Testvéri... szeretet (Carter Baizen)

Sziasztok! Eljött egy újabb nap, amikor hoztam nektek valami friss olvasnivalót! A helyzet az, hogy ez a történet már egy hete pihen a gépemen, de mikor elsőként megírtam akkor nem voltam teljesen kibékülve bizonyos beszélgetésekkel benne, de ezeket mostanra már felturbózva elhoztam nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi, Dorka

Kiről szól? Carter Baizen (Sebastian Stan GGs karaktere) x Maia Bass

Miről fog szólni? Ebben a történetben az UES Chuckjának van egy húga, Maia… aki nem feltétlen a legmegfelelőbb emberben bízott egykor. Évekkel később pedig rá kellett jönnie, hogy talán abban sem kellett volna bíznia, akiben a legjobban szeretett volna… a bátyjában. Vajon mindent igazolhat a testvéri szeretet?

Szavak száma? 4398

A sztoriban több korábbi Gossip Girlös karakter felbukkanhat, szóval akik olvasták/látták a sorozatot előnyt élvezhetnek, de szerintem ettől függetlenül is élvezhető/olvasható a történet! Kíváncsian várom a véleményeiteket!

Nem terveztem senkinek sem elmondani, hogy mire is készültem azon az estén. Azok után, ahogy végül alakult az egész, pedig már magam elől is titkolni akartam azt, hogy… azt hogy ennyire hülye voltam… ennyire naiv… hiszen hittem neki. Hittem Carter Baizennek. Életem legnagyobb hülyeségét követtem ekkor el. Hogy szerethettem belé? Az emberi józanészt meghazudtolva hogyan hihettem agyam azon tévképződményében miszerint minden megváltozhat vele kapcsolatban? Hogy szerethető lesz ő. Hogy én hihetek neki.

Az Upper East Side egyik legnevesebb családjába tartozni járt néhány előnnyel és hátránnyal, de azon az estén mindenképpen az előnyökkel számoltam, mert nem voltam hajlandó mással, nem volt erőm mással. Ki akartam kapcsolni, el akartam felejteni az egészet… de főleg őt.

- Bass kisasszony? – nem is tudtam pontosan, hogy ez köszöntés volt-e vagy csak sima meglepődöttség az üzletfelelős arcán, amikor hosszú idő után először jelentem meg a Victor/Victrola alvilági, bátyám által birtokolt falai között. Igen… nemcsak hogy a Bass családba hozott évekkel ezelőtt a gólya, de az UES hírhedt alakjára, Chuck Bassre, mint bátyámra gondolhattam. Sokan Chuckra még emberként sem tudtak néha gondolni, azt mondták róla néhanapján, hogy maga a megtestesült az ördög, de én mindig a testvért láttam benne… még akkor is, ha szöges ellentétei voltunk egymásnak. Ennek főleg apánk adott hangot, de ezt mi mindig elengedtük fülünk mellett, hiszen bármennyire is megvoltak az erős különbségeink egyben egyetértettünk… miszerint mi örökre testvérek vagyunk. Bármit megtettünk volna egymásért, csak tény hogy módszereinkben mindig különböztünk. Mondjuk azt, hogy én sokkalta civilizáltabb voltam a testvéremnél.

- A bátyám itt van? – a nélkül kérdeztem meg tőle, hogy ránéztem volna… a homályosság ellenére sem vettem le napszemüvegemet, egyelőre nem voltam kész rá.

- A fő teremben… odakísérem. – jött mellettem, mint egy gardedám, de én leintettem.

- Megtalálom egyedül is. – mondtam, s úgy vettem célul az előbb említett helyet, Chuck kedvenc helyét.

- Arrébb… - hessegettem arrébb a felesleges lányokat Chuck kedvenc kanapéjáról, akik előtte, mellette, rajta táncoltak éppen neki.

- Maia? – realizálódott Chuckban hogy ki is érkezett éppen… a húga, aki konkrétan a megnyitón volt utoljára ezen a helyen. Nem az én környezetem volt ez, s jól tudta ő is. – Te mit keresel itt? – szinte lelökte magáról az utolsó lányt, aki nem tűnt el időben csakhogy közelebb húzódjon hozzám. Össze volt zavarodva. – Minden rendben? – simította meg az arcomat, mire levettem napszemüvegemet, s az előttünk lévő asztalra dobtam.

- Van füved? – megjelenésem után talán ez volt a következő legmeglepőbb dolog, ami kijózaníthatta őt. Igen… a nagy Chuck Basst is meg lehet néha lepni, erre élő példa, amