XLIX. rész - Room to breathe

Sziasztok! Először is… Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek… másodjára pedig úgy gondoltam stílusos évkezdés lenne az, ha hoznék nektek egy új részt már így elsején… s lám tessék! Sok, sok tervem erre az új évre, s köztük rengeteg az írásra vonatkozik, szóval egy biztos… idén sem fogok eltűnni a szemetek elől! Remélem nem bánjátok… jó olvasást! Puszi Dorka

Room to breathe

I need a little room to breathe
You're making this hard for me
When all I need is to be set free
I need a little time to think
And if you ever will love me
Then all I need is a little room to breathe

(You Me At Six)

- Most jöjjön az én játékom… az én szöktetésem… - suttogta fülembe hátulról, s abban a pillanatban bebizonyosodott az, mi előérzetem volt… egy kósza gondolat, egy megérzés… az, hogy Ő Harry. Ő volt az. Hangját millió és egy között is megismerném, s ha talán egyszer elveszíteném a hallásomat, akkor bizonyosan mondom, hogy az ő hangja lenne az, mit életem végéig tisztán fel tudnék idézni… kristály tisztán. Mély, lassú, sajátos. Az egyetlen egy.

Nem tett semmit… semmi váratlant, csak tartott karjai között, mintha éppen küzdene valamivel. Velem… vagy éppen saját magával?

- Ne ijedj meg… most megfogom a kezed. – suttogta halkan, s olyan volt, mintha kezét bátortalanul csúsztatta volna kezemre… vagyis legalábbis nagyon megfontolva.

- Miért? – csúszott ki a számon, s mellkasomat olyannyira nyomta ez a kérdés, hogy ajkaim végül megformázták… azok megadták magukat… muszáj volt nekik. – hogyan?

- Szeretném jóvátenni… - mondta, de még egyelőre nem fordított maga felé. Nem mintha a szemkötő miatt láttam volna bármit is… nem mintha a szemébe tudtam volna nézni úgy alapból.

A sötétség nem csak a szememre borult… úgy éreztem magam, mintha jelenléte lebénította volna egész testemet… s valójában így is volt. Teljes mértékben lebénultam, testem s lelkem egyaránt.

Nem tudtam szólni, nem tudtam cselekedni, s abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mindezt meg akartam tenni. Érintésére, szavára az elmúlt napok történései egyszerre zuhantak vállamra, s fertőzték meg gondolataimat… olyan hévvel, hogy fejem beléjük fájdult, s azzal együtt mellkasom is. Olyan érzés keletkezett bennem, mintha bordáim egyre szorosabbra fűznék köteléküket egymással, s konkrétan a szívemet akarnák összeroppantani… összezúzni apró picike darabokra. Kezdett fájni… nagyon fájni. S ez a fájdalom egészen ismeretlen volt számomra, s nem is igazán akartam megismerni őt.

- Ez nekem nem megy… - hagyta el a számat a mondat, s mielőtt realizálni tudta volna ő, vagy esetlegesen én is, hogy mit mondtam szememhez nyúlva a kendőt letéptem onnan… ahogy jött úgy el is ment. – nem. – ráztam a fejemet, s gondolkodás nélkül újból megindultam utamon… hátra sem fordulva.

Úgy futottam, mintha életem múlna rajta… el akartam rejtőzni. Nem hittem el, hogy ez valóságos lehet… nem hittem el, hogy Ő tényleg itt lehet. Ez vagy egy álom… vagy az istenek egy sajátos meséje, de nem a valóság.

- Khara… - hallottam szájából nevemet… egészen biztos voltam benne, hogy utánam eredt.

Teljesen váratlan módon fogtam meg ekkor az első ajtó kilincsét, mit közelemben találtam, majd azon fordultam be hirtelen, s az ajtónak támaszkodva annak lapja ellen lélegeztem. Hallottam lépteit, s szinte átláttam a fán, magam előtt tudva mozdulatait, de egyszerűen nem voltam hajlandó fel is fogni mindezt. Itt van… itt van… de miért? Én nem hívtam… komolyan mondom. Nem értettem ezt az egészet.

- Khara… tudom, hogy itt vagy. – éreztem, ahogy kilincsre teszi a kezét, s óvatosan mozdítaná azt, de én ebben a pillanatban elfordítottam az arany kis kulcsocskát a zárban.

Lassan, az ajtó mentén olvadtam le a földre dőlve annak lapjának… muszáj volt megpihennem… szükségem volt egy kis időre.

Mély levegővételek következtek, de tüdőm égésén ez sem segített… mintha savat kortyolgattam volna az elmúlt pillanatokban.

Éreztem Őt az ajtó túloldalán, úgy éreztem Őt, mintha egy darabom lenne ott. Soha nem képzeltem volna, hogy ilyen megtörténhet velem… s ez a világ legnagyobb kliséje, mi elhagyhatja az ember száját, de őszintén így gondoltam. Soha nem képzeltem volna, hogy így felfordul az életem, s az mi majdnem tönkre téve engem, megkoronázva közel őrültségem hatalmas nagy tortáját… egyszerűen a munkámmá válik… munkámmá, amit szeretek. Bármennyiszer gondolok erre mindig csak badarságnak tűnik, de egyszerűen kinyitom a szememet, s az igazság az… hogy ezt a badarságot élem. Benne élek. Az életem megváltozott… az életem teljesen megváltozott. És akkor még csak az egész dolognak még igen kis oldalát tekintettük át… merthogy ott volt Ő. Harry.

- Kérlek drága Khara… ne bújj el előlem. – jelen esetben már igen közel volt hozzám, de mégis oly távol… mintha nem is igazán ő lett volna a szavai mögött. – Mikor azt mondtam, hogy jóvá akarom tenni… azt komolyan gondoltam. Idiótán viselkedtem… s talán ez még nem is fedi igazán jól a tetteimet. – beszélt nekem, beszélt talán nem is igazán várva válaszra… vallomása volt ez neki úgy hiszem.

- Nem hiszel nekem… nem bízol bennem…- nem gondoltam volna, hogy meg fogok szólalni, de a szavak mégis elhagyták számat.

- Adj egy esélyt Khara… kérlek. Beszéljünk… engedd meg magadnak is, hogy beszéljünk. Kérlek. – minél több szó hagyta el a száját fejem annál kótyagosabb lett, mintha minden egyes szavával egy újabb szeget ütöttek volna fejembe.

- Fáj, hogy nem hiszel nekem. – öntudatlanul ismételtem újra ezt a mondatot, s talán azt hiszem, tudom, hogy miért… mert ez volt a gondom… a legnagyobb, mi szétmarta belsőmet. Egészen tisztázódott bennem a valóság. Legfőbb gondom nyíltan tálalta fel magát saját magamnak.

Már Zack-nél sem teljesen hitt nekem… nem hitte el nekem azt sem, hogy csak Őt szeretem úgy, ahogy senki mást… s láttam a szemeiben azt is korábban, hogy azt sem hinné el, ha azt mondom, hogy Ash-hez minden fűz csak érzelem nem. Nem is igazán értem, hogy hogyan fordulhatott meg minden ellenkező dolog a fejében… tisztán emlékszek a tekintetére abból a pillanatból, amikor elhajtottunk a motorral… bármit mondhattam volna neki, nem hitt volna nekem… a helyett szimplán nyársra tűzte volna Ash-t, s talán fel is darabolta volna őt.

- Khara… - ennyi… mindössze ennyi volt reakciója. – segíts nekem… kérlek. – folytatta.

- Nem hiszem, hogy a féltékenységet oly könnyen ki tudnád magadból mosni… - gondolkoztam el, s egészen fura érzés volt beszélni… úgy tényleg beszélgetni vele. Még kissé belsőm égése is csillapodni kezdett… nem teljesen, de sokkalta tűrhetőbb volt. -… tudod milyen érzés volt látni az arcodat ott a motorról? Tudod milyen érzés volt látni az arcodat ott a buliban? Fájt… nagyon fájt. Eldöntötted, hogy nem bízol bennem… s tényleg nem bízol. – az égés mellett egyfajta másik fájdalom is kezdett megjelenni mellkasomban… nem egészen értettem ezt, de abban biztos voltam, hogy e kettő dolog egyszerre, közös munkával porba fog tiporni.

- Egy pillanatra… nem kérek többet, csak egy pillanatot… addig gondolj bele a helyzetembe. – kérte úgy őszintén, de én nem tudtam ezzel mit kezdeni… agyam nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna neki. – az egyik csajnak majdnem ki akartad tépni a nyelvét… emlékszel? – keserűen ugyan, de ettől még hallottam, hogy felnevetett kissé.

A háreme… a leányzók, kik körülvették akkor este a buliban. Emlékszem a pillanatra, mikor megláttam őket. Azonnal tudtam, hogy melyiket hogyan takarítanám el a közeléből… de egyik módszer sem lett volna kifejezetten barátságos.

- Ez nem ugyanaz. – mondtam, s becsukva szemeimet hátrahajtottam a fejemet.

- De Khara… egészen ugyanaz. Féltékenység… de ez természetes. Csak én… csak én… nem tudom kezelni. – vallotta be halkan. – minden egyes pillanatban attól rettegek, hogy besokkolsz az egésztől és fogod magad és ennyi volt… találsz egy jobbat. Könnyebben kezelhetőbbet… egy kevésbé féltékenyebbet. – láttam szemem előtt a kínos mosolyt arcán még úgy is, hogy valójában egy ajtó volt közöttünk.

- Mert keresek? – olyan természetesnek tűnt számomra ez a kérdés. Belegondolva kétlem, hogy bármiféle ilyen jelet közvetítettem volna feléje.

- Kereshetsz… s találhatsz is. Istenem Khara… hidd el nekem, hogy a férfiak álma vagy. A világ meglátja a képeidet… s nem is akarok belegondolni abba, hogy mit tesznek velük. Mikor megláttam Terry képeit… amikor az a mocs… - belekezdett egy szó kimondásába, de inkább elharapta. -… amikor Ash fogott téged… valójában a megfojtom őt gondolat mellett egy másik is ott volt… végig ott volt. Legszívesebben megfogtalak volna, s akár ott mindenki előtt magamévá tettelek volna… eszméletlen izgató voltál. – s ahogy kimondta gondolatait kirázott a hideg… ebbe a meg nem történt jelenetbe még belegondolni is hihetetlen. Azt hiszem az már erős műfajváltás lenne mindkettőnk számára… az már pornó lenne.

- Azt tudtad, hogy Ash-nek van egy kislánya… és barátnője? – egészen megfelelőnek éreztem a pillanatot, hogy ezt megosszam vele… úgy látszik így egy fallal elválasztva magunkat meghallgatásra találnak szavaink.

- Hogy… micsoda? – meglepődött, s igazán nem is vártam mást… valahogy én is így reagáltam mikor hallottam erről… csakhogy kettőnk helyzete közel sem összehasonlítható.

- Van egy kislánya… Summer. – szemem elé úszott a kislány képe, ugyanis Ash mindig magánál tart egy képet róla a telefonja hátuljában. – majdnem Elsa-val egyidős… - gondoltam bele, s ahogy kezeim a görcsből kezdtek kiengedni a körülöttem, mint egy habcsókként elhelyezkedő puha, s gyönyörű anyagba omlottak ujjaim.

- Nem tudtam… komolyan nem tudtam. – vallotta be, s szavai hihetőek voltak… igazán hihetőek.

- Ebben egészen biztos voltam. – keserű mosoly jelent meg az én ajkaim sarkában is ekkor. – rengeteget dolgozik, s utazik ő is csak azért, hogy a kislányának minden dolgot meg tudjon adni… s a barátnőjét… a barátnőjét pedig imádja. – elindult bennem egy meleg érzés, mikor erről meséltem. – Fiatalok igen… de mégis egy örök életre terveznek… ott van nekik egy csoda, mi mindvégig összeköti őket. – olyan dolgokról beszéltem, mikre korábban még sose igazán gondoltam, de úgy éreztem most igazán itt az ideje. 

