V. rész - Tied together with a smile

Sziasztok! Úgy tűnik meg is érkeztem az idei első részemmel! Remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! ^^ Puszi Dorka

ps.: Olyan hihetetlen hogy már most amikor írok nektek 65en vagytok mint feliratkozók, köszönöm de tényleg J

Tied together with a smile 

,, and no one knows 
that you cry, but you don't tell anyone 
That you might not be the golden one 
And you're tied together with a smile 
But you're coming undone…”

Az elején még nem történt semmi különös, Harry, ahogy ígérte tényleg elindult velem haza, vagyis kezdetben még nem mondtam neki hogy hol lakok, de arra ő maga is rájött, hogy biztos nem az erdő közepén így egyértelmű volt az erről a helyről való kihajtás. Viszont a néma csendben való utazás olyannyira nem is tartott sokáig.

Szánkat nem igazán hagyták el szavak, nem igazán volt mit mondanunk egymásnak, de most úgy ténylegesen. Én hálás voltam neki, mert elfuvaroz, ő meg… na és hogy vele mi volt? Nem tudom. Ült a volán mögött és elég erősen az útra figyelt, ami ugye vezetésnél nem is nagy probléma, de ő mintha valahogy mániákusan tette volna mindezt, ráadásul ujjai is a kormányra hol erősebben, hol kicsit gyengédebben szorítottak rá, amit ha figyelt az ember igazán feltűnő lehetett. Nem kifejezetten kerestem tekintetét, viszont ahogy arcára néztem volna valahogy ezt rögtön észrevette és elfordította tőlem azt, de így is látni engedve szeme sarkában összegyűlő kis ráncait. Ideges volt, talán frusztrált.

- Ez nem megy… - nem tudom kinek mondta, nekem biztosan nem majd a következő pillanatban mikor már amúgy a külvárosban érkeztünk, indexelve jelezve a többi kocsinak, egyszerűen leparkolt az út szélére.

Nem tudom mi történt, a néma csend továbbra is úr volt a térben, viszont most nem igazán, azért amiért eddig is volt. Most valahogy kínosabb volt.

- Okés… - gondoltam egyet, majd a kilincs felé nyúltam. -… innen már hazatalálok. - adtam tudtára majd nyitottam is volna az ajtót csakhogy valami megakadályozott, vagyis inkább valaki, tulajdonképpen a valaki által használt valami, Harry és a központi zár kettőse volt bűnös.

- Khara… - nevem száját halkan hagyták el, mintha küzdött volna valamivel, hogy mindezt meg tudja tenni.

- Harry… - én is szólni akartam hozzá.

- Igen? – lehunyta szemét, majd könnyedén hátradűtötte fejét és mélyeket lélegzett közben.

- Kinyitnád az ajtót? – kopogtattam meg az ablakot.

Nem vagyok a kifejezett tolakodós típus, az emberi kapcsolataim igazán gyatrák, de én ezzel pontosan békességben élek, hisz nem igazán van annál többre szükségem, mint amivel rendelkezek. Az emberek nagy többsége idióta, én meg az idiótákat nem szeretem… ezért is kerülöm őket.

Nem szavakkal inkább tettekkel válaszolt kérdésemre, viszont csak azután hogy hallhattam elég erősen sikerült az egyik pedálba rúgnia, a kocsi teljes egésze beleremegett mindebbe, de a záram kattant én meg nyithattam ajtót, s úgyis tettem.

- Köszönöm… - kipattanva a terepjáróból még feléje intéztem ezeket a szavakat. -… és Harry… - mielőtt elléptem volna a kocsijától valamit mondani akartam neki, valahogy kikívánkozott. -… próbálj meg vigyázni magadra. – és ezzel bólintottam majd már minden cókmókommal a nyakamban behajtottam az ajtót és elindultam szépen lassan a járdán. Egy-két óra séta és otthon is leszek, az már annyira nem vészes. Végül is hogy most már betonon kell mindezt megtennem a civilizáció szívében és nem az erdőben, mint valami dzsungel könyve főszereplője még talán nem is fogja okozni a halálomat.

Viszont lényem bármennyire is örült Londonnak és a valódi aszfaltozott utaknak, agyam korántsem ezzel volt elfoglalva, az egyértelműen mással törődött. Ez az ember… fura volt, mármint úgy ténylegesen. Összetörte a biciklimet (nem tudom miért, végül ezt nem osztotta meg velem, de hagytam is ennyiben az ügyet, én nem akadok ki, majd édesanyám fog de neki meg majd kitalálok valami szöveget, az erdőbéli medve kölcsönkérte kirándulni eddig a legesélyesebb opció), majd azt el is takarította (az viszont kiderült hogy míg én bent voltam addig ő szépen csomagtartójába hajtogatta járgányomat, valószínűleg több köze volt már ekkor az origamihoz mint a biciklihez) s végül felajánlotta hogy hazavisz, amiről úgy tűnik út közben elég erősen változott meg a véleménye. Miért? Lenne a kérdésem az összes felém irányuló tettére, de inkább átugrottam ezt a részt és hagytam mindent úgy, ahogy van.

Szerencsére már legalább az eső elállt, amikor élvezhettem a friss, hűvös levegőt a külváros utcáin, lábaimnak még sok pocsolyával sem volt szerencséjük találkozni, ez mindenképpen pozitív élmény. Zenei társ hiányában saját gondolataimmal együtt sétáltam célom felé, ami igazából nem is tudom, hogy mi volt, megfordult a fejemben hogy benézek barátnőmékhez… azt hiszem, magyarázatra szorul néhány dolog a napommal kapcsolatosan, no meg az is igaz hogy édesanyámat egyelőre még próbálnám kerülni.

- Csatlakozhatok? – én azt hittem, hogy egyedül vagyok, sőt biztos voltam ebben hisz lépteket nem hallottam körülöttem csakis a sajátomét, amikor is hátulról egy kérdés kapta el figyelmemet.

- Jézusom. – kaptam a mellkasomhoz és reméltem ezzel erősen ugráló szívemet helyén tartom, ugyanis a mély hangtól így a váratlanból olyan szinten megijedtem, hogy azt hittem ott végem lesz.

- Nem volt szándékomban megijeszteni… - ezúttal már mellém állva beszélt hozzám, kezeit szűk farmerjébe nyomta, sőt még fejére is húzott egy sapkát, ahogy láttam.

- Túlélem… - a pulzusom kezdett visszaállni a normálisra, viszont ezzel egy időben agyam még őrületesebb futamba kezdett.

Már nyelvemen volt a kérdés hogy megkérdezzem, most mi is történik, de valahogy a helyzetből adódóan inkább hagytam, hogy ez a kérdés is felkerüljön a fel-nem-tett—meg-nem-válaszolt kérdések listájára, inkább fogtam magam és elindultam… vagy jön, vagy nem. Igazából demokratikus világban élünk mindenki azt tehet, amit akar, bizonyos épp eszű kereteken belül, no meg az is igaz hogy biztosan nem egy helyre tartunk.

Fogalmam sincs milyen isteni erők játszottak abban közre, de hogy mialatt az utcán sétáltunk csendben se egy autó, de még egy ember sem jelent meg mellettünk. Meglehet, hogy mialatt mi a világvégén voltunk addig az emberiségnek odatettek, végül lett és most mi vagyunk az utolsó életben maradt egyedek… na, jó ez még viccnek is rossz.

- Tetszettek a zenéid. – a fél óra teljes hallgatás után valahogy valamit mondanom kellett, azt hiszem nem hazudtoltam meg magamat.

- Köszönöm. – halk volt és mély a hangja. – mi történt az arcoddal? – ez aztán a témaváltás, persze rögtön nem róla volt szó ez egyértelmű.

- Összeakadtam… - kezdtem bele.

- Ha azt mondod, hogy az unikornisoddal kikészülök. – hangja hirtelen igazán vidámabb éllel átfűzöttebb lett.

-… egy lánnyal, a suli folyosóján. – őszintén válaszoltam, mert miért ne.

- Szóval még gimibe jársz… - mintha emésztette volna az infót, amit begyűjt.

- Te is… - mire kimondtam rájöttem, hogy hülyeséget beszélek.

- Nem éppen… - nevetett fel kínosan. – Itt egy kicsit különbözőbb a helyzet.

- Értem… - nekem ennyi bőven elég volt, nem akartam belemenni feleslegesen az életébe… egy, mert nem érdekelt, kettő meg, mert az ő dolga és ezt tiszteletben tartom.

- És nem fáj?

- Micsoda? – ha ábrát rajzolnék beszélgetésünkből egy nagy krikszkraksz sülne, ki belőle hisz a témák úgy váltják egymást.

- Az arcod.

- Nem vészes… - rántottam vállat. – túl fogom élni, mások jobban aggódnak érte, mint én magam. – feledkeztem bele a beszélgetésbe.

- Érdekesek a szemeid, még nem találkoztam olyan emberrel akinek… - kezdett bele, de feldobva ezt a lábát nekem egyértelműen le kellett csapnom.

-… akinek kettő van belőle? – képedtem el. – vagyis legutóbb még csak kettő volt. – rögtön szememet kezdtem el tapogatni, gyors számolást végezve. – még mindig annyi van… huha… - letörölve homlokomat hivatalosan is véget vetettem az izgalmaknak.

- Akinek nem egyezik meg a két szemének a színe. – fejezte be mondatát saját elképzelése szerint.

- Látod… velem már itt kezdődnek a problémák. – legyintettem egyet és egy park mellett elsétálva valamiért abba betérve random leültem egy padra, vagyis arra fellépve annak támlájára ültem csak. – a kocsid? – kérdeztem tőle, ő még nem ült le velem, nem is kértem ilyesmire ez is igaz.

- Majd érte jön valaki később… - vallotta be.

- Jah… hogy ez így megy. – ha Ő mondja, akkor biztosan okés a helyzet.

- Nem akarok vezetni…

- Értem én… - arcomat tenyerembe temettem majd hajamat így simítottam hátra. A reggeli gubancok maguktól tűntek el viszont gyanítom, hogy a göndörség csak egyre nagyobb lett benne, ez valami vicc? Néha úgy nézek ki, mint akinek a fején sok kis kunkori malacfarok lóg, szép látvány, nem?

- Nézd csak… - mondta és megállva előttem láttam, hogy kezével zsebében matat majd ekkor felé is néztem.

- Na, mi az?

- A sebedre… - való igaz volt, hogy volt egy alkotás az arcomon, ami nem sima piros-lila folt volt, hanem inkább egy kicsit elevenebb színű seb, a műköröm átka ez.

- Így menőbbnek tűnök… - mutattam ujjammal arcomra, de ez őt annyira nem akadályozta meg tettében ugyanis közelebb lépve hozzám óvatosan, de tényleg nagyon óvatosan mintha csak porcelánból lennék ujjával felemelte államat, hogy rendesen megvilágítva láthassa az arcomat.

- Így meg egészségesebbnek… - mondta és szétpattintva kezében lévő tapaszát óvatosan bőrömre helyezte azt. Lágyan simított végig a tapasz vonalán, arcomhoz éppen hogy alig érve.

E pár pillanat alatt végig szemébe nézhettem, sőt nem egyszerűen ezt tehettem ezt kellett tennem, valahogy arca vonzotta tekintetemet. Nekem volt egy barna szemem, meg egy zöld… neki utóbbiból adatott meg kettő is, smaragdzöldek voltak azok, de tisztán ragyogóak, mintha valamivel meg lettek volna mérgezve.

-… vagy inkább még sebesültebbnek. – kacsintottam egyet és a pillanat elszállt, de egyszerűen mégis így éreztem magamat. Ha felmatricázom a fejemet, akkor majd csak még jobban azt fogják figyelni, hogy ezzel a csajjal meg mi történt, erre meg nem igazán volt szükségem. – kérdezhetek valamit? – ő előttem kezdett járkálni miközben én mi combomon doboltam.

- Na?

- Valami oka volt, hogy többszörösen meggyilkoltad a járgányomat… mi az? – próbálkozni lehetett azért, mondjuk, meglehet kicsit enyhén nagyon átlátszóan sikeredett mindez, de nem számított.

- Nem tudom.

- Nem tudod? – kérdeztem vissza. – nekimentél, majd szerintem többször áthajtottál rajta és nem tudod miért? Ez érdekes…

- Nem tudom… egyszerűen nem… - erősebben válaszolt ekkor.

- Elnézést… - hunyorítottam furán, viselkedése még talán az enyémnél is érdekesebb. – magadtól jöttél a csoportba vagy betettek ide?

- Ez már a második kérdés… Khara. – a földet pásztázta, de ekkor felém nézett, legalábbis akkor, amikor a nevemet mondta ki. Talán elmosolyodott, de nem a nevetős mosolygás volt ez egyszerűen csak egy árva mosoly.

- Sose nem voltam jó matekból… - rántottam vállat.

- Magamtól. – attól függetlenül, hogy kommentálnia kellett kérdéseim számát végül mégis válaszolt.

- Engem kényszerítenek rá… - képedtem el.

- Ezt még a vak is látja… - kacsintott. -… pedig talán még hasznos is lehet a dolog, nem gondolod? – állt meg előttem.

- Mármint hogy nekem abból az egészből hasznom is származhat? – mutatóujjammal először a távolba, majd saját mellkasomra böktem.

- Igen. – bólintott határozottan mégis sejtelmesen.

- Már van hasznom…

- No és mi? – érdeklődött.

- Egyben maradnak a lemezeim… - nevettem el magamat olyan hangosan hogy szerintem a parkban az összes élőlény összerezdült tőle… de hát, ha ez az igazság, akkor ne féljenek tőle.

- Jó estét kisasszony!- édesanyámat elkerülni sem lehetett volna hisz a konyhában tevékenykedett, amikor hazaértem.

- Szép álmokat!- egy képzeletben megtörtént beszélgetés két végét hallhattátok most, meglehet, hogy nálunk a kommunikáció középső szakasza nem igazán szokott működni. Úgy általában sosem, ma meg biztos nem.

- Még mindig haragszol? – de legalább nem voltunk a köntörfalazós típusúak.

- Visszakapom a lemezeimet? – álltam meg a lépcső aljában.

- Nem. – ő se tudta igazi énjét titkolni.

- Akkor viszont igen. – húztam mosolyra ajkamat.

- No és hol a fogpasztareklámod? – kérdezte miközben én már felfele haladtam a lépcsőn, viszont még teljesen jól, sőt tökéletesen hallottam őt.

- Kölcsönadtam egy ismerősnek… - a szeméttelep mindenképpen ismerős, nem?

- Jobb, ha előkeríted ugyanis az az egyetlen egy módja, hogy oda kijuss… - tudta, hogy nem mondok igazat, viszont én meg azt tudtam, hogy nem kötöm az orrára hogy mi is történt valójában.

- Majd repülök… - csettintettem egyet.

- Hajrá, hajrá… - és a ma esti beszélgetésünk ennyi is lett volna. Valamikor még a késő esti órákban, amikor lementem egy kis vízért, akkor észrevehettem, hogy ő ugyan előkészítette nekem a vacsorát, de hát kihűlt formájában én már nem nyúltam hozzá… várhatta nyugodtan hogy én majd lejövök.

- Mr. Gusztustalanság hol marad alólad? – ezúttal Nora érkezett hamarabb a suliba.

- Miss volt, de mindegy… - legyintettem és egyszerre nevettünk fel, a béke megvan, a harag elszállt. Ilyenek az igaz barátok, csak mindig kell, egy kis idő mire a dolgok megérnek magukhoz. – amúgy kinyiffant. – bújtam hátulról a füléhez miközben a lejtón toltam felfele.

- Nem mondod, hogy képes voltál szétberhelni. – rázta a fejét.

- Nem mondom ugyanis nem így történt… - tártam szét a suli bejáratát.

- Na és akkor mi történt? – fonta össze karjait keresztbe a mellkasán mikor már szekrényünkhöz értünk.

- Átment rajta egy kocsi. – egyszerű volt a válasz, de igaz.

- Miután kitetted az útra? – nem hitt nekem a zsivány.

- Én ugyan nem… - tettem szívemre kezemet, másikat pedig emeltem is a magasba. -… tőlem függetlenül hajtott át rajta Harry.

- Ő Harry? – kérdezte.

- Ő Harry. – bólintottam. – de azt nem mondom, hogy nem vagyok hálás érte… - kacsintottam. – milyen óra lesz? – érdeklődtem.

- Órarend? – kérdezett vissza azonnal.

- Első nap elpakoltam olyan helyre hogy mai napig nem találom… - széles mosolyt virítottam feléje.

- És ezt te oly nagyon bánod… - ráncolta össze a homlokát.

- Szörnyen… - biggyesztettem le az ajkamat.

- Amúgy irodalom… - végül is megkaptam én azt a választ, amire vágytam.

- Talán nem fogok rajta aludni… - jegyeztem meg és a lift felé vettem az irányt ugyanis a terem ahol az irodalomóránkat tartják, az emeleten van. Az már kérdés viszont hogy a liftre már megint nem azok várnak, akiknek igazán szüksége van rájuk. Régen láttam már Liona-t, kezdtem is hiányolni.

- Gyönyörű az arcod. – jegyezte meg hunyorítva.

- Nekem a tiéd jobban tetszik. – itt a levegő mindig sistereg, ő az az egy ember a listámon, aki ha vissza is vág szavaimra, nem azért mert érdekesnek tartotta azokat, vagy esetleg értette azokat, hanem, inkább mert kihívást lát benne és vissza akar ütni, több-kevesebb sikerrel össze is szokott ez neki jönni. – viszont lehet, az arcocskád mögött az agyadban van valami probléma, mit keresel itt? – utaltam az egyértelmű tényre hogy ez nem az ő helye.

- Jah… hogy itt csak a bénák közlekedhetnek… el is felejtettem. – direkt felém fordulva, direkt megerősítve a béna szót mondta el értelmesnek sem tűnő mondatát.

- Nyugi… - suttogta Nora.

- No problem… - paskoltam meg vállát, most nem volt kedvem meglátogatni az igazgató bácsit, értékesebb annál nekem ez a pénteki nap, minthogy bent töltsem feleslegesen. Na, jó nem lenne olyannyira felesleges hisz érthető okokból kerülnék be, ha elkapnának, de akkor is, inkább most tartózkodok, legalábbis láthatóan tartózkodok. – na, mi megyünk… a lépcső arra van, remélem, megtalálod. – vonultam el előtte majd mosolyogva vártam, míg bezáródik előttünk a lift ajtaja.

- Elment az eszed. – fogta a fejét Nora miközben röhögésbe tört ki.

- Nem tudom, miről beszélsz. – dőltem ártatlanul a falnak.

- Az a rágó a szádból teljesen magától repült a hajába. – állapította meg, próbálva komoly arcot magára erőltetni.

- Önkéntes volt. – tettem magam elé a kezemet.

- Ki fog akadni. – ismételten nevetésbe tört ki, teljesen saját combjára dőlve így.

- Én nem tehetek róla… nem is szeretem a rágót. – ráztam a fejem hevesen és zsebemből kiszedve a rágócsomagot a lift kukájába dobtam azt.

- Bizonyíték eltüntetve…

- Miféle bizonyíték? Te meg miről beszélsz?

Igaz az a tény, hogyha valamit vársz, akkor az ahhoz vezető idő sokkalta lassabban telik, mint úgy általában, ez így volt most is. Most itt voltam én és a hétvége, úgy tűnt kettőnk kapcsolata semmiféleképpen nem fog elkezdődni, mert minél több időt töltök ebben az iskolának nevezett épületben annál távolabb van tőlem az egész dolog. Valamiféle fordított arányosság ez vagy mi a csoda… ennyi megragadt valami azért rajtam a koszon kívül azokon a matekórákon.

- Elnézést… Khara-t hívatják az irodában. – egy emberke a portáról csusszant be a termünkbe az utolsó óránk felénél, körülbelül és ahogy kiejtette nevemet rögtön még fel is ébredtem éber álmomból. Kevés tantárgy van, ami leköti a figyelmemet, amin éppen ott ültem és szedtem az sem tartozott a kedvenceim közé. Kémia.

- Khara… - keresnek téged. – a tanár hangosabban is megismételte a nevemet.

- Te meg mit csináltál? – barátnőmre figyeltem, akinek suttogása ezt az üzenetet küldte felém.

- Veled voltam egész nap… semmit. – tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. Liona még nem vette észre hajában az ajándékomat, szóval ezért nem hívhattak ez tuti biztos, másban meg ma nem vétettem szóval őszintén nem tudom, miért keresnek engem.

- Khara… siess… - sürgetett a tanár és továbbra is szépen komótosan tartottam az ajtó felé.

- Rohanok. – habár kimondtam ezt a szót tempómon még mindig nem gyorsítottam.

- Remélem, órán még visszaérsz.

- Ha itt leszek, észre tetszik majd venni… robbanásszerű lesz a megjelenésem.

- Ettől félek én is… - fogta a fejét mosolyogva. Tanár, akinek a tantárgyát nem bírom, sőt egyenesen gyűlölöm, és nem is vagyok belőle jó, viszont így is egyike azoknak, akik még így is bírnak engem… mármint elviselnek. Bejárok az órájára, itt vagyok neki és ez bőven elég. Ez jó nekem is meg neki is.

Kilépve a teremből automatikusan indultam volna jobbra ahol az igazgatói van, de a portás megfogta a kezemet és megakadályozott ebben.

- Nem arra… - rázta a fejét és visszahúzott.

- Voltam már arra egy párszor… tudom, merre találom. – oktattam ki.

- A-a… - ellenkezett. – most nem… - kacsintott és habár tettét furának véltem vállat vontam. – gyere velem… - indult el előttem és ujjával hívott maga felé.

- Ookéé… - végülis amíg legálisan vagyok kint óráról felőlem kirándulást is szervezhetnek nekem az iskola épületén belül.

- Ezt a csomagot neked hagyták itt… - mondta és kinyitotta a porta ajtaját az én szemem meg majd kiesett.

- Mégis ki?

- Én…