LI. rész - How you get the girl

Sziasztok! Zsinórban most hozom nektek a harmadik részt… sok a szabadidőm, itthon vagyok így legalább olyannal foglalom el magam, mit hasznosnak tartok… s az írás hasznos számomra. Nem terveztem, hogy ma hozok részt, de mégis így lett… remélem örültök neki! Jó olvasást! Puszi Dorka

How you get the girl

I want you for worse or for better,
I would wait forever and ever (ever and ever),
Broke your heart, I'll put it back together (together).
I would wait forever and ever (ever and ever).

And that's how it works
It's how you get the girl, girl...
(Taylor Swift)

Azzal a gondolattal feküdtem az ágyba kora hajnalban, hogy ha hazamegyek, minden bizonnyal beszerzek egy ilyet otthonra… az se zavar persze, hogy emiatt valószínűleg az egész szobámat át kell majd rendezni, de sebaj… ez egyszerűen a földi mennyország. Hihetetlen jót aludtam benne, mintha a világ legbékésebb helyszíne lett volna az. A nyugalmam bölcsője.

Nem tudom mikor keltem, de nem is számított… gondoltam én. Viszont abban a pillanatban mikor szememet nyitogatva kezdtem el kissé nyújtózkodni porszem került a tökéletes gépezetbe. Nem az ágyban feküdtem… közel sem. Hirtelen pattant ki a szemem, s a látvány mi fogadott elképesztő érzést futtatott végig testem minden egyes porcikáján. A dejavu kerítette hatalma alá testemet. Harry szobájában voltam. Harry szobájába kerültem ismételten… csak úgy, mint egykor ott. Valami belső, felsőbb hatalom előhozza belőlem az alvajárást. Ő.

Az ágya mellett egy fotelben voltam összegörnyedve, de közel sem éreztem azt, hogy mindez kényelmetlen lett volna. Majdnem sajátos szavakkal illettem volna saját testem fura játékát, mit velem játszott, de akkor halk szuszogást véltem felfedezni előttem az ágyban… Harry még ott volt… édesen aludta az igazak álmát.

Arcán minden izom kisimult, s látszott vonásain, hogy ha álmodik, éppen olyan helyeken jár, melyek örömet okoznak neki. Elmosolyodott… álmában még szebb a mosolya, ha lehet ilyet mondani. Azon kaptam magam, hogy csodálom Őt. Vonzott a lénye… ujjaim késztetést éreztek, hogy megérintsék arcát.

Látványa megigézetté tett, majd érte el azt, hogy halkan, apró léptekkel induljak meg feléje leküzdve azt a minimális távolságot mi testünk között volt.

Térdre ereszkedtem ágya mellett, s így gyönyörködtem benne. Olyan kiegyensúlyozottnak tűnt ott… elfeledve a problémáit adta át magát a képzelet világának, ahol igazán megnyugodhatott lelke.

Kezemet feléje nyújtottam, s képzeletemben simítottam végig arcát, nem mertem megérinteni… nem akartam a békességétől megfosztani, így csak az érintésének gondolatával játszottam el miközben kezemet feléje helyeztem.

Nagyot nyelve futtattam végig tekintetemet teste egészén… takarója éppen hogy csak derekáig ért, s így felsőtestét nem borította semmi így engedte láttatni az isteni teremtményt mi a földön járt közöttünk. Bele sem mertem gondolni, hogy takarója mit rejthet… előszeretettel alszik meztelenül… sokat ezen nem kellett gondolkoznom. Éreztem, hogy vörössé feslik álmoskás arcom. Ilyenkor még minden olyan más… az ébredés utáni pillanatok, mikor még olyan fátyolosan látsz mindent, olyan puhán reagálsz mindenre.

Kissé mozgolódni kezdett mire majdnem felsikkantottam hisz megijesztett váratlan mozdulata… teljes tenyeremet tettem szám elé, hogy minden hangot elzárjak a külvilágtól, mi belőlem jött volna.

- Szeretem… - suttogta alig halhatóan, s miközben ezt tette ajkaihoz emelte fel gyönyörű kezét.

Szavaitól éreztem, hogy mi eddig bőrömön vörös volt, az most belsőmben is azzá vált… szikra lobbant bennem. Kellemesen kezdett tisztázni ez bennem valamit… mintha egy varázsige lett volna, mit a leghatalmasabb varázsló szavalt volna el. Pedig szimpla volt… mindössze egy szavacska. De az embereknek, társaknak a világot jelenthette… s ekkor úgy éreztem nekem is azt jelenti. A világot.

