10. rész - Mély levegőt be… ki

Sziasztok! Egy „röpke” kis kihagyás után most új résszel jelentkezek nektek, remélem örültök neki! Nem is pofázok előtte is sokat inkább hagyom, hogy olvassatok! Remélem tetszeni fog! Sok, sok puszit Mindenkinek! Dorka

- Kérlek… ne ölj meg. – éppen a taximban ültem a jógastúdió felé vezető úton, s ekkor hívott engem Joan, aki a párom lesz ott. Gondoltam én.

- Mi az? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd hátradűltem az ülésen, s lehunytam néhány pillanatra a szememet. Kezemet hasamon pihentettem, kicsit elfáradtam a nagy rohangálásán.

- Nem tudok ott lenni időben a páros jógán. Nem tudok elszabadulni ebből az őrültekházából, bármennyire is szeretnék. – hallottam hangján az őszinte csüggedtséget, de valahogyan olyan fáradt lettem hirtelen, attól a pillanattól kezdve, hogy bekerültem ebbe a kocsiba, hogy egyszerűen nem tudott kibillenteni még ez az információ sem az állapotomból.

- Jó… felhívom akkor Roy-t. – mondtam neki teljesen higgadtan. Habár tudtam, hogy eredetileg ő sem érne rá, de egy próbát megért volna a telefonhívásom, hátha át tudja pakolni a dolgait egy kis időcskére.

- Megtettem… ő is ott ragadt a hotelban. Az sem biztos, hogy este hazaér időben. – magyarázta. Roy éppen egy igen nagy projekten dolgozott márpedig egy újranyíló hazai hotel teljes belsőépítészeti részét ő rendezte… nem kicsi meló ez biztos.

- Végül is pont ez a lényege a páros jógának, hogy párban vagyunk… - kacagtam fel kínomban, de eszem ágában nem volt ezzel megsérteni őt, vagy bántani esetleg. Levegővételének dinamikájából pedig éreztem, hogy mégis így tettem.

- Úgy sajnálom. – mondta halkan, s hallottam, hogy a háttérből már az ő nevét mondják, gondolom, azonnali hatállyal szükség lenne rá.

- Menj csak nyugodtan, majd megoldom páratlan párosban… nincs semmi probléma. – próbáltam minél megnyugtatóbb hangon mondani ezt, csakhogy tudja, én tényleg nem haragszok rá, csupán fáradt lettem.

- Hol vagy éppen? – kérdezett rá, azt hiszem elég sürgetően.

- Öhmmm… nem tudom. – válaszoltam, majd közelebb hajolva egy kicsit az ablakhoz próbáltam felmérni a környéket. – A Riot Street és a Longue Street kereszteződésében állunk éppen a lámpánál. – láttam el ezúttal őt olyan információkkal, mikkel kezdeni is tudna valamit.

- Szuper. – hirtelen nagyon jó kedve lett. – Ne aggódj… mindent elintézek. De most mennem kell. Csók drágám. – s hallottam a cuppanást a vonal túlsó végén, majd rögtön ezután a vonal megszakadását is.

- Okééés… - kezdtem kicsit inkább ekkor már magammal beszélni miközben a telefont bámultam. – Lehet talán, mint megfigyelő is végignézhetem az órát… - járt az agyamban ez a rövidke gondolat. – Na, nem… na, nem. – villant fel egy lámpácska a fejemben. – Erről szó sem lehet. Ha kell egyedül is megoldod, hisz végülis egyedülálló anya leszel. – pirított vissza az egyik gondolatom a másikra. Felkacagtam, s fejemet rázva támasztottam meg a fejemet elképedtségemben… végülis csak saját magammal beszéltem gondolati szinten. Ez mennyire lehet beteg? Szerencsére a sofőr inkább az úttal volt elfoglalva mintsem velem így ő ezt a produkciót nem követte végig, de ha mégis úgy tett volna csak annyit látott volna, hogy kedvesen felé mosolygok, mert a mosoly az, mit sosem tudok levakarni az arcomról, s ezt nem is bánom. Tényleg nem.

- Köszönöm. – nyújtottam a férfi kezébe a pénzt mivel tartoztam neki utam után, majd visszahajolva az ablakból felvettem a vállamra az edzőtáskámat, szerencsére még kényelmesen elbírtam azt.

