VIII. rész - My Dilemma

Sziasztok! Nagyon sajnálom hogy a héten ez csak az első rész, de a suli újra elkezdődött ráadásul edzeni is elkezdtem így hazaesni is csak 4-5-6 fele érek haza ami után pedig néha mozdulni sincs erőm, remélem azért nem haragszotok annyira! De mindig próbálok sietni a résszel és hozni annyit amennyi kitelik tőlem! Remélem tűrhetően telt az első hetetek idén az iskolából! Jó olvasást! Puszi Dorka

My Dilemma

Yeah I know, what I know

And I know it's not meant to be

Here's my dilemma

One half of me wants ya

And the other half wants to forget

My-my-my dilemma

From the moment I met ya

I just can't get you out of my head.

,,Eszembe sem jutott kinevetni, tisztellek, amiért ezt így tudtomra adtad. El tudom képzelni, milyen lehetett meghozni ezt a döntést. Én nem érzek így, de remélem, te azért jobban érzed magad, hogy túlestél ezen. Ez természetesen köztünk marad.”

És tényleg köztünk maradt… a néhány hónap meg csak eltelt valahogy az óta.

Teljes mértékben uralkodni akartam magamon, és olyan szinten ment is hogy rendesen büszke voltam magamra, komolyan. Kizárva mindent és mindenkit a fejemből caplattam az asztalomig és oda ledobva magamat a székemre vártam, hogy elkezdődjön az első óra. Mondhatni, hogy a hét nem a legmegfelelőbben kezdődött, kíváncsi vagyok, milyen meglepetéseket tartogat még nekem.

Az tény hogy fogalmam sem volt, hogy milyen órával kezdünk, annyira nem is izgatott viszont van abban valami jó, ha becsengetnek, és a tanár megjelenik. Csend lesz.

Viszont úgy tűnt a csengő mintha sosem szeretne megszólalni, és a tanár is mintha elment volna vakációzni. Így volt szerencsénk a nap sztoriját minden egyes új ember érkezésével újra és újra meghallgatni. Zack visszatért, 8 hétig volt Ausztriában, mint cserediák és jelenléte valahogy mindenkit meglepett mikor belépett a terembe. Köztünk engem is, és hiába akartam leplezni azt, hogy meglepődtem, nem kifejezetten ment. Csak az utána lévő hallgatás, na, az ment.

- Hééé te itt mögöttem!- bökött meg barátnőm ezzel arra kényszerítve, hogy felemeljem fejemet a padról, fülemből a füles lógott ki így csak minimális hangokat hallottam. Szája mozgott, de most egy erősebb, keményebb szám miatt hangja nem jutott el fülemig.

- Ühüm? – még véletlenül sem húztam volna ki fülemből azt a drágaságot.

- E nélkül könnyebb lenne… - egyik fülemből kihúzta a fülest így hallhatóvá váltak szavai számomra. – megvagy? – kérdezte… úgy igazán komolyan.

- Még lélegzek… - válaszoltam kissé szarkasztikusan és belegondolva rá kellett jönnöm, hogy felesleges is itt lennem az iskolában, semmi kedvem nincs ehhez az egészhez, gondolom, ez a helyzet rosszabb már nem lehet.

- Komolyan kérdeztem. – nézett mélyen a szemeimben, valamit nagyon kutatott, de az egyetlen dolog, amit találhatott az a kurvára-nem-érdekel álláspont volt.

- Én sem hazudtam. – pókerarccal mondtam neki mindezt. Az azért elég szép teljesítmény a héttől hogy még hétfő reggel, 8 óra előtt sikerült elérnie azt, hogy senkire és semmire nem vagyok kíváncsi, de úgy isten igazából.

- Csak maradj itt. – olvasott a gondolataimban vagy mi? A lógás lehetősége igazán kecsegtetően hangzott a fejemben a lehetséges ötletek tárházában.