- Szeretlek. – suttogtam halkan az álomország földjén járó alakjának, s szemeimet becsukva konstatáltam az érzést. El kellett fogadnom, nem tehettem ellene semmit.

Kinyitva szemeimet viszont olyat láttam meg, mit eddig a pillanatig nem igazán véltem felfedezni. Összeszorult a szívem a látványra… kezeit ismételten lila foltok borították. Horzsolások, véraláfutások. Ezeket hogyan nem vettem észre eddig? Ügyesen rejtegette előlem ez biztos… egészen biztos voltam benne, hogy nem akarta, hogy lássam azt, hogy így nem tudta kezelni dühkitöréseit. A sebek látványa is szimpla fájdalmat okozott nekem. Meg akartam gyógyítani… azonnal.

- Édes istenem… - s ahogy ajkaim formálták ezeket a szavakat egy időben ujjait is simítani kezdtem. Nem tudtam ellenállni az érzésnek.

- Shhhh… nem fájnak. – suttogta halkan, majd óvatosan nyitotta ki a szemét, de nem mozdult egy kicsit sem.

- Nagyon csúnyák… - nem is foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy talán már régebb óta ébren van, s talán végig érzékelte, s hallotta, hogy itt vagyok… nem számított.

- Begyógyulnak… mint minden seb. Remélem. – mondta, s így szemezett velem jó reggelt jelzésként… angyalian idilli volt látványa.

Hangtalanul néztük egymást, engedve meg azt, hogy szavak nélkül kommunikáljunk, s ez alatt én mindvégig simogattam a kezét. Helyesnek éreztem mindezt.

- Van egy kis hely melletted? – csúszott ki a számon a kérdés, s szavak nélkül válaszolt nekem… lassan csúszott arrébb az ágy széléről pont annyira, hogy én is elférhessek mellette. Szótlanul álltam fel, s bújtam be mellé a takarója alá.

Egymással szembe fordultunk oldalunkra, s úgy dolgoztuk fel a pillanatot.

- Hogy kerültél ide? – kérdezte s élvezte, ahogy lassacskán tenyerén kezdek el rajzolgatni csendesen.

- Nem tudom… - feleltem ártatlanul.

- Csakúgy, mint akkor ott… - emlékezett rá, hogyne emlékezett volna.

- Ühüm… - bólogattam csendesen, s hagytam, hogy szívem melegsége feltölthesse egész testemet. Olvadt fel bennem valami. Tudtam. – Olyan békésen aludtál… - jegyeztem meg s elmosolyodtam. Mosolyom vonalát simította végig bátortalanul, s én nem ellenkeztem… viszont arcán megjelenő reakció kissé megijesztett.

- Hogy érzed magad Khara? – kérdezte, s ujjai helyét tenyerével váltotta fel s azt tette arcomhoz, majd közvetlen utána homlokomhoz.

- Öhhmmm… jól? – nem értettem viselkedését. Fentebb ült a párnák mentén, s én is követtem tetteiben.

- Nem hiszem azt… - rázta a fejét, s másik kezével is megsimította homlokomat. -… lázas vagy. Elég csúnyán. – mérte fel a helyzetet.

- Nem hiszem azt… - ismétlem szavait, csak saját stílusomban gondoltam folytatni. -… én nem szoktam beteg lenni. – vigyorodtam el mondhatni elég büszkén magamra, majd saját kezemet is a homlokomra tettem. Nem éreztem semmi különöset a hőmérsékletemben.

- Nem kellett volna tegnap úgy sétálgatnom veled… lehetett volna több eszem. – rázta a fejét, s megsimítva arcomat oldalra fordulva csúszott le az ágyáról. Jól éreztem én azt, hogy nem volt rajta semmi… ahogy felállt előttem, férfiasan kidolgozott hátsójával szemezhettem miközben nyújtózva egyet hátán az izmok oly tónusosan feszültek meg.

- Semmi bajom nincs. – próbáltam bebizonyítani igazamat, mire csakhogy esélyem se legyen a dologban egy hatalmas nagyot hapciztam… majdnem akkorát, hogy a fejem is lement vele együtt. Az egész légcsövemet végigégette ez.

- Most mondd, hogy semmi bajod nincs. – jegyezte meg, s fordult velem szembe… hirtelen forrás közeli állapotba került a vérem. Izzadni kezdtem… igen komoly mértékben.

