelül lehetetlen küldetés volt.

- Hazaviszlek. – ajánlotta fel és már szembe kerültünk egymással.

- Már rég megrendeltem a taxit… - nem is törődve ajánlatával folytattam az utamat a kapu felé ahol már láthattam a taximat, amit ténylegesen megrendeltem már akkor, amikor el kellett hagynunk az épületet.

- Esik az eső? – barátnőm háza felé vitettem magam a sofőrrel, miközben édesanyámmal is közöltem, hogy nem kell értem jönnie hisz technikai okok miatt ma nem lesz mégsem foglalkozós. Zárójelbe hozzátettem neki persze azt is, hogyha akarja, felhívhatja az atya úr istent is és tőlük is megbizonyosodhat arról, hogy kicsi lánya ugyan nem hazudik.

Az ablaka felé gurult kissé és elhúzva a függönyét leste meg a kinti helyzetet.

- Nem… nem esik. – ráztam a fejemet és levetve minden ruhámat törölgettem magam egy szál fehérneműben és áldottam a jó istent, hogy Noránál mindig van egy adag váltóruhám, hisz sosem lehet tudni, hogy mikor, alszok itt. Ez teljesen hangulatfüggő. – elmentél úszni… ruhástól? – fordult felém és én a hajammal is kezdeni akartam valamit, de az, úgy ahogy elképzeltem nem jött össze.

- Leugrottam a tengerpartra… - rántottam vállat úgy mintha ez valójában egy lehetséges opció lenne úgy mindennap és inkább feladtam a fésű kontra a hajam versenyt ugyanis elég esélyesnek tűnt, hogy a fésű járna rosszul előbb utóbb.

- Na de most komolyan… - ráncolta össze a homlokát.

- Varázsoltam… - ujjaimmal mutogattam magam előtt. -… beltéri esőt. – és a táskám tetejéről elkaptam az öngyújtómat és feléje dobtam.

- Felgyújtottad az épületet? – nézett rám elképedt arccal.

- Hmm... – és azt hiszem itt kapott egy gyenge szívrohamot. -… jó ötlet, de most nem ezt alkalmaztam. – mondtam neki és valahogy így le is esett a szívéről egy nagy halom kő. Egy hatalmas nagy szikla.

- Pedig azt hittem már, hogy valami körözött bűnözőt bújtatok… - miután majdnem kinyiffant a csajszi úgy gondolta, hogy idomul a beszélgetéshez. -… az elég jó lett volna.- nevette el magát belegondolva a helyzetbe.

- Sajnálom, hogy ki kellett ábrándítanom. – biggyesztettem le alsó ajkamat majd én is nevetni kezdtem.

- Holnap jössz már suliba? – érdeklődött e felől és hozzám vágta a rakat ruhámat, amit időközben sikerült előkaparásznia.

- Eddig valódi beteg voltam… - vallottam be. –… most jön az álbetegség rész. – esélytelennek tartottam, hogy a héten visszatérjek abba a börtönbe, szó sem lehet róla.

- Okos. – csettintett és bazsalyogva nézett felém, bűzlött nekem ez az egész.

- Mit akarsz? – tudtam, hogy van valami célja, gyanúsan egyetértő volt velem, ami a lógás témában elég furcsa volt.

- Mutatnék neked valamit, amin a héten dolgoztam… - és forgolódva egyet kettőt szekrényének sarkához irányította kocsiját majd valamilyen táblákat az ölébe emelve jött is felém.

- Eszedbe ne jusson… - szóval hogy még nem tett le erről az ötletéről, pedig igen gyorsan igyekezhetne már mert ennek a dolognak a megvalósításának az esélye velem egyenlő a nullával. – nem… Nora, érted? – ráztam a fejemet és csodáltam, hogy nem esett le még a nyakamról.

- Légy szíves… - kért. -… számomra ez egy nagy lehetőség. A pályázat zsűrijében olyan fotósok vannak akik… wow. – igazán összetett vélemény ez. – ha nyerek… márpedig ezekkel a képekkel simán lenne esélyem… - teljesen véletlenül kezébe akadtak a tervei, mint mondtam teljesen véletlenül. -… akkor idő előtt sikerülne beindítani a karrieremet. – ő aztán nagyon biztosan tudta, hogy miben akar elhelyezkedni.