- Szuper. – rántottam vállat és nem tudom, hogy ez volt-e a megfelelő válasz, vagy volt-e

Erre válasz, de ez jött ki majd oldalra fordítva a fejemet újra lefeküdni készültem, amikor is észrevettem, hogy mellettem elsétál valaki és beül mögém. Az egyetlen egy fennmaradó hely… ő megtalálta.

- No és ez milyen szuper. – tettem hozzá magamban majd mivel a tanár bejött feltornáztam magam és abban a pillanatban, ahogy elmondta a leülhettek jelszót én úgy puffantam vissza székemre, mint egy darab kő, valahogy így is érezhettem magam.

- Hiányzó?- a tanár széjjelnézett és felmérte a terepet.

- Khara. – szólalt meg valamelyik okos.

Ahelyett hogy megszólaltam volna csak felemeltem fejem fölé kezemet és meglóbáltam, ugyanis én itt vagyok. Esetlegesen meglepő ez a jelenség? Meglehet.

- Külön kérvény benyújtása nélkül megjelent Khara az órán, ez ünnepelni való. – ez a tanár kicsit furafajta ezért nála nem kockáztattam meg a zenehallgatást, mert szemeiből egyértelműen látszott, hogy szívesen taposna rá magas sarkújával az ipodomra, amit én meg nem engedhetek meg neki szóval ennek köszönhetően hallhattam kedves szavait.

- Viszont Liona nincs itt… - jegyezte meg, hát ennyi volt az én öt perces hírnevem? Ejnye. És abban a pillanatban, hogy elkezdte beírni az említett embernek a nevét az ajtó kinyílt és ott megjelent az említett személy egy új külsővel… vagyis legalábbis rövidebb hajjal. Egy piros pont a hétfői napnak, csak mondjuk ez nem vigasz, hogy emelett az egy piroska mellett már vagy négy-öt fekete is álldogál.

- Elnézést a késésért… - mondta, és mint ahogy mindig szokott besétált helyére, rám nem is nézve.

- Az új dolgok hétfője… - ütötte össze tenyerét a tanár. – új diákként köszönhetjük a notórius lógónkat Kharát, új diákként köszönthetjük az új frizurájú Lionát… – erre ez a csuda elmosolyodott, habár csak fél szemmel láttam arcát. -… és új diákként köszönhetjük a hozzánk visszatérő Zack-et… - és mire ezt a nevet kimondta a tanár bennem valami elég erősen a gyomromból a torkomba ugrott, de mindenkinek látnia kellett volna Liona reakcióidejét, ahogy ezt a nevet meghallva azonnal hátrafordult… kicsit meglepődött, de remélem ehhez az érzéséhez én is hozzátettem valamit ugyanis gúnyos vigyorral mutattam először hajamra, majd emeltem ökölbeszorított mutatóujjamat jelezve: tetszik az új haja.

Egészen biztos voltam benne hogy ez a nő a hétvégén kifejlesztette az időmágus tehetségét ugyanis minél jobban vártam az óra végét annál több idő volt hátra. Esküszöm előbb az óra fent maradó időként mutatott 20 percet, majd utána 25öt. Ez szimpla boszorkányság… ráadásul még aludni sem tudtam, mert nem igazán jött álom a szememre. Az hogy óra van az engem nem zavart.

- Ezért még kapni fogsz. – szóval az elszundikálás mégis sikeredett ugyanis rémálmom volt egy nem éppen kedves és nem éppen kellemes hang tulajdonosával. Jah hogy ez nem álom volt.

- Hozzám beszélsz? – emeltem fel fejemet a padról rá tekintve. Lehet, hogy ez rosszabb amúgy, mint egy rémálom.

- Nincs bizonyítékom rá, de egészen biztos vagyok benne hogy te vagy a ludas… - fortyogott mellettem én meg csak néztem és néztem őt, majd elmosolyodtam.