- De… - valamilyen szinten tudtam, hogy mit szeretne mondani… vagyunk annyira összehangolódva, hogy képes vagyok esze járását követni.

- Igen… tévedtél vele kapcsolatban. Ahogy velem kapcsolatban is… azt hiszem. – muszáj volt kimondanom… de lelkemen még nem igazán könnyített.

- Tévedtem. – ismételte el, de nem öntudatlanul minden szavát valójában ki akarta mondani. – S ezt sajnálom… sajnálom azt, hogy így viselkedtem. Nem akarom, hogy ez elvesszen… de még azt sem, hogy ez a pár nap újra megismétlődjön. Kellesz nekem… tényleg kellesz nekem, mind lelkileg, mind testileg… s abban a pillanatban, mikor először hallottam a botrányról… - teljes mértékben kiment a fejemből ez, elképesztő volt mindez. -… rájöttem, hogy ezzel nem szabad egyedül szembenézned. Ha kellett volna az egész világ, összes zegzugát átkutattam volna érted, csakhogy láthassalak… s ott legyek neked. – nem tudom melyik pillanatban tettem meg azt mit tettem kezemet kinyújtva a kétszárnyas ajtó kulcsához nyúltam, s fordítottam tudatlanul a záron egyet… ezúttal kinyitás céljából. Nem vagyok benne biztos, hogy észrevette-e, de jó magam sem voltam tudatában tetteimnek. – s talán azért is… hogy ott legyél nekem… csak mert önző vagyok. Ha rólad van szó… nagyon önző. – szavai már oly közel voltak hozzám, hogy szinte éreztem őket bőrömön. Nem mertem kinyitni a szememet… nem akartam szembenézni a valósággal. Sok volt ez nekem így egyszerre.

Szólni sem tudtam, nem volt mit mondanom, s ha lett volna se tudtam volna, hogyan fogalmazzam meg azt. Meglehet írásban a szavak embere vagyok, de most talán a legigazabb, s legérzelmesebb dolgot is úgy tudtam volna leírni, mintha egy dara fa lenne az agyam helyén.

Csend volt kettőnk között, s míg én a saját sötétségemben némi fényt próbáltam volna felkutatni, addig Ő várt… mert éreztem, hogy arra várt, hogy megtörjek… hogy szembenézzek vele.

- Kérlek drága Khara… mondj valamit. Bármit. – hangja egészen hasonló volt ekkor, mint amikor a reptéren a „véletlennek köszönhetően” beszélhettünk egymással. S a véletlen igazából az a spirituális guru személyében az az öregecske nőszemély volt.

Volt egy érzésem, miszerint valahol kettőnk között megjelentek azok a falak, mik egyszer már leomlásra voltak ítélve… nem tudtam elűzni fejemből ezt a gondolatot, s ez megijesztett… komolyan megijesztett, merthogy ijesztő volt. Számomra nagyon.

- Még mindig érvényes a megszöktetésed? – pattant ki a szemem, s arcával szembe találtam magam… szemeibe ugyan nem néztem, s elkaptam tekintetemet övéjről, de próbáltam egy mosolyhoz hasonló görbe vonalat húzni az ajkaimmal arcomra, de nem voltam benne biztos, hogy ez látható is lett.

- Szeretnéd? – ott guggolt előttem, míg én, mint egy törött marionett és porcelánbaba szerelemgyermeke ültem előtte.

- Azt hiszem… - bólintottam s ruhámra néztem, próbáltam végre valami értelmeset cselekedni. Nem veszíthetem el azt, mit felépítettem oly sok munkával… s oly sok segítséggel… többek között az Ő segítségével.

- Akkor add a kezed. – tette elém a tenyerét, s várta, hogy ujjaimat az övéibe helyezzem… hogy kezébe adjam bizalmamat, s megtettem… könnyedén állított így két lábra, s lehettem már így már egészen egy szintben vele.

Ezúttal már volt időm, s erőm végigmérni őt. Nem tudom hova készült, vagy igazából honnan jöhetett, de a látványa, mint a sötét éjszaka volt. Fekete öltönyt viselt, fekete ingjével… egész lénye olyan volt, mintha most lépett volna le a kifutóról.