- Figyelj Nora… - nem akartam bunkó lenni.

- Khara… - kontrázott rá.

- Nem. – próbáltam egyértelműen véget vetni a témának. – NEM. – hangsúlyoztam ki még egyszer hátha így hatásosabb lesz.

- Mondj egy értelmes okot rá, és befejezem a győzködésedet. – tette maga elé a kezét védekező pozíciómban.

- Befejezed? – emeltem meg a szemöldökömet. Amit tudni kell Noraról hogy eléggé akaratos, olyan kis masszív makacs ember. Ha valamit akar, megszerez magának, elintézi, hogy az úgy legyen, ahogy ő szeretné… én ezzel tisztában voltam.

- Esküszöm. – tette szívére kezét.

- Nem vagyok modell… - forgattam a szememet. -… sőt kamera elé állni meztelenül? Esélytelennek látom. Ruhában sem szeretem, ha fotóznak. – ráztam a fejemet és közben már magamra húzva a pólómat felhúztam törökülésbe a lábamat. – a blogban is ezért kedvelem az anonimitást… az emberek nem tudják, hogy ki vagyok, s ez így jó.

- Ezek a táblák takarnak… te. – forgatta a szemét és szemem előtt egyesével kezdte lebegtetni a szépen megfestett táblákat.

- Keress valaki vállalkozó szellemű egyedet… - próbáltam máshonnan megközelíteni a dolgot.

- Szeretném, ha te lennél a modellem. – jelentette ki. Szóval a más legyen a modell opció kilőve? Szuper… mert az én leszek a modell is kilőve.

- Én meg nem szeretnék kamera elé állni. – ráztam a fejemet.

- Holnapra kibéreltem egy stúdiót… - hintette el az információt.

- Sajnálom, hogy kárba megy a pénzed. – masszíroztam orrnyergemet majd felpattanva az ágyról szó szerint gatyába ráztam magam.

- Holnap nem megyek iskolába és tízre megyek a stúdióba… - a párhuzamos beszélgetés ne továbbja volt ez.

- Holnap nem megyek iskolába és beteg leszek. – saját stílusra alakítottam mondatát.

- Khara…

- Nora…

- Khara… - hangzott fel kintről is a nevem majd a következő pillanatban az ajtó is nyitódott. -… ellépek a boltba, ha gondolod, hazaviszlek. – ajánlotta fel a fuvart Nora anyukája.

- Azt megköszönném. – jobbkor nem is jöhetett volna ez az ajánlat, győzedelmes vigyorral fordultam Nora felé a kabátomért nyúlva.

- Kopogni? – forgatta a szemét és inkább anyukájához szólt előbb, mint hozzám.

- Sok sikert… - ütögettem meg a vállát és puszit nyomva arcára figyeltem, ahogy fortyog, ő pedig semmit sem válaszolva inkább tényleg főtt saját levében.

Hazaérve a Khara beteg színjáték első felvonását játszottam le, eddig ténylegesen rosszul voltam most pedig csak már tartani kellett a helyzetet. Úgy gondoltam menni fog… és ment is.

- El kellene, vigyelek egy orvoshoz… - mondta anya miközben, csak mert a betegség kihozta belőlem a jó gyereket, a vacsorámat (szigorúan beteg diéta) lent fogyasztottam a konyhában… csodák csodájára mindezt édesanyámmal tettem ugyanis ő is otthon tartózkodott, ami tényleg hihetetlen dolog.

- Csak jobban leszek… - és egy falat sós krumplit emeltem a számhoz.

- Zack azt mondta, hogy holnap visszajön… - jutott eszébe egy eddig ki nem mondott gondolat.

- Hurrá. – lelkesedtem remélem megfelelő átérzéssel. Holnap akkor már nem csak szimplán beteg leszek, hanem fertőzően beteg. Gondoskodok róla, hogy semmihez sem legyen erőm.

- Kedves srácnak tűnik… ő az, aki oda volt Ausztriában, nem? – kérdezte.

- Ja. – és hiába nem fért belém több krumpli csak azért is vettem a számba még egyet, s még egyet.

- Meg fogsz fulladni. – jegyezte meg édesanyám úgy mellékesen, én meg vállat rántva törődtem bele a dologba és a sok-sok falatot próbáltam egyszerre lenyelni… na, hát ez nem jött össze, s végül fulladozva kellett hajolnom a tányérom felé. De legalább a témát sikerült elterelnem.

- Gratulálok. – ütögette meg a hátamat édesanyám és egy pohár vizet emelt felém azzal gyengítve nyelési reflexemet.

- Köszönöm… - egy könnycsepp is kicsordult szememből miközben végül sikerült nyelnem is egy megfelelőt, s azt letörölve emeltem fel vizes poharamat mintha győzedelmi beszédet kezdtem volna mondani. „S emeljük poharunkat Kharára, akinek sikerült meg nem fulladnia a sós krumpli hadtól a szájában”

Most hogy jobban voltam, édesanyám szerint állapotom nem javult (szóval haditervem sikeres volt), aludni sem nagyon tudtam még este 10-11 fele… fiatal volt még az éjszaka. Dolgozva egy bejegyzésen, hallgatva random módon az iTunes-omban a zenéket ütöttem el a szabad perceimet… a meghosszabbított hat napos hétvégének azért mindig tudnék örülni.

Közben pedig akarva és akaratlanul is barátnőm járt az eszembe, egyszerűen nem tudtam az idióta ötletét kitörölni a fejemből. Próbáltam, de valahogy mindig a szemem elé került a képe, ahogy vázolja a tervét, ahogy tudja, hogy mit és hogyan akar megvalósítani. Kezdett már idegesíteni is ez a gondolat, amitől nem tudok szabadulni.

- Min dolgozol? – a skype ablakom bukkant fel és azon módon szólalt meg fülemben barátnőm hangja.

- A végrendeletemet írom. – a hét eseményei után ez szerintem tényleg opció lehetne.

- Láttad a kedvenc bloggered új bejegyzését? – kérdezte, hirtelen azt sem tudtam miről beszél.

- Micsoda?

- Az anonim pajtidról beszélek neked… - s hallottam, hogy csipog valami majd észrevettem, hogy be is linkelte az említett bejegyzést.

- Jah… - való igaz, úgy hogy nem igazán publikált az elmúlt napokban kicsit háttérbe szorult a „jelentősége”, igazából, ha lett volna erőm, akkor koncentráltam volna rá, de nem éppen ezzel foglalkoztam az elmúlt napokban.

- Hát ez jó… - nevette el magát és szemeit figyelve láttam, hogy tekintete a képernyőre van tapadva, valamit olvasott. -… micsoda irónia. – csapta meg a tenyerével homlokát.

- Na, mi van?

- Nézd csak milyen zenét csatolt az írásához… - meg sem nyitva az oldalt hallhattam a felcsendülő dallamot hisz ő helyettem is elindította a dallamot.

- Most viccesnek akarsz tűnni? Azt sem tudom, mire akarsz utalni ezzel. – ráncoltam homlokomat a teljes ártatlanság tudatával.

- Én is úgy gondoltam… - halkította le Alicia hangját. – történnek még véletlenek… - kacagta el végül ő magát.

- Nem tudom, miről beszélsz. – ráztam a fejemet és a visszaszorított nevetéstől a könnycseppem is kicsordult.

- Bocs… nem kötözködök veled… még a végén felgyújtod a házunkat. – heccelt velem.

- Vicceske vagy már megint… - mondtam neki gúnyosan és az utolsó szót is bepötyögve a bejegyzésbe gyorsan átfutottam, majd publikáltam is azt.

- Remélem, ki alszod magad a holnapi nap előtt… - kacsintott vidáman, mintha olyat tudna, amit én nem.

- Viszlát Nora. – tévképzeteit már olyannyira sokszor átgondolta, hogy valósnak is hiszi őket, s valójában ezzel a köszönéssel le is hajtottam a gépet és elpakolva az éjjeli szekrényemre próbáltam aludni… no persze ez nem sikerült hisz az agyam folyamatosan kattogott.

- Késtél. – böktem az órámra mikor megérkezett a stúdióhoz és habár még nem volt tíz óra, de muszáj volt letolnom.

- Eljöttél. – valahogy mindezt úgy mondta mintha mindig is tisztában lett volna vele, de mégis volt hangjában egy kis meglepődöttség.

- Nem szeretnék erről beszélni… - toltam fel fejemre a napszemüvegemet. -… miattad nem tudtam aludni. – csesztem le és kocsija mögé állva lettem én a sofőrje.

- A lelkiismereted nem hagyott aludni. – mosolyogó hanggal jegyezte meg ezt.

- Fogd be… - forgattam a szememet és inkább visszatoltam a szemüvegemet és hagytam, hogy az épületen belül is rajtam legyen az, mert szemem alatt gigászi méretű karikák éktelenkedtek. – s tudd… életed végéig fogod ezt az adósságot törleszteni nekem… - ütögettem meg vállát kedvesen.

- Állok elébe… - dörzsölgette a tenyerét s közben próbálta le nem ejteni kocsijából a cuccait ugyanis amúgy az igaz volt, hogy olyan szinten volt felszerelve a kis tolókocsija mintha egy tank lenne. Elől s hátul is egy-egy nagy táska, meg persze a mappa, amiben a táblák voltak. Mintha éppen költözni akarna. - Hány lemez árába fog nekem ez kerülni? – kérdezett vissza.

- El sem tudod te azt képzelni… - és valójában miközben ide tartottam fejemben már állítottam is össze a kívánságlistámat, amit majd teljesítenie kell e miatt. Hihetetlen hogy mire volt képes rávenni úgy, hogy ténylegesen ellen akartam állni az egésznek. S ellen is álltam addig a pillanatig, amíg reggel 6kor rá nem jöttem, hogy a lelkiismeretem az, ami nem hagy aludni. S elfogadva a gondolatot hogy segítek neki, hattól nyolcig sikeresen tudtam aludni egy keveset.

- Először csinálok néhány göndör hajas képet… - mutatott frizkómra ami való igazában göndör volt… mint egy bárány szőre kb.

- Értettem főnökasszony. – egy puha köpenybe burkolózva hallgattam instrukcióit s tűrtem, hogy közben arcomat pingálja. Minimális smink elengedhetetlen volt a mester szerint, de csakis a természetes határon belül.

- Eszméletlenül gyönyörűn nézel ki… - mondta és azt hiszem ebben a pillanatban kész is lettünk.

- Jó… nem kell nyalizni. Csak essünk túl rajta. – attól függetlenül, hogy itt voltam nem mondanám azt, hogy élveztem is.

- Nyugi… nem a vágóhídra mész, nem a kivégzésed lesz. – próbált nyugtatni.

- Mondod te… - forgattam a szememet és puha léptekkel elindulva mentem a vászon elé szép lassan.

- Menni fog… menni fog. – suttogtam magamban, hátha a sok-sok ismételgetés után el is hiszem majd ezt. – a legjobb barátnőmért teszem. – magyaráztam még magamnak hátha ez majd hat a gyomromban lévő görcsre, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. – minden okés lesz… - mély levegőt vettem s a fények, s Nora felé fordultam.

Kicsikét lazítva izmaimat köröztem egyet vállammal s a köpenyem kötőjéhez nyúltam miközben barátnőm bátorító arcát figyeltem.

- Egy pillanat… - tettem fel mutatóujjamat majd lábaim megindultak alattam egyenesen ki innen. Friss levegőre volt szükségem.

- Amennyit csak szeretnél… - hallottam még mögülem hangját majd kinyitva az ajtót futottam egy keveset és reméltem, hogy találok valami kinti lépcsőszerűséget, vagy erkélyfélét, amire kiállva nem az utcán kell majd friss levegőt szívnom aközben, hogy próbálok lenyugodni.