Egy egészségcentrum épülete előtt álltam, s próbáltam pontosan visszaemlékezni a kocsiban olvasottakra… 2. emeleten vannak a jógastúdiók.

- Köszönöm. – éppen egy férfi jött volna ki az ajtón, de mikor meglátta, hogy én, mint kistank szintén az ajtót szerettem volna használni maga elé engedett.

- Ez csak természetes. – mosolygott vissza kedvesen enyhe borostája mögül, s valahogy máris frissebbnek éreztem magam, mint 10 perce a kocsi belsejében. A mosoly az emberek mozgatórugója szerintem, s ha ezt önzetlenül, s őszintén kapják, mástól még hatalmasabb erővel bír. Ahogyan a napsugár is, mi makacs bújócskája után sikeresen előbújt a télies napok után a felhőbuckájából, s úgy árasztja el a város utcáit megteremtve a legbarátságosabb tavaszi hétfő koradélutánt.

Kilépve a liftből örömmel fogadtam a dolgot, hogy jó néhány kismama és párja várta már ott az oktatót. Kifejezetten családias volt a hangulat, s egyben olyan különlegesen varázslatos is, hisz bármerre néztél növekvő pocakokat láttál az édesanyák szíve alatt, s ugyanúgy, mint az anyukák, az apukák arcán is hatalmas mosoly díszelgett. Szívet melengető pillanat volt ez.

- Adora Walsh? – jött hozzám oda egy nő, s hátulról hozzám szólva kicsit talán meg is ijesztett.

- Igen. – bólintottam, s fordultam feléje egy kedves mosollyal az arcomon.

- Greta Harrington vagyok… az oktató. Úgy tudom te jöttél a magazintól. – simította végig a karomat. – És bocsánat, de nem volt szándékomban megijeszteni. – kért elnézést az előző incidens miatt.

- Nem történt semmi. – ráztam a fejemet. – Igen én jöttem… úgy gondolták alkalmas vagyok a feladatra. – s jelzésképpen megsimítottam a pocakomat miben a kis bérlő éppen mozgolódva köszöntötte a kinti világot.

- 5-6 hónapos? – tippelgetett.

- 5 és fél. – bólogattam elismerően.

- Csodásan nézel ki, ezt el kell ismernem. Sportolsz is valamit esetleg? – érdeklődött.

- Én? – majdnem arcába nevettem, de ezt mégsem tehettem ezért inkább moderáltam magam. Nem tudom mi ütött belém hirtelen. 2 óra alatt volt akkora hangulat, s kedvingadozásom, mint ami max egy hét alatt szokott lenni. – Nem… nem kifejezetten. – ráztam a fejemet.

- Hmm… remélem azért ez tetszeni fog, sokan megkedvelik az óráimat még akkor is, ha előtte nem feltétlen voltak sportos természetek. – magyarázta.

- Kemény fába vágod a fejszét velem, de nem mondom, hogy lehetetlen küldetés leszek. – mosolyodtam el, s ezen mindketten nevetni kezdtünk.

- Majd meglátjuk. – egészen bátorítóan mondta ezt, azt hiszem erősen reménykedett a dologban ő is. – Gondolom, a párod késik, vagy éppen már széjjelnéz? – egyértelműen látta, hogy egyedül érkeztem ide, s persze az az opció mi a valóság eszébe sem jutott.

- Vagy éppen el sem tud jönni. – válaszoltam talán a legkiábrándítóbb módon egy páros jógaedzés előtt, majd ahogy ezt megtettem észrevettem, hogy valaki a táskámat óvatosan leveszi a vállamról, s mellém csusszanva átkarolja a derekamat. Az ütő is megállt bennem nem hazudok.

- Elnézést a késésért… de nem tudtam olyan egyszerűen otthagyni az üzletet. – hallottam meg a hangját, s laza puszit éreztem arcomon csattanni. Teljesen leblokkoltam, de fél szemmel még így is láttam, hogy ki jelent meg. Harry zöld szemei pislogtak rám kedvesen.

- Ugyan… még nem maradtál ki semmiből. – rázta a fejét Greta majd egy kulcsot nyomott a kezembe. – Öltözz át nyugodtan Adora, 10 perc múlva kezdünk. Addig az apukának is itt egy szekrénykulcs. – tette Harry kezébe a másik kulcsot. Én még ekkor is csak úgy pislogtam magam elé, mint borjú az új kapura. Próbáltam normálisan kezelni a helyzetet csakhogy nagyon meg voltam lepődve. Nagyon.

