Yes II. (Sebastian Stan)

Sziasztok kedveskéim! Tudom a szokásosnál egy kicsit többet kellett várni az új olvasnivalóra, de remélem, nem haragudtok rám annyira! Most éppen a Yes novellafüzérem második részét hoztam el nektek! Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket! Csodálatosan szép hétvégét Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kiről szól? Sebastian Stan x barátnője

Szavak száma? 3536

Ez a Yes novellafüzér II. része. Az I.-t ITT olvashatjátok.

(A két novella nem függ össze, mindössze egy bizonyos pontban, de ha elolvassátok ezt a részt rá fogtok jönni, hogy miről is beszélek… ráadásul a cím is sokat sejtet).

Szerettem a munkámat, ez tény volt. Végül is ki panaszkodna akkor, amikor gyerekkori vágyát teljes mértékben valóra tudta váltani? Meglehet sok-sok évvel ezelőtt úgynevezett „gyík” voltam a többiek szemében, a fura lány, de ez engem sosem zavart. Egyáltalán nem. Ezek a címkék valahogy nem voltak hatással rám. Ha nem találtam meg a társaságot az embereknél, akkor a könyvekben ott volt minden vágyamra a válasz, s ha éppen nem így volt, akkor reménykedtem, hogy egyszer majd én megtalálhatom a meg nem válaszolt kérdésre a megfelelő választ. Már valahol általános iskola környékén tudtam, hogy én csillagász szeretnék lenni, s valóságosan minden erőmet ebbe fektettem… s lám tessék, itt vagyok. 30 évesen az ország legnevesebb csillagkutató intézetének egyik projektmenedzsere vagyok New Yorkban, ami bárhonnan is nézve egy igazi álom.

S az is tény volt, hogy munkám mellett nem panaszkodhattam egyáltalán a magánéletemre sem ugyanis 3 éve volt már, hogy párkapcsolatban éltem a világ számomra legvonzóbb emberével Sebastian Stannel. Érdekesség az, hogy a munkámnak köszönhetően találkoztam vele, hiszen azért hiába hatalmas ez a New York városa mégis világsztárokba nem botlik minden nap az ember, én velem legalábbis nem történt ez meg… mondjuk, meglehet azért is, merthát a munkámnak éltem, de ez egy másik történet.

Sebastian és teljes filmes csapata éppen egy több hónapos külföldi forgatási helyszínére indult 3 évvel ezelőtt, amikor is az indulásuk előtti napokban úgy vélték, hogy ha igazán meg akarják érteni a filmet, akkor nem csak eljátszaniuk, kell a karaktereket, hanem bele kell merülniük az őket körülvevő környezetbe. S mivel vérprofik mindannyian a munkájukban teljes, s talán kielégíthetetlen tudásszomjjal érkeztek hozzánk. Így került egy csapat „A listás” színész a központunkba bemelegítésként, csapatépítő tréningként a The Martian – Mentőexpedíció forgatása előtt, mielőtt indultak volna Magyarországra forgatni. S ki tartotta nekik a teljeskörű, egész napos körbevezetést? Én.

Ekkor ismertem meg őt. Legvadabb álmaimban sem mertem volna belegondolni, hogy látogatásuknak ekkora hatása lesz az életemre, s lám most itt vagyok, s Sebastianre mint páromra gondolhatok. Korábban, s utánuk is többször előfordult, hogy neves látogatóink érkeztek, de azóta sem volt egy olyan ember, akin mint laikuson ekkora élvezetet, s csodálatot láthattam volna, amikor előadást tartottam nekik, vagy éppen körbejártuk a komplexumot, mint akkor rajta. Mint egy kisgyerek úgy csüggött minden egyes szavamon, kollégáim szavain. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ki is ő, s a világ legszerényebb embereként, hatalmas érdeklődéssel hallgatott minket. Talán ezért sem lepett meg, hogy másnap visszatérő vendég volt a nyíltan látogatható múzeum részlegen, amikor is véletlenül belebotlottam egy megbeszélésem után. S ami ezután történt az már szinte történelem… ő próbálkozott, én visszautasítottam… egy jó néhányszor. De ő kitartó volt, nagyon kitartó. Még az sem zavarta, hogy egy óceán, s jónéhány ország volt közöttünk. Talán ez volt az, ami végül kiérdemelte nálam az elismerésemet. Nem adta fel. Mikor pedig újra New York aszfaltját taposta elnyerve igenemet elvitt első randinkra. Azóta pedig 3 év telt már el.

- Lia… minden elő van készítve a jövőhétre? – álltam meg egy zártkörű megbeszélés után az asszisztensem asztala előtt… minden erőm abban volt, hogy kedvesen, s barátságosan mosolyogjak rá, de valahogy az utóbbi napokban nem éreztem azt, hogy ezt hitelesen össze tudtam hozni. Nem tudtam mi volt velem… olyan volt, mintha merültek volna az elemeim. Talán. Viszont a tőlem telhető legjobbat próbáltam mutatni a környezetem számára, hiszen ők tehettek a legkevésbé erről az egészről, s nem akartam rájuk is rányomni ezt a semmi kedvet. Szerettem jó kapcsolatot ápolni a munkatársaimmal, s ezen most sem akartam változtatni.

- Minden számolás, s tervezet az asztalodon T/N! – bökött az irodám felé fejével, viszont az ő arcán a mosoly őszintén valós volt… mármint rendesen látszott hogy boldog volt. Vagy izgatott? Most nem igazán tudtam ezt megmondani. Lehet csak a némi érzelmi kábultságom miatt nem tudtam megállapítani, hogy mi is ez a különös érzésem mosolyával kapcsolatban. Nem baj.

- Szuper!- bólintottam, majd indultam is az irodám felé, amikor is eszembe jutott valami. – Figyelj Lia… ha befejezted annak az anyagnak az átnézését mehetsz is haza, innentől kezdve már megleszek egyedül!- egy apró kedves gesztussal hosszabbítottam meg fiatal asszisztensemnek ekkor a hétvégéjét, hiszen láttam, hogy min dolgozik éppen, s tudtam, hogy annak befejezése alig több mint további 5 percet vesz majd igénybe.

- Oh… köszönöm!- csillant fel a szeme, s visszafordulva utamra most már egy halovány, de valóban őszinte mosoly ült. Habár kis apró kedvesség volt, viszont ténylegesen felesleges lett volna itt tartanom, így nem telt semmibe elengednem hamarabb. A főnök én vagyok, szóval… megtehettem.

Amikor viszont éppen leültem volna a székembe a mappák felett egy kézzel írt kis cetlit véltem felfedezni a következő sorokkal:

Kint is vagyok, bent is vagyok

A szobádnak napfényt adok,

Ám amikor este eltakarnak,

Reggelig nem láthatsz ki rajtam.

- Ablak. – ejtettem ki halkan magamban az apró megfejtést a találós kérdésre, s automatikusan sétáltam afelé. Már csak a papírra vetett betűit felismerve is kellemes érzés futott végig a testemen. Elmosolyodtam. Viszont arra nem számítottam, hogy milyen látvány fog várni az ablakban… hiszen azon kipillantva megláthattam őt. Őt, aki mellől a mai reggel még nekem is fájt kikelni az ágyból. Integetett, s én visszaintegettem neki, majd nem is igazán gondolkozva kaptam kezembe telefonomat, s hívtam őt azonnal.

- Te meg mit keresel itt? – bukott ki számon, mire láthattam, hogy majdnem kiesik a szeme miközben a drámai meglepődését játszotta előttem. Az igazság az, hogy nem igazán szokott értem jönni, meg úgy alapból megjelenni a munkahelyemen. Fura volt ez az egész, vagyis legalább nem mindennapi.

- Inkább kit. – javította ki szavaimat, s feltolva szemüvegét homlokára, engedte láttatni, hogy rám kacsintott.

- Tudod, hogy még dolgozok. – ráztam a fejemet elképedve, de azért látványa mégiscsak mosolyt csalt ajkaimra.

- Oly nagy bűn meglátogatni a barátnőmet a munkahelyén, a szabadnapomon? – tette fel a kérdését hunyorogva, miközben lebiggyesztette ajkait. Néha elgondolkozok, hogy valójában 35 éves-e. – Ráadásul amúgy is… péntek van.

- És? – tettem fel a kérdést meglepődve. Jól tudta, hogy nálam nem igazán létezik az a kifejezés hogy „hétvége”… nem mintha amúgy nála létezne, szóval nem is értettem ezt az indokát.

- Legalább lejössz üdvözölni? – s idelátszott, hogy tovább biggyesztve ajkait elveszett kiskutya szemeit is kezdte bevetni. Zsivány volt, mit ne mondjak.

- Most engedtem el az asszisztensemet szóval… 5 perced van. – jelentettem ki, majd mikor láttam, hogy a levegőbe csapja ökleit fejemet rázva le is tettem a telefont majd indultam meg feléje. Szinte még visszhangzott a fülemben az „5 perc alatt is csodákat lehet tenni” félbeszakított mondata. Hihetetlen volt ez az ember.

Mikor kiléptem az épületből éreztem, hogy szívem igazán megdolgoztatja testemet. Az igazán közelebbi látvány, ami fogadott több mint lenyűgöző volt ezt el kellett ismernem. Ismeretlen, fekete kocsijának hátuljának dőlt keresztbe tett lábakkal, miközben kezeivel megtámaszkodva hagyta, hogy kellemesen feszüljön rajta bőrkabátja.

- Szép délutánt Miss 5 perc. - magyarázott nekem mikor már elé értem, s két lábára állva derekamat simította meg.

- Vicces. – forgattam a szememet, de valahogy mégis örömmel fogadtam, amikor ajkaimra lehelt egy csókot, de kezeinek megálljt kellett mondanom, ahogy éreztem, hogy nagyon nem akar elengedni. – A munkahelyemen vagyunk Sebastian. – néztem rá szúrós tekintettel.

- Jól van… jól van. – bólintott egyetértően, s derekam helyett inkább már csak a kezemet tartotta ujjai között. – Hogy is van az, hogy az asszisztensedet elengeded pénteken, te pedig még a barátod számára is csak 5 percet szánsz? – kérdezte meg kíváncsian incselkedve velem.

- Kérlek szépen… a felelősség az felelősség… a munka pedig munka. Ha nem végzem el, akkor csúszni fogunk… amit nem szeretnék, senki sem szeretné. – ráztam a fejemet.

- Értettem főnökasszony. – bólintott. – Kiélvezem hát akkor azt az 5 percet, amit kaptam. – mondta.

- Például elmesélheted, hogy mi ez a kocsi itt… - mutattam az ismeretlen darabra, amit feltehetőleg idáig vezetett, aminek kulcsát ujjai között pörgette. 

A kép Sebastian IGjéről származik

- A Jaguar csapata meglepett vele egy próbahétvégére… - simogatta meg a fekete szépséget büszkén. Látszott rajta, hogy igazán örült ennek a dolognak. -… szívesen elvinném benne egy körre a barátnőmet, de azt hiszem… ez váratni fog magára.

- Nagyon jól hiszed. – bólintottam egyetértően, s megsimítottam kicsikét borostás arcát… mint egy igazi házikedvenc arcát úgy simította tenyerembe.

- Lehet, későbbiekben befektetek egy ilyen csodába. – ismerte el gondolkozva.

- Nyilván szívem vágya lenne, hogy egyszer kapjam a hírt, hogy száguldozásod közben felcsavarodtál egy fára… - forgattam a szememet rosszallóan.

- Tudod, hogy mennyire óvatos sofőr vagyok. – ellenkezett velem.

- Tudom? – kérdeztem vissza majdnem elnevetve magam. – Ki törte össze majdnem magát az Amerikai Kapitány film forgatása alatt, amikor a motorral bűvészkedett? – vontam kérdőre, tudtam, hogy most kifejezetten nekem van igazam. Jogos volt az aggodalmam.

- Legalább próbáld ki, hogy milyen kényelmes… komolyan. Kérlek!- kulcsolta össze ujjainkat, s húzott kissé az anyósülés felé. – Ennyi talán még belefér az 5 percembe… - terelte nagyon tudatosan az előbbi témát.

- Oh, te… - ráztam a fejemet, s tudta, hogy most nem fogok tudni nemet mondani, s már nyitotta is az ajtót előttem. Beülök, megdicsérem, hogy milyen jó és megyek is vissza. Ez volt a tervem. Amint lehuppantam a bőr ülésbe szinte egy másvilágban éreztem magam, olyannyira beleolvadtam a puhaságba. Lehunyva pár pillanatra szememet, hátrahajtottam fejemet, s már csak azt hallottam, hogy csattant valami, ez volt az ő ajtója.

- Ugye hogy milyen kényelmes? – kérdezte, s kezei itt már bátrabban csusszantak a combomra.

- Ühüm… - mondtam szinte lebegve a kényelemben.

- Jó… mert élvezheted még egy ideig. – jelentette ki mire azonnal kipattant a szemem, s hallottam, hogy valami kattant is ekkor. A központi zár. S mielőtt bárhova mozdulhattam volna már a motor is indult, s a kerekek is gurultak alattunk.

- Sebastian! – néztem rá mondhatni kezdeti mérgességgel miközben ő már kötötte is befele magát, miközben ügyesen kiállt a parkolóból és kezdett kihajtani a többi kocsi közül.

- Tudod… jobb lesz, ha bekötöd magad… nem szeretném, hogy bajod legyen. – játszotta ki ellenem saját aggodalmamat.

- Mi az Isten Sebastian? – vontam kérdőre. – Hova indulsz? Mi? Állj meg! Hallod? Nekem vissza kell mennem… kb. most!- mondtam neki, de szerintem őt, egy cseppet sem izgatták a szavaim.

- Mi lenne, ha nem mennél vissza? Összedől-e az épület? – kérdezte, s könnyedén kapcsolódott be ekkor már a kocsik forgatagába a szokatlanul sok kocsit felvonultató kétsávos úton. Végül is péntek volt… ez nem értem miért lepett meg.

- Tudod, hogy ez nem vicces, ugye? Kérlek Sebastian! – próbáltam ésszerűen megvilágítani neki hogy nekem ez tényleg nem szórakoztató.

- No és azzal ugye te is tisztában vagy, hogy az sem vicces hogy olyan kimerültnek látlak az elmúlt hetekben, mint amilyen most vagy? – összeráncoltam homlokomat, s mondtam volna neki valamit, de ő megrázta az ujját előttem, s elnémított majd felém fordult, ahogy épp megálltunk egy piros lámpánál. – És bármennyire is próbálod titkolni engem kedves nem csapsz be… - rázta a fejét. - … ismerlek T/N.

- Sebastian… - orrnyergemet kezdtem annak érdekében masszírozni, csakhogy elkerüljem azt, hogy teljesen kikeljek magamból. Nekem erre nem volt időm, se hangulatom. Jövőhét kedden fontos prezentációnk volt a befektetők előtt, s muszáj volt azon dolgoznom egész hétvégén. A tökéletes sem volt elég akkora. Afelett kellett lennünk. Sokkal.

- T/N… - kapta el kezemet, s fogta ujjai közé. - … tudom mire gondolsz… de felejtsd el kicsit. Okés? – s ajkaihoz emelte kézfejemet.

- Hogy felejtsem el Sebastian? – nevettem fel kínosan.

- Tudom, hogy fontos ez a prezentáció számodra, de nekem meg te vagy fontos… a legfontosabb. – nézett mélyen a szemembe. – Mellesleg a héten többször beszéltem Liaval… tudom, hogy minden tökéletesen fog sikerülni. Hetek óta ezen dolgoztok, s minden a legnagyobb rendben van.

- Te beszéltél az asszisztensemmel? Miért? – kérdeztem vissza rögtön.

- Ha szeretnéd tudni pontosan azért, hogy szabad-e elrabolnom a barátnőmet egy hétvégére… s hogy segítsen egy kicsit megszervezni az egészet. – ismerte el köntörfalazás nélkül.

- Ezt az egészet? Hmmm?

- Tekintve, hogy azt mondta, hogy mindennel készen vagytok, bőven tökéletesen zöld utat kaptam afelől, hogy elrepítselek egy kikapcsolódó hétvégére… ahol semmi dolgod nem lesz. Semmi. – ismételte meg a megerősítés kedvéért az utolsó szót.

- Ki fogom rúgni Liát. – jelentettem ki azonnal.

- Dehogy fogod. – kacagott fel.

- Na, majd meglátod! – néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Úgysem fogod. – rázta a fejét, s vezetett tovább könnyedén, figyelve az útra is, s rám is.

- És tényleg nem fogom… - jegyeztem. - … ellenben tudod, hogy ez emberrablásnak számít, ugye? Fel is jelenthetnélek. Valószínűleg kaphatnál érte néhány hónap börtönt. – gondolkoztam a realitás talaján.

- Gondold el mennyire reális lenne az… - mosolygott zsiványan, majd kicipzározta a kabátját, s mikor megláttam a pólóját elég nehezen tudtam magamban tartani a véleményemet. A röhögésemet.

- Te most komolyan egy „I love NASA” - s pólóban jöttél hozzánk, a csillagászati központba? – bújtattam arcomat a tenyerembe.

- Igen!- bólintott büszkén, de szeme sarkában a nevetés már ott volt neki is.

- Hogy te mekkora gyerek vagy… te jó ég… buzgómócsing.

Innentől kezdve pedig már nem igazán tudtam mit tenni az egésszel. Hacsak nem akartam bemutatni egy jelenetet a Mission Impossibleből (habár ezt nem nagyon értettem, nem igazán vagyok az a filmes személy), ahogy mondta Seb, akkor egyszerűen csak nyugton kellett maradnom addig, amíg meg nem érkeztünk a célunkig. Amit nyilván nem mondott el, s aminek én nyilván nem örültem. Nem szerettem a meglepetéseket. Nagyon nem.

Egy laza 4 óra kocsikázás után, aminek az első 2 óráját még mondhatni nem igazán felnőttesen, duzzogva töltöttem megérkeztünk végül a célunkba, Provincetownba ahol egy óceánra tekintő fogadóba költözhettünk be. A világtól egészen elzárva, csak mi s az óceán hangja voltunk ezen a világon. Nem akartam beismerni hangosan, de ez a hely maga a mennyország volt. Őszintén.

- Nem fogod ugye bevallani, hogy tetszik neked ez az egész? – kérdezte Sebastian miközben a teraszon feküdtünk a kétszemélyes napozóágyunkon a sötét éjszakában, s csak az óceán hangját illetve az azzal keveredő tűz ropogását hallhattuk. Olyan békés volt ez, olyan nyugodt.

- Talán holnap… - nevettem fel halkan, s lehunytam a szemeimet, s mikor újfent kinyitottam azokat akkor őt már szorosan mellettem találhattam, arcával felém hajolva.

- Mi lenne, ha én ezt ma szeretném hallani? – kérdezte, s szavaival egyidejűleg már pólóm alatt járt keze.

- Mégis mire gondol Mr. Stan? – kérdeztem ártatlanul, mintha nem tudnám, mire készül.- Mi tetszene nekem? – érdeklődtem.

- Segíthetek esetlegesen feleleveníteni az elképzeléseit…- mondta, s ezzel a mozdulattal teste már testem felett volt, s egy könnyed mozdulattal tolta fel pólómat s ajkaival már bőröm ellen harcolt.

- Még mindig tudatlan vagyok… - ráztam a fejemet a párnába nyomva, mire ő egyszerűen tolta le csípőmről nadrágomat, s ahogy húzta le rólam azt, ajkai úgy kényeztették bőrömet apró csókokkal. Mindenhol. – Sőt az igazság az, hogy valószínűleg semmit sem tudok. – ismertem be, s éreztem, hogy testem mindössze rá vágyik. Semmi másra. Csakis rá.

- Készségesen segíthetek önnek emlékezni… Miss 5 perc. – direkt nem hagyta el ezt a becenevet, egész délután ezzel húzta az agyamat. – Meglehet, pontosan 5 percem van magára. – bújt vissza ajkaimhoz, mire nyilván farkasszemet néztem vele. Lábaim között feküdt, nem igazán akartam elengedni innen.

- 5 perc? Képes vagy rá? – kérdeztem tőle, tudva hogy igenis kihúztam a gyufát. Szemében a tűz igazán felcsillant, sőt inkább berobbant az.

- Ohh te… ezért még megfizetsz. – mondta zsiványan, s ajkaimra lecsapva oly mohón falta azokat, hogy levegőhöz is alig jutottam. – Dehogy tudd… az 5 perced után… 555 percért fogsz könyörögni. – s ujjai szép lassan az alsóm felé… s alá tévedtek be kicsit sem ártatlanul.

- 5555 percért… - haraptam ajkamba, s éreztem, ahogy gerincem ívbe rándul az ujjai hatására. Szó szerint csillagokat láttam tőle.

Az igazság az, hogy el tudtam volna képzelni így az mindennapjaimat. El tudtam volna viselni az óceán látványát, s a csendességet az ő társaságában. De hát a munkámat nem adtam volna fel semmiképpen sem. A tudásvágyam, a végtelen iránt való kíváncsiságom a szenvedélyem volt, s ezt itt sem tudtam letagadni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kis házunknak volt egy tökéletes kilátással rendelkező olvasószobája, s rögtön tudtam, hogy amikor Sebastian előtt felkeltem a kávémmal együtt gubództam be az olvasó ablakba, ahova rengeteg könyvet pakolgattam össze, szinte várfalat építve magam köré. Áldottam az eget, hogy gyorsolvasó voltam. Az már más dolog volt, hogy néha rosszul éreztem magam, hogy néhány könyvet ki kellett hagynom, mert egyszerűen még így sem volt időm rájuk… de most reméltem, hogy minél többe nézhetek bele, hacsak egy kicsit is. Nem akartam egyik szépséget sem kirekeszteni. Gyönyörű, régi darabok is voltak itt, mindenféle témában, s én próbáltam nem nagyon válogatni… nyilvánvaló volt, hogy némelyiknek kifejezetten a gyönyörű kötése ragadta meg a tekintetem, de hát ez volt a különös szenvedélyem. Nem tudtam nemet mondani egy gyönyörű régi darabnak. Volt bennük valami varázslatos.

Teljesen elmerültem a papírra vetett szavak bűvkörében, s szinte észre sem vettem mikor Sebastian belépett a szobába. Éppen csak azért tűnt fel, mert letettem egy könyvet a kezemből, s egy másikért nyúltam… az egyik legszebbért.

- Mondjam azt, hogy meglepődtem? – kérdezte, s közelebb hajolva csókot lehelt az ajkamra. Nem semmi reggeli látvány volt, mit ne mondjak. Könyvek és életem szerelme egy ilyen csodás helyen. Kell ennél több a lelkemnek? Nem hiszem. – Miféle reggeli könnyed olvasmányok ezek? – kérdezte szórakozva, s felemelte azt a könyvet, amit épp letettem. – Ohhmm… Kvantumfizika a mindennapjainkban. Igazán érdekes… épp tegnap fejeztem be jómagam is. – mondta, mire csak hunyorogva ráztam a fejemet. – Egy abszolút könnyed olvasmány így egy pihenős hétvégére… - folytatta.

- Tényleg érdekes. – nevettem el magam, s a következő után nyúltam most már tényleg. – Régóta álltál ott? – kérdeztem tőle, sajnáltam, hogy nem vettem észre, de egyszerűen magába szippantott a könyv. Ez van.

- Ugyan kérlek… - legyintett, s szemében valamiféle ismeretlen különlegesség csillant meg. 3 év alatt elég jól megismerhettem már őt, de valahogy ilyet még sosem tapasztaltam nála… fura volt.

- Minden rendben? – kérdeztem.

- Persze… - bólintott. – Nem csodálhatom így reggel a könyvmoly barátnőmet? Igazán kellemes látvány, mit ne mondjak… - mosolyodott el, majd elkapta a bögrémet.

- Újra töltés? – érdeklődött.

- Te sem vagy rossz látvány. – kacsintottam s megsimítottam a bőrkötéses könyvet. – Ígérem ez az utolsó, amibe belelesek… de egyszerűen vonzotta a tekintetemet, s nem hagyhattam ott a polcon. Azt sem tudom, miről szól… - vallottam be, s hallottam, hogy léptei távolodnak, elhalkulnak miközben én meg nyitottam a könyvet. Még szerencse, hogy ölemben tartottam ezt a szépséget ugyanis mikor megláttam benne a betűket biztosan kiejtettem volna ujjaim közül. Kézzel írott szavak voltak benne. Az ő írása, az ő szavai. A torkomban kezdett dobogni a szívem, s konkrétan éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem. Sosem voltam az a romantikus lány típus, de ez… ez egyszerűen a lelkemig hatolt.

- Ennyire rossz? – tért vissza, s rákérdezett a könnyeimre. Jól tudta, hogy mi van a kezemben. Nagyon jól tudta. Sőt gyanítom okkal csak akkor lépett be mellém, amikor már ez volt a kezemben. Te jó ég! Soha nem kaptam szerelmes levelet fiútól. Sosem. S most pedig… itt volt a kezemben egy könyvben a világ legszebb soraival rendelkező darab. – Shhh… - csitítottam el őt, mire ő is, de én is elnevettem magam halkan… – Tetszik az író stílusa… - pillantottam feléje egy pillanatra, amikor éppen lapoztam. S ekkor viszont teljes mértékben elnémultam. Az hogy remegni kezdtem az nem volt enyhe kifejezés. – Te jó ég… - gyengültek el az ujjaim, a szimpla lapokat nem tudtam már tartani… de nem is voltak azok már olyan szimplák. Oldalra fordulva pedig azt láttam, amire nem voltam felkészülve… Sebastian fél lábra ereszkedett mellettem.

- T/N…. tudom, hogy sosem szeretted a nyálas, romantikus dolgokat, s ez az egyik legkedvencebb dolgom benned, amellett hogy te vagy a világ legokosabb s legszexibb nője a világon, emellé nem fér kétség. S azt szeretném, hogy a világ felé irányuló kíváncsiságod sose csillapodjon, s hogy ha engeded, szeretném ha ebben társad lehetnék… örökkön örökké. Tudom, hogy sokat kérek, de nekem te vagy a végtelenem, s szeretném, hogy ez, ami köztünk van, sosem érne véget… tehát… - nagyot nyelt, majd óvatosan vette ki ölemből a könyvet, aminek a következő lapja nem közönséges lap volt, hanem egy mélyedéssel rendelkező gyűrűtartó. – T/N… hozzám jössz feleségül? – kérdezte, s bármennyire is magabiztosan mondta a szavakat, hangja mégis megremegett.

- Ohh te… - kaptam számhoz, s nem tudtam, hogy testem remegtem-e jobban, vagy a szívem dübögött-e erősebben. – Én… - nem tudtam mit mondani, egyszerűen… a beszédközpontom felmondta a szolgálatot.

- Ha… - kezdett bele… láttam, hogy ott előttem kihordott egy kisebb szívrohamot… de összetartotta magát. Édes Istenem!

Ez a kép adta az inspirációt.

- Persze, persze, persze! Igen!- válaszoltam neki, mielőtt tényleg kinyírtam volna a megváratásommal, s ekkor pedig feléje nyújtottam kezemet, hogy felhúzza a gyűrűt az ujjamra, s amint azt megtette remegő ujjakkal konkrétan nekiugrottam. Két lábra sem tudott állni, máris a földön hevertünk mindketten. – Sebastian. Stan. Örömmel. Leszek. A. Feleséged. – mondtam neki kacarászva, s minden szó után kapott az ajkára egy csókot tőlem.

- Most már tényleg nem haragszol, hogy elraboltalak? – húzott magához egyre szorosabban, s szorosabban.

- Szerintem sosem haragudtam… - vallottam be ezt neki. -… s ilyen gyönyörű könyvet sem olvastam még… - vallottam be, s már csak abba belegondolni is, hogy mennyire kreatív dolog volt ez tőle, mennyire egyedi és mennyire én… megszűntem létezni. Ez a figyelmesség. 

- Őszintén reménykedtem, hogy be fogja vonzani a tekintetedet a borító… tudom, hogy mennyire szereted az ilyen régi könyveket… abban meg szinte biztos voltam, hogy reggel itt foglak találni… nem tagadhatod le magadat, ha lehetne könyvekkel borított ágyban aludnál… s ezt is úgy csodálom benned. – simította el előre bukó hajtincsemet arcomból.

- Ami ezt illeti… - haraptam ajkamba.

- Hmmmm? – kérdezte.

- Mással is szeretnék én az ágyban lenni… - hajoltam közelebb hozzá, majd egy egyszerű mozdulattal ugrottam fel két lábra s indultam el a hálóba könnyedén elhagyva pólóját, amit kilopva táskájából reggel magamra vettem. Tudtam, hogy követni fog. Biztos voltam benne. Nem tévedtem.