- Minden rendben van? – mikor sikeresen találtam egy ajtót és azon kiléptem nem mondhatni, hogy egyedül voltam.

Egy színes bőrű, talán arab származású srác állt a korlát mellett mikor kifaroltam mellé s éppen cigije füstjében találta meg békéjét. Arca enyhén borostás volt s úgy egész kinézete úgy nézett ki, mint aki egy fotózásról lépett ki… meglehet, hogy ez igaz volt, az egész épület stúdiók hada.

- Azt hiszem… - támaszkodtam a korlátnak és előre hajolva úgy tettem, mint akit éppen annyira érdekel az alattunk lévő föld.

- Ideges vagy? – kérdezte. Miért beszél hozzám? És honnan veszi, hogy ideges vagyok?

Nem válaszoltam csak mély levegőket szívtam be tüdőmbe és emlékeztettem magamat, hogy vissza is kell mennem hisz várnak rám. – első fotózásod? – barátságosan közelített kérdésével.

Erre sem válaszoltam, de már legalább eljutottam addig, hogy az ökölnyi nagyságú gombócból a gyomrom kissé engedett, s a falnak dőlve sikerült is kinyitnom a szememet.

- Szóval nem beszélsz… - mosolyodott el. Arcára nézve úgy tűnt nekem mintha kissé ismerős lenne… talán valamelyik magazin oldalán láthattam arcát, édesanyám kupaca között. – kérsz egy cigit? – nyújtotta felém a dobozt, s habár nem szoktam cigizni nem is bírom azt, de kezem úgy gondolta ez őt nem érdekli és a felajánlott dobozból kivett egy szállal és megengedte, hogy a srác öngyújtójával segítsen meggyújtani azt. – mélyen szívd be… majd engedd ki. – utasított és úgy tettem.

Annyira nem is volt rossz ez az egész, meglehet, hogy nem is rendes cigi volt ez, volt valami különleges íz a számban, amit a beszívott füst képzett ott.

- Jobb? – kérdezte.

- Sokkal… - fújtam ki a füstöt és figyeltem, ahogy az felszáll előttünk, fel a magasba.

- Nem kell félned a kamerától… állj, be elé úgy mintha az ott sem lenne, képzeld magad életed legkellemesebb helyzetébe, ami a legnagyobb örömöt szerezte eddig neked… észre se fogod venni, de olyan lesz mintha mindenki eltűnt volna körülötted. Ne foglalkozz senkivel és semmivel. Hidd el… meg lehet szokni. – látott el egy rakat tanáccsal.

Nem is ismert, igazából nem is igazoltam azt a feltevését miszerint ez az első fotózásom, de e nélkül is beszélt velem és megosztotta velem praktikáit.

- Köszönöm. – igazából valahogy olyan nyugtatóan hatottak rám a szavai, hiába volt egy idegen.

- Nincs mit… remélem tudtam segíteni. – simította meg karomat kedvesen, és így ahogy felcsúszott karján kicsit a kabátja engedte láttatni kivarrt kezét így.

- Azt hiszem… - bólintottam, s ahogy ő nyitotta az ajtót én is léptem utána.

- Nekem viszont menni kell… csak egy cigire kaptam szünetet… - rázta meg dobozát majd kabátjának zsebébe rejtette el azt. – a többiek már várnak rám…

- Persze… - és vele ellentétes irányba én is elindultam.

- Te gyárkémény… tudnád egy kicsit csipkedni magad? – a folyosó túloldaláról ordítottak a srácnak sürgetve így őt, de nem kifejezetten lecseszve inkább csak szívatva.

- Engem az ne utasítgasson, aki nem ismeri az órát… Göndör fej. – még ezt is hallottam mikor et válaszolta a hívogató embernek, sőt valami reflexből, valamilyen megérzésből hátra fordultam, de addigra a srácok eltűntek… fura volt ez a helyzet, úgy tűnt mintha ismerősök lettek volna ezek a hangok.

- Kész vagy? – kérdezte Nora a gépét nyomkodva.

- Igen… - bólintottam és ezúttal már kevésbé idegesen vonultam a vászon felé és elkapva tőle az első táblát nekik hátat fordítottam majd engedtem, hogy a köpeny leessen rólam s megfordulva magam elé emelve a táblát engedtem, hogy a művész irányítson. Akarva, s akaratlanul is úgy cselekedtem mindvégig, ahogy azt az a srác mondta és így teljesen elviselhetőbb volt a helyzet, majdhogynem még élveztem is.

- Az utolsó kép is... kész. – csapta össze tenyerét barátnőm és szeme úgy csillogott, mint még soha nem láttam. – káprázatosak lettek a képeid… - fordult a gépe felé ahova folyamatosan töltődtek felfele az elkattintott képek. - … Khara, ezek valami hihetetlenek… - mondta és kattintgatva váltogatott a képek között.

- Most már boldog vagy? – kérdeztem tőle.

- Hihetetlenül…

A meghosszabbított hétvégém nem csak képzeletemben élt, hanem a valóság mezején is létrejött. Fenséges érzés volt legálisan is lógni nem csak az iskolából, de még a foglalkozásról is. Az más kérdés hogy látogatóm hiába jött volna csütörtökön, az úgynevezett korrepetálásra én akkora, késő délutánra hirtelen szenvedő beteg lettem így még a szobámból sem tudtam lemenni (hozzáteszem, hogy édesanyám előtt kb. két perccel sikerült beesnem a házba, ő nem teljesen tudott arról, hogy beteg kislánya időközben elugrott egy fotózásra… biztosan képembe nevetett volna, ha ezt így bejelentem neki, szóval…).

A hétvégém pedig azzal telt, hogy relaxáltam, miközben barátnőmet támogattam lelkiekben a fotók retusálása közben. Ő a képeken dolgozott mellettem, mint egy robot, miközben én meg a tanulmányozva dalszövegeket hallgattam zenét. Az más kérdés hogy mindezt „tanulás” jelszó alatt tettük… el sem tudom képzelni, hogy édesanyáink ezt elhitték nekünk és rögtön nem nevettek ki minket.

Viszont a hétfő az megint eljött és nem játszhattam ki ismételten a beteg vagyok kártyát így önkéntesen önkénytelenül kellett felkelnem reggel és elindulnom a suliba. Miközben vártam barátnőmet a biciklitárolónál bárki elhaladt előttem konkrétan megbámult és mosolyogva haladt tovább… azt ne mondják, hogy ekkora látványosság lettem hirtelen, mert nem hiszem el.

- Az emberek megkergültek. – ezzel fogadtam barátnőmet és láttam, hogy ekkor már valami papírt tart a kezében, amit nemrég kaphatott, de ezzel egy időben össze is gyűrte azt majd egy jól irányított mozdulattal a kukába dobta azt. – na, mi volt az?

- Semmiség. – nem volt túl meggyőző, arca aggodalmat rejtett viszont ezt inkább csak fáradtságnak tudtam be, valószínűleg még az éjszaka is a képein dolgozott. Ki kellett választania a húsz legjobb képet, tekintve arra, hogy ennek sokkalta többszörösét készítette el elég nehéz volt a feladat.

- Okés… - rántottam meg vállamat és minél bentebb értünk a suliban annál több ember tekintete tapadt rám, majd elkapva rólam szemüket úgy tettek mintha nem engem bámultak volna eddig a pillanatig. – ezeknek mi bajuk van? – kérdeztem.

Norától kínos csend jött, s amikor nem akartam kihagyni a sulit és mondhatni önkéntesen jöttem be, lehet aznap kellett volna kihagynom ezt az egészet. Beérve a szekrények folyosójára a diákok csak úgy lézengtek a termek között, s ráadásul gyanítom mindenkinek valamiféle egyforma szórólap volt a kezében, mert mindenki nagyon azokba volt bújva.

Elérve a szekrényünkhöz ráadásul mikor ki akartam nyitni azt éppen beesett mellém egy emberke és a mellettem lévő szekrényre tapasztott egy ilyen „szórólapot”. Csakhogy az nem szórólap volt… közel sem.

Azon a képen én voltam… meztelenül.