9. rész - Én itt leszek

Sziasztok! Nézzétek csak mit hozott nektek a vasárnapi húsvéti nyuszi, bizony egy kis olvasnivalót! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Puszi Dorka

U.i.: Remélem, mindenki degeszre eszi magát ezeken a húsvéti lakmározásokon! J

- Most mi van? – kérdeztem tőle összehúzott szemekkel, ha kívülről láttam volna magamat talán elgondolkoztam volna, hogy esetleg nem-e vagyok kínai. Kétlem.

- Csak meg vagyok lepődve… nem gondoltam volna, hogy még ma éjszakai szánkózással összekötött pikniket rendezek egy szánkón. – mondta, s jóízűen harapott bele a csokis kekszébe, merthogy voltam olyan rendes, hogy neki is adtam belőle.

- A tegnaphoz képest, technikailag ez már holnap. – gondolkoztam el hangosan, majd hátradőltem a kis szék részben, s boldogan tettem a hasamra a kezemet. Éhes sem voltam már, s a szívem és vele együtt minden más szervem rendeltetésszerűen működött. Amilyen hirtelen jött ez az ötletünk, annyira lett megnyugtató, s szórakoztató is egyben.

- Jogos. – húzta széles mosolyra ajkait, s kezeit maga mögé téve kicsit ő is hátradőlt. Egymással szemben ültünk a mini szánkón, egy játszótér mellett leparkolva, piknikezve… olyan hajnali 3 körül. Meglepő, de nem voltam fáradt, s fázni sem fáztam, mert a forró csoki, s csoda poncsóm melegen tartott, meg talán az a 4 réteg ruha még amit magamra vettem indulás előtt, de ez lényegtelen.

Némán élveztük egymás társaságát, de ez is olyan jóleső csend volt úgy jó néhány pillanatig. Arcomba hullva a kapucni majdnem takarta egészében annak tetejét, de így is kiláttam annyira, hogy miközben a forró csokit szürcsöltem a gőz mellett láttam, hogy ő engem figyel. Nem tudom, hogy akarta-e azt, hogy én ezt nagyon is tudom.

- Sajnálom. – mondta halkan, de tényleg nagyon halkan, s ha nem lett volna a különös helyzet miatt ilyen közel hozzám, talán nem is hallottam volna.

- Mégis mit? – kérdeztem tőle furcsállva, s megigazítva a fejemet fedő anyagot a bújtatásból felfedtem az arcomat, s úgy figyeltem ekkor már arcát.

- Azt, hogy… sosem beszéltem neked Luana-ról. – látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani ezt, de ahogy megtette kicsit megkönnyebbült. Gondoltam én.

- Hogy micsoda? – kicsit felnevettem, de nem mert rajta nevettem, hanem inkább a helyzet abszurditásán. Ez most komoly?

- Nem így akartam, hogy megtudd, hogy… van valakim. Mióta találkoztatok, azóta furdal a lelkiismeret. – olyan őszintén beszélt, olyan ártatlanok voltak a szavai.

- Ohhh… - letettem magam elé a kiivott, üres poharacskámat, s úgy próbáltam feldolgozni a szavait.

- Ugye… nem haragszol? – kérdezte, s oly félelem csillogott a szemében, mit talán még soha senkinél sem láttam. A szívemet törte össze.

- Jézus Isten… dehogyis. – ráztam meg azonnal a fejemet. – Nehogy rosszul érezd magad emiatt. – folytattam fejem rázását, s így a kapucnit is sikerült leráznom arról, de sebaj. – Ez nagyon kedves tőled, de… egyszerűen nem rám tartozott, s ha nem mondtad biztos okod volt rá… nyomós okod. – nyújtottam ki egyik kezemet, s tettem így a vállára azt.

- Komolyan? – ahogy rám pillantott jelenlegi korából így lazán letagadhatott volna vagy 5 évet, olyan fiatalnak tűnt… főleg, hogy az ő feje is legalább úgy volt bebugyolálva sáljába, sapkájába, s kapucnijába, mint az én testem úgy az összes mindenségembe.

- Persze. Barátok vagyunk… nem? – kacsintottam rá, s elmosolyodtam.

