8. rész - Ha van kedved

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek! Egy friss részt! Remélem tetszeni fog! Már tegnap elkezdtem, de akkor nem tudtam befejezni, mert zsibongott a fejem, de ma frissült erővel keltem fel, s folytattam ott, ahol abbahagytam! Jó olvasást, s akinek szünet van jó szünetet + Mindenkinek előre is kellemes húsvéti ünnepeket! Puszil Titeket Dorka

- Adora… kérlek. Nyugodj meg… nem akarsz ártani a babának. – hallottam a szavait, el is értek az agyamig, de egyszerűen jelentéssel bíró élüket úgy töröltem ki magamból, mintha el sem hangoztak volna.

- Ne vedd a szádra őt. – sziszegtem, s automatikusan emeltem fel vállam fölött a kezemet, hogy csendre intsem.

Ezúttal már háttal álltam neki, s a konyhában pakolásztam el azt, mit terveztem, hogy megeszek, míg egyedül leszek itthon. De se nem egyedül nem vagyok, se nem enni nem fogok, hisz egy falat sem menne le a torkomon. Nem ment el, én pedig némileg talán feladva a küzdelmet szimplán csak nem néztem rá. Nem bírtam látni, egyszerűen nem ment.

- Szóval még nem tudod a nemét? – kérdezte lágyan. Olyan érdeklődő volt, olyan… kedves, ami ebben a témában több, mint feltűnő főleg, hogy róla van szó. Próbáltam nem hinni neki, nagyon erősen próbálkoztam.

- Nem. – majdnem leharaptam a nyelvemet mikor kimondtam ezt. A pult szélét markoltam igen erőszakosan, ezzel is mondva magamnak… nem szabad visszafordulnom feléje.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy kislányod lesz. Érzem. – suttogta halkan alig hallhatóan. A szívverésem nem gondolta, hogy enyhül, de már kevésbé volt fájdalmas.

- Igen Inez… rátapintottál a lényegre. Az ÉN kisbabám lesz ő. – reagáltam kijelentésére.

- Kicsim… tudom, hogy nem volt szép, amit tettem, s tudom nem kedvesen váltunk el, de megváltoztam… esküszöm. Most már én is szeretném azt a babát. – s újra belekezdett abba, mit ittléte alatt már vagy háromszor elmondott. Szívem szerint, mint egy óvodás kisgyerek, ki nem akarja meghallani édesanyja parancsait összegubózva akartam volna valamiféle „papappap” mantrát hajtogatni addig, míg ő be nem fejezi… de eddig nem süllyedhettem.

- Most már? – kacagtam fel kínosan, s éreztem, ahogy könny csordul ki a szememből… azonnal letöröltem mielőtt a konyhapultra ért volna.

- Régen láttuk egymást… azóta sok minden változott, s köztük én is. Fantasztikus lehetőség az, amit felajánlottak nekem Washingtonban… és tiszta szívvel kívánom, hogy te is velem legyél ott. A világon nincs más, mit ennyire szeretnék. – muszáj volt feléje fordulnom, ekkor volt az első pillanat, hogy tudtam látnom kell őt, ha mondani szeretnék neki valamit, hisz így szemtől szembe dologban nagyobb hatása lesz szavaimnak.

Éreztem, hogy egész testem beleremeg ebbe a 180 fokos fordulatba, s erősen támaszkodtam, hogy el ne essek.

- Új életet kezdhetnénk, teljesen új lappal. Te, Én, s a csöppség. Minden problémától távol egy teljesen új világban élhetnénk az életünket… csak egy esélyt szeretnék. – kék szemei átvilágították a lelkemet, habár megvolt köztünk a kellő távolság. Vagy tényleg komolyan gondoltam ezt az egészet, vagy ilyen hihetően hazudott… abban a pillanatomban nem tudtam eldönteni. Próbáltam a lehető leghiggadtabb állapotomat alakítani, de lehet ezzel már elkéstem. Túl sok infót kaptam, túl rövid idő alatt ahhoz, hogy rendesen fel tudjam dolgozni.

- Inez… - jól át akartam gondolni a szavaimat, s igazán felnőttnek akartam tűnni. -… nekem jelen pillanatban egyetlen egy problémám van… s az te vagy. – mutattam rá, s próbáltam a legkedvesebb gonosz arcomat mutatni. Nem én voltam ez, jól tudtam, de akkor is valahogy el kellett érnem, hogy itt hagyjon… mielőtt… mielőtt. Semmi.

- Megértelek. – mondta halkan. Az arcomat figyelte szüntelenül, olvasni szeretett volna róla, de próbáltam a legprofibb pókerarcot vágni… egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem sikerült.

- Nem, nem értesz meg… mert itt vagy. Nézd Inez… nem akarlak megbántani, mert mindketten tudjuk, hogy mindig is fontos emberek leszünk egymás életében, de én itt érzem jól, s boldognak magamat. Az életemnek talán a legboldogabb időszakát élem most, mert valahogy mindig is éreztem, hogy erre születtem… hogy anya legyek. – növekvő pocakomra helyeztem szétnyitott ujjaimat, s úgy simogattam az arra ráfeszülő pólót… s közben elmosolyodtam. – Mi egymásnak a múltjai vagyunk… s maradjunk csak a pozitív emlékeknél okés? – kérdeztem, s hirtelen megéreztem, hogy ismételten könny csordul a szemembe. Halkan szipognom kellett.

- De megpróbálhatnánk a jövő dolgot is… - közelebb jött, de csakis igen óvatosan. Szívem hevesebben, s hevesebben vert, de nem csúsztam ki előle. Ujjait először arcomra helyezte, s letörölte könnycseppjeimet, majd utána mindkét kezét az én ujjaimra helyezte. – Egy esély… mindössze ennyit kérek. – mondta halkan. Ezúttal már nem követelőzött, csakis lágyan kérte. – Esküszöm az összes Istenre az égben, hogy soha többet nem bántalak meg. Felnőttem hozzád… ezúttal tényleg. – lehajtottam a fejemet, nem bírtam ekkor a szemébe nézni… ujjainkat láttam csak, ahogy egymást fedték. Nem fájt ezt, sőt kellemes volt… olyan igaz érzés.

- Inez… - belekezdtem volna, de többre nem tellett, elcsuklott a hangom. Túl sok fajta érzelem keringett a testemben, s azt hiszem a rendszerem kezdett túlterhelődni, s elfáradni.

- Adora figyelj… megértelek. – kezdte halkan, s óvatosan felemelve jobb kezét, egyik ujját állam alá tolta, s megemelte így fejemet, s így már csakis őt láttam. Gyönyörű volt… fáradt, de igazán gyönyörű. Szőke haja a feje tetejére volt egy kis gubóba fogva, s így szeleburdi módon is olyan dögös volt. Természetes, sminkkel nem fedett vonásai a régiek voltak. Ismertem őt… egyszer. -… s mivel tudom, hogy ez így talán sok lehet neked egyszerre, így hagyok időt gondolkozni, hisz még van időnk. A gépem jövő hét szerdán indul a D.C.-be, s vettem a bátorságot, s neked is megszereztem a jegyeket... – farmerjének hátuljához nyúlt, s kihúzott belőle egy onnan már korábban is kilógó borítékot, majd letette a pultra mellém. -… csak annyit kérek, hogy gondolkozz el rajta, okés? Megígéred? – pislogni sem tudtam, egyszerűen nem ment. Csak néztem őt, mindenféle testi tevékenység nélkül. Azt hiszem testem teljes egészében mondta fel a szolgálatot. – Megígéred ezt az utolsó dolgot nekem drága Adora? – kérdezte, s közelebb hajolt hozzám… ajkaink már majdnem összeértek, de mielőtt azokat összeforraszthatta volna elfordította gyengéden fejemet, s arcomra adott egy puszit.

- Megígérem. – súgtam a szót lehunyva a szememet.

Nem tudtam mozdulni, s igazából nem is akartam, csak néhány pillanat off-ot akartam ebből az estéből, mindössze pár percet… olyan nagy kérés lett volna?

Mélyen magamba szívtam az illatát, elkábította az orromat az ismerős édes finomság. Elmosolyodtam, s majdnem el is nevettem magam az emlékeken.

- Adora… minden rendben? – hallottam meg Roy hangját, mire automatikusan pattant ki a sötétségbe zárt szemem.

- Hmmm? – nem is tudom, hogy ez a kódolt üzenetem neki ment, vagy saját magamnak… Inez eltűnt. Az előbb még előttem volt, de most már sehol.

- Jól vagy? Egészen kábának tűnsz. – közeledve jött felém, s oltotta fel a nagyobb lámpát is a konyhában megadva így minden világítást a fejemnek.

Hallva a közeledő lépteket elkerülve minden meglepetés megjelenéséből fakadó problémát nyomtalanul tűnt el ő… mintha itt sem lett volna. Kellett vagy kettőt pislognom, s megráznom a fejemet kissé, hogy fel is tudjam fogni a helyzetet. Néhány pillanatig azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán itt volt-e? Jobb kezemet oldalra téve papírba ütköztem a pulton. A repjegyek. Inez tényleg itt volt.

- Persze… igen… jól. – mondtam neki, s a papírborítékot hátsó zsebembe helyezve hajoltam hozzá közelebb, s vállát megfogva adtam neki egy köszöntő puszit.

Azt hiszem ő csak ekkor fogta fel, hogy hosszú tincseim eltűntek, s helyettük már platinaszőke bubi díszíti a pofikámat… igazán fáradt lehet, ha ez most szúrt neki szemet, de reakcióját minden bizonnyal videóra kellett volna venni. Hatalmasra nőttek szemei, majdhogynem kiestek helyükről. Némileg örültem is szokatlan szétszórtságán, hisz tudtam így könnyebb lesz mindenféle felesleges kérdést kihagyni, s könnyebb lesz egy olyan szerepet játszanom néhány pillanatig, mintha az elmúlt egy órában semmi különös nem történt volna… pedig történt.

- Ugye ez csak paróka? – kérdezte, s megdörzsölte a szemét. Váratlan meglepetés.

- Erősen kétlem. – vigyorogtam rá, egészen könnyen ment az új szerepem játszása, egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Wow… - egyik kezét fejemhez emelve egy tincset ujjára csavart, s úgy szemlélte tovább. -… soha többet nem engedlek utcára Ash-sel… rossz hatással van rád. – jegyezte meg, de nem tudtam eldönteni, hogy most ezt komolyan gondolta vagy sem.

- Pont ellenkezőleg. – veregettem meg vállát. – Amúgy meg… ez teljesen az én ötletem volt. – büszke voltam magamra, hogy ez csak úgy kiugrott a fejemből… kellett egy kis külsőfrissítés.

- Hát… okés. Annyira nem is rossz. Kicsit olyan Marilyn Monroe-s. – gondolkozott el, s tovább már nem a hajamat simogatta inkább a bevásárlásból szerzett cuccait kezdte elpakolgatni a hűtőbe. – lehet, hogy egy buta kérdés, de ennek nem a fagyasztó részben kellene lennie?– emelte ki a fagyis dobozt miben a fagylalt már lötyögött… hallottam a folyékony állapotát. Úgy látszik nem a fagyasztóba sikerült eltennem az előbb… fel sem tűnt. Mondjuk, ezen nem csodálkozok… tényleg nem.

- Lehet. – húztam kínos vigyorra ajkaimat, s úgy gondoltam, hogy most lenne, az ideje bekerülni a szobámba még mielőtt idő előtt lehull a maszkom. Senki sem tudhatta meg, hogy ki volt itt… talán én magam sem tudtam. Talán.

- Lehet neked is le kellene feküdnöd, s pihenned kéne… mielőtt a hajszárítót a sütőben találom vagy valami ilyesmi. – gúnyolódott, hamar túllépett a fura fagyi tárolási módon.

- Milyen jó, hogy egyformán jár az agyunk. – vigyorogtam rá, majd minden cuccomat a kezembe véve indultam meg futólépésben a szobám felé.

Beérkezve oda mindent mit erősen tartottam magamhoz engedtem, hogy könnyedén hulljon az ágyam egyik felére, a másik felébe meg én vágódtam be, majdhogynem, mint egy facövek. Az ajtót persze sikeresen nyitva hagytam, mondjuk az is esélyes, hogy csak akkor tudtam volna bezárni, ha hirtelen növesztek egy harmadik kezet. Lusta voltam felkelni… s talán ezt Roy is megérezhette.

- Ash? – érdeklődött az ajtófélfának dőlve, félig már a kilincset fogva.

- Haverjaival találkozik valahol… nem számítok érkezésére a mai napon. – kuncogtam fel, félig már egy párnámba hajolva.

- Szóval akkor olyan dél fele beesik… meglehet szó szerint. – csipkelődött.

- Hasonlóak az én előrejelzéseim is. – bólogattam, bármennyire is lehetséges ez az ágyon fekve.

- Szóval akkor ti… megvagytok? – kérdezte kíváncsian.

- Igen… megvagyunk. – válaszoltam neki halkan, s mint tökéletes végszó hunytam le ekkor a szememet, akarva némi alvást… vagy legalábbis az ő távozását, de biztosan a téma elfeledését.

- Jó éjt… drága Adora. – ahogy ezt kimondta ott fekve kirázott a hideg… s olyan volt, mintha abba az egész ágy beleremegett volna. Alig fél órája még ezt Inez mondta nekem, persze ezt Roy nem tudhatta… az kellene még.

Ott abban a pillanatban tudtam valahogy, hogy nem lesz békém az éjszaka, s az egyetlen egy dolog, mit tényleg szeretnék, vagyis az álomvilág ismeretlen tájai, na, én arra pont nem fogok eltévedni.

Nem tudtam leállítani az agyamat… szabályszerűen azt éreztem, hogy a túlterhelés felé vezető úton halad. Az igazat szólva csodálkoztam, hogy nem kezdett el füstölni vagy valami hasonló.

Inez… Washington. Washington… Inez. E két szó volt, mi folyamatosan minden gondolatomat átszőtte. Nem esett jól, közel sem, de egyszerűen a leállás lehetetlen volt.

Minél jobban szerettem volna pihenni, annál jobban nem ment. Szerencsére a kis pocaklakó biztonságban, s nyugodtságban érezte magát, s éreztem, hogy ha én nem is, de ő jót alszik.

Csendes volt a ház, Joan éjszakai műszakja miatt tudtam, hogy senki sem fogja felrázni ezt a csendet, s így csakis az agyamban dolgozó szorgos méhecskék zsibolyogtatják az estémet, pedig ahogy telt az idő annál jobban el akartam kerülni, mert a végén olyan opciók kerülnek ki a fejemből, miknek nem szabadna.

Abban a pillanatban, mikor a „Mit csinálnék én Washingtonban?” kérdés végigfutott a fejemben automatikusan ültem fel az ágyon, mintha mellettem egy bomba robbant volna. Megijedtem saját magamtól.

Gépemet közelebb húzva magamhoz úgy döntöttem, hogy akkor hasznosan töltöm el alvással nem büszkélkedhető pillanataimat, s mivel a mai nap kissé lemaradtam néhány dolgomban, most pótlok… gondoltam én. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy egy értelmes szót nem sikerült levetnem a szövegszerkesztőbe, s azt igazat megvallva még a szavak olvasására sem voltam képes, mert vagy összefolytak előttem, vagy mint valami anagramma játék kihozták az Inez, Washington, költözés és társaik szavakat.

Szinte megijedve dobtam arrébb ölemből a gépemet, s magam mellé helyezve kezeimet mély levegőket vettem. Ki és be. Be és ki. Le kellett nyugodnom, elsődleges célom volt ez. Mikor már úgy véltem, hogy mellkasomban a szívem nem fog felrobbanni, s a víz sem ver ki néhány pillanatig óvatosan a villogó telefonom után nyúltam. 1 bejövő üzenet. – villogott a képernyőjén, s rögtön meg is nyitottam.

Szerintem ebéd és uzsonna együtt… meg hozzáveheted a reggelit, tízórait, s talán a vacsorát. Téged a lakótársaid éheztetnek? – állt az üzenetben. Elmosolyodtam. Harry volt az, s a fodrásznál kezdett, s eddig a pillanatig befejezettnek tűnt smsezgetésünkre kapott válaszát olvastam, röpke 10 órája történt mindez. Hogy lett hirtelen este 11? S én miért nem tudok ilyenkor aludni?

Nem, nem éheztetnek… tudod kettő helyett eszek. – pötyögtem neki rögtön, de mielőtt elküldtem volna kicsit hezitáltam… egy sms hangjával remélem csak nem keltem fel.

Beigazítva hátam mögé a párnákat, s kellemesen betakarózva fogadtam el a tényt, hogy aludni most nem fogok… akkor legalább kényelmesen üljek, gondoltam én.

Te ilyenkor fent? Nem aludnod kellene? – alig telt bele két pillanat máris választ kaptam. Telefonom a pocakomon rezgett, mert oda tettem le, s ebbe belekuncogtam kicsit. – Amúgy meg… annyi étel egy kisfalut eletetne két hónapig. – ez volt az üzenetének második fele.

Mint látod, ébren vagyok… - mindössze ennyit sikerült válaszolnom.

Miért?

Mert nem jön álom a szememre, bármennyire is szeretném. No és neked nem a barátnőddel kellene lenned? – egy mosolygós fej kíséretében küldtem el neki ezt az üzenetet.

Ő a laborban… én meg az új barátnőmmel. – küldte az üzenetet, mire majd kiesett a szemem, de rögtön küldött egy folytatást is, csatolva hozzá egy képet is. Éppen a konyhában volt, s kísérletezett. Most lepődjek meg? – Meglehet, hogy nem csak te vagy az, aki nem tud aludni.

A mester, aki sosem alszik? – kérdeztem tőle.

Ne essünk túlzásba. A Főnök, aki nem tud aludni, ezért inkább hasznos dolgokkal tölti az idejét ahelyett, hogy csak a plafont vagy a szemközti falat bámulná. – reagált rá.

Áúcs. Most szóltál be éppen… pontosan a szemközti falat bámulom. – írtam neki, s kezdtem érezni, hogy ahogy elkezdtem vele beszélgetni valahogy kezdett bennem oldódni az idegesség, úgy valahogy kezdett eltűnni belőlem.

Sajnálom. Miért nem próbálsz meg aludni? Számolgass báránykákat vagy… vintage cumisüvegeket, az lenne igazán a te asztalod, nem? – mikor ezt felolvastam konkrétan fel kellett nevetnem, s olyan tényleg jó ízűen kacagtam, de muszáj volt befognom a számat az egyik kezemmel, ha nem akartam felverni Roy-t álmából. Ez jó volt, nagyon. Figyelmes.

Igazán figyelmes vagy. Sosem voltam jó matekból, ez a számolgatós dolog nem jön be nekem. – reagáltam mégis az egészre.

Furának fogok hangzani, ha azt mondom, hogy én szerettem a matekot? – írta.

Egy picit… talán. – beharaptam inkább az ajkamat, csakhogy ne kezdjek megint nevetni. Korrepetálhatnál engem. – dobtam fel egy abszolút random, s felesleges ötletet.

Akkor a szombati főző suli mellé még dobjunk be egy-két matek órát? – érdeklődött.

Ennyire szeretsz tanár bácsi lenni? Amúgy meg… főző suli? Inkább ötlettalálkozási órák, nem? – fogalmaztam meg inkább kicsit másképp az ő szavait.

Micsoda alkudozási hajlam van a kisasszonyban… ám legyen. Ötlettalálkozási órák. Akkor jössz most szombaton is? – kérdezte.

Akár most azonnal is. – abszolút gondolkozás nélkül írtam le ezt a választ, s csak akkor jöttem rá, hogy mit is írtam, mikor már elküldtem, s úgy olvastam.

- Hupsz. – jegyeztem meg hangosan, de minél többet volt a fejemben, annál jobban kezdett tetszeni, most már csak kérdés, hogy ő mit válaszol.

Legyen. – s azt hiszem valóságosan meglepődtem, mikor ezt a választ kaptam tőle. – U.i.: Ámde hó tegnap óta nem olvadt el, s úgy tudom, te ezt nem szereted… illetve, nincs késő neked már ilyenkor egyedül kószálnod az utcán? – miért kell mindenkinek jobban aggódnia nálam, s nem az, hogy felelőtlen lennék, egyszerűen néha túl sok(k) az aggodalom körülöttem.

Beszéltem a Télapóval… kölcsönadja a szánját. No meg segít kisurranni, ahogy ő maga szokott. – a kisurranás résznek tényleg örültem volna, belegondolva a teljes néma mozgásba.

Azonnal levetettem lábaimat az ágy szélén, s automatikusan takartam ki magamat. Fel kellett öltöznöm jó melegen, néhány pillanat alatt, s úgy itt hagynom ezt a helyet, hogy az senkinek se tűnjön fel. Tekintve amúgy, hogy Roy valószínűleg olyan mélyen alszik, mint valami téli álmot alvó medve lesz esélyem.

Szóval a kéményen keresztül távozol… s úgy érkezel is? – kaptam az újabb üzenetet, mikor már a csuda kis hótaposómat húztam magamra. Ha a bundámban úgy néztem ki, mint egy jeges maci, akkor most ebben a kötött pulcsi, s felette téli módban elkészített barna gyapjú/irha kapucnis poncsó azt a mutatja, hogy jelenleg egy eszkimó vagyok. v

Nem tudhatod. – pötyögtem neki utolsó üzenetemet egyelőre, majd eldugva zsebembe telefonomat halkan közelítettem meg az ajtómat.

Mintha betörő lennék a saját lakásomban úgy tettem meg minden lépésemet… csakhogy annyit változtatva a helyzeten, hogy talán én most valamiféle kitörő vagyok. Fura.

Csend volt a házban, s sikerült nem, mint egy kecses kiselefánt átszelnem a nappalin, szóval nem sikerült felkeltenem Roy-t sem. Még az ajtót is sikerült úgy kinyitnom, hogy nem csaptam vele felesleges zajt. Csakhogy abban a pillanatban, hogy azt kinyitottam egy igazán kellemesen arcomba vigyorgó Ash-sel sikerült találkoznom… kezében tartotta a kulcsát, mit kapott kölcsönbe, csakhogy az ajtó kinyitásáig nem jutott el.

- Szia. – halkan felkuncogva köszönt nekem. Látszott rajta, hogy ivott, s talán nem is keveset. Meglepően hamar visszaért, tekintve hogy éjfél lesz lassan.

- Szia. – köszöntem neki, s agyam már azon pörgött, hogy ezt a kis bakimat, miszerint pont most futottam össze a hazaérkező illuminált állapotú haverunkkal hogyan is tudnám kijavítani.

- Te meg hova tartasz… bébi? – zsiványan húzogatta a szemöldökét előttem, s próbált csábosan beállni, de annyira nem sikerült… szerencsére az ajtófélfa megmentette.

- Öhmm… leviszem a szemetet. – kétlem, hogy ennél hülyébb ötletet kitalálhattam volna.

- Segítsek? – komolyan gondolva kérdezett vissza.

- Ááá… nem kell. – ráztam a fejemet, s inkább a karja után nyúltam mielőtt elvágódna úgy ténylegesen. – ki szokott hajnalban levinni szemetet? – gondolkozott el, s lassacskán egymást támogatva megindultunk befele.

- Ez az új hobbim. – suttogtam neki, s megállva egy pillanatra mutatóujjamat ajkára tettem jelezve, hogy csendbe kell maradnia. – a ház többi részét hagyjuk aludni, okés? – kacsintottam rá, s neki válasza csak annyi volt, hogy egy puszit lehelt az ujjamra. Varázslatosan csillogtak a kék szemei. – szerintem neked ez most pont megfelelő hely lesz… mit szólsz? –s leültettem a kanapéra én meg elé ültem a dohányzóasztalra. Egymást néztük, én konkrétan azt, hogy nem-e lesz rosszul, vagy éppen vágódik el gondolkodás nélkül oldalra, megkezdve azt mire én nem vagyok képes… az alvást.

- Szuper. – bólintott kicsikét, majd jobb kezét kinyújtva megsimította az arcomat könnyedén letolva így a fejemről már a prémes kapucnit. – szép vagy. – suttogta, s ezt igen ügyesen, egyszerre ki tudta mondani. – kaphatok tőled egy jó éjt puszit? – pislogott úgy, mint a legaranyosabb kisfiú az óvodában, ki szeretné megkapni a legkedveltebb játékát.

- Utána lefekszel? – kérdeztem tőle halkan.

- Persze… s rólad fogok álmodni. – kacsintott, de már ekkor oly közel volt, hogy pislantása alkalmával pillái az arcomat simogatták. Kirázott tőle a hideg… majd utána attól is, ahogy hirtelenjében mindkét kezével megragadta az arcomat, s úgy csókolt ajkaimra. Levegőt alig kaptam, hisz oly hirtelen volt ez a hevesség, de testem jelzései alapján… neki tetszett, s talán lelkemnek is. A gondolkodás nélküli édes pillanatok, ez tették széppé az egészet.

- Szép álmokat neked. – szinte ajkaira suttogtam ezeket a szavakat, de tudtam nekem mennem kell… ő amúgy is pillanatokon belül kidől.

- Talán már most is álmodok. – nevette el magát, majd kicsit segítve rajta elfektettem az ágyon, ahol rögtön lehunyta a szemét.

- Örök lódító. – ráztam meg a fejemet mosolyogva miközben betakartam a pléddel mi ott volt.

- Ebben a dologban nem lódítanék… sosem…

Alig tettem meg az első pár lépést a havas utcákon már fogalmaztam a fejemben a panaszt a meteorológiai isteneknek, hogy ez kérem szépen áprilisban nem elfogadható ez az időjárás, s mondhatni petíciómmal igen jól haladtam. 

Csendes volt az utca, se emberek, se kocsik nem jártak a környéken… csakis az a fránya hó szállingózott az égből, a lámpa fényeiben tökéletes sziluetteket játszva.

- Nézz az orrod elé kisasszony. – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem. Ő volt az… Harry. Azonnal pördültem is megtekintése érdekében, s meg, mert kicsit meg is ijedtem, de mindezt sikerült úgy kiviteleznem, hogy majdhogynem elcsúsztam a jeges járdán… de ő elkapott.

- Ne ijesztgess. – jegyeztem meg neki szúrós tekintettel.

- Nem volt szándékomban. – rázta a fejét kedvesen.

- Épp hozzád indultam… s a te pékséged arra van. – mutattam el még az utcán távolra, most már azt hiszem sikerül megállnom a saját lábamon.

- Komolyan? – csipkelődött kedvesen… ott volt a zsiványság a szemében.

- Ühüm. – bólogattam neki, s karjaimat összefontam mellkasomon pocakom felett. Ez a poncsó volt talán az első olyan ruhadarabom, mi nem kifejezetten emelte ki a változó alakomat, kicsit fura is volt. Legyen mentségére, hogy ezzel ellentétben igazán meleg, s ez a funkciója most fontosabb volt mindennél. – de te úgy látszik már nem vagy ott. Miért? – kérdeztem rá kíváncsian.

- Mert eléd jöttem. – kacsintott, s egy kicsit hátrébb lépett ő is. – Meg mert van egy meglepetésem… - s ekkor nem csak távolabb lépett, de látóteremből arrébb is, hisz ha eddig nem is vehettem észre, de most megtehettem… széles vállaival, s hátával, mondhatni egész testével egy szánkót rejtegetett maga mögött.

- Azta… wow. – kaptam a számhoz, s úgy mosolyogtam, mint egy kisgyerek. – ezt… hogy? Meg mi? Miért? – értelmetlen kérdések egész nagy halmaza hagyta el a számat, de arcomról a vigyort le nem lehetett volna törölni.

- A Főnök néhány napja takarította a helye raktárrészét, s talált egy ilyen kincset… gondolta, hogy áprilisban már nem lesz rá szüksége, de ekkor az időjárás rácáfolt. – jegyezte meg.

- Szóval ez a pékség raktárában volt? – óvatosan lépkedtem közelebb hozzá elkerülve, hogy vágódjak egy hatalmasat. – Azt mégis hogyan? – nevettem fel… ez minden volt, csak éppen normális nem.

- Fogalmam sincs, hogy került oda. Őszintén mondom. – ő is elnevette magát, kisfiús gödröcskéi azonnal megjelentek ajkai végében.

- Hiszek neked. – bólogattam mosolyogva, s ekkor sikerült úgy tennem mindezt, hogy levertem a fejemről a kapucnimat… amit amúgy azonnal húztam is vissza, mert nélküle fáztam.

- Azta… wow. – monda el most ő is saját esetében a meglepődés jeleit. – Akkor tényleg létezik a szőke Bambi. – jegyezte meg.

- Nem láttad az előbb, amit a jégen műveltem? Csak hű voltam a szerepemhez. – kuncogtam fel szememet forgatva.

- Hirtelen jött váltás… de jó. Egészen tetszik. – mondta.

- Ohh… köszönöm a bókot. – sütöttem le a szememet, s némileg örültem, hogy a kapucni, s prémje volt akkora, hogy még kicsikét takarták is a fejemet. – de amúgy… ez a szánkó miért is? – kérdeztem tőle.

- Engem hívott a Télapó, merthogy nem tudott téged elérni, hogy valahol fennakadt az ő szánja, de ezt kölcsön tudná adni… ha szeretnéd. – vázolta a helyzetet kifejezetten sajátos stílusban.

- Éjszakai szánkózás? – lepődtem meg, s hirtelen már egyáltalán nem is voltam fáradt.

- Ha van kedved. – billentette oldalra a fejét mosolyogva. – Így talán kicsit elfogadhatóbbá lehet tenni ezt a fura időjárást. – tette hozzá.

- Vidámabbá ez már biztos. – bólogattam hevesen, s ajkamba haraptam belegondolva abba, hogy mikor is ültem én utoljára ilyenen… nagyon régen. – Mit szólsz egy kő-papír-olló versenyre ahhoz, hogy eldöntsük kié az első kör? – vetettem fel az ötletet. – Aki nyer, az ül bele.

- Legyen. – lépett pontosan elém, s jobb öklét az enyémmel egy szintbe helyezte.

- Kő-papír-olló. – mondtuk egyszerre, s míg ő ollót mutatott, én addig papíroztam.

- Nyertél. – nem voltam szomorú, dehogyis lettem volna az, s a szánkóhúzó feléért nyúltam volna, de ahogy lehajoltam érte, Harry egy mozdulattal elérte azt, hogy én már a szánkó ülésében üljek. Mondhatni kicsit meglepődtem.

- Azt hitted, hogy engedtem volna, hogy azon erőlködj, hogy engem húzz ilyen állapotban? Nem-nem. – hajolt le hozzám, hogy arcunk egyvonalban legyen.

- Aljas csaló. – vágtam rá rögtön, s mintha durciznék szorítottam össze ajkamat, s ráncoltam homlokomat.

- Kiengesztelésképpen hoztam forró csokit, s frissen készült sütit a pékségből. – mondta zsiványan.

- Hmmm… - csillant fel a szemem hirtelen, nem mintha valóságosan megharagudtam volna rá. -… alkuképes vagyok. – jegyeztem meg félvállról.

- Rögtön gondoltam. – bólintott, s még közelebb hajolt hozzám, majd észrevettem, hogy tette mindezt azért, hogy a mögöttem lévő kis székről elővegye a termoszt és a kis zacskót, mi rejtette a finomságokat. Azokat a szánkó elejére tette, távol tőlem.

- Most akkor nem is kapom meg? Milyen alku ez? – húztam fel jobb szemöldökömet.

- Mondjuk például olyan, hogy… először megülsz normálisan ebben az egészben, utána megkapod a dolgokat. Mit szólsz hozzá? – az alku alakítása továbbá is folyt.

- Hmm… lehet róla szó. – adtam be a derekamat, s úgy tettem ezután, ahogy ő kért. Rendesen hátracsúsztam ebben az egészben, a kis székrészbe pontosan beilleszkedve, s hagyva, hogy a mögöttem, s mellettem lévő pokrócot rám, s körém csavarja. 100%osan be voltam biztosítva.

- Így ni. – tette a kezembe ekkor már a termoszt, s a sütiket.

- Úgy érzem magam, mint egy gyerek… mintha úgy 5 éves lennék, s nem mintha majdnem 25. – jegyeztem meg neki.

- Nyugi… nem mondom el senkinek. – nevette el magát, s megfogva a húzó kötelet a szánkó elé állt. – Indulhatunk kisasszony?

- Ez a szán is tud repülni? – kíváncsiskodtam abban a pillanatban, mikor meghúzta először, s csúszni kezdtünk. Közben persze felsikkantottam egyszer, mert annyira meglepett a dolog.

- Majd meglátjuk kisasszony, majd meglátjuk…