L. rész - Up

Sziasztok! Van egy betegségem azt hiszem ez mostanság egyre jobban előjön… s ez nem más mint az írásfüggőség. Konkrétan ezt a részt még tegnap este fél11kor kezdtem el írni, merthogy ha nem kezdtem volna el írni, akkor valóságos fájdalommal kellett volna lefeküdnöm… fizikai fájdalommal. Remélem örültök neki azért! Jó olvasást és sok-sok puszit! Dorka

U.i.: Már úgy vártam, hogy ezt a számot is felhasználhassam a bloghoz… annyira, de annyira imádom, hogy az elképzelhetetlen! <3 + Elképesztő, hogy ez a rész már az 50.(!!!!!) része a történetnek. Én tényleg nem hiszem el… :)

Up

I never meant to break your heart
I won't let this plane go down
I never meant to make you cry
I'll do what it takes to make this fly, oh
You gotta hold on
Hold on to what you're feeling
That feeling is the best thing
The best thing, alright
I'm gonna place my bet on us
I know this love is heading in the same direction
That's UP.

(Olly Murs ft. Demi Lovato)

Úgy kezdtem érezni, hogy ujjaim komoly módban kezdenek lefagyni… egészen tavaszhoz, április végéhez képest igen szép idő volt, de ezt azért egy pánt nélküli hosszú ruhában mégsem hangoztatnám annyira… ráadásul hátamon mindössze öltönye felsője volt s talán ott is kezdtem lassacskán fázni.

- Nem érzem az ujjaimat… - magam elé véve őket kezdtem tornáztatni szinkronban őket… az, hogy belülre behúztam karomat, s úgy öleltem át magamat vele együtt, nem sokat segített az egyre lentebb csúszó fokok mellett. Lehet, hogy hirtelenjében évszakot fogunk váltani… ki tudja.

- Egy pillanat. – állt meg lépteiben, majd könnyedén ragadta meg kézfejeimet, s takarta be őket sajátjaival… hatalmas kezei bölcsőjében az én kezem szinte eltűnt. Óvatosan fogva arcához emelte őket, majd rájuk fújta meleg leheletét. – jobb már? – kérdezte, s leste tekintetemet… minden egyes levegővételünkkel láttattuk a hideget magunk előtt.

- Sokkal. – haloványan mosolyodtam el, s belegondolva kissé már az is melegséggel töltött el, ergo nem engedet megfagyni, az, hogy itt volt. – lehet, hogy… vissza kellene vonulnunk… mielőtt te is megfagysz. – utaltam arra, hogy ő amúgy még mindig egy ingben flangál… de szava nem volt… egyetlen egy sem. – ráadásul holnap korán reggel megy a gépem haza. – vallottam meg az igazat, habár így az este közeledtével, s azok után, ahogy alakult így az egész délután… talán kicsit kezdtem sajnálni.

- Maradj itt velem. – kérte, s lassan felolvadozó ujjaimat ajkához emelte, hogy egy árva, ártatlan csókot is rájuk lehelhessen.

- Mi? – kérdeztem vissza rögtön. – Foglalásom van a gépre… otthon várnak. Elsa-t még alig láthattam… hiányoznak. – mondtam, s lassan kezdtem elengedni kezét.

- Ez az egyetlen ok? – kérdezte kémlelő tekintettel… nem hitt nekem, de most az volt az igaz, hogy így rákérdezve… én sem hittem magamnak.

- Szerinted? – nem értem, hogy kérdezhettem vissza… láttam, hogy törtem rajta egy kicsit, de nekem sem volt könnyű… komolyan nem volt az. Láttam a szemében azt, hogy próbálja az elkeseredését teljes mértékben elrejteni… de nem sikerült oly ügyesen neki. – Nem Harry… nem ez az egyetlen egy dolog. – s most már tényleg elengedtem a kezét… ujjaink a gravitáció ellen kicsit sem harcolva estek le közénk.

- Kérlek… - őrizte nyugodtságát, s azt a bizonyos távolságát, mit mindeddig végig tartott… átölelt, de nem úgy… megfogott, de nem úgy. Tisztában volt a dolgokkal, miket nem kellett kimondanunk.