- De. – bólintott, s egyértelműen látszott rajta, hogy megkönnyebbült a szíve, s ennek örültem, s azt akartam, hogy még ennél jobban is örüljön, vagy legalábbis kényelmesebben érezze magát.

- Én pedig köszönöm azt, hogy… itt vagy, s nem kérdezel olyat, mit tudod, hogy nem kellene. – nem tudtam hirtelen, hogy az arcára nézzek, vagy inkább a kettőnk közötti kicsike helyre süssem le tekintetemet. Azt hiszem ezek után mindenképpen megérdemelte az őszinteséget, főleg, hogy hajlandó volt velem ilyen rendhagyó módon összefutni.

- Barátok vagyunk… nem? – ismételte el az én mondatomat, s mutatóujjával felém közelítve letekintő arcomat azonnal felemelte, hogy őt láthassam.

- Ma meglátogatott Inez… megint. – mondtam ki hirtelen, s habár fura is volt, s elég rendesen nem csak ő, de én is meglepődtem, mégis jól esett.

- Nem kell róla beszélned, ha nem szeretnéd. – rázta meg a fejét kedvesen.

- Épp ez az, hogy szeretnék… - őszintén megleptem saját magamat, de olyan automatikusan jött ez. Itt és most. -… valószínűleg azért, mert te nem kérdeztél róla, s így ösztönösen én szeretném elmondani neked, mert… megbízok, benned azt hiszem. Otthon, ha megemlíteném, Roy kiakadna, Joan csatlakozna hozzá, Ash meg… őt meg nem is tudom. – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, határt nekik semmi sem szabott.

- Bízol bennem? – megragadt monológom egy aprócska részleténél.

- A bizalmamat mindenki megkapja automatikusan… nevezzenek naivnak, s talán éretlennek, de én nem hiszek ebben. Mindenkinek megadom, s addig maguknál is tarthatják… míg nem tesznek ellene semmi rosszat. – beszéltem ki magamból gondolataimat, mire ő elmosolyodott. – Butának tartasz… mi? – olyan furi volt az arca, de kérdésemkor mégis el kellett kicsit mosolyodnom, de azt nem tudom miért.

- Nem… egyáltalán nem. – rögtön tiltakozott, igen hevesen. – Szerintem ez aranyos. Ez a gondolatmenet… olyan ártatlan. – mondta.

- Hmmm… ilyen szépen sem mondták még nekem, hogy buta vagyok. – nevettem fel halkan.

- Hékás… azt mondtad, hogy bízol bennem, akkor bízz abban is, hogy igazat mondok. – mondta.

- Igazad van. Bízok. Köszönöm. – pirultam el, s felemelve számhoz a kesztyűs kezeimet közéjük fújtam, mert azok kicsit fázni kezdtek, de így jobb lett nekik. Ő is hasonlóképpen tett a sajátjával, egymás tükörképei voltunk ezekben a pillanatokban. – Meglátogatott Inez… s azt kérte, hogy menjek vele Washingtonba. – s folytattam ott, ahol elkezdtem. Valakivel muszáj volt erről is beszélnem, mert ismertem magam, ha nem teszem, akkor egy idő után talán begolyózok.

- Ez lehet jó is… nem? Mármint egy kis levegőváltás. – annyira próbálkozott, olyan kis kedves volt.

- Nem érted Harry… - úgy tudtam, hogy félre fogja érteni, jobban kellett volna megválogatni a szavaimat.

- Mit nem értek? – kérdezte meglepődve.

- Inez arra kért meg engem, hogy… költözzek vele az Államokba. – na, erre ő sem számított, s mikor először hallottam én magam sem. – Kapott egy állásajánlatot, s az újföldre költözik, s reméli, hogy vele megyek… azt állítja, hogy megváltozott, s igaz… láttam benne valami újat, valami mást, mi korábban nem volt ott. – meséltem a dolgot.

- Huuuuhaaaa… - minimum volt az, hogy valami ilyesmit reagáljon.

- Hasonló véleménnyel voltam én is. – jegyeztem meg. – Muszáj volt elmondanom valakinek, mert bizony Isten, hogy nem tudtam volna sokáig magamba tartani, s otthon a helyzetet nézve nem túl egészséges ilyen témát feldobni főleg mikor fogalmam sincs, mit kezdjek az egésszel. Roy köztudottan máglyára vetné a lányt, sosem bírta. – vallottam be kicsit keserű szájízzel, de hát most mit tehetnék?