- Okés. Köszönöm. – mondta Harry azt hiszem helyettem is, s akkor Greta elsétált mellőlünk további párokkal beszélgetni még mielőtt az óra elkezdődött volna.

- Mély levegő… ne ijedj meg túlságosan. – simította meg a karomat, s ekkor már próbált úgy fordítani derekamnál fogva, hogy az öltözők felé irányuljanak lépéseink.

- Megijedni? – eléggé szkeptikus volt a hangom nem tagadom, hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. – Te… mit keresel itt? – ráztam meg a fejemet remélve, hogy ezzel kirázom legalább a meglepődöttségnek a felét. Egészen sikerült is ezen tervem, s ezen nagyon meg is lepődtem.

- Joan. – suttogta hátulról majd kitárva az öltöző ajtaját maga elé engedve teljesen hagyta, hogy bemenjek. Ketten voltunk már a helyiségben, hisz mindenki más már kint várt.

- Joan? – kérdeztem vissza, s kicsikét nevetnem kellett. – Ennek az embernek elment az esze. – fogtam a fejemet, s inkább foglalkozva az átöltözéses résszel kerestem a kulcsomhoz tartozó szekrényt.

- Szívesen jöttem. – magyarázta kedvesen. – Habár kicsit meglepődtem, mikor a lakótársad telefonon megkeresett. – támaszkodott a szekrénynek, s megkopogtatta a maga mellett lévő ajtót, hiszen az volt az én szekrényem. nem is kereste, de hamarabb megtalálta, mint én.

- Köszönöm. – reagáltam rá, majd behelyezve a zárba a kulcsot kinyitottam azt, s elvéve tőle a táskámat belenyomtam azt is, s kipakolgattam belőle a földre/padra mi kellett nekem belőle. – Szívesen jöttél? – kérdeztem tőle vissza.

- Egy kedves barátom segítségre szorul… ha tudok, miért ne segítenék? – kérdezett vissza.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy most odakint Greta azt hiszi, hogy te vagy az én picim apukája? Hmmmm? – egy pillanatra néztem a szemébe, de jobb volt nyíltan kezelni ezt a kérdést mielőtt kínosan előbukkant odakint is.

- Azt hiszem, tudom kezelni a helyzetet. – kacsintott rám, s elkapta azt a felsőt, amit szerencsésen sikerült majdnem kiejtenem a kezemből. Jók a reflexei.

- És azt is tudod, hogy az óra alatt… szó szerint közelebb kerülhetünk egymáshoz… mármint fizikailag. – nem tudom miért hadováltam ezt így össze, de csak úgy jött.

- Felnőtt férfi vagyok, azt hiszem, képes vagyok megérteni ezt. – mosolygott kedvesen, komolyan azt véltem leszűrni az arckifejezéséből, hogy mindezt ő tényleg szívesen csinálja.

- Akkor sem kérhetlek ilyenre… - ráztam a fejemet, halványlila pótfogalmam sincs, hogy honnan költözött belém ez az akadékosság, talán a meglepődöttség ennyire kivert nálam valami biztosítékot.

- Adora… - kapta el a kezemet lágyan. -… áprilisban együtt hajnali szánkóztunk, úgy beszéltünk egymással, mintha ténylegesen ezer éve ismernénk egymást, barátok vagyunk, s ez a minimum, hogy itt vagyok neked, ha szükséged van rám. – kacsintott egyet bájosan.

- Úgy nézek ki, mint aki ezer éves? – fogtam meg a mondatának egy bizonyos részét, s kiforgatva azt sikerült egészen sajátosan elismételnem.

- Hát, ha magadra öltöd az előző ijedt fejedet, akkor talán 1010 is lehetsz. – kacsintott mire én meg felkacagtam.

- Nem vicces. – ráztam a fejemet, s inkább cselekedve a padhoz lépve kezdtem levetkőzni. Nem zavart a jelenléte, hisz már az otthonomban hozzászoktam, hogy bármikor nézhet valaki, s túlnőttem azon a szinten, hogy szégyenlős lennék.