- Rendben vagyunk? – nem eresztette a kezemet, de közelebb sem került hozzám… szerintem várt egy jelre, várt az engedélyre. Okkal tartotta ezt a távolságot.

- Próbálkozhatunk… - vallottam színt, s lassacskán elengedtem kezét… nem tudtam még igazán elviselni érintését. Bármi is történt az elmúlt akár egy órácskában, mindennek ellenére… még nem ment. Így is többet léptünk előre, mint hátra… s végülis a bébi lépéseket is meg kell becsülni… gondolom.

- Sose fogsz a szemembe nézni mostantól? – meglepődött volt a hangja, de nem kifejezetten elveszett… csak igazán csodálkozó.

- Nem tudom…

A kastélyból való távozásunk egészen könnyedén ment, túlságosan is könnyedén, ahogy véltem észrevenni. Viszont ami igazán meglepetésemre szolgált, hogy közel sem egy kocsiba szálltunk be az ajtónál… konkrétan saját lábunkon hagytuk el a telket, mintha csak látogatók lettünk volna, akik most távoznak.

- Ez így egy kicsit feltűnő lesz… nem gondolod? – kérdeztem lassan mellette jőve mikor az utcára léptünk, s konkrétan én úgy néztem ki, mint egy újdonsült mennyasszony.

- Nekem tetszik. – vallotta be elmosolyodva.

- Hány ember tudta azt bent, hogy te el akarsz hozni? – kérdeztem rá az igazán gyanúsan könnyen sikeredett „szabadulásunkra”.

- Nem tudom, miről beszélsz… - rázta a fejét, s göndör tincsei csak úgy szállingóztak a szellőben. -… de ha tudnám, sem adnám ki a szövetségeseim kilétét. – tette még hozzá… milyen kedves.

- Elmondod, hogy hová tartunk? – kíváncsi vagyok, meddig fogom élvezni azt, hogy a szimpla sétálgatás közben az emberek megnéznek… azt tippelem, hogy nem sokáig.

- Úgy ismersz? – kérdezett vissza… jogosan. – amúgy meg… lassan sötétedik, nem fognak annyian látni. – mosolyodott el felém nézve… szemem sarkából láttam csak zsiványságát, még mindig kerültem a tekintetét.

- Jah… el is felejtettem… az emberek sötétben megvakulnak. Én buta. – ütöttem a homlokomra miközben püffögtem magamban.

- Egy gyönyörű virágot, a gyönyörű arának? – fogalmam sincs honnan bukkant fel az öreg bácsi, de könnyedén utunkat állta hordozható virágos standjával.

- Én nem… - magyaráztam volna neki, hogy ara nem igazán vagyok, jelen pillanatban még a barátnő jelző is nehézkesen magyarázható lenne, úgy gondolom.

- Válassz egyet.- mutatott Harry a tálcára, s ami igaz az igaz… nekem ehhez sok kedvem nem igazán volt. Nem éreztem úgy, hogy kedvem lenne virágot kapni.

- Legalább a bácsika kedvéért… - emelt meg egy szál vörös rózsát, s könnyedén simította meg így vele arcomat… mintha el akart volna vele csábítani.

- Jó… ez jó lesz. – kaptam el a kezéből hirtelen a vörös szépséget, majd fogva magamat kikerülve őket továbbálltam. Konkrétan csak néhány lépés megtétele után vettem észre, hogy a rózsácska lehető összes tüskéjét sikerült a tenyerembe mélyesztenem miközben megragadtam annak szárát. Vércseppek hullottak a földre utánam. Nem számított.

- Ne rohanj annyira… Khara. – kapta el kezemet Ő, s rántott vissza. Meglehet felnyögtem kissé ennek hatására.

- Ez egészen csúnyának tűnik… - emelte fel kezemet kettőnk közé egészen óvatosan.

- Semmiség… - magyaráztam, de a vér látványa annyira nem tetszett. Éreztem, ahogy arcom könnyedén fehérlik át a smink alatt.