- Elgondozol rajta? – egészen határozottan tette fel a kérdését, de mégis volt benne valami fura.

- Tudod mit… hagyjuk is. – legyintettem gyorsan, s anélkül, hogy meglátta volna arcomról letöröltem azt a könnycseppet, mi megszületett szemem sarkában… úgy tettem, mintha csak álmosságot töröltem volna ki onnan. Butaság volt ezt most így felhozni mégis csak… témát kellett váltanom.

- Nem… nem… nem. – tiltakozott egészen egyértelműen, s elkapta kezemet, mi még éppen az arcom mellett volt. – Figyelj csak ide… Adora. – egy teljesen másik irányba bambultam el, közel sem arra, amerre ő volt. Hogy lehetek ilyen buta? Tényleg az vagyok. – Okkal mesélted ezt most el… beszélhetünk róla. Nem tudom, miben segíthetek én, de majd kitalálunk valamit… okés? – s kettőnk közé tette le a kezeinket, s valahogy elérte, hogy legalább ne a távoli havas fát, hanem kezünket nézzem.

- Meghallgattál idióta kérdések feltétele nélkül… ez már így is több, mit kérhetnék. – nevettem fel kicsit keserűen.

- Barátok… tudod, barátok. Hát mire másra lennénk ott egymásnak? – kérdezte olyan kellemes vidámsággal.

- Oké. – átragadott rám a vidámsága, nem túlságosan, de mégis könnyedén rántott vissza abba a jelenbe, mit tényleg élek.

- Szóval...? – puhatolózott, de csakis óvatosan.

- Nem tudom… - haraptam bele az ajkamba, de most valami másért, mint általában szoktam. Erre a picike fájdalomra most szükségem volt… éreztem, hogy így van. -… hinni akarok neki, de másrészt… nem tudnám itt hagyni ezt az életemet. Végre tényleg boldog vagyok… gondtalanul. Itt ez a csöppség, aki nyáron érkezik hozzánk, s nem szeretném, ha mindebből a csodás dologból kimaradna. Annyi minden van itt, mit szeretnék neki mutatni, annyi ember, akitől nem szeretném távol tartani, hisz tudom, hogyha majd megismeri őket megérti, hogy milyen jó emberekkel is van körbevéve az ő anyukája. – ösztönösen simogattam ekkor a pocakomat, s saját ujjaimmal együtt vontam magammal az övét is. Én irányítottam a kezünket, ő nem mozdította őket egyáltalán, úgy hiszem megadta nekem ezt az elsőbbséget.

- Nem akarom, hogy félreértsd, de… elmondhatom a véleményemet? – kérdezte, s éreztem kezén, hogy élvezi azt, amit éppen teszek. Tetszett neki.

- Kérlek. – pillantottam fel, mélyen a zöld szemeibe figyelve ekkor.

- Nem ismerem őt annyira, hogy vélekedjek róla, de amit mondtál róla most, s korábban is... lehet, hogy megváltozott, de te ettől függetlenül lehet, hogy egy régi énjét szereted, s ezt az új Inez-ben már nem úgy találnád meg, s lehet ez egy nagy csalódás lenne a számodra, s hidd el ettől szeretne mindenki megvédeni… köztük én is. Nem ismerjük egymást olyan régóta, de klisé, nem klisé… úgy érzem, mintha legalább tízezer éve barátok lennénk, mert ezt érezteted minden cselekedettel, s ezért hihetetlenül hálás vagyok neked. – s Ő is csak úgy beszélt, s beszélt mindenféle megszakítás nélkül. Egészen lelkizős este lett így ebből a korai hajnalból, de nem bántam… jól esett, nagyon jól.

- Semmiképpen sem szeretném, hogy Sadie távol éljen tőled… nem érezném jól magam úgy. – ráztam meg a fejemet nevetve.

- Sadie? Már tudod, hogy kislány lesz? – csodálkozva pislogottam rám.