- Komoly? – tetettem meglepődöttséget, Nora a sorok között várt engem az osztály fele már elszivárgott a teremből. – egészségedre. – bólintottam és táskámban kezdtem úgy kutatni fél kézzel, hogy közben végig őt figyeltem.

- Meg fogsz érte lakolni. – fenyegetett meg, én meg nagyon megijedtem, persze gondolom csak az ő elméletében.

- Rágót? – nyújtottam tenyere felé egy csomagot és győzedelmes mosollyal felálltam és Nora kocsija mögé sétáltam. Azt hiszem egyértelműen nyertem… konkrétan lefagyasztóan sikeres volt az ajánlatom.

- Ez gonosz volt… - suttogta Nora miközben kitoltam a teremből.

- Gonosz? – kérdeztem vissza.

-… de azt nem mondtam, hogy nem volt jó. – emelte fel vállához kezét majd pacsiztunk egyet, az egyetértés megvolt.

És nem csak az első óra tanára, de az összes boszorkányságot alkalmazott óráján, komolyan mondom. Jobban szenvedősebb hétfőm is régen volt már. Ez egy jel lenne esetlegesen, hogy nem kellene itt lennem? Ez a gondolat utolsó óra előtti szünetre tökéletesedett is a fejemben. Lelépek… az már kérdés hogy matekóráról, de lényegtelen.

- Ki fognak csapni. – Nora csak úgy megjegyezte. – de csak miután meghúztak matekból. – egészítette ki.

- Nincsenek nagyratörő matematikus terveim. – csaptam be a szekrényem ajtaját. – amit meg kell meg tudom számolni…

- Az igazolatlan óráidat például.

- Például azokat… - kacsintottam rá.

- Mielőtt elpárologsz teljesen véletlenül… - forgatta a szemeit, de valahogy láttam eközben bennünk valamiféle együttérzést is. -… nézd csak ezt meg. – nyújtott a kezembe egy mappát.

- Mi ez? – kérdeztem.

- Egy fotópályázat, amire jelentkeztem… - mondta büszkén.

- Ez szuper. – tényleg örültem lelkesedésének.

- Addig a pillanatig tényleg az, míg rájöttem, hogy nincs a tervemhez modellem…

- Már terveid is vannak? – nem teljesen hallottam, hogy mit mondott, mert már a mappában lapozgattam az oldalakat és a terveinek a skiccéhez érve kicsit mondjuk úgy meglepődtem.

- No és ehhez ki lesz a modelled? – kérdeztem és két ujjam közé összefogva eléje emeltem a lapot.

A verseny koncepciója a következő volt: felhívni az emberek figyelmét a társadalom problémáira. Nora ehhez pedig egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb fotósorozat tervét pakolta össze: egy meztelen ember tart maga előtt táblákat - eltakarva így nem éppen mutogatásra szánt testrészeit - melyekre a problémák nevei vannak megfestve.

- Ezek tök jó ötletek… - nézegettem és valóban tetszettek a tervei.

- Hallottad, amit az előbb mondtam? Nincs hozzá modellem. – eléggé nyomatékosan mondta ahhoz, hogy ezúttal már el is jusson az agyamhoz az infó.

- Felejtsd el… - konkrétan visszadobtam a lapokat az ölébe. -… azon nyomban felejtsd el… - ráztam a fejemet.

- Khara… - kezdett volna bele kérlelő beszédébe.

- Nora… nem. – határozott voltam, mert elképzelésem is az volt.

- Khara… - nekiugrott hát még egyszer.

- Viszlát Nora… - fordítottam hátat és hagytam is ott az iskolát. Elvegyülve a kijárat felé igyekező emberek tömegében senkinek sem tűnt fel hogy én is ott vagyok, viszont amúgy pedig nem kellene ott lennem.

A biciklilakatomat babráltam, amikor is egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

- Neked éppen matek órád van. – Miss Lewis volt az.

- Pontosan… - bólintottam és nem zavartatva magamat próbáltam továbbra is kinyitni ezt a csuda dolgot. -… éppen ezért próbálom kiszámolni hány másodperc alatt sikerül kinyitnom ezt a lehetetlen dolgot.