- Aham… persze. – magyarázta, s nem engedve, hogy ellenkezzek a karomnál fogva segített le a kanális partján egy padra.

- Mondtam, hogy nem kell virág… - dünnyögtem neki miközben ruha zsebkendőjét előkapva óvatosan kezelésbe vette a tenyeremet.

- Azt mondtad egyedül, hogy nem vagy a… feleségem. – óvatosan törölgette a kezemet, majd ügyesen kijátszva a pillanatot felpillantott s tudta, hogy Őt néztem ekkor. Tekintetünk összeakadt… nem tudtam sajátomat elragadni… bármennyire is célom volt ez valójában.

- Hát nem…- vallottam be, de hisz ez volt a valóság, ez ellen nem tehetek.

- Majd egyszer. – motyogta magában egészen halkan, s kezemre hajtott egy tiszta zsebkendőjét.

- Mi? – kérdeztem vissza, mert bármennyire is halkan mondta azokat a szavakat én hallottam őket.

- Semmi… - rázta meg a fejét, de láttam, hogy elfordítva a fejét… elmosolyodott. – megígéred, hogy a következő néhány órában megpróbálsz nem elvérezni… esetlegesen beleugorva bármiféle vizes helyre megfulladni? – állt fel előttem, s éppen ellátott kezemet nem engedte el magától.

- Ez nem egészem rajtam múlik… - rántottam vállat, majd álltam fel hogy egy szintben legyünk.

- A biztonság esetére azért itt leszek. – óvatosan kacsintott felém, s engedte le kettőnk közé az összekulcsolt kezünket. Nem rántottam el tőle… nem engedtem el.

Csendben sétáltunk Párizs utcáin, s nem éreztük magunkat ettől idegennek… volt ebben az egészben valami természetes. S tudva az előzményeket… valami megnyugtató is. Talán a város szellemét próbáltunk hangtalanul belélegezni.

- Mindjárt megérkezünk. – suttogta, majd felém nézve szó nélkül vette le magáról öltönyének felsőjét s tette azt vállamra.

- Tudod, egyáltalán hol vagyunk? – muszáj volt valahogy odacsípnem neki.

- Megvártad volna inkább azt, hogy megfagysz mintsem szóltál volna? – kérdezett rá ő is mosolyogva… s mindketten tudtuk, hogy valójában mindkét kérdésre azonos a válasz… igen. Szimplán csak igen.

- Madame és Monsieur Bennett… örülök, hogy megérkeztek. Az előadás hamarosan megkezdődik… személyesen kísérem oda magukat a páholyukhoz. – egy varázslatos helyre sétáltunk mi melynek ajtaján belépve egy igen kedves úriember fogadott minket. Láthatólag egészen ki volt halva a hall, de valahonnan egy belső helyről egészen életteli hangok szűrődtek ki.

- Mi ez Harry? – egyelőre közel sem foglalkoztam azzal, hogy hogyan szólítottak minket, szimplán a helyet próbáltam megfejteni… valamiféle színháznak tűnt, egy igen sikeres helynek.

- Madame Bennett legyen szíves megengedni, hogy én válaszoljak magának miközben követnek engem felfele… - mutatta a lépcső felé az utat, s én Harry felé pillantottam, aki csak megemelte a vállát, s követett engem, merthogy kezemet elereszteni esze ágában sem volt. Puhán, gyengéden tartotta a bekötözött kezemet, vigyázott rá, mintha csak a törött szárnyam lenne. - … a mai este mutatják be nálunk az „A zene, s szerelem házassága” című előadást. – s felérve a szőnyegezett lépcsőkön keveset menve egy ajtót nyitott nekünk az úr. – a helyük. – engedett előre minket a bársonnyal borított székek felé. – ha bármire szükségük lenne… csak szóljanak. – csukta be maga mögött az ajtót, s ezzel már nem is foglalkoztam… elvarázsolva lépkedtem néhányat előre, hogy a páholy széléhez juthassak s letekinthessek a mélybe. Így már láthattam azt a csodát, mi a színpadon állt… rengeteg hangszer, egy teljes zenekar a világ legkülönbözőbb hangszereivel, olyanok, mik talán életükben nem voltak egy helyszínen, de most mégis ott álltak… s várták a megfelelő embert, hogy megszólaltassa őket.