- Nem kaptam még erről megerősítést, de érzem, hogy kislányt hordok a szívem alatt, s mivel tudom, hogy így lesz már neveken is gondolkoztam… habár ezen nem kellett sokat gondolkoznom, mert már évekkel ezelőtt sikerült gyerekneveket választanom. – kacagtam fel, s takartam el egyik kezemmel arcomat. – Ez ilyen lányos butaság lehet… de mint az esküvőmet, úgy a gyerekeim nevét is előre jól tudom. – s ekkor már mindkét kezemmel takartam arcomat, mégiscsak egy fiúval beszéltem erről.

- Ugyan… - erősen furcsállva a dolgot láttam én rajta ezt, de azért felkacagott, meglehet a helyzet furcsaságát leplezve ezzel. – Gondolom az összes kinézett név jelentését is jól tudod. – vetette fel ezúttal már tényleg őszinte kacagással.

- Aham. – bólogattam elszántan.

- Én vicceltem. – mondta hirtelen csendben.

- Én nem. – s ekkor még nagyobb lett a ricsaj körülöttünk… az egész környéket betöltötte a vihogó hangunk, olyanok voltunk, mint a gyerekek. – A Sadie jelentése… hercegnő, mert az én babám is az lesz. – a hasamat fogva egyedül pislogtam fel rá.

- Csodálatos neve lesz… mesés. – bólintott olyan igazi őszinteséggel.

S ekkor újabb néhány néma pillanat jött fel közöttünk, de szerintem ez kellett is. Dolgoztuk fel a dolgokat, s végre úgy kattogott ezen a témán az agyam, hogy az nem fájt. Meglehet túl hamar váltottam át ebbe a „nem fáj” kategóriába, de mégis úgy éreztem, hogy ez így helyes. Nem szabad szenvedtetnem magamat, nem most, hogy ilyen állapotban voltam. A múlt az múlt, történjen bármi is.

- Megválaszoltad magadnak a kérdésedet. – nem kérdezte, inkább kijelentette végig az arcomat figyelve.

- Alszok még rá egyet… de most már könnyebb. Sokkal. Köszönöm. – s vállára téve a jobb kezemet, lábamra helyezve a súlyomat megmozdultam annyira, hogy egy puszit nyomhassak az arcára. – Köszönöm. – suttogtam neki halkan.

- Bármikor. – suttogta akkor mikor még ott volt arcom mellette, lehelete egyszerűen melengette bőrömet, kirázott tőle a hideg, de jól esett, hisz melegített. Mellesleg csodás illata volt, hisz önnön férfias illata a pékség sajátos illatával keveredve adta meg azt a… Harry illatot.

- A bébiszittereid mik fognak szólni amúgy ehhez az éjszakai kirándulásodhoz, ha rájönnek? – kérdezte csipkelődve, nagyon is okosan váltva témát. Így sokkal könnyebb volt, hogy ő kezdeményezte. Lapoznunk kellett még időben, s Ő megtette.

- Tekintve, hogy még a telefonomat is otthon hagytam… valószínűleg kinyírnak. De amiről nem tudnak, az nem fáj nekik… s jobb, ha nem is szereznek róla tudomást. – ültem vissza, de ő hajolt velem egyaránt.

- Csak nehogy itt figyeljenek, s azt merjék mondani, hogy milyen figyelmetlen vagyok. – mondta, s igen közel hajolva fogta meg kapucnim sarkait, s emelte vissza azt fejemre. – Csak nehogy megfázz nekem… mert akkor tuti lebukunk. – mondta.

- Okos. – bólogattam ez által az az alkalmi sapkám teljesen elfedte a látásomat, csakis prém oldalát láttam, semmiképpen sem az előttem ülő Harry-t.

- Aranyos. – mondta, mire én belefújtam a prémbe, s az ahelyett, hogy előlem arrébb mozdult volna inkább csak csikizte az arcom bőrét. Kuncogtam.

- No és… Luana, mit fog szólni ahhoz, hogy te így kint éjszakázol? – kérdeztem tőle megigazítva fejemet, látnom kellett, ha már neki beszélek.

- Ő, ha a laboratóriumban dolgozik este… bent is éjszakázik. Félig ott él, mondhatni… - magyarázta.

- Értem. Biztos fura lehet néha, hogy nincs ott melletted, mikor amúgy mégsem már Thaiföldön van. – túl sokat mondtam volna talán? Túl nagy a szám.

- Fura… szép szó rá. – nevetett fel kínosan.

- Minden szuper fantasztikusan fog alakulni én tudom… persze rögtön miután tőle is személyesen bocsánatot kérek a tegnap… vagyis a tegnapelőtti estéig. – mondtam neki.

- Technikailag tegnap még. – utánozta még korábbi mondatomat, mire igen fura, de valószínűleg vicces fejet vágtam, de lehet inkább volt ijesztő és őrült, nem tudom, szerencsére nem nekem kellett magamat látnom kívülről. – megártott a túl sok cukor? – kíváncsiskodott.

- Cukor részeg lettem… meglehet. – rántottam meg a vállamat. – Egészen erősnek érzem magam, szóval… légyszi hadd húzzalak én is egy kicsit. – s már pattantam is felfele gyorsan, legalábbis amennyire ezt helyzetem engedte… csak majdnem sikerült beleragadnom a székbe, kiszélesedett csípőm, s pocakom miatt.

- Nem. – rázta a fejét, s pillantgatott felfele, hiszen ő még mindig ült én meg álltam felette.

- Légyszi, légyszi, légyszi. – bevetettem minden kisgyerekes ötletemet a hisztimbe, de ez olyan… aranyos volt. Na jó, ezt erősen kétlem.

- Nem Adora… megerőlteted magad. Nem. – állt fel, s igen komolyan, erősen nézett rám. – Még a végét sérvet kapsz… az kellene nekem. – rázta a fejét, s mindketten szépen a szánkó mellé álltunk rendesen.

- Naaaaa… – akkora boci szemeket akartam elővarázsolni arcomon, miket még sosem látott. Úgy pislogtam rá, mintha életem múlna rajta. - …kéééééééérlek. – egy kis ázott kiskutya adalék is jött a keverékbe. Bevetettem mindent.

- Nem. – zárta össze maga előtt karjait, olyan szúrós tekintet kíséretében, hogy csak, na.

- De. – bólintottam, s kikerülve őt, lehajoltam, s megfogtam a húzó kötelet. – Vagy veled, vagy nélküled, de én szánkózok. Viszlát Harry. – most pedig a megsértődött ábrázat következett. Okosan játszottam ki a kártyáimat.

- Most meg hova mész Adora? – követett engem.

- Sírni. – a legduzzogósabb hangon jelentettem ki neki igen hihetően, vagyis remélem, hogy így tettem azt.

- Micsoda? – kérdezett vissza komolyan.

- Vicceltem. – fordultam hirtelen feléje, állítva meg lépésében, s így bazsalyogtam rá. – Ígérem, nem indulok meg, mint valami olimpiai szánhúzó, de ez olyan jó móka lenne. Kérlek. – imádkozó pozícióba fontam ujjaimat. – Kérlek. Kérlek. Kérlek. – ismételtem el neki újra és újra.

- Na, jó… nem hiszem más belefektetne ennyi erőt abba, csakhogy meggyőzzön valamilyen ilyen abszolút jelentéktelen dologról. – nevetett fel jóízűen. – Legyen… de egy feltétellel. Óvatos leszel! – mutatóujját emelte arcom elé, s némileg „megfenyegetett”, de csak olyan barátságosan.

- Az leszek, ígérem. – bólogattam, s kezeimet vállára tettem, majd úgy irányítottam, hogy szépen leüljön a szánkóra. – Jó… a méretekkel kicsit problémánk van, de sebaj… - legyintettem, majd hagytam, hogy igazgassa magát a kis helyre, amennyire legalábbis tudta, majd én fontam köré a takarót, ahogy az este elején ő tette velem. - No így tökéletes lesz. – simítottam rajta el az utolsó dolgokat is.

- Nagyon profi valaki. – jegyezte meg.

- A legjobbtól tanultam, nem? – kacsintottam, majd megpaskolva a vállát a szánkó elé sétáltam, s úgy fogtam meg a kötelet. – Indulhatunk is!- jelentettem ki, mint egy kapitány majd minden erőmet összeszedve, de mégis óvatosan húztam meg azt a szánkót, s láss csodát tényleg meg tudtam mozdítani… mindenféle fájdalom, s esés nélkül.

- A kisasszony spenótot reggelizett? – csodálkozott teljesen kábán, ettől függetlenül még mindig félve figyelt engem.

- Egy egész spenót mezőt kérlek szépen. – mondtam, s felemeltem karomat, mi a poncsó miatt alig látszódott, de egyértelműen kimutatta azt, hogy mekkora az izmom. Hatalmas.

- Szemetet vittél le éjfélkor… mi? – feküdtem az ágyban, s éppen jót álmodtam mikor valaki elhúzva a függönyömet pontosan az arcomba engedte a napfényt. – neked elment az eszed, hogy éjszaka telefon nélkül tűnsz el? – Roy kikelt magából, én meg mindjárt nevetek rajta. Pedig azt hittem, hogy hangtalanul sikerült bejönnöm a hajnalban, nem láttam senkit, hogy látott volna. – Csipkerózsika ne most aludjál… aki éjszaka úr, az most is legyen az. – azt hiszem, ha nem húzom le a fejemről a takarót mindjárt ő maga fog mellém ugrani, s letépi rólam azt. Hátha nem.

S eddig bírtam… ahogy kilestem kicsit a takaróm alól megláttam a fejét, s elnevettem magamat. Visítozva röhögtem az ágyban vergődve.

- Ne nevetgess kisasszony. – rázta a fejét, komolyan mintha egy tinédzser lennék ő meg az apám. – Odakint kint a reggeli… kint várunk, van 5 perced, hogy ki gyere… beszélnünk kell. – s mielőtt reagálhattam volna bármit is, ő már kiviharzott a szobából. Hogyhogy ő itthon van péntek reggel 9kor, s állítása szerint akkor Joan is itt van? Mi az isten?

Nem volt kedvem felkelni az ágyamból, értelemszerűen voltam fáradt, de Roy mondhatni vicces, de egyben ijesztő jelenete elérte, hogy megmozduljak.

Mintha királyi palástom lenne úgy tekertem magam köré takarómat, s nem foglalkozva kicsit sem össze-visszakószáló hajtincseimmel indultam meg kifele.

- Te tényleg szőke vagy… nagyon szőke. – jegyezte meg Joan.

- Jó reggel nektek is!- kacsintottam, s adtam neki egy puszit, míg Ash hátát csak megsimítottam… azt hiszem másnapos, s Roy ideje előtt keltette ki az ágyából. – főzök neked húslevest!- ajánlottam fel nem foglalkozva a két állandó lakótársam szuggeráló tekintetével.

- Nem szükséges, de köszönöm. – puszilta meg a kézfejemet, mit a vállára tettem.

- Nem te látod magad kívülről. – jegyeztem meg vigyorogva, s megindultam a konyhába még célirányosabban.

- Tényleg Monroe szőke. – ismételte el Joan.

- Tedd már túl rajta magad kérlek. – jegyezte meg Roy, eléggé mondhatni bunkó volt most. Ez nem ő volt, s én sem, hogy ilyet gondoltam róla, de akkor is. Ami tény, az tény.

- Nyugi Roy… mindent megmagyarázok. – hogy lehet ennyire berágni egy kis éjszakai túra miatt? Nem életveszélyben vagyok, szimplán terhes vagyok, ez nem főben járó bűn? Visszavehetnének már ebből az aggódásból.

- Például ezt is? – kérdezte, s farzsebéből elővett egy borítékot. Azt a borítékot… azt a bizonyos borítékot, amit tegnap este maga Inez adott nekem. A belépőmet egy nem létező jövőmbe.

- Mi az? – kérdezte Joan, Ash is értetlenül pislogott a két fiú, s felém.

- Semmi. – kaptam ki a kezéből a papír, s a takaróm alá, a mini nadrágom korcába tűntettem el azt.

- Semmi? – kérdezett vissza Roy.

- Semmi, ha azt mondom. Csillapítanád egy kicsit a hangod? – egészen szépen kértem őt, hogy egy picikét talán visszavehetne magából. Nem kell a bolhából elefántot csinálni.

- Mert pl. nekem egy Washingtonba szóló repülőjegynek tűnik… s legutóbbi értesüléseim szerint az egyetlen egy ismerősöd, aki ott él, vagyis ott fog élni, az Inez. – s mikor ezt kimondta, Joan kezéből majdnem kiesett a tányér, Ash meg… Ash meg csak még erősebben bámult engem.

