Yes I. (Sebastian Stan)

Sziasztok kedveskéim! Mint ahogy azt ígértem hoztam is nektek olvasnivalót, ez lesz az a bizonyos 3 részes novellafüzér I. darabja. A történetekről tudni kell majd, hogy semmi közük nem lesz egymáshoz mindössze Sebastian karaktere és a központi téma az, ami mindegyikben megegyezik (ez ne ijesszen meg titeket, mert nem ugyanazokat a dolgokat fogom leírni háromszor, mindig valahogy másképp fogom megközelíteni őket). S hogy mi is az? A részt elolvasva rájöhettek. Remélem tetszeni fog! Várom a véleményeket majd! Csodálatosan szép hétvégét nektek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Kiről szól? Sebastian Stan x a barátnője

Szavak száma?? 2340

- Liv Derett… - ráncolta homlokát előttem Sebastian, miközben teljes nevemen szólított. Bajban voltam, tudtam nagyon jól. A lehető legbűnbánóbb kiskutyaszemeket próbáltam kijátszani ellene, de szemében ott volt az eltökéltség miszerint úgysem fog engedni elképzeléséből… elképzeléséből miszerint nem enged főzni és úgy kb. semmit sem csinálni. Rabja voltam a saját testemnek, s ezt kihasználva próbált leültetni szépen székemre a konyhában.

Minden ünnep közül a karácsony volt a legkedvesebb számomra, s ebben az évben mindezt már nem csak Sebastiannel ketten ünnepeltük, hanem hárman… a pocaklakó volt az új vendégünk. Habár még nem mutatkozott meg, hiszen 1 hónapig még én vagyok a főbérlője mégis az átlagosnál különlegesebb volt ez az időszak számunkra.  A kis családunk, 3 év együttlét után gyarapodni kezd, s boldogabbak nem is lehettünk volna ennél. 3 éve már hogy megfogtam az isten lábát ezzel az úriemberrel, de néha még a mai napig nem tudom elhinni, hogy tényleg nekem küldte őt a sors. S nemcsak mint párként, de jól tudom, hogy apukaként is a legjobb énjét fogja hozni. Már most mikor még nem tarthatja kezében a mi kis csodánkat már akkor is a tenyerén hordozza őt, közvetetten mondhatni így engem. Nem túlzok. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta ezt a hírt egy teljesen új világnézet nyílt előtte, s ha ember szeretete nőhet a másik iránt a hatalmas szerelem felett ő megmutatta, hogy ez hogyan is történhet meg.

- Sebastian Stan!- ismételtem el hozzá igazítva mondatát, egészen hasonló stílusban.

- Ki ne találd nekem, hogy karácsonyi ebédet fogsz főzni… - tette csípőre kezét, s így állt utamba.

- De Sebastiaaaaaannnn… - dünnyögtem neki, s próbáltam kifújni szemem elől az oda hulló kósza hajtincsemet. Azzal is csak szenvedtem. -… hasznavehetetlennek érzem magam… ez a kedvenc időszakom az egész évben… tudod, hogy mennyire szeretek sürögni-forogni a konyhában. – próbáltam minél hatásosabban győzködni, de látva rezzenéstelen arckifejezését egyértelmű volt, hogy egy kicsit sem hatottam meg.

- Hogy lennél hasznavehetetlen? Éppen vigyázol a legszebb kincsünkre. – tette pocakom két oldalára kezét, mit a kis említett harmadik személy örömmel vett észre, s vidáman kezdett táncikálni odabent. – Ennél fontosabb dolgot nem is tehetnél… elhiszed már végre ezt nekem? – kérdezte, s lehajolva igazán szépen kerekedő hasamhoz, felemelve pólómat érzékeny bőrömnek kezdett suttogni. – Pici baba… szólhatnál anyukádnak, hogy az apukád csak segíteni szeretne… nem akarnék én nektek semmi rosszat… de az anyukádnak pihennie kell. – „beszélgetett” a kisbabánkkal majd egy puszit nyomva hasamra az én ajkaimat közelítette meg.

- Tudod ez csalás. – hunyorogtam rá összeszorított ajkakkal. – Az orrom előtt szövetkezni ellenem… - ráztam a fejemet, s elfordultam csókja elől, de ő nem adta fel. Derekamra helyezve kezét fogott közre.

- Ohh te nőszemély… - rázta fejét, s bárhol érte arcomat apró csókokkal lehelte tele azt. Annyira aranyos volt ez, hogy felkacagva ellenkeztem játszadozva így vele… pontosan úgy, mint egy kisgyerek. -… mi lenne, ha alkut kötnénk? – kérdezte kicsit leállva játékával.

- Hallgatom Mr. Stan. – néztem farkasszemet vele, ahogy homlokát enyémnek támasztotta.

- Engeded, hogy én főzzek… - kezdett bele mire felszisszentem, látta, hogy azonnal ellent akartam mondani. - ... én engedem, hogy legyél a kuktám, de csakis itt ülve, s vigyázva magadra… majd utána, ha kész vagyunk itt mindennel, s szépen átöltözve várjuk a vendégeket, feldíszítheted a fát. – vázolta fel elképzelését, s tudta, hogy a joly jokert játszotta be ellenem, ugyanis a fadíszítés volt az egyik legfontosabb pillanata a napomnak csakhogy eddig a pillanatig szó sem lehetett róla ugyanis lábam állni is alig tudtam két pillanatnál tovább. Mostanra a plusz egy fő hordozása kissé nagyon könnyen képes volt lefárasztani, s ha ezt néha be sem akartam vallani Sebastiannek, ő jól tudta magától is. Ezért volt az, hogy az utolsó hónapomra szabaddá tette magát, szemrebbenés nélkül tűrte azt, hogy ezt menedzsere annyira nem értékelte, de ő egyértelművé tette, hogy mi mindennél fontosabbak vagyunk számára így nem igazán lehetett ellent mondani neki… már amennyiben mindenki meg akarta tartani az állását.

- Hmmm… - gondolkoztam el számhoz emelve az ujjamat. – Legyen. – bólintottam, s tenyeremet nyújtottam felé, hogy kezet rázzunk. – Legyen. – ismételtem el, majd közelebb rántva magamhoz őt a pultnak támaszkodva élveztem, ahogy ajkai az ajkaimmal táncolgatnak. – De ugye kapok rágcsát? – pislogtam rá ártatlanul, s némi segítséggel felkerültem a kissé magasabb bárszékre, ami direkt nekem volt már itt kipárnázva.

- Már elő is van készítve… - kacsintott, némi undorral majd a megkerülve a konyhaszigetet emelte elém a kis nasimat, amiből azonnal be is kaptam egyet… az egyik részéből. Nem tudom, miért történik ez, de mióta pocaklakós vagyok, egyszerűen éhezek a jégre. Igen… jégkockákra. Azokat szipogatom szüntelen, most pedig még csaptam melléjük egy kis savanyú uborkát, amit jalapeño szószba mártottam. -… továbbra is elképeszt, hogy milyen élvezettel eszed ezeket… így együtt. – méregette az arcomat, talán mintha arra várva, hogy rosszul leszek tőlük… pedig ugyan kérlek. A világ legfinomabb dolga volt ez.

- Még mindig nem akarod megkóstolni? – toltam feléje egy falat uborkát, amit még éppen nem haraptam le.

- Isten őrizzen! – utasította vissza. fejét hátravetve kacagva miközben egy kötényt kötött maga elé. Én valahogy meglehet túlságosan is gyanús hangokat adtam ki, amikor leharaptam az uborkából egy darabot miközben a szememet legeltettem rajta.

- Többször kellene viselned kötényt… - mértem végig őt amennyire tudtam. Embertelen gondolatok futottak végig fejemben. -… csak kötényt. – emelgettem szemöldökömet kajánul.

- Lehet róla szó. – gondolkozott el. Minden bizonnyal, hogy be fogom rajta hajtani ezt az ígéretét, hisz fenséges látványától nem foszthatom meg magamat… kegyetlenség lenne ez saját magammal szemben.