- Inkább próbáld meg kiszámolni, hogy hány lépés van innentől az irodámig. – paskolta meg a vállamat.

- Feldob? – érdeklődtem.

- Nem a matek terem ajtajáig… az irodámig. – ismételte el és a zár és ő biztosan ellenem szövetkeztek mivel az egyik nem nyílt ki csak azért sem a másik pedig pont megjelent, hogy elszórakoztasson engem.

- Mit akar? – kérdeztem tőle beérve az irodájába ahol már volt szerencsém múlt héten járni csak éppen más indokból kifolyólag. De legalább már tudtam, hogy kanapéja igen kényelmes ezért abba lehuppanva legalább „élvezhettem” a mondanivalóját.

- Jól sejtem, hogy nem a mai központban lévő foglalkozásra igyekeztél? – ült le velem szemben.

- Miért feltételez rólam ilyen rosszat? – védtem meg magamat.

- Nem vagyok bolond… - kacsintott és hátradűlt.

- Miért akartad kihagyni a mai foglalkozást?

- Miért akarom? – a célom még mindig érvényes, esélytelen hogy én oda elmenjek.

- Khara… figyelj rám egy kicsit. – személyesebb hangnemre váltott, halkabb is lett egy kicsit, közelebb is hajolt hozzám. – én nem az ellenséged vagyok… a barátod… és mint barátod mondom, nagy bajba fogod keverni magadat előbb vagy utóbb. Nem lenne jó, ha kicsapnának így az utolsó évedben, ne akarj magadnak rosszat.

És valamikor réges-régen még talán egy pillanatra azt hittem, hogy ez a nő talán értelmes, és nem csak egy hittérítő okoska, dehogynem… dehogynem.

- Miért zavar mindenkit ez ennyire? – ugyanúgy cselekedtem, mint ő, közelebb hajoltam hozzá halkabban beszéltem. – az én életem.

- Csak segíteni akarunk.

- Nincs szükségem segítségre…

- A bukásra álló matekjegyeid is ezt mutatják? – húzta fel szemöldökét.

- Inkább vigyen be órára… csak ne okoskodjon nekem. – tettem magam elé a kezemet és hátravágódtam, s ekkor az ajtó felé fordítottam tekintetemet ugyanis kopogtak.

- Szabad… - felelte a nő s ekkor belépett ő.

Talán hirtelen mozdulatlanná váltam is néhány percre és úgy figyeltem, ahogy belép az ajtón. Magas volt, tőlem jóval magasabb. Frizurája a régihez képest kicsit meg volt újítva ugyanis két oldalt fel volt vágva miközben feje tetején megmaradtak barnás szőkés tincsei, amik kissé göndörödni is kezdtek. Szeme továbbra is abban a meghatározhatatlan színekben pompázott, olyan kékeszöldes szürkés egyveleg volt az. Arról pedig már nem is beszélnék, ahogy edzett karjain megfeszült a fehér pólója, amikor bezárta az ajtót, lábait pedig az a mustárbarna nadrágja fedte, ami igazán jól állt neki.

Khara… elment az eszed?

- Zack… - köszönt neki bólintva a tanár, aki pedig rám mosolyogva közeledett felénk s végül leült a kanapé másik oldalára.

- Neki órája van… - böktem feléje, de rá nem néztem.

- Miért neked nincs? – tusé, Miss Lewis felől. – tudod miért hívtam ide őt? – kérdezte.

- Hogy ne csak ketten legyünk? – legalább próbálkoztam.

- Ő fog korrepetálni matekból… és ha az jól megy, akkor néhány másik tantárgyból is. – ahogy kimondta én bennem egy pillanatra megállt az ütő. Egy nagyon hosszú pillanatra.

- Kizárt dolog… - felpattantam helyemről, járkálni lett hirtelen kedvem.