- Akkor miért nevetsz? – kérdezett vissza, majd ekkor vette észre, hogy lazán a pólómat is leveszem előtte nem csak a kabátomat és a pulóveremet. Csak egy kicsit kerekedett el a szeme… csak egy kicsit.

- Most magadat kellene látnod. – vágtam vissza neki. – Nem vagyok szégyenlős. – előtte is ismertettem ezt a tényt, s láttam, hogy ő viszont ebben a pillanatban meg is fordul, mert… meg volt illetődve? Talán.

- Azt látom. – nem egészen tudtam sok mindent leszűrni hangjából, de egészen lelassultak a szavai, s inkább háttal állva támaszkodott meg a szekrényben.

Én gyorsan levetve magamról mit kellett felkaptam a melegítő nadrágomat, s rögtön ezután cseréltem is volna le melltartómat, hisz egy sportmelltartó mozgás során mégis csak kényelmesebbnek bizonyulna, de nem sikerült az eredetit leoldanom magamról.

- Segítenél? – kínos hanglejtéssel fordultam felé ezzel a kérdésemmel. Talán sok ez, mit kérek tőle, de konkrétan a hátulja összeakadt és én, meg mint egy hálóba akadt halacska kapálództam ott mögötte.

- Öhhmm… mit? – köszörülte meg a torkát, de még nem fordult meg. Megkerülve őt, megelőzve azt, hogy ő megforduljon álltam be elé.

- A melltartóm… összegabalyodott hátul. – kínos mosolyt villantottam feléje miközben fél kézzel már melleimet tartottam, ahogy azt tette az a puha anyag is, másik kezemmel pedig hátam mögé mutattam, ahol a problémám gyökerezett.

- Öhhmm… persze. – rázta meg a fejét, de azonnal elvitte a tekintetét rólam, én meg hogy segítsek helyzetén azonnal hátat is fordítottam neki, nehogy még kínosabb helyzetet alakítsak ki, mint ami. – mit is szeretnél? – kérdezte halkan, azt hiszem talán minden erejét összeszedve s éreztem, hogy közelebb lépett.

- A kapocs… rosszalkodik. – mondtam neki, s majdhogynem automatikusan arrébb húztam volna a hajamat mire rájöttem, hogy erre már semmi szükség, hisz a hajam jóval rövidebb lett, mint egy hete volt.

- Értem. – fogadta be az infót, s hátamon ekkor jéghideg érintését éreztem, ahogy hozzáért bőrömhöz mikor a rajtam lévő anyag után nyúlt.

- Ááááá. – sikkantottam fel. Egész testemben libabőrös lettem, kirázott a hideg is.

- Nem akartam… - hangoztatta halkan, azt hiszem bűnbánóan.

- Semmi. – ráztam a fejemet meg kissé. – Csak meglepett. – mondtam halkan, nagyon halkan.

- Azt hiszem kész. – mondta, s akkor éreztem, ahogy a melltartó fogása mellem körül engedni kezd, s lassan mellénk hullik. Nekem kellett volna megfognom, de valahogy kicsúszott a kezeim közül.

Néma csendben álltam előtte, sajátos melltartóm ölelésében, s egyszerűen nem tudtam megmozdulni… mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Egyikőnk sem szólt egy árva szót sem, s kezdett kifejezetten fura lenni a dolog. Nem tudtam mi történik, el sem tudtam képzelni. Normális ez?

- Azt hiszem erre lesz szükséged. – mondta halkan, majd vállam fölött átnyújtotta nekem a sportmelltartómat, amibe azon nyomban bele is bújtam. Mennyei érzés volt hirtelen valamit magamon tudnom.

- Köszönöm. – óvatosan fordultam feléje, s úgy köszöntem meg segítségét bármennyire is kínos volt az, hirtelen valamiért nem mertem a szemébe nézni, de még az arcára sem.

- Így még nagyobbnak látszik a pocakod. – törte meg a csendet hirtelenjében, meglepett a mondata, de kedves volt.

- Ha te azt tudnád… - kacagtam fel lesütve a szememet. – Minden nap egyre nagyobbnak érzem magamat, s őt is. – ráztam a fejemet, s ekkor mögöttünk nyílt is az ajtó. Összerezzentem. A mai nap még tuti, hogy szívrohamot fogok kapni, ennyi megijedés már nem normális.

- Kész vagytok? – kérdezett ránk Greta.

- Még a felsőm és mehetünk is. – fordultam hirtelen feléje.

- Nem szükséges… sokkal szabadabb, s élvezhetőbb az egész, ha a pocakod is szabadon van. – magyarázta.

- Oooookés. – mondtam, s felkaptam a vizes palackomat s inkább sietősen megindultam az ajtó felé, s gondoltam, hogy társam majd azon nyomban csatlakozik hozzánk. Belegondolva kinézetébe rá kellett jönnöm, hogy ő már tudatosan érkezett ide, s ruházata pontosan egy ilyen helyhez illően volt laza, de stílusos.

- Hello Richard. – köszöntem az akkor érkező férfinak, akinek vállán ott volt a fotóstáska. Nem csak egyedül én érkeztem ide a magazintól, hanem jött egy profi fotós is, aki meg is örökíti az órát színesítve majd a különkiadás lapjait.

- Adora. – köszönt egy-egy puszival az arcomon.

- Éppen most fogunk kezdeni, szóval pontosan időben érkeztél. – magyaráztam neki, s a sarok felé mutattam ahol az egyik részen a falat hatalmas tükrök borították a másik részen pedig még hatalmasabb ablakok kitekintést engedve így Cardiff utcáira.

- Szuper. Izgulsz? – kérdezett rá random módon.

- Ő szerintem inkább jobban. – simítottam meg a pocakomat, amiben éreztem, hogy a feltételezhetően balerina nemű kis teremtmény hevesen mozgolódik.

- Csak ügyesen. – bólintott s azonnal lépett is a helyére, majd kezdett pakolászni, míg mi és a többiek is csendesen elhelyezkedtünk az oktatónk előtt. Nem fordultam Harry felé, de tükörben így is láttam arcát… ekkor már nem tűnt meglepődöttnek, s minden efféle érzelem eltűnt arcáról csakis barátságos, meleg mosolya volt látható fiatal arcán.

- Jók leszünk… - suttogta halkan még mielőtt még Greta elkezdett volna beszélni. – Bízol bennem? – lépett közelebb felvéve pontosan azt a pozitúrát, mit az összes többi párocska is felvett. A kismama elől állt, s párja pedig szorosan mögötte állt fogva mindkét oldalt a kezét.

- Feltétel nélkül. – válaszoltam halkan, s ekkor éreztem, hogy összekulcsolta ujjainkat, s ebben a pillanatban Greta bele is kezdett abba, mibe szeretett volna.

- Mindenkit szeretettel köszöntök a Health Life centrum újonnan indult kismama jóga kurzusának első óráján, ahova ezen alkalommal a kispapákat is beengedtük… - s ekkor valahogy automatikusan megszorítottam Harry ujjait, nem tudom miért, de így tettem. Nem szólt érte egy szót sem, tűrte. -… persze ehhez ne szokjanak hozzá nagyon, nem minden alkalommal lehetnek ennyi csodálatos nővel körülvéve. – folytatta mondatát mire az egész terem egyszerre nevetett fel. A jó hangulat megalapozva. – A jóga a terhesség nélküli életben is egy fontos szerepet játszhat az emberek életében, hiszen akkor is egyfajta harmonikussággal fűzheti át napjaikat, de a várandósság ideje alatt még több pozitív dologgal szolgálhat az űzője számára. Önmagában már a nyugodt légkör, a harmonikus mozgás és az ösztönösen választott testhelyzetek is pozitív hatással vannak a nőkre, de a testi hatások is lényegesek. A gyakorolt pozíciók serkentik a vérkeringést, erősítik a különböző ezen időszakban igen fontos, s megterhelt izmokat, s a későbbiek során, a szülés idején is megkönnyíthetik a helyzetet… - miután még jó néhány pozitív gondolatot elmondott a jógáról, azután elindítva a lazító zenét rögtön bele is kezdtünk abba mi feladatunk volt… a teljes ellazulásba.