- Lehet hagynunk, kellene ezt a főzőcskét és csak ezt felszolgálni mindenkinek… - mutattam kis tálcámra mire Sebastiannek rögtön majdnem kiesett a szeme.

- Mérgezni szeretnél minket? – cukkolt, mire felkapva egy jégkockát felé dobtam… de még ilyen közelről sem találtam el, túl lassú voltam, ő pedig túl ügyes.

- Még a végén lefokozom a kuktámat. – kezdett fenyegetni.

- Na, azt megnézem Mr. Stan… azt megnézem…

A helyzet az volt, hogy egy vacsora elkészítése még ülve is kifárasztott… még úgyis, hogy én alig csináltam valamit, de tényleg. Egyszerűen képtelenség volt számomra fél percnél tovább koncentrálni bármire is. Süteményeket díszítettem egy keveset, zöldségeket vágtam, húst pácoltam, de egyszerűen, mint egy izgő-mozgó mozgó gyerek alig bírtam megülni egy helyben. Néha ha volt egy szabad pillanatom (vagyis mindig) akkor felkapva telefonomat, Sebastiant fotóztam, ha akarta ezt, ha nem. Egy teljes főzőműsort leforgattam vele, bármennyire is nem értékelte annyira túlzottan.  Én jól szórakoztam.

- Én elfáradtam… teljesen egészen. – lehet ezt egy kicsit túldramatizáltam, s úgy csaptam tenyerem külsejét homlokomhoz, de kit érdekelt ez? Senkit. Örömmel vettem viszont azt, hogy Sebastian készségesen segített fel a lépcsőn ugyanis feljutni szobánkba egy kisebb kihívás volt számomra.

- Azt mondod? – nézett rám gyanakvóan, majd észrevéve kezemen egy kis cukormázat arcára kentem azt.

- Hupsz kedves Sebastian… piszkosnak tetszik lenni. – ráztam a fejemet elképedve majd éppen felérve lábujjhegyre emelkedve lecsókoltam onnan őket.

- Bajba kevered magad te nő… - nézett rám figyelmeztetően.

- Mi lenne, ha mielőtt megérkeznek a többiek lezuhanyoznék….- kezdtem bele, s azt hitte hogy én ekkor befejeztem mondatomat így rögtön reagált is rá.

- Ez egy tökéletes ötlet. – bólogatott elismerően nyitva előttem az ajtót szobánkban.

- Nem fejeztem be én még ezt. – billegtettem előtte ujjamat megállva a fürdőnk ajtaja előtt, s sunyin néztem rá. – Mi lenne, ha te is csatlakoznál hozzám? S segítenél nekem… tisztának lenni. – a lehető legszendébb arcomat villantottam meg neki.

- Liv… - szólalt meg, s nem tudtam eldönteni, hogy ez beleegyezés lesz vagy lebeszélés, amikoris megcsörrent a telefonja. -… ezt fel kell vennem. Ez anya. – magyarázta s én beleegyezve bólintottam, majd hagyva őt beszélgetni besurrantam a fürdőbe s levetkőzve olyannyira elcsábított a kád látványa, hogy nem is a zuhany alá álltam be, hanem inkább olajokat nyomva a csobogó vízbe a kádban feküdtem el. Ha estére nem vártunk volna vendégeket nem keltem volna ki innen többet… soha többet. Képes lettem volna elaludni. Éppen csak az ajtó nyílására lettem figyelmes, s egy kézre mi a forró vízbe ért mellettem.

- Anyáék nem fognak ideérni… és a szüleid sem. – simogatta karomat lágyan, s én nem nyitottam ki még véletlenül sem a szememet, annyira kellemes volt ez a pillanat.

- Hogyhogy? – igazán meglepő volt az, hogy teljesen nyugodtan kezeltem ezt az infót, de egyszerűen most valahogy nem tudott felhúzni ez… egész testemet átjárta ez a nyugodtság, ez a kellemes légkör. A karácsony okkal a kedvencem, s most a lelki könnyedsége teljesen átjárta szellememet.

- Egyik repülőtérről sem száll fel gép tőlük… hatalmas hóvihar zárta be őket a városba. Már 3 órája el kellett volna indulniuk, de azt mondják nekik, hogy esélytelen hogy felszálljon bármilyen gép az elkövetkezendő órákban. Úgy sajnálom. – mondta, mire végülis csak kinyitottam a szememet.

- Majd ideérnek, ahogy tudnak… ha holnap hát holnap, ha 3 nap múlva… hát akkor… nem tudunk mit tenni vele. – tártam szét karomat, oly világbékét éreztem magamban, hogy észrevettem semmi sem tudna kizökkenteni belőle. Még konkrétan az sem hogy a családomat nem látom karácsony estéjén pedig direkt ide lett szervezve az egész karácsonyi vacsora hisz én már nem utazhattam semerre sem.

- Ki vagy te és mit csináltál az én Livemmel? – nézett rá teljesen elképedve, ahogy már elkényelmesedve ott térdelt a kád mellett. Tény és való, hogy magamat is megleptem reakciómmal… szerintem minimum lett volna más esetben, hogy kifakadok, de most „nem ment”… nem éreztem szükségesnek, s opciónak.

- A világon létező két legkedvencebb emberem már így is itt van… kérhetek többet ennél? – tettem fel kérdést mélyen a szemébe nézve, s kicsikét mozdulva pólójának nyakáért nyúltam csakhogy megmarkolva azt közelebb húzzam magamhoz. – Hmmm… talán azt, hogy csatlakozz hozzám… most már úgyis csak mi leszünk az este. – haraptam ajkamba, s invitáltam ahhoz az övéit is.

- Ennek már nem tudok ellent mondani…

Elnyújtott közös fürdőzésünk után így hát csak az egymásé voltunk, s valahogy ez még jobban elérte bennem azt, hogy kicsípjem magam számára… megérdemelte ezt a kis apróságot, hisz mérhetetlen sokat fáradozik azért, hogy minden tökéletes legyen körülöttünk, nemet nem ismerve hordoz tenyerén, ebben az áldott állapotomban még jobban.

- Mit gondolsz? – mosolyogva sétáltam lefele a lépcsőn megsimítva hasamat, miután néhány pillanatig csak a lépcső tetején figyeltem, ahogy Sebastian is kicsípve magát pakolgatja elő a karácsonyfadíszeket, s a klasszikus karácsonyi jazz zenére mozgatja testét gondolva, hogy senki sem figyeli… ohh pedig.

- Te jó ég… - a kezéből majdnem elejtette a dobozt, amikor felém fordult. -… lélegzetelállítóan nézel ki. – kapta el kezemet, s a zene dallamára simogatta feszes fehér ruhámat. – Pici baba… neked van a legszebb anyukád… mint egy angyal úgy néz ki. – beszélt ismét a hasamhoz kedvesen, s lágy táncra invitált, egyszerűen nem tudta megállni.

- Fát akarok díszíteni. – kacagtam fel, mikor kicsit megdűtött engem, nyilván nagyon óvatosan.

- Egy táncot csak megengedsz nekem, nem? – rántott vissza magához úgy hogy mögém kerülve hátulról tudott átölelni.

- Talán… - hajtottam fejemet hátra vállára, s élveztem, ahogy keze hasamon megpihenve tart engem miközben a dallamokra lágyan mozgunk.

A karácsonyfa díszítés nálam mindigis az egyik legszebb dolog volt, egyszerűen, ha már az egész házat átlengte a karácsonyi dekoráció szelleme, már csak a fa hiányzott. Örömmel készítettem is díszeket saját kezemmel is, de örömmel vásároltam is különböző szépségeket próbálva minél egyedibbé tenni a látványt. Ráadásul ez volt az első közös karácsonyunk Sebastiannel a közös lakásunkban, az otthonunkban, amit a pocaklakó lassan saját maga is megismerhet. Váratlan döntésünk volt az miszerint nem akartuk megtudni a kisbabánk nemét, de így valahogy a már amúgy is elég izgalmas várakozást még izgalmasabbá tudtuk tenni.

- Nézd csak… itt van még néhány arany gömb. – nyújtogatta hátam mögül nekem Sebastian a dobozokból a díszeket, s én az utolsó darabokat is örömmel  akasztgattam fel megteremtve a legszebb látványt mit tudtam.

- Nem is tudtam, hogy vannak ilyenjeink… - gondolkoztam el, de ez nem volt meglepő lehet kicsit túlzásba estem a díszek vásárlásakor. Lehet.

- Itt lenne az utolsó darab… - mondta, s a kezembe helyezte az említett darabot, amin ahogy ujjaim között tartottam rögtön valami meglepőt éreztem. Magam elé vonva azt, már tapintásán is érezhettem, hogy ezzel valami nincs rendben.

- Sebastian… ez szerintem meg van törve… van benne valami fura… - fordultam feléje, s mikor megláttam őt a szívem, lelkem, mindenem megállt a testemben. Sebastian Stan, életem szerelme, nemsokára érkező kisbabám apukája térdre ereszkedve várta, hogy észrevegyek valamit. Lélegzetvisszafojtva pattintottam ki ekkor a díszt… ami egyáltalán nem törött volt… sokkal inkább ügyesen rejtett valamit.

- Elisabeth Lilian Derett… - nyelt nagyot, s csillogó szemeivel figyelte reakciómat, ahogy felismerem a helyzetet. -… három éve életem legszebb pillanata volt az, amikor veled szorulhattam be abba a fránya liftbe… - nevette el magát, de látszott, hogy ideges volt, boldogságával sem tudta ezt leplezni, annyira… annyira elképesztő volt. Nem hittem a szememnek… én erre nem számítottam, tényleg nem. -… s enyém lenne a legnagyobb megtiszteltetés, s engem tennél a világ legboldogabb emberévé, ha nem csak, mint páromra és kisbabám édesanyjára gondolhatnék rád, hanem menyasszonyomként is… szóval… Liv… - küzdött a szavaival, apró remegését is könnyen láttam, ahogy óvatosan kivette kezemből a dobozt, de mielőtt bármit is mondhatott volna én elszóltam magam.

- Igen Sebastian… igen, igen, igen! Hozzád megyek!- kaptam számhoz, s keze után is.

- Fel sem tudtam tenni a kérdést. – nevette el magát elképedve, s nem ellenkezett, amikor fel akartam őt húzni, hogy velem egy magasságban legyen.

- Nem érdekel… - ráztam a fejemet, s nyaka után kapva muszáj volt megcsókolnom. -… hozzád megyek akkor is. Igent mondok, igent, igent, igent. – s minden egyes igen után adtam egy csókot a szájára. Ha ember lehet boldog… na, most én az voltam. A boldogsághormonok oly szinten kezdeték átszőni testemet, hogy éreztem pillanatokon belül szétrobbanok. Tudom, hogy sokan elcsépeltnek gondolhatják a karácsonyi eljegyzés ötletét, de nekem ilyen még véletlenül sem jutott eszembe. Ez nálam a világ legcsodálatosabb dolga volt, a karácsonyi szellem az életem,ha lehetne, egész évben lenne egy feldíszített fa a ház különböző random pontjain. A karácsonyi dalok, a sütemények pedig nálam semmiképpen sem szezonális dolgok voltak, hanem állandóak. A Grincs ellentéte voltam, a Télapó new yorki, egész éves helytartója.

- Azért felhúzhatom neked a gyűrűt esetleg? – támasztotta homlokát enyémnek miközben azt hiszem kezdtem lenyugodni.

- Lehet róla szó… - haraptam meg ajkamat, s egy lépést hátrébb lépve engedtem, hogy kezébe vegye kezemet, s kivéve az igen kreatív karácsonyfadísznek álcázott dobozból a választott gyűrűjét egy egyszerű mozdulattal tett hivatalosan is a világ legszerencsésebb nőjévé. Gyűrűs menyasszony lettem.