- Ez… - éreztem, hogy testem felmelegszik ezen a helyen… mintha hazaértem volna. Biztonságba.

- Tetszik? – kérdezte könnyedén mögém lépve, de mégsem annyira közel jőve, hogy az szemérmetlen legyen. Még mindig óvatos volt… okosan tette ezt.

- Még mindig nem vagyok a felesége… Monsieur Bennett. – fordultam hirtelen feléje, s néztem egyenesen a szemébe oly ügyesen hunyorogva, mint még sose. – ugye ezt tudja azért? – emelgettem a szemöldökömet a játék kedvéért.

- Majd próbálom megérteni a darab alatt… - fogta meg a kezemet, s könnyedén fordítva rajtam egyet ültetett le a helyemre.

Ha ember lehet elvarázsolva, ha ember lehet átszellemülve… na, én úgy éreztem magam most. Mintha egy teljesen más világba léptem volna abban a pillanatban, amikor az első hangszer megszólalt. Oly különbözőek voltak, de mégis oly gyönyörűen szóltak együtt. Tökéletlenül voltak tökéletesek.

Örök szerelmem a zene, ezt mindenki tudja, ki ismer egy kicsit is, s sosem tagadom meg az új dolgok megismerését, s most sem volt ez másképp… habár nem állandó jelleggel hallgatok komolyzenét, vagy ahhoz hasonló hangszerelést olykor mégis egészen kikapcsoló, s mágikus lehet az, ha egy zongora, hegedű, vagy akár csembaló húrjait hallhatom felcsendülni… ha egyedül akkor egyedül, ha kórusban, akkor kórusban.

Abban a pillanatban mikor megszólalt az első hangszer Khara agya teljes mértékben kikapcsolt, s szó szerint testét, lelkét átadta a színpadon lejátszódó varázslatnak. Valóságosan éreztem azt, hogy az ereimben száguldoznak a dallamok… mindent töröltek bennem, minden rosszat, s csak maguk szeretetét hagyták ott. Olyan átszellemülést idéztek elő bennem, mire nem számítottam volna… kb. sosem.

- Tetszett? – abban a pillanatban, ahogy kiléptünk az épületből első kérdése volt számomra. Meglehet előtte is megkérdezte már párszor, de én nem igazán hallottam… teljesen máshol jártam.

- Ez… varázslatos volt. – s legszívesebben fogtam volna magam, az utca közepére szaladtam volna, s ott forogtam volna körbe és körbe. – köszönöm. – csúszott ki a számon, majd hirtelenjében fogtam magam még magas sarkúmban is lábujjhegyre állva csókot leheltem arcára… de mint egy félős kis leány azonnal el is fordultam onnan, egészen kipirulva éreztem magam.

- Örülök. – mondta, s ismételten vállamra terítve felsőjét átkarolt könnyedén az esti fények tengerében… s én hagytam neki.

- Mindketten tudjuk, hogy ennyivel nem oldódik meg a helyzet… ugye? – vállára hajtva a fejemet susogtam halkan feléje a szavakat. Túl szép volt ez, hogy igaz legyen… túl szép, hogy valóságos legyen.

- Majd akkor addig dolgozunk rajta, hogy igaz legyen… - mondta s fejem tetejét csókolta meg ekkor.

-… ketten. – suttogtam halkan… magamban. Hangosan nem tudtam volna még kimondani… de bennem talán már megszületett az ötlet. Talán.

- Párizsban… pizzázok… az utcán… egy menyasszonyi ruhában… az éjszaka kellős közepén. – minden rágásnál kimondtam egy-egy szót, de egyszerűen muszáj volt beszélnem… régen volt már ilyen érzésem… megfelelő volt a hallgatóságom mondhatni.

-… egy rózsaszín flamingós lufival a csuklódon. – jegyezte meg könnyedén felnevetve, majd kicsit közelebb hajolt hozzám. -… egy kis sajt. – törölte meg egy ujjával szájam sarkát, ami a hírek szerint sajtos volt. Jómagam azon csodálkozott, hogy fehér ruhám nem csupa piros a szósztól, s az, hogy szám kissé feltétes lett az még csak egészen ügyes dolog. Arca oly közel volt hozzám, hogy szinte leheletét éreztem keveredni sajátoméval. Nagyot nyeltem. Meglehet mindennél jobban meg akartam csókolni, de nem engedtem magamnak… nem szabadott. Ismételten nagyot nyeltem. Mélyen a tekintetét fürkésztem. Kíváncsi volt az, fürkésző s… s legfőbbképp… reménykedő?

- Finom. – jegyeztem meg, s ujjáról könnyedén eltűntettem a kis darabka sajtot, s erőt véve magamon tovább folytattam az esti, kanális melletti piknikünket.

Párizsban van egy olyan pizzéria, ahol rendelés után kapunk egy rózsaszín lufit a kezünkbe, s azzal sétálva az utcán a megadott helyen, vagyis itt a kanális mellett, a pizza futár biciklivel szállítja majd ki mindenkinek a finomságokat megfelelő léggömböt keresve. Velünk is így tette. Harry tudta, hogy imádom az ilyen ételeket, s szerintem némi tervezéssel együtt „véletlenül” bukkantunk erre a helyre. Egészen figyelmes volt… próbálkozott.

- Hogy viseled? – volt egy kérdés mi mindvégig a fejemben úszkált… egy, mit az a szerencsétlen botrány idézett elő bennem, s nem hagy békén. Muszáj volt megkérdeznem… úgy éreztem ott abban a pillanatban megtehetem.

- Ha nem veszek róla tudomást… nem gondolok rá… akkor egészen tűrhető. – rántotta meg a vállát, s én pedig oda hajtottam kissé a fejemet. Mondhatni egészen jóllaktam.

- Szét fognak szedni… ugye tudod? – még nekem kimondani is nehéz volt, nemhogy belegondolni az egészbe.

- Nem érdekel… - rázta meg a fejét, s éreztem, ahogy szabad bőrömet csiklandozzák hosszabb fürtjei.

- Mi az, hogy nem érdekel? – azon nyomban hajoltam el tőle… látnom kellett arcát.

- Ezért nem érdekel. – s összefűzött ujjainkat emelte meg kissé… én voltam az, ki ezt tette. Ő magától nem vetemedett volna ilyesmire, s meglehet kissé tudatlanul, kissé nem gondolkodva, de én fogtam rá ujjaira, s sajátítottam ki őket. – de nem szeretnék most erről beszélni… - mondta, s zsebébe nyúlva onnan halászott elő valami apróságot. – viszont erről igen… ezt neked hoztam. – mondta, s szabad kezembe egy kis láncot engedett könnyedén.

- hhhm… - nem tudtam mit mondani, felemelve a kis csodát figyeltem meg annak alakját… egy szimpla ezüst kis lánc volt, végén egy kulccsal. -… ez nagyon szép. – haraptam ajkamba s néztem a kis kulcsocskát mi az esti fényben különlegesen csillogott fel. – de nem fogadhatom el… - nem tudom honnan jött ez, mégis jött. -… nincs szükségem ajándékokra… nem kell lenyűgöznöd Harry. Nem erről szól az egész… tudod jól. – néztem mélyen a szemébe, ahogy feléje fordítottam fejem.

Nem szólt egy szót sem, nem reagált kijelentésemre egyszerűen csak meglazítva nyakkendőjét kicsit kigombolva az ingjén néhány gombot kivett onnan egy nyakláncot, két láncot min három medál lógott… egy kereszt, egy papírrepülő, s egy zár. Utóbbit megtapintva felém nyújtotta azt.

- Nem egészen volt 2 euró… a reptéren láttam meg egy újságosnál, s a párja meg nálam van… - fedte fel a kis apróság teljes sztoriját egészen kedvesen.

- A párja… - ismételtem el kijelentését, s felemelve a kis kulcsocskát az ő medáljához emeltem azt. – ezek összetartoznak…