Csendes boldogság vette körül testünket, s olyan gördülékenyen mentek mindenkinek a mozdulatsorok, hogy úgy gondolom még oktatóként is öröm volt ezt látni. Az agyam kikapcsolt az elmúlt napok elég fura történései után, s gondolataim beléptek egy olyan világba, ahol nem volt rájuk szükség. Olyan állapotba kerültem ahol a felhőtlen boldogság, az abszolút harmonikusság volt az egyetlen egy választható opció. Könnyedség… ez jellemezte ezeket a pillanatokat. Feltétlen bizalom, s gondtalanság. Koncentrálni egymás testének rezzenéseire, s csakis ezekkel foglalkozni. Kiegészíteni a másikat, mintha csakis így ketten léteznénk, vagyis ha teljesen az igazat szeretnénk mondani, akkor hárman. Harmónia.

- Most a kismamák álljanak háttal az apukák elé háttal alig egy méter távolságban, majd becsukva a szemüket gondolkodás nélkül dűljenek hátra… higgyétek el biztos kezek tartása fog várni titeket. – simította meg az egyik fiatal anyuka karját, akinek igenis félelem volt az arcán, mikor meghallotta ezt a feladatot.

- Nem engedem, hogy eless. – jegyezte meg Harry mire felpillantottam szemeibe. Eddig nem igen sokat szóltunk, hisz nem is volt erre szükség… egészen máshogy kommunikáltunk s az is teljes mértékben bevált… sőt. Nyújtott valami egészen fura biztonságot, minden bizonnyal mondhatom, hogy barátságunk ezen délutánon egy újabb szintre lépett, ha korábban erre nem is számítottam volna, s azt hiszem ő sem. – Ugye még mindig bízol bennem? – kérdezte kíváncsian.

- Persze. – bólintottam, s úgy pislogtam fel zöld ékköveibe.

- Helyes. – bólintott, majd megfogva a kezemet óvatosan fordított meg, s én pedig mély levegőt véve úgy dőltem el, mintha az ágyamba vágódtam volna el takaróim közé. Legalábbis a gondolataimban ez így mind megtörtént, de a valóságban nem estem én sehova… csak álltam ott előtte és… álltam.

- Érthető, hogy miért bujkál benned a félelem kicsi ördöge… - jött oda hozzám Greta, hisz látta, hogy a feladatunkat még nem valósítottuk meg. -… de el kell engedned őt. Harry-vel tökéletesen harmonikus párt alkottuk, nagyon összeszokottan dolgoztok… - dicsért szavaival, bizonyítva azt a tényt, hogy ő tényleg azt gondolja, hogy mi együtt vagyunk. -… ezért is kell megbíznod most benne, jobban, mint eddig bármikor. Csakis ő van itt neked, a kezébe kell adnod a hitedet… a testeddel együtt. – mondta, s pontosan beállt elém, majd megfogta két oldalt a kezeimet. – Mély levegő… s csak ügyesen. – utasított, s én pedig próbáltam követni kérését.

Becsuktam szemeimet, s mély levegőt vettem… egyet, kettőt, hármat, majd a negyedik ideje alatt elengedtem magam, s hagytam, hogy testem zuhanjon… karjaiba, erős karjaiba.

- Ügyes. – suttogta Harry, s hallottam körülöttem a tapsokat is, hisz a végén, mint kiderül már mindenki minket várt… én pedig legyőzve az előbukkanó félelmemet megtettem mit kellett.

- Fordítva azért lehet érdekesebb lett volna. – motyogtam magamban, talán kicsit hangosan, hisz mindenki felnevetett.

- Meglehet. – gondolkozott el, s nem tudom hogyan, s miért, de ahogy felsegített teljes egészében két lábamra én fordultam egyet, s átölelve őt bújtam karjaiba. Olyan jól esett, túlságosan is. Lehunyva a szememet támasztottam fejemet a mellkasán, s hallgattam a szívverését… meglepően erősen dübörgött ott, mint egy versenylóé.

- Na, jó… kedveskéim, még van néhány feladatunk, s ahhoz helyet kell foglalnotok. – billentett ki Greta minket ebből a helyzetből az idő elteltével. Lesütve a szememet Harry arca előtt megfordultam, s úgy tettem. – A kispapa hátul ül, míg a kismama szépen a lábai közé helyezkedik el, s a férfi hátulról előre nyújtva a kezét a kis pocaklakón pihenteti azt, s így a kismamával együtt folytatja azt a légzési gyakorlatot, amit már az óra elején, külön-külön gyakoroltunk. – mondta mi pedig úgy tettünk, ahogy kért… legalábbis próbáltunk úgy tenni.