- Harry. – nem tudtam hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat úgy igazán helyesen. Meglehet elhamarkodottan jelenteném azt ki, de egészen jól haladunk… értem ezalatt azt, hogy mint emberek tudtunk beszélni egymással, s eltölteni úgy időt egymás társaságában, hogy közben nem kaptam az agyamra menő ideglelést.

- Csak egy kis időt adj nekem… egy napot. Egyetlen egyet. – mutatta előttem hosszú, férfias mutatóujját min egy gyönyörű gyűrűje pihent. Tény és való, hogy szépségét így látva kissé olyan gondolatok is átfutottak agyamon, miknek lehet, hogy a sötétben kellettek volna maradniuk.

- Nem tudom… - néztem inkább le a földre, s tanulmányoztam a járhatatlan macskaköveket mintsem arcát figyeljem továbbra is.

 - Tűnjünk el a világból egy napra… csak mi ketten. Mindentől, s mindenkitől távol… se telefon, se internet semmi az égvilágon mi kettőnk közé tudna állni, vagy meg tudná rontani a békesség állapotát… Komolyan mondom Khara… egyetlen egy napról lenne szó… többet érne már az is, mint bármi más. Csak ketten. – gyengéden simította meg a karomat. Kirázott a hideg tőle, de mégis jólesett.

- Kellemes volt ez az este… felülmúltad magad, s én is felülmúltam magam az olvadási fázisomban… de nekem ez nem megy ilyen gyorsan. Zsibog az agyam mindentől… szükségem van a biztos, otthoni környezetemre, hogy végre úgy igazán át tudjam gondolni a dolgokat… - őszintén tártam elé minden gondolatomat végül… hazudni felesleges lett volna, s nem is hiszem, hogy erről bármit tudtam volna hazudni… úgyis tudta volna, ha úgy tettem volna.

- Nem fogok közeledni… ígérem. Addig a pillanatig, míg te úgy nem akarod, esküszöm eszem ágában nem lesz az, hogy felfaljam az ajkadat… vagy úgy téged magad. Vágyok rá… eszméletlenül, de visszafogom magam… komolyan mondom. Csak legyél velem… kérlek. Érted… értem… értünk. – kétségbeesett kért, s nem adta fel… olyanokat ígért, olyanokat mondott mik hallásra is megdobogtatták a szívem, s még akkor így beléjük sem gondoltam.

- Gondolom már mindent elterveztél… nem? – kérdeztem puhatolózva, de éppen még meg nem adva magamat.

- Hosszú az út LA és Párizs között… - rántotta meg zsiványan a vállát, mint egy kisgyerek.

- Nem tudom… - s tényleg így volt, nem voltam biztos a dologban. -… ha így folytatom ismételten kezdek darabjaimra esni, s annak nem lesz jó vége. – utazások tömkelege ide, meg oda… olyan összeveszés mit még ellenségemnek sem kívánnék, s mint hab a tortára még az a botrány is… nem igazán tudtam mit kellene tennem.

- Majd összepakoljuk egymást… mit szólsz hozzá? – simította meg gyengéden államat, s érte el így azt, hogy szemébe nézhessek. – Azt akarom, hogy ott legyünk egymásnak… ígértem neked valamit, s ezt be is tartom. Szavamat adom neked. – s gyönyörű szemeivel kémlelte enyémeket. Ismételten kezdte elárasztani a testemet az a gondolat, hogy ez az ember gyönyörű… férfiakra ritkán mondják azt, hogy szépek… de ő az volt.

- Fűtés azért ugye van ott? – minden bizonnyal a legfontosabb kérdést sikerült feltennem… jah nem.

- Kandalló… ahogy én tudom. – mondta, s átölelt majd hagyta, hogy karjai alatt én is úgy tegyem vele… nem éreztem azt, hogy mint egy facövek álljak ott előtte… ennél azért többet érdemelt.

- Tökéletes. – dörmögtem mellkasába, s arcom bőrén érzékelhettem azt, hogy hogyan is dübörgött mellkasában a szíve… mint egy versenylóé verseny közben. – de most ha lehetne… saját magamnak jelentkeznék ki a hotelből… - távolodtam el tőle kissé csakhogy lassan el is indulhassunk… ha egy két pillanaton belül nem mozdulnék meg meglehet, jégemberré fagynék.

- Jogos. – húzta kínos vigyorra ajkát.

- Nem éppen volt szép húzás tőled… - gondoltam bele, s lassacskán olyan út felé indultam el amerre esetlegesen taxi is járhat… valahogy a hotelhez is el kellene érni ugyanis.

- Mondjuk azt, hogy kétségbeesett lépés volt. – húzta száját.

- Az nem kifejezés… - forgattam a szememet.

- Te meg amúgy… hova is tartasz? – kérdezte meg elkapva csuklómat meglehet eléggé gyorsan és céltudatosan indultam meg előre.

- Öhhmm… például egy taxit fogni? Nem sokáig tudok már ebben a cipőben járni… - dugtam ki kissé a lábamat a szépséges, habos ruhám alól. Volt egy kis sarka… mondjuk azt… s talán az is nehezítő tényező volt az egész kialakult helyzetben, hogy a macskaköves utak, s a magas sarkak nem igazán barátkoznak.-… okkal nem hordok ilyet amúgy… s a hotelem ahol megszálltam kicsit sem a közelben van. – lepleztem le terveimet.

- Nem kell taxi… van kocsim a közelben. – villantott egy „egy lépéssel előtted járok” Styles mosolyt.

- Lepődjek meg? – kérdeztem elvigyorodva.

- Nem hiszem…- rázta meg fejét, majd ismételten karja alá vont. – viszont mielőtt elindulunk bárhova is belépünk valami forró dologért… láttam az előbb itt valami teázót… nem akarom, hogy megfagyj… s nemleges választ nem fogadok el.

- Eszem ágában nem volt tiltakozni ez esetben… - nevettem fel harsányan, s örültem, ahogy karjaival átfonja hátamat… kezdtem ismét közelebb érezni magamhoz Őt.

- A helyzet az… hogy nincs semmiféle ruhám… csakis ez. – a hotel előtt várt a kocsiban, meg míg én beszaladtam cuccaimért, ami összesen egy bőröndöt, s a fotózáson ott hagyott, de az óta már ideszállított cuccaimat foglalta magában. De a teljes igazság az az, hogy Simon azt ígérte, hogy beszerez nekem néhány cuccot, mert ugye a bőröndöm saját világkörüli útra indult, s senki sem tudja, merre lehet éppen, s a tisztítóra ítélt egyetlen egy szettem pedig eddig a pillanatig nem érkezett meg a szállodába… szóval nincs sok választásom.

- Mint mondtam… nekem ez is tetszik. – jegyezte meg, s én pedig kinyúlva az ajtón magamra hajtogattam a ruha azon részeit, mik erősen kilógtak még.

- Úgy nézek ki benne, mint egy… - próbáltam a habcsókon kívül valami mást is kitalálni, de nem igazán sikeredett, nem éppen a megszokott utcai viselet ez… nem is magamtól hordom igazából.

-… mint egy hercegnő. – fejezte be bókolva, s a kulcshoz nyúlva indította be a kocsit. – Ha gondolod… megállhatunk egy üzletnél… vagy adhatok kölcsön neked valamit én is. – teljes egészében az útra figyelt miközben kifordult a parkolóból, de szavai figyelme csakis az enyém volt.

- Minden bizonnyal… utána meg neked kell pucéron fel alá járkálnod… - az ablakon kifelé nézve csodáltam a város éledését így este… visszapillantó tükörben viszont láttam csibészes tekintetét annak köszönhetően, amit mondott.

- Nem esne nehezemre… - vetette fel könnyedén.

- Milyen nagylelkű… - ráztam meg a fejemet, s nem igazán gondoltam, hogy feléje nézek… jobbnak gondoltam inkább a városba vetni minden csodálatomat.

- Tudod, hogy mennyire. – mondta kedvesen.

- Köszönjük, hogy kissé megnyújtották a nyitvatartási idejüket… - a ruhák között próbáltam minél gyorsabban válogatni, találni valami megfelelőt, s addig a pillanatig Harry szórakoztatta az eladónőt, aki láthatólag mindezt nem bánta.

- Ugyan Mr. Sty… - kezdett bele a nő, de Harry megrázta a fejét… valahogy „titkolni” akarta kilétét, habár tudta a nő is, hogy ki áll előtte… de akkor is, próbálkozni lehet.

- Bennett… Bennett. – ismételte kedvesen, s a hölgy csak elmosolyodott.

- Ahogy szeretné… - fogadta el a Göndör kérését. - Segíthetek esetleg? – fordult oda hozzám, s nekem a kezemben már egy jó pár ruhadarab ott tetszelgett… s persze csak olyanok, mikre ténylegesen szükségem lesz a következő 2 napban… alapvető dolgok… soha nem szerettem vásárolgatni, s ennek megkedvelése sem most fog bekövetkezni ez biztos, de ha szükség van, akkor szükség van.

- A fehérneműket merre találom? – kérdeztem tőle, s engedtem neki, hogy elvegye kezemből a cuccaimat… mondhatni ragaszkodott hozzá.

- Hátul… - mutatott az üzlet hátsó részére, s ha kinyitottam volna rendesen a szememet, akkor talán kérdezés nélkül is megtalálhattam volna őket. -… én addig ezeket elcsomagolom, de ha szüksége lenne, valamire nyugodtan szóljon. – mondta, s a pultja felé indult el a kötegnyi cuccommal… minden bizonnyal mondhatom, hogy életemben egyszer sem vásároltam egyszerre ennyi dolgot… ráadásul magamnak semmiképpen sem.

Lassan indultam el a hátsó rész felé, s próbáltam minél hamarabb befejezni ezt az egész tevékenységemet, valahogy nem füllött hozzá a fogam.

- Azt… és azt… ha rám hallgatsz. – csendben állt ott tőlem nem messze, eddig igen keveset szólt, hisz mást kellett elbűvölnie, de itt valahogy megeredt a nyelve.

- Ha rád hallgatok? – nem fordultam feléje csak szememmel követtem ujjainak vonalát mik egy, egy szettre mutattak a nagy választék tömegében.

- Ha rám hallgatsz… - ismételte el halkan, mély búgós hangjával.

- Miért kérném ki egyáltalán a véleményedet… Mr. Bennett? – fordultam feléje hirtelenjében, s tettem mindezt úgy, hogy azonnali módban a szemébe tudtam nézni. Csillogtak a szempárjai, mintha a mennyországba lépett volna… mintha valamiféle csodahelyen járna.

- Mert tudom mi a jó… - válaszolta, s könnyedén dőlt neki a polcoknak mik mögötte emelkedtek ki.

- Csakugyan? – muszáj volt visszakérdeznem, olyan magabiztosan beszélt nekem, túlzottan is talán.

-… a legjobbat, s legszebbet érdemled. – rántotta meg vállát, majd mellkasán kulcsolta össze karjait.

- Huhhh… - nem arról volt, hogy nem próbálkozik? Mondjuk fizikailag nem is közeledett, nem tett semmi olyat, mit megbánhatott volna, vagy bármi olyat, mit én ne szerettem volna.

- Ráadásul eszméletlen szexik azok a darabok… lehetek egy kicsit önző is talán… nem? – ráncolta homlokát, mire elkacagtam magam… nagyon vicces volt számomra ez az alakítása.

- Hogy micsoda… Mr. Bennett? – kérdeztem vissza kacéran kissé. – Mintha elfeledkezett volna valamiről… - utaltam kissé ígéretére, tudta Ő jól igazából, hogy miről beszélek.

- Ne engedje magát megtéveszteni Mrs. Bennett… - lökte el magát a polctól, s lépett közelebb hozzám, majd elkapta azt az összeállítást, mire az előbb mutatott. -… csodálni a szépséget igazán érdemes… akár csak szemmel is… - suttogta, s óvatosan simította arcomhoz a ruhadarabok anyagát melyek oly kellemesek voltak, mintha csakis az emberi bőr kényeztetésére lennének feltalálva. -… igazán érdemes…

- Kié ez a hely? – kérdeztem akkor, mikor megérkeztünk a házhoz, mi alig egy óra útra volt a francia fővárostól… nem vagyok benne biztos, hogy az óra ütött már éjfélt, de kissé lassan kezdtem fáradni… de valahogy aludni mégsem kívánkoztam.

- Párizsban koncerteztünk egyszer, mikor megismerkedtünk egy sráccal… s az övé. Ő is abban a világban dolgozik, s napjai úgy telnek, hogy a világ egyik nagyvárosából a másikba utazik, s ott dolgozik… viszont úgy tartja, hogy Franciaország az igazi otthona, s itt fenntart egy helyet, ahol otthon is lehet, de mégis kikapcsolódhat… ezen a helyen semmilyen térerő nincsen, se internet… Olyan… - kezdett bele, de úgy gondoltam, hogy helyette majd én befejezem mondatát.

- Olyan mennyei. – s ahogy beléptem a házba tényleg úgy éreztem, hogy ez a hely igazán különleges.

Kívülről az épület alapvetően nem hatott ekkorának, csak mikor beléptünk, s a világítást feltekerte Harry akkor láttam meg, hogy mekkora is az a valóságban… egy ház hatalmas nagy terekkel, megnyugtató színekkel, mely méreteinek köszönhetően talán ijesztő is lehetne, de mégsem az. Egyértelműen áradt belőle a nyugalom… a békesség.

- Bármit, amit látsz… mindent Joseph tervezett… az utolsó kiegészítőig igaz ez itt mindenre. – mondta büszkén csodálkozva, s bezárta maga mögött az ajtót.

- Szóval az ismerős egy építész… - állapítottam meg, s mielőtt bármerre is mehettem volna a falnak támaszkodva szedtem le a lábamról a cipőmet… no, az volt ám igazán mennyei, hogy a talajt érezhettem a talpam alatt… mintha a felhőkben jártam volna.

- Többek között. Egészen polihisztor a srác… modernkori Da Vinci… mondanám én. – jegyezte meg, s megindult előre. – ott a konyha… lent az alagsorban szauna, s minden egyéb nyugalmat idéző dolog fent az emeleten, a galérián egy hatalmas nagy könyvtár, s arra pedig a szobák… segítek bevinni a cuccaidat, ha nem bánod. – mondta, s igazából nagyon nem ellenkezhettem ugyanis már a kocsiban megkaparintotta magának minden táskámat, s esélyem sem lett volna megszerezni őket.

- Van beleszólásom? – kérdeztem őt, s emeltem meg kissé szemöldökömet.

- Nem igazán… - voltak már előre eldöntött dolgai… ez volt az egyik ilyen. – viszont választhatsz… melyik szobád szeretnéd. – ebbe még eddig a pillanatig igazából bele sem gondoltam úgy igazán… együtt vagyunk, de mégsem… egy helyen vagyunk, de úgy látszik még sem. Ő hozta fel a külön szoba ötletét ezzel a felajánlásával, s meglehet kissé meglepődtem rajta, de mégis valahogy… örültem neki.

A folyosóra érve két szoba volt ott, pontosan egymással szemben lévő ajtókkal… kezdtem a jobb oldalival, melybe benyitva egy hatalmas nagy baldachinos ágyat láthattam meg, mi teljesen olyan volt, mint egy mesebeli darab, s a szoba könnyed stílusa ehhez volt igazítva… minden olyan minimális, minden olyan varázslatos. 

- Hmmm… nem rossz. – mosolyodtam el, s máris kilépve az ajtóból a másik ajtót vettem célba. – vajon tudok-e majd dönteni… - tetszett az a hely, olyan barátságos volt, s igazából megpillantva azt az ágyat azt követelte az tőlem, hogy fussak neki, s ugorjak párnai közé. – okés… eldöntve. – ahogy benyitottam a másik szobába olyan tárult a szemem elé, mi azonnal „ezt akarom” döntést eredményezett nálam.

A szoba közepén, a plafonról egy hatalmas nagy, kerek függőágy lógott le, s körbe tekintve a szoba majdhogynem teljes egésze a hatalmas ablakokkal volt borítva, engedve így láttatni a gyönyörű kilátást, s nem igényelve így túl sok kiegészítőt.

- Gondoltam… - kuncogott fel halkan, majd letette oldalra az összes cuccomat, ami amúgy fogalmam sincs, hogy hogyan fért el mind a kezében. – nem tudom, hogy vagy vele… de én még nem vagyok fáradt. – jegyezte meg mikor már kifelé tartott, s inkább ezért megállt az ajtóban… a választás lehetősége ismételten az enyém volt.

- Jetlag? – kérdeztem tőle.

- És minden más… - bólintott kedvesen.

- Lefürdök, s megyek is… láttam ám azt a kandallót. – szélesre húztam vigyorgó ajkaimat.