- Hogy mi a büdös franc? – Ash-nek mégis sikerült megszólalnia, de szerintem egyaránt foglalta magába Joan gondolatait is.

- Adora költözik? – Joan úgy tette fel ezt a kérdést, mintha legalább szellemet látott volna.

- Adnátok egy pillanatot nekem? – kérdeztem tőlük, s próbáltam idő előtt elérni, hogy valamelyikük előttem robbanjon fel. – Mindenekelőtt kérdezhetnék valamit? Hogy került ez a kezed közé? Hmmm? – az alapoknál kell mindent kezdeni, s ennek az alapja az volt, hogy ez a repjegy semmiképpen sem Roy szeme előtt maradt. – No és azt meg honnan tudod, hogy Inez mit tervez? Te nyomozol utána vagy mi? – kínosan nevettem fel, egyszerűen saját magam sem hittem a szavaimnak, pedig tudtam, hogy a kérdésemben benne volt már a válasz is.

- Ez most lényegtelen. – vágott vissza egy igen gyenge válasszal.

- Nem lényegtelen, de most nem érdekel... – rántottam meg a vállamat, mert egyetlen egy dolgot akartam most csinálni… tisztázni a dolgokat. -… szóval mielőtt bármiféle sajátos összeesküvés elméletet gyártotok, elmondom nektek, hogy nem… nem költözök innen sehova. Ezt ti sem gondolhattátok komolyan. – ráztam a fejemet igenis meglepődve. – Pontosan ezért nem akartam nektek elmondani egyelőre, habár ezt a jegyet csak tegnap kaptam. Inez itt járt, míg ti nem voltatok itt. – őszinteségroham kora reggel, de nem bántam. Jobb túlesni rajta minél hamarabb elven működtem, s mivel volt egy igen megfelelő beszélgetésem erről az éjszaka… idejében átgondoltam a dolgokat. – Felajánlotta, hogy menjek vele, s mutatva, hogy tényleg komolyan gondolja itt hagyta nekem a jegyet, mit nekem szánt…

- Megfordult a fejedben, hogy elmenj? – Joan kérdezett, ő csak kérdezett.

- Hogy gondolhattok ilyet? Hogyan? – kérdeztem tőlük, viszonylag egészen nyugodtan.

- Vele voltál akkor tegnap este is? – ennél szebb kérdést fel sem tehetett volna Roy. Gratulálok.

- Nem… nem vele voltam. Harry-vel… szánkóztunk. – böktem ki, s a mondat utolsó felén majdnem elnevettem magam. Az ő arcukat is kamerázni kellett volna, emlékezetes látványt nyújtottak nem tagadom.

- Biztos vagyok benne, hogy neked elment az eszed. – jegyezte meg Roy a fejét rázva.

- Szóval most, hogy tudtok mindent… túlléphetünk rajta? Nem megyek sehova, nem hagynám itt egyikőtöket sem. Inez megváltozott, s hiszek neki… de nekem ez a hely az otthonom, ez a hely a legjobb számomra… veletek. – őszintébben kétlem, hogy kifejezhettem volna magamat.

- Ha azt gondoltad volna, hogy elmehetsz… rosszul gondoltad volna, mert minden bizonnyal a reptérről is visszarángattunk volna. – ölelt meg hirtelen Joan, s éreztem, hogy két pillanaton belül már a maradék két fiú is rajtam lógott.

- Ebben nem kételkedek… nagyon nem…

S a hétvégém így telt… elkezdtem dolgozni a magazin különkiadásán, közben a lehető legkevesebb időt próbáltam az Inez kérdésre fordítani, amit persze akarva, akaratlanul, de lakótársaim kicsit sem hagytak, ezáltal próbáltam minél kevesebb időt tölteni a lakásunkban elkerülve legalább a szerdai napig az összes ilyen beszélgetést. Nem volt erre szükségem.

Szombaton ismételten a pékségben töltöttem az időmet, ezúttal időben megérkezve, s akkor Harry tényleg úgy viselkedett, mint egy tanár bácsi, hisz új finomságok elkészítését tanítottam meg nekem, s amit tudtam is, abban is kicsit javított. Nagyon jól szórakoztam, s később a fiúk is, ugyanis nekik is vittem az eredményből. Senki sem kapott ételmérgezést, szóval örültem. Mondjuk tekintve, hogy az iskolában tanultam én is sütést, főzést, s a diplomámat sem csak úgy hozzám vágták lehet, hogy ez így nem is akkor érdem, mármint a gyomorrontás elkerülése.

Vasárnap pedig mind a négyen begubózva a hatalmas nagy, kihúzott kanapéra Disney meséket néztünk az én választásom alapján. Legalább míg a filmet néztünk a kedves lakótársaim nem zaklattak feleslegesen, mondjuk vasárnap estére csappant is a téma felé való érdeklődésük, s ezt nem bántam… nagyon nem. Minden olyan normálisba vágott át.

- Ugye nem haragszol? – kérdezte Ash már nem sokkal a beszállása előtt.

- Miért haragudnék te buta? – ráztam a fejemet elképedve. Hétfő volt, s nemsokára indul Ash gépe New York-ba. A modell drágának fotózása lesz Amcsiföldön.

- Mert itt hagylak… így. – jegyezte meg kedvesen.

- Dolgozol… elfoglalt vagy. Túl szép a pofikád, hogy csak mi bámulhassuk… adj belőle egy kicsit a világnak is. – kacsintottam rá, s muszáj volt elmosolyodnom olyan furi pofit vágott ehhez.

- Micsoda kedvesség kérem szépen. – szólalt meg végül, majd septében nem is figyelmeztetve engem kapta el a derekamat, s rántott így magához, már amennyire ezt a pocaklakó mérete engedte. Megcsókolt, s egészen úgy éreztem magam, mint egy romantikus film utolsó jelenetében amikor a főhősök egymásra találnak mégis a reptéren… annyi különbséggel, hogy mi nem vagyunk egy pár. Ezt mindketten tudtuk, beszéltünk róla.

- Ahogyan ez is. – sütöttem le szememet, s apró csókot leheltem ajkára.

- Mi van akkor, ha most elrabollak és becsomagolva a táskámba elviszlek magammal? – kérdezte a nyakamba nevetve.

- Szerinted ezzel a hassal beférnék akár a legnagyobb bőröndbe is? Kétlem. – s kicsit eltávolodva tőle még jobban rátéve alakomra elég erősen kidűtöttem a hasamat. Egyre jobban megvolt bennem az az érzés, hogy lenyeltem egy tekefolyót… a legnagyobbat.

- Megoldjuk bébi. – kacsintott.

- Roy minden bizonnyal bérgyilkosokat küldene rád miatta… sajnálnám a szép pofidat. – biggyesztettem le az alsóajkamat, majd ekkor a beszálló oldal felől meghallottuk az ő gépének felszólítását. – Neked most menned kell. – jegyeztem meg nagyot nyelve.

- Bezony. – ezúttal ő biggyesztette le az ajkát.

- Hiányozni fogsz. – léptem közelebb hozzá, s őt is meglepve most én kezdeményeztem egy igen erős csókot… mert megérdemelte. Túl sokat tett ahhoz, hogy holmi ajándék nélkül elengedjem. – Ezt pedig neked adom. – egy képecske volt az, egy ultrahang kép a bébiről. – Amint lesz frissebb kapsz egy olyat is, de most csak ez telik. Csakhogy emlékezz ránk. – kacsintottam.

- Nem hiszlek el. – elengedve csomagját szimplán kapott fel engem, s pörgetett körbe körbe.

- Bármennyire is szeretném, nem szabad itt maradnod… szóval siess, vár a géped. – kezdtem el neki tapsolgatni sürgetve őt.

- Téged meg vár a jóga órád Joan-nel… - emlékeztetett arra, hogy innen én egy terhes jógára megyek, s mivel páromat nem igen tudom vinni így egy lakótársam ugrik be ilyen karakterként az órára. Sok újdonsággal és érdekességgel jár ez a kismama magazin szerkesztése, ezt a jógaórát is miattuk csinálom, s talán még meg is fog tetszeni. Ki tudja?

- Bezony… - bólintottam, s fejemet vállára hajtva indultam meg vele a beszállókapuig, amin túl én már nem mehettem.

- Amint tudok… jövök. – mondta, s tudtam, hogy ez beszélgetéseink alapján leghamarabb is június lesz. Ő tényleg elfoglalt.

- Én itt leszek… én itt leszek…