Óvatosan próbáltam úgy helyezkedni, hogy Harry-t semmiképpen sem nyomjam össze, mert nem akartam kellemetlenkedni, de meglepően ő volt az, aki úgy mozdulva igen szorosan került hátamhoz. Tekintetünk a tükörben találkozott, s csak pislogtunk egymásra, olyan… olyan különös volt ez.

Kezét maga mellett hagyta, s azt még mozdította egy ideig… mintha nem merte volna, mintha nem akarta volna. Nem értettem. Óvatosan, s lazán indult meg kezem végül az övéiért… tisztán láttam a tükörben, hogy nagyot nyelt, majd mikor megérintettem újra őt, ez a furcsaság el is illant arcáról.

Kedvesen, gyengéden fogtam meg az enyémekhez képest hatalmas ujjait, s úgy vezettem azokat a fedetlen pocakomra. Érintése még mindig hideg volt, de éreztem, hogy az én bőröm pedig ég így nagyon jól esett ez az ellentétesség.

- Mély levegőt be… ki… be… ki… - s percekig ez ment, s ezek alatt a pillanatok alatt úgy összehangolódott konkrétan egész testünk, mintha a kettőnkből már csak egy közös létezne. Nem engedtük el egymás tekintetét a tükörképünkben, s azt hiszem ez sokat segített… nagyon sokat.

- Ez olyan… varázslatos. – suttogta halkan, meleg leheletétől még égő bőröm is libabőrös lett.

- Kellemes ugye? – kérdeztem vissza halkan… nekünk ugyan bizony nem kellene beszélnünk mégis úgy tettünk.

- Érzem a picit. – jegyezte meg.

- Én is… élvezi ezt az egészet, tetszel neki. – mondtam, de lehet, hogy az utóbbi részét a dolognak el kellett volna hallgatni… vagy nem.

- Hmmm… - mosolyodott el, s láttam, hogy ajka megremegett mikor ezt tette, mintha mondani akart volna valamit, de nem szólalt… csak tartott, s tartott, mintha éppen ringatott volna édes álomba.

Az óra után már sikerült kevésbé koedukált öltözőkké alakítani a helyet, s kismamákkal teli helyen kerülhetett vissza rám az, miben ideérkeztem.

- No, mit gondolsz? – kérdezte Greta tőlem, ő is velünk öltözött ott bent.

- Meglepő… de tetszett. – vallottam be.

- Na, látod… erősen reménykedtem benne, hogy így lesz. Ezt a hely tulajdonosa, Kit Rayson küldi neked. – nyújtott át egy borítékot, s én azt azonnal bontottam is.

- Egy korlátlan bérlet? – csillant fel a szemem.

- Bizony… - bólintott. – reménykedünk benne, hogy még visszatérsz ide hozzánk, s nem csak a magazin miatt… hanem mert jól érezted magad, s megtaláltál magadban valami olyat, mit itt igazán kibontakoztathatsz. – jegyezte meg.

- Ohhh… - lepődtem meg úgy ténylegesen. – Lehet, be fogok költözni, ha több ilyen órára idejövök… - nevettem fel.

- Lehet, azt éppen nem tudjuk megoldani, de semmi sem lehetetlen. – mondta, majd már ő is elindult velem kifele hisz készen lettem az öltözködéssel.

- Mikor lesz a következő óra? – érdeklődtem.

- Szerda délután… akkor már apukák nélkül. – válaszolt mosolyogva.

- Hmm… - válaszoltam én is bazsalyogva, közben pedig Richard-ba is belefutottunk aki, éppen gépén nézegette már egy asztalnál a képeket, mit az óra ideje alatt készített. – Na hogy sikerültek? – érdeklődtem.

- A jógázó nők tökéletes alanyok… semmi hirtelen mozdulat, abszolút nyugodtság, a harmónia legfelsőbb foka. – mutogatta a képeket már nekünk.

- Ennek nagyon örülök. – veregettem meg a vállát, s csak így belepillantva egy kicsit, laikus szemmel is meg tudtam mondani, hogy tényleg lettek jó képek.

- Ezek csodásak… - jegyezte meg Greta is. – Mit gondoltok meg lehet oldani, hogy néhány képet előhívassunk, s kitegyük ide a központba? Ahogy nézem lett egy-két igen művészi darab is, ami kifejezetten jól nézne ki itt a letisztult falakon. – vetett fel egy ötletet.

- Beszélek Olgával, de szerintem semmi akadálya. – mondtam, s Richard csak bólogatott.

- Szuper. – örült meg neki tanárunk.

- Te Richard… nem láttad esetleg Harry-t? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk. – körülnézésem után kérdeztem meg tőle ezt, mert Harry-t ugyan nem láttam sehol.

- Azt a göndör fiút, aki veled volt? – kérdezett rá.

- Aham. – bólintottam.

- Nem úgy tűnt, mint aki meg akart várni… vagy 10 perce úgy slisszant ki azon az ajtón, mintha sietős dolga lett volna. – magyarázta, én pedig próbáltam minél kevésbé meglepődött fejet vágni. Ki lehet találni mennyire sikerült.

- Minden rendben Adora? – pillantott rám Greta, gondolom hirtelen felém pillantva meglátta fura arckifejezésemet.

- Aham… - bólogattam hevesen. -… biztosan kiment a fejemből, hogy valami találkozója van. – csaptam a homlokomra, s próbáltam fedni a meglepődöttségemet valami hihető dumával.

- Ma este átnézem a képeket, szerkesztem őket, s a legjobbakat átküldöm neked, onnantól kezdve pedig már tiéd a döntés. – váltott a fotósunk inkább témát, s ezért hálás is voltam neki.

- Okés… köszönöm. – mondtam, s próbáltam úgy viselkedni, mint akit egyáltalán nem lepett meg „párom” távozása… pedig ez egyáltalán nem így volt. Nagyon nem.

- Na, milyen volt a jóga? – kérdezte Joan, mikor este olyan 9 fele beesett a lakásba. Én a kihúzva hagyott kanapén ültem ölemben a gépemmel s írtam miközben egy mesecsatornát néztem, mert az úgy most pont kedvemre való volt.

- Csináltam vacsit… a sütőben van. Rakott tészta. – magyaráztam neki átmutatva a vállam fölött a távirányítóval, majd a következő pillanatban kicsit halkabbra vettem a TV-t.

- Finom az illata. – szagolt bele teátrálisan a levegőbe. – No de a jóga? Bocsi, hogy nem tudtam ott lenni, de egyszerűen látod, hogy csak most értem haza… ráadásul, mint látom Roy sehol. Csodás. – biggyesztette le az ajkát, s minden cuccát levágva a földre elindult a konyhába s kivéve magának egy tányért máris a vacsora után nyúlt.

- Jó volt… habár… nem értem. – s ebben a pillanatban letettem az ölemből a gépemet és felpattantam két lábra, mármint amennyire ezt engedte állapotom.

- Mit nem értesz bébi? – kérdezte miközben már hirtelen én is ott voltam a konyhában, s a fagyasztó irányába nyúlva ki is vettem a doboz fagyit, amire éheztem egy ideje. Hátha most sikerül el is fogyasztanom.

- Harry eljött… meglepődtem, nagyon kedves volt meg minden, de a végén csak úgy lelépett. Mármint úgy volt, hogy elmentem átöltözni, de miután kijöttem onnan ő eltűnt… eltűnt, eltűnt. – s egy hatalmas nagy kanál fagyit toltam be a számba, amitől majdnem sikerült is megfulladnom, de jól kezeltem a helyzetet.

- Eltűnt, eltűnt? – kérdezett vissza.

- Mintha felszívódott volna a föld felszínéről… hívtam volna, de nem kapcsolható. – mondtam ajak lebiggyesztve, s felültem vele szembe a pulthoz. – jó étvágyat. – mondtam neki majd lenyaltam a következő falatomat a kanálról.

- Köszi. – mondta. – kerested az üzletben? – érdeklődött.

- Nem volt erőm… eszméletlen fáradt lettem, hazajöttem és gondoltam lepihenek, de nem jött álom a szememre, de legalább a magazin munkálataival jól haladok… gondolod majd vacsi után megmutatom. – ajánlottam fel neki.

- Majd hívod holnap… biztos meg tudja magyarázni. – kacsintott rám bátorítóan.

- Nem ebben kételkedek, csak fura volt…

- Hát ezt nem kétlem…