- Helyes… kint leszek. – mondta, s már húzta is volna be az ajtót, mikor:

- Harry… - szóltam utána… habár már a gondolataimban a zuhanyrózsa alatt voltam rá kellett jönnöm, hogy odáig igazából először is fizikai valómban is el kellene jutnom… csakhogy ezt a ruhát egyedül nehezen fogom tudni leszedni magamról… a felvevésében is több ember segített.

- Igen? – fordult vissza rögtön, kíváncsi arcával.

- Segítenél? – nem tudom mennyire volt ez okos ötlet, de ha nem ebben terveztem a fürdésemet, akkor mindenképpen szükségem volt rá… a ruhát meg levágni magamról nem terveztem, mert ahhoz még azért nekem is túl szép volt.

- Miben? – nem igazán fedtem még fel kívánságomat, de rögtön tett egy lépést a szobában felém.

- Lesegíteni a ruhámat… - nem tudtam hirtelenjében a szemébe nézni, konkrétan talán a világ legkisebb kavicsává alakult át a gyomrom… meglehet kissé pofátlan volt a kérésem, s lehet, hogy mégiscsak egy ollóval kellene nekiugranom. -… egyedül nem megy. – vallottam be, s hajamat összefogva bal vállamra sepertem az egészet, majd lassan a tükör elé léptem mi ott volt az ablak egyik oldalán.

- Ha szeretnéd. – mondta halkan, s mögém lépett… igazán mögém. Éreztem őt, minden egyes porcikáját, ahogy mellkasa hátamnak simult könnyedén. Mutatóujjával egy ártatlan vonalat húzott végig vállam vonalától kezdve egészen a ruha tetejéig, ahonnan a kibontásom indul majd… megfagyott bennem a lét. Tükörben láttam alakját, közös alakunkat, ahogy szinte érintések nélkül összefonódtunk. Észrevette, hogy nézem s tekintetünket a tükörben összekapcsolta. Ruhám eldugott cipzárjához nyúlt s néma csendben, szememet megbabonázva a tükörben húzta azt le egyre lejjebb, s lejjebb oly lassúsággal, s talán oly érzékiséggel, hogy ha talán nem állt volna ott mögöttem térdeim hasznukat feladva engedték volna, hogy összeomoljak ott.

A vérnyomásom olyan mértéket ütött meg ezekben a vétlen pillanatokban, hogy talán az nem is evilági… mindenemben éreztem a nyomást, a bizsergést… az Ő báját.

Szinte éreztem, ahogy tüdőm sajátos működésre kapcsol, melyet csakis Ő tud előidézni… halántékomon tudtam, hogy éppen kidüllednek ereim miközben bőrömön megjelentek azok a parányi izzadságcseppek. Kezdtem lángra lobbanni.

- Örömmel… - alig hallhatóan formálta ajkával a szavakat s éreztem, ahogy a ruha cipzárja a fenekemet csapta meg. Nagyot nyeltem.

Ajkai majdnem érintették vállamat, nyakamat, de mégsem… ez sokkal több volt szimpla fizikai érintkezésnél… csupán már a gondolat is majdhogynem padlóra késztetett. S láttam a szemében, s annak csillogásában, hogy érzelmei hasonlóak voltak.

- Hatalmas nagy örömmel. – csendesen, bájosan hallatta mély hangját melyben ott égett az akarat tüze, s gyengéden fogta meg ruhám tetejének szélét, s kezdte tapintatosan lehámozni azt rólam… nem mozdultam, engedtem neki minden mozdulatát, hisz nem tett Ő semmi rosszat… semmit.

Ahogyan kissé meghajolt, hogy derekamnál is lehúzza ruhámat majdnem azt hittem, hogy megérint… de nem tette. Már a gondolattól is majdnem ott haltam meg… tényleg… s a ruha végül könnyedén hullott le rólam, s ott voltam én előtte. Egészen majdnem meztelenül. Fehér harisnyakötőm, s combfixem, s a hozzájuk illő alsóm volt az egyetlen egy dolog mi takarhatott bármit is testemből… a ruha úgy volt kialakítva, hogy nem volt szükség melltartóra… erről egészen elfeledkeztem… vagy nem. Nem tudom.

- Csakis a tiéd… - jelentettem ki váratlanul majd felemelve kezemet végigsimítottam dús fürtjein, majd nyakán s egy mosolyt elengedve kiléptem ruhából, s vissza sem nézve indultam az fürdő felé… nem bírtam tovább.

- Szerintem dobom a függőágyat, s a kádba fogok beköltözni… - jegyeztem meg abban a pillanatban mikor a nappali helyiségbe érkeztem, frissen zuhanyozva csodálatos mézes illatommal elvarázsolva magamat. Az a tejes, mézes tusfürdőt, ha lehetne, enném… de nem lehet. Eszményi volt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy simán kényelmes lenne… - tette hozzá, majd mögülem felbukkanva a konyhából kiindulva a kezembe nyomott egy bögre… forró kakaót.

- Finom az illatod… - állt meg mellettem, s jegyezte meg halkan. Megjegyezve, szótlanul emésztve bókját közelítettem meg a kandallót, miben már égett a tűz, minek lángjai oly hevesen csalogattak magukhoz. Habár volt a tűz előtt egy teljes, hatalmas nagy kanapé mégis én inkább az egyik fotelnek dűlve a földre ültem le, közvetlen a tűz elé persze némi távolsággal azért… puha szőnyeg volt talpam alatt, így fenekem alatt is, egészen kellemes volt benne így elmélyedni.

- Gondolom kényelmesebb helyet nem találtál. – jegyezte meg incselkedve, majd semmi továbbit hozzá nem téve ült le ő is velem szemben. – remélem ízlik… még anyától tanultam. – emelte maga elé saját bögréjét, s habár ilyennel nem szoktak, de valahogy mi mégis automatikusan koccintottunk vele.

- Titkos Styles recept? – a tűzet bámulva kortyoltam bele a kakaóba, mely minden elvárásomat felülmúlta… édes volt, de mégsem… olyan kifogástalan.

- Bezony… - nevette el magát. -… majd egyszer megtaníthatom neked, ha szeretnéd. – ajánlotta fel.

- Azt megköszönném…- fogtam át mindkét kezemmel a hatalmas nagy bögrét.

- Tudd, hogy Niall nem szándékozta amúgy elmondani, hogy hol vagy… de miután kiderült ez a… botrány… meggondolta magát, s elmondta azt, hogy New Yorkban voltál. – ez egy ilyen beszélgetős dolog lesz, ebben egészen biztos voltam… az igazán nagy maraton.

- Valahogy sejtettem… - vallottam be.

- Szóval rá ne haragudj. – kérte.

- Nem szándékoztam… - nem hiszem, hogy a kis szőkeségre tudnék egyáltalán bármikor is haragudni… túl kedves természet ahhoz. – ellenben szerintem te ne nagyon készülj Nora szeme elé kerülni… egészen keveset beszéltem vele, de ha a saját gondolatmenetét kell összepakolnia a történtekről… egészen biztos, hogy az eredmény az lesz, hogy te halott vagy. Tudod… ő a legjobb barátnőm, a másik felem. – kacsintottam rá, s azt hiszem ezzel nem mondtam számára semmi újdonságot.

- Az igazság az, hogy Párizsba jövet beszéltem vele… - mondta, mire rögtön feléje fordultam.

- Mi?

- Azóta nem hallok a fél fülemre rendesen. – folytatta, mire jóízűen felkacagtam. – egészen biztos, hogy a közelébe csakis valamiféle spéci pajzsszerkezetben fogok menni… lehet, kissé félek tőle.

- Nem csodálom… - rántottam meg a vállamat. – ő már csak ilyen… - bólogattam. – Eléggé makacs, de ha megfelelő a partnere a szócsatában, aki igazán ismeri, akkor van esély ellene… valahogy így sikerült rávennem arra, hogy menjen a végzősök báljába. – mondtam ki, s ahogy ez így elhagyta a számat rájöttem, hogy az amúgy ezen a héten lesz pénteken, nem mintha érintett lennék… de ettől függetlenül fejemben tarthatom.

- Végzősök bálja? Hmmm… én erről miért nem hallottam? – érdeklődött kedvesen.

- Mert például a barátnőd nem megy… azért? – kérdéssel kérdéssel válaszolni az igazán tökéletes húzás.

- Aham… - raktározta el az infót magában, nem kérdezett rá jobban… hálás voltam neki ezért. – szóval még a barátnőm vagy? – erre viszont azért visszakérdezett.

- Szerinted?