- Zack a napokban leadja a matekóráit és utána lesz rád ideje. A tanárotokkal beszéltem és az ő órái helyett neked Zack-kel lesz órád… itt az iskolában.

- Kizárt dolog. – ellenkeztem.

- Nem sok választásod van Khara… - barátságosan volt szigorú. Ezt meg hogy csinálta? Mi ez a nő?

- Sajnálom… - és végül ő is megszólalt, nekem meg onnantól kezdve egy szó nem hagyta el a számat… de úgy ténylegesen néma lettem.

- Khara… - a biciklimet babráltam viszont még ezúttal sem akart kinyílni a zár. -… figyelj csak… – lágyak voltak szavai. Ohh végre kinyílt ez az átkozott, s közben nem csak hangját, de alakját is láthattam ugyanis ő is biciklivel jár és ő is kezdte kioldani zárját. -… nem akartalak… - mielőtt kimondhatott volna bármilyen szót is fogtam magam és felpattantam a biciklire és elhajtottam onnan. Hogy hova tartottam? Fogalmam sincs.

Erre a kérdésre egészen estig nem jöttem rá. Csak keringtem a városban mintha valami tébolyodott lennék, csak már késő délután, amikor egy parkhoz érkezve feküdtem ki egy padra vártam, hogy esetlegesen megfagyjak vagy valami hasonló… no, ez nem jött össze.

Egészen szép időben értem haza. Egyedül voltam édesanyám biztosan terepen dolgozott, így legalább még nem volt szerencsém elkapni letolását, amit azért kapok, hogy nem voltam foglalkozáson… mert nem voltam.

Egy kiadós zuhanyzás után, úgy ahogy voltam zuhantam az ágyba, és ahogy oda leestem úgy el is aludtam. A rengeteg gondolat a fejemben már ténylegesen annyira elsokasodott ott bent, hogy egyszerűen pillanatok alatt álomba nyomtak.

A következő napomról meg beszélni sem igazán volt érdemes, kétlem, hogy a gusztustalan részekre bárki is kíváncsi lenne… no de nézzük.

Felkelni kivételesen felkeltem, sőt mindezt még időben is megtettem csakhogy ébredésemnek oka nem volt oly kellemes. Olyan rosszulléttel, oly hányingerrel keltem, hogy az egyetlen egy dolog, amire képes voltam az a fürdőmig rohanás volt ahol pedig a földre vetődve hajoltam a wckagyló felé… erre a tettemre még édesanyám is besietett hozzám, talán az, hogy futásom közben levertem az éjjeliszekrényem majdnem teljes tartalmát és ennek igazán nagy hangja volt, lehet az ő figyelmét is felkeltette.

- Khara… minden rendben? – jött hozzám közelebb és hátamat simogatta meg kissé miközben én magatehetetlenül engedtem, hogy kijöjjön belőlem az, amiről azt sem tudtam, hogy bennem volt valaha.

- Szerinted? – egy pillanat volt, de végre fellélegezhettem.

- Igyál egy keveset… - nyúlt poharamért a mosdókagyló szélére és vízzel megtöltötte azt nekem.

- Köszönöm. – öblítettem ki számat az első korttyal majd köptem is ki azonnal azt.

- Szóval ezért nem voltál tegnap a foglalkozáson… - simította meg a karomat és még komolyan mondom együttérzést is láttam a szemében. -… miért nem szóltál? – tényleg elhitte azt, amit mond, én meg persze nem állítottam az ellenkezőjét szóval hagytam, hogy ezzel magyarázza meg magának a dolgokat, ez nekem csak jó.

- Mindegy. – támaszkodtam a kádam falának és jelen esetben örültem, hogy levegőhöz jutok.

- Szólhattál volna… - kicsit lecseszett, de közel sem vészesen. Azt hiszem tényleg sajnálta a helyzetet. -… maradj ma itthon. Beszólok a suliba. – ajánlotta fel.

- Köszönöm. – ha egy lépést is tettem volna, ma azon az épület felé biztos vagyok benne, hogy nem csak ennyi minden jön ki belőlem.

- Biztos elkaptál valamit… - segített felállni a földről mikor már úgy gondolta, hogy képes leszek megállni lábamon.

- Biztosan…- nem volt erőm ellenkezni, mintha minden ilyesfajta dolog kiment volna belőlem. Mondjuk az ténylegesen jó kérdés volt, hogy mi az, ami ezt kihozta belőlem? Konkrétan egy-két lépés után már érezhettem, hogy a gyomrom az nem szimplán fáj, hanem összehúzódik, ahogy teljes mellkasom is és egyszerűen kegyetlenül kellemetlen helyzetbe kényszerít ez által.

Azon kívül, hogy Norát felhívtam még a nappaliból semmi máshoz nem volt erőm, mint egy hulla estem a kanapéba ez által oda áthelyezve székhelyemet. Mozdulni sem tudtam.

Édesanyám még mielőtt elindult volna munkájába odakészített nekem néhány dolgot túlélésem érdekében, így került hozzám a távirányító is, amit lehet, hogy nem kellett volna megfognom és használnom is.

Úgy gondoltam, hogy ha már fel nem is jutok zenémért, akkor majd itt indítok valamit ezen, legrosszabb esetben valami rádiót, de amint bekapcsoltam és néhány csatornát váltottam ismerős arccal találkozhattam. A Göndör figura ott mosolygott vissza rám a képernyőről, arcán a vigyora olyan volt mintha tényleg igazi lenne az, mintha minden a legnagyobb rendben lenne vele. Aham… persze.

-… feloszlik-e a banda? – kérdezett vissza Ő az interjút készítő kérdésére. – úgy látjátok, hogy éppen feloszlóban vagyunk? – kérdezte mire az egyik srác meglökve a másikat konkrétan leesett a székéről, a stúdióban mindenki felnevetett. – ha Niall nyaka most eltörik… talán téged átcserélnénk rá. – ajánlotta fel az interjúvolónak, aki erre felnevetett. Szóval Niall volt az, aki akkorát zakózott.

- Megfontolandó… - mondta a nő. Hát persze hogy nő volt.

- Angol vagy ugye? – egy picikét borostás srác, aki az elkövető volt kérdezte a nőt. – ugyanis megsúgom… az íreket annyira nem csípjük. – ez eléggé csipkelődő hatású volt.

- Louis… ezért meglakolsz. – a repülő tag hangja csendült fel és a következő pillanatban ennek a Louis-nak is felborult a széke. Azt hiszem elég erős revans ez.

Még valamit mondott volna a Göndör, de ekkor azt hiszem elegem lett az egészből és egyszerűen kinyomtam a műsort, a tvvel együtt. Nem volt gyomrom Őt figyelni… egyszerűen nem.

S valójában a következő napom sem volt egy leányálom, de akkor már legalább tudtam mozogni legalábbis azt hiszem az, hogy a konyháig egy pohár vízért egyedül is el tudtam menni cselekedetem ezt jelentette. Az iskolát ezúttal is ugrottam, szülői engedéllyel, és valahogy így attól az egész intézménytől való távolmaradásom mintha csak javított volna az egészen. Délutánra már úgy éreztem, hogy egészen elviselhető az állapotom… na és ekkor érkezett meg édesanyám.

- Khara… vendéged van. – a kanapén feküdve tartottam ölemben a gépemet és pötyögtem egy írásomat, nem láttam kivel érkezett meg édesanyám. Biztosan Nora az mondta, hogy délután erre néznek.

- Itt vagyok… - lebegtettem meg a kezemet, hogy lássanak és akkor mindenki közelebb jött hozzám.

- Nem is mondtad, hogy van egy matek tanulótársad… - na, ezt nem kellett volna mondania, nagyon nem.

- Szia Khara! – hallottam meg hangját. Kérdem én: Mit keres ő itt? Mit?

- Szia… - csaptam le gépem tetejét.

- Foglalj helyet Zack nyugodtan… - mondta édesanyám majd a követező pillanatban ő már velem szemben a fotelben ült édesanyám, meg mint a kámfor eltűnt.

Nem szóltunk egy szót se, se ő sem én. Biztos lett volna úgy egymillió kérdésem, amit feltettem volna neki, de az is biztos, hogy egyik sem jutott el abba a stádiumba hogy ki is mondjam őket… sosem fognak odakerülni ez biztos.

De az ő hallgatásából ítélve ő is harcolt egy-két gondolatával s mikor éppen megszólalt volna én felálltam.

- Sajnálom Zack… de már van délutánra programom. – két kellemetlen közül válasszuk a kevésbé gyilkosabbat.

- Khara te meg hova mész? – édesanyám ekkor tért vissza a nappaliba.

- Tudod… nekem ma programom van. – kacsintottam és szerintem ő maga sem hitte el, hogy ez elhagyja a számat. – kidobnál engem arrafele? – nem voltam benne biztos, hogy a biciklizés egy olyan jó ötlet lenne ebben a pillanatban.

- Persze…

Így kocsival sokkalta hamarabb érkeztünk, meg mint kellett volna, Zack-et meg édesanyám udvariasan útjára engedte valami nagyon szép kamuszöveggel, ami nem zavart ugyanis pont elég volt belőle annyit látni amennyit sikerült összehoznom.

Édesanyám egészen a teremig kísért, mintha attól félt volna, hogy lelépek vagy valami hasonló… még véletlenül sem, még véletlenül sem.

- Majd érted jövök. – simította meg a vállamat. Kételkedve, de azért próbált hinni ennek az egész dolognak… el volt kissé informálódva, a valóságot inkább nem tártam elé.

- Csúcs. – reagáltam rá majd benyitva a terembe eltűntem abban. Egyedül voltam így hát még idejekorán kiválaszthattam a kedvenc babzsákomat magamnak és lehuppanva abba csukhattam le szememet.

- Nem voltál hétfőn… - ennyit arról, hogy egyedül voltam.

- Hát nem… - ezt hogy az istenbe sikerült összehoznom. Még egyszer „örültem” ennek a helynek, és bumm, valakinek rögtön sikerült változtatnia véleményemet.

- Bocsánatot szeretnék kérni… - hangja továbbra sem volt hangosabb viszont közelebbinek tűnt.

- Nem szükséges. – fordultam másik oldalamra és lehunytam szememet. Ez a zsák tényleg akkora volt, hogy elvesztem benne. Kell nekem egy ilyen.

- De az… - határozottabb volt már a hangja.

- Harry… nem történt semmi. – el sem aludtam, de már sikerült felkeltenie, fentebb ülve pedig feléje fordultam.

- Én nem úgy gondolom.

- Mindegy… - legyintettem. Vajon meddig fog próbálkozni, beszélni velem? Eljöttem az egyik veszélyhelyről, s a „kellemesebb” hely mégis talán a vészesebbnek bizonyul? Hát ez aztán tényleg szuper. – hétfőn sem akartam itt lenni… ma sem akarok… pénteken sem szeretnék. Sose… - ráztam a fejemet és ekkor olyan villant a fejembe, ami biztosan megakadályozná a mai foglalkozás létrejöttét.

Felállva a kis babzsákfotelből táskámból kikeresve a megfelelő eszközt a „tanári” asztal felé sétáltam miközben Ő csak hallgatott.

- Mit csinálsz? – talán meglepődött azon, hogy az asztalt kissé elkezdtem eltolni eredeti helyéről.

- Meglepetés. – kacsintottam majd felmászva arra kezemben a gyújtót meggyújtottam.

- Nem mered… - tényleg meg volt lepődve.

- Te csak azt hiszed… - emeltem meg a lángcsóvát majd…