- Semmi bajom nincs. – nagyot nyeltem miközben ezt kimondtam, s muszáj volt pislogás nélkül a szemébe néznem, mert különben meglehet igen másra terelődött volna a figyelmem… s akkor talán fel is forrtam volna saját magamban. Elfőttem volna egyhelyben.

- Persze, persze… - bólogatott oly nagy okosan, majd lehajolva, megtámaszkodva előttem két kezével közelítette meg arcomat. – Persze, persze. – ismételte el, majd homlokomra akart volna, egy puszit adni mielőtt úgy hiszem, lelép valami csodaszerért, de én elfordítva fejemet úgy időzítettem mozdulataimat, hogy puszija homlokom helyett sokkal inkább ajkaimon landoljon.

- Persze, persze. – utánoztam zsiványan szavait, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átkaroltam nyakát, s gond nélkül rántottam vissza az ágyba… magamra.

- Khara. – éreztem, ahogy megfeszül a teste felettem… nem volt köztünk semmi más csakis az a fránya takaró, s minimális pizsamaként használt pólóm, s mégis tökéletesen éreztem minden egyes részét… rég volt már az, hogy ily közel voltunk egymáshoz. Magunkhoz képest rég.

- Harry. – nevét szinte ajkaiba suttogtam. Nem tudtam mit csinálok, de feladtam a harcot… nem érdekelt. Leborította a harag falait előttem… sebezhetősége gátakat oldott fel bennem… saját magam gátját.

- Ne csináld ezt… - mondta, s arcomból elsimította a hajamat mik a kontyból kiszöktek az alvás alatt. Arcom úgy simult tenyerébe, mint a kismacskák szokták a gazdájuk érintésébe.

- Feladom… - suttogtam neki, s szó szerint megadtam magam neki. – béküljünk ki. – szabályszerűen éreztem, hogy izzott a bőröm, s vele együtt mindenem… talán átégetve az anyagokat közöttünk hozzája is eljutok így.

- Khara… - megfontoltak voltak a szavai, nagyon kimértek… tisztán láttam, ahogy nyakán kidüllednek az erek… így erőlködött.

- Harry… kérlek. – vágytam rá, most ébredtem rá arra, hogy mennyire is volt szükségem nekem is rá… mind lelkileg, mind testileg.

Tegnap hajnalba nyúlóan beszélgettünk a tűz előtt, éppen úgy, mintha csak kósza ismerősök lennénk egymás számára, akik talán érdeklőnek egymás iránt… kicsit jobban. Kicsit többet akarva. Tudatlanul kezdtük el építeni a kettőnk partja között a hidat, mi összekötne oldalainkat. Be akartam fejezni az építkezést… most.

- Szó… sem… lehet… róla. Lebetegedtél miattam. Beteg embereket pedig nem használok ki… semmiképpen sem. – hadarta el magához képest embertelen gyorsaságban mondanivalóját, majd egy valódi homlok puszi után könnyedén fordult le rólam, s kezdett el távolodni az ágytól. Fürdőjébe indult meg… talán lehűteni magát.

- Szó… sem… lehet… róla… szó… sem… lehet… róla… - ismételgettem magamban mondatát duzzogva, s majdhogynem, mint egy hisztis gyerek kezdtem el vergődni az ágyban… s ennyi mozgástól is úgy kimerültem hirtelenjében, mintha magát a maratont futottam volna le. Levegőért kapkodva estem vissza teljes fekvésbe az ágyban, s megkoronázva az egész nagy megmagyarázhatatlan tettemet hapciztam egy hatalmasat. Ismételten.

- Jobban jársz, ha az ágyban maradsz ezek után. – jegyezte meg a nyitott fürdőszoba ajtó mellett, de én nem foglalkoztam mondanivalójával… megmakacsolva magamat kikelve az ágyból indultam meg a saját szobámba. Kezdtem érezni, hogy visszatér a valódi énem. Bizsergett az egész testem.

Nem foglalkoztam azzal, amit mondott… könnyűszerrel vágódtam be a szobámba, s szánt szándékkal nem zártam be magam mögött az ajtót… ha játszani akar, hát játsszunk. Ő maga sem gondolta komolyan, hogy megmondhatja nekem, hogy mit csináljak. Saját fegyverével fogok visszacsapni, s majd csak lesni fog.

Ha azt mondtam, hogy nem vagyok beteg… akkor nem vagyok beteg. Komolyan gondoltam ezt. Nem éreztem kifejezett módon semmi furát magamban, csak annyit, hogy újra olyan érzések száguldoznak bennem, mik az Ő jelenlétében természetesek… nekem legalábbis. S ezek után pedig majd próbálom a helyes útra terelgetni őket, kordában tartani őket... s lehet közben egy kicsit ki is tolok vele.

- Komolyan gondoltam, hogy maradj ágyban… - hallottam, hogy kint ügyködik valamit a konyhában ezért arra indítottam meg lépéseimet.

- Ühüm. – továbbra se foglalkoztam annyira szavai jelentőségével inkább csak jómagam is hozzá akartam kezdeni valamihez a konyhában… kezdtem éhes lenni. 

- Khara… ne akard, hogy… - s azt hiszem ebben a pillanatban volt az, hogy az eddig másra összpontosított figyelmét felém fordította. Elnémult. Egy-nulla az én javamra.

Mindössze csak abban a fehérneműben indultam meg a konyhába, mit Ő maga választott ki nekem még az üzletben tegnap… gyönyörű szép fekete csipke darab, comb fixszel, harisnyakötővel… anyaga oly lágy volt, oly semmis, hogy tényleg úgy érezhettem benne magam, mintha nem lenne rajtam semmi… nem gondoltam volna, hogy ily hamar hasznát is fogom venni, de a pillanatnak élésnek talán ez az igazán különlegessége.

Próbáltam teljesen elvonatkoztatni elhallgatásától, s teljes mértékben úgy cselekedni, ahogy elterveztem azt… átlagosan.

- Igen? – ártatlanul pillantottam feléje, ahogy kinyitottam a konyhaszekrényt remélve, hogy ott majd találok valamiféle teát, merthogy valahogy azt kezdtem megkívánni… forró teát.

- Az ágyba. Azonnal. – szinte sziszegte szavait, nem sok jelentőséget tulajdonítottam neki.

- Most keltem… köszönöm nem. – rántottam meg a vállamat, majd két bögréért nyúltam fel a polcra, melyből az egyiket pillanatnyi egyensúlyvesztésemnek köszönhetően sikeresen a földre landoltattam.

- Jobb, ha vigyázol magadra… - jegyezte meg, s mire lehajolhattam volna ő derekamnál megfogott, s könnyedén felpakolt a pultra, majd otthagyva kezdte összeszedegetni a szilánkokat.

- Én törtem el… Össze tudom takarítani én is. – mondtam, s egyszerűen lecsúsztam volna, de ő megakadályozott. A szilánkokat letéve a kezéből tenyereit a térdeimre helyezte, s mélyen a szemembe nézett.

- Itt maradsz… megértetted? – határozottság égett a szemében. – miközben persze ezt még magadra veszed… - könnyedén bújt ki az ingéből, s terítette azt a vállamra.

- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza, majd lassan, biztosan kezdtem letolni vállamról a ruhadarabot. Egyszerre éreztem azt bőrömön, hogy mindjárt meggyulladok, s hogy mindjárt megfagyok… Harry felborította a hőmérsékletemet.

- Úgy. – bólintott, s visszahúzta a felsőmet rám. – Maradj nyugton itt. – szemei lángoltak, láttam, hogy önkontrolját egy új szintre fogja most fejleszteni… meglátjuk meddig sikerül ez neki.

- Ühüm. – bólintottam úgy, mintha elfogadtam volna kijelentését, majd aprócskát bólintott Ő is, s újra a szilánkok takarításához tért vissza. Gyorsan szabadítottam meg magam ingjétől, s összegyűrve az anyagot egy jól célzott dobással dobtam el magamtól igen tisztes távolba.

- Ugye ez nem az ingem volt? – lent guggolt előttem s úgy pillantott felém. Spiccbe vágtam lábfejemet majd úgy cirógattam meg vállát lábfejemmel.

- Nem tudom. – támasztottam meg magamat két oldalt a pulton engedve, hogy idomaim igazán szép kerek, feszes formát vegyenek fel. – nem hiszem, hogy csak úgy fél pucéron kellene járkálnod a házban… még a végén megbetegszel, s azt nem venném a szívemre. – tettem mellkasomra a kezemet, s legangyalibb, legártatlanabb ábrázatomat próbáltam szerepem kedvéért elővarázsolni. – ez igazán felelőtlen cselekedet. – ráztam rosszallóan a fejemet.

- Felelőtlen? – kacagott fel, majd megragadta a bokámat rákulcsolva arra ujjait.

- Felelőtlen… - hunyorogtam feléje. Élveztem ezt a játékot.

- Felelőtlen az, amit te csinálsz kisasszony… - jegyezte meg, majd könnyedén felállva végre megközelített engem.

- Nem volt mit felvennem… s pizsamában csak nem maradhatok egész nap. – pislogtam nagyokat rá, majd éreztem, ahogy térdemet megragadva könnyűszerrel nyitja szét azokat kerülve be így lábaim közé.

- Hát nem is… - rázta a fejét Ő színészkedve. Megragadta derekamat, s úgy késztette testemet arra, hogy övéhez simuljak. Ívbe rándult gerincem érintésétől, s míg egyik kezemet nyakába fogtam másikat testén húztam végig… nem csak a női testnek lehetnek meg a domborulatai… a férfiénak is… igen rendesen.

- Azt mondtad ez a mi napunk… csak a miénk. – arcát igen közel húztam enyémhez, erre volt igazán szükségem, hogy érezzem őt… most aztán rendesen meg volt rá a lehetőségem.

- Forró vagy drága Khara-m… - simította végig arcomat, ahogy egy lágy csókot sikerült lopnom tőle… éreztem, hogy tüzelt a bőre.

- Az… - s engedve a vágynak végre úgy csókoltam ajkaiba, ahogy igazán megérdemelte azt… nyelvünk oly táncot járt, hogy bajnokságot nyerhettek volna… ajkaink úgy falták a másikat, mintha a következő pillanatban nem lenne életünk. Szenvedély. Tüzes szenvedély… végre.

- Ez nem játék Khara… - szinte levegőért kapkodott mikor felszabadult ajkaim rabsága alól. Fenekem alá kapva felemelt a pultról, s elindult valamerre.

- Nem bizony… - túrtam bele a hajába, s élveztem azt, hogy férfiassága csak úgy dudorodik fenekemnél. Epekedtem érte… sóvárogtam. Éreztem, hogy hiányzik valami belőlem… valaki.

- Örülök, hogy egyetértünk. – bólintott, majd közel sem arra indult meg amerre én számítottam volna… az alsó szintre vezettek lépései.

- Hova megyünk? – kérdeztem tőle, s nyakába csókoltam miközben a lépcsőket vette maga alatt.

- Meglepetés… - suttogta, s leérve a ház azon része tárult elénk, mit eddig még nem volt időm felfedezni… ez egy valóságos mennyország, s talán még valami Narnia keveréke. A föld alatt, a mindenségtől távol egy csendes helyen egy feszített víztükrű medence pihent, s annak végében masszázságyak, szauna, s minden mihez embernek kedve lenne, ha lazítani szeretne.

- Mit szeretnél? – nem igazán tudtam elképzelni terveit, nem igazán értettem, hogy miért kellett ide lejönni.

- Azt, hogy meggyógyulj… - mondta, s nem törődve azzal, hogy rajta még nadrág volt, néhány lépcsőt fel, majd lemászva a medence sarkában lévő jakuzziba lépett bele.

Ezzel addig a pillanatig nem is volt semmi probléma, míg az én bőrömet nem érte a víz… s mikor érte egészen hangosan felsikítottam.

- Ez… hideg. – csapkodtam volna én, s menekültem volna el legszívesebben, de nem lehetett… tartott ölében, s úgy helyezkedett el a jakuzzi egyik kényelmes sarkában.

- Bizony… - mondta, s így simította el a szemembe hulló hajszálaimat. -… jeges, hideg fürdő… az egyik legjobb dolog a magas lázra. - s kissé bevizezett kezével simította meg nyakamat, s minden szabadon lévő, éppen még nem vizes testrészemet.

Dideregtem, szabályszerűen azt éreztem, ahogy fogaim összecsapódnak. Eszméletlenül kellemetlen volt az egész. Ösztönösen ki akartam volna ugrani innen, de nem ment… mert fogta derekamat, fogott engem.

- Eszedbe ne jusson azt mondani, hogy nem vagy beteg… - rázta meg a fejét. -… muszáj lesz egy kicsit vigyáznom rád, s most erre van szükséged. Le kell vinni a lázadat. Igen, vagy igen. – ellenkezést nem tűrő módon fedte fel előttem terveit. Tartásom kissé lazult már a nyakában, s úgy hiszem őszinte csodálattal tekintettem arcára. – gondolom, nem akarsz orvoshoz menni… szóval. – mondhatni sarokba szorított… ügyesen játszotta ki a kártyáit.

- Szóval engednem kell neked. – vallottam be s azt hiszem, hogy egy hatalmas nagy hapcizásra készültem, s elfordulva meg is történt az.

- Ügyes kislány… - bólogatott, s engedte, hogy ölében kissé megforduljak… a térdeim minden bizonnyal ezzel a hajlítgatásokkal egészen ki fogják nyírni magukat.

- Képes voltál nadrágostól becipelni ide engem. – fejemet ráztam elképedésemben, viszont örültem annak a ténynek, hogy karjaival magához tartott Ő… igazán közel éreztem így Őt.

- Máshogy nem lett volna esélyem… gyorsan kellett cselekednem. Borzasztóan makacs vagy. – s nyakamba lehelt apró csókokat, s ekkor nem a hideg víz miatt kezdett kirázni a hideg.

- Tönkretetted a ruhámat… - jegyeztem meg duzzogva, valahogy azért mégis úgy gondoltam, hogy saját igazamat is be kell kicsit bizonyítanom.

- Ruha? Erre azt mondani egészen túlzás… nem gondolod? – kérdezte, s ahogy hasamnál fogott könnyedén úsztatta fel kezét melltartóm vékony anyaghoz. – egy falatnyi csipke… esetleg. – mondta, s a víz alatt könnyedén szabadította meg attól a „falatnyi csipkétől” a mellemet… egyiket, szépen a másik után.

- Ez a te választásod volt… - hátra feszültem, s nyakába borultam így háttal neki, ahogy így érintett engem. Fejem, feje mellett volt s arcomat így csiklandozhatta göndör hajzuhataga.

- Okkal… - s hupsz… azt hiszem a melltartóm ebben a pillanatban szakadt el. Viszlát szépségem.

- Elérte a hatását? – csukott szemmel álmodoztam ölében s elképzeltem, ahogy a víz felszínén vidáman úszik parányi csipke melltartóm.

- Azt hiszem, erre nem kell válaszolnom… - csókolt így ajkamra, s tudta… éreztem, amit éreztem a lábaim között a nadrágja alatt.

- Akkor mi rendben vagyunk? – muszáj volt nekem is megkérdeznem ezt, mert hallanom kellett Tőle a választ.

Ebben az egész veszekedés, saját magánéleti botrányban mindketten nyakig sárosak voltunk, de ahogy időnk volt végiggondolni az egészet rá kellett jönnünk arra, hogy talán mindketten nevetségesen viselkedtünk, s egyikőnk sem érdemli azt, mit kapott a másiktól. Tiszta lappal kell kezdenünk, s együtt kell szembenéznünk azzal, mi a való világban vár majd minket… holnap. Addig viszont még megannyi időnk van… ha jól számolom, laza minimum 12 óra kell ahhoz, hogy éjfélt üssön az óra… s az az idő mind a miénk.

- Abban az esetben, ha nyugton maradsz az ágyadban… akkor igen. – kacsintott rám, majd felhúzva a lábát a földről törökülésben helyezkedett el előttem. Nyakamig voltam betakarózva a puha takarómmal miután a jeges fürdő után Dr. Styles csont szárazra törölte minden egyes porcikámat, s miután a lehető legmelegebb cuccaimat rám adta én még magamra tekertem a polár köpenyemet, s a takarómat is. – s persze mindehhez kell az is, hogy ezt megedd. – mondta, s felém tolta a meleg levest, mit az előbb készített nekem. Nem igazán éreztem az illatát ugyanis kezdtem minden különleges tünetem mellett még taknyos is lenni, de elég bátorítóan nyújtotta felém a kanalat.

- Nem bénultam le… még egyedül is tudok enni. – mondtam, s tervem volt, hogy elveszem tőle a kanalat, de hát tervem elég csúnyán meghiúsult.

- Bízd ezt inkább rám… eszkimóbarátom. – mondta, s nem törődve ellenkezésemmel számba tolt a kanalat… a levese isteni volt. Nem tudtam mit tartalmazott, honnan sikerült mindezt előszednie, de tökéletes volt. Azonnal nyitottam számat a következő adagra. – ugye, hogy ugye… - mondta, s már a következő adaggal ajándékozott meg.

- Köszönöm. – mondtam neki, mire hapciztam egyet… kombóba töröltem meg egyúttal az orromat is, majd feléje fordultam. – csak az igazat mondom… - nevettem el magam, s rájöttem a nevetés dolog egy egészen fájdalmas tett… egész tüdőm, hátam mindenem fájt tőle. Szuperül elrendeztem magam… bezzeg Ő, aki egy szál ingben járkált neki semmi baja nincsen… én, aki egy köteg tüllben voltam kint alig pár órát a szabadban… majdhogynem lassan halálomon vagyok.

- Biztos nem fáj? – egyszerűen nem hittem neki mikor mondta, hogy nem fáj sebes keze… még ránézni is rossz volt kézfejére.

- Biztos. – rázta a fejét, s megpuszilta fejem búbját miközben én még kezét simogattam… ismét.

- Tuti biztos? – kérdeztem rá csak azért is.

- Tuti biztos. – tudtam, hogy elmosolyodik, s habár nem láthattam, mert mellkasán feküdtem egészen biztosra tudtam mondani, hogy így tett.

- Nem kellene bekötni? Bekötöm neked szívesen… - s megmozdulva kissé már egészen eljutottam volna addig, hogy kiszállok a csodálatos függő-, franciaágyamból, de hasamnál megragadva azonnali módban visszarántott.

- Te maradsz itt szépen a fenekeden… -ahogy így utánam nyúlt az lett az eredménye, hogy most már nem a mellkasán feküdtem sokkal inkább ölében volt a fejem. -… jobb lenne, ha pl. azon gondolkoznál, hogy egy kicsit alszol. Jót tenne a pihenés. – mondta Mr. Okos.

- Szó sem lehet róla… - ráztam a fejemet felfelé nézve szemeibe arca pontosan az enyém felett volt. -… ez a nap a miénk. – suttogtam neki, s arca felé nyújtottam kezemet… jól esett beletúrni a hajába, s egyes tincsei voltak már akkorák, hogy simán befedték ujjaimat. – de van egy ötletem… - gondolkoztam el.

- Nem. Mondtam már Khara… nem. – rázta a fejét elképedve, s ekkor majdhogynem megsértődtem… majdhogynem.

- Szex őrültnek nézel? – képedtem el, s hatalmasra nyitottam szemeimet. – Mi vagyok én szerinted… egy nimfomán? – ráncoltam a szemöldökömet, s igazán kíváncsian vártam a válaszát.

Való igaz, hogy ma volt olyan pillanat, amikor mindennél jobban akartam azt, hogy magáévá tegyen, de erre a pillanatra már alakult úgy az állapotom, hogy a szex, mint opció annyira lenne izgalmas velem, mintha egy fával csinálná.

- Én kérek elnézést… - védekezett elképedve, s lehajolva egy puszit nyomott a homlokomra. Ennyivel meg kell elégednem… s talán néhány lopott csókkal… de ez még belefér, s én meg elfogadom. -… de ha szexmániás lennél… akkor okkal. – zsivány mosolyra húzta a gödröcskékben végződő ajkait.

- Miattad. – böktem mellkasára.

- Hát nagyon remélem, hogy miattam… - hunyorított, mire legszívesebben fejbekólintottam volna, mert ezért a pimaszságáért minimum egy nyaklevest érdemelt volna. – na Miss Kétlábonjáró-Nemvagyokszexmániás-Beteg kisasszony… mi volt a terved? – érdeklődött.

- Ott van a galéria… tele sok-sok könyvvel. – éreztem, hogy csillogott a szemem, ahogy ezt kimondtam.

- Szeretnéd, hogy felvigyelek oda? – mosolygott rám.

- Ha saját lábamon nem mehetek… akkor igen. – bólintottam, majd óvatosan leszállva az ágyról lehajolva ölébe kapott engem… úgy takaróstól-mindenestől együtt.

- Hát persze… drága Khara. – s ahogy átöleltem nyakát, hogy könnyebb legyen számára megtartásom egy csókot loptam ajkáról. – de valamit el kell mondanom előtte…

- No, mit? – kérdeztem, s éreztem, hogy elindult szépen lassan kifele az ágyból.

- Gyűlölöm ezt az ágyadat… - nevette el magát, s a függőágyimádó lelkem kissé megtört. – eszméletlenül kényelmetlen. – rázta a fejét.

- Pedig be fogok egy ilyet szerezni otthonra… egészen biztos vagyok benne. – mondtam neki.

- Nem hiszem azt. – tiltakozott.

- Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz Styles… jobb lesz, ha hozzászoksz. – mondtam neki s nyakához dörgölődztem, mint egy kismacska.

Felérve a galériára közelebbről láthattuk most azt, miben lentről is gyönyörködhettünk. Faltól falig volt ott a polc, roskadásig teli könyvekkel… hogy milyenekkel azt nem tudhattam, de mégis vonzottak azok.

- Mit szeretnél olvasni? – tett le az egyik fotelbe, ahová automatikusan húztam fel a lábamat magam alá.

- Azt szeretném, ha te olvasnál fel nekem valamit… - rebegtettem neki a szempillámat próbálva bűvös erőm alá vonni őt.

- Miért? – kérdezte, s leguggolt elém a fotelben.

- Mert szeretem hallani a hangodat… - mondtam, s ajkamba haraptam gyengéden.

- No és akkor mit szeretnél hallani drága Khara? Bőven van miből választanod… - tárta szét a karját.

- Bízzuk a szerencsére. – dőltem hátra, s figyeltem, ahogy alakja magasodik előttem.

- Okés… - mondta, s végighúzva ujjait a könyveken random megállapodott az egyiken, majd kiemelte azt a többi közül. – legyen ez. – mutatta felém, majd nem hogy a velem szembe lévő fotelbe, vagy kanapéba ült volna le… az én fotelem lábához telepedett le inkább. Lőrinc Szabó… ismered? – olyan ismerős volt a hangzás… nem angol volt ez biztos, s abban sem vagyok biztos, hogy Harry jól ejtette nevét, mert igen furán hangzott a szájából a kiejtett név. – egy magyar költő válogatott versei, angolra lefordítva. – lapozott bele a könyv elejébe informálódva így kissé.

- Magyarok… - gondolkoztam el, s idéztem fel zenei élményeimet mik hozzájuk köthetőek. Egyszer mindenképpen el kellene hozzájuk látogatnom… ha másért nem is, de arra a hatalmas nagy zenei fesztiváljukra, mi Európa szerte híres. A Sziget.

- Hát akkor lássuk… - s belelapozva a könyvbe kezdett bele… az ő tolmácsolásában oly különlegesen hatottak ezek a versek… mintha életre keltek volna… s az idő során még kedvencet is sikerült választanom, mit konkrétan háromszor olvastattam el vele, s mi így szólt:

Tücsökzene – 317

Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyujtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet,
s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Az időérzékünket ott fent teljesen elvesztettük, egészen belefeledkezve a költészetbe hagytuk, hogy megtisztuljon lelkünk, s újult energiával töltődjön fel… nem csoda hát, hogy egészen estig olvastunk, s mikor éhesek lettünk akkor is a nappali hatalmas nagy kanapéjába leköltözve folytattuk azt, mit odafent elkezdtünk. Mesés volt. Valószínűleg ennek az igazi idilli helyzetnek köszönhető volt az, hogy ott helyben nyomott el minket az álom… Harry karjaiban feküdtem miközben Ő kinyújtva karját olvasott nekem. Káprázatos volt.

Reggel viszont olyanra keltem, mire itt ezen a helyen nem számítottam volna… telefoncsörgésre. Harry telefonja csörgött valahol nem messze a házban. Ő békésen aludt, s Őt nem verte fel a zaj, de engem igen… s lassan de biztosan kezdett az agyamra menni. Muszáj volt megtalálnom, s felvennem… érkezésünkkor saját magam tapasztaltam, hogy ezen a helyen tényleg nincs térerő, hisz telefonom azon nyomban meghalt mihelyst megérkeztünk ide, de most úgy látszik, a természet szembeszáll a fizika törvényeivel.

- Igen… tessék? – a hangot követve leltem rá a készülékre, mit kicsit kómás fejjel a fülemhez tapasztottam automatikusan.

- Alex vagyok… Harry-ék menedzsere… - egy a harmincas éveiben járható nő mutatkozott be a vonal túlsó végén.

- Én Khara vagyok… - mutatkoztam be, státuszomat nem feltétlen gondoltam megosztani vele ebben a pillanatban. - … Harry még éppen alszik. Átadjak neki valami üzenetet? – kérdeztem.

- Tudom, hogy ki vagy… Khara Clayton, Harry barátnője. – persze, hogy tudta, hogy ki vagyok… mégsem kell ehhez agysebésznek lennie. – S nem… nem kell Harry-nek átadnod semmit. – mondta olyan hangzással mindezt, hogy még biztosan volt némi mondanivalója.

- Merthogy? – kérdeztem vissza. Kissé még álmoskás voltam.

- Merthogy én veled szeretnék beszélni. – mondta, mire konkrétan minden álmosság kiment a szememből. Volt valami fura a hangjában mitől kirázott a hideg.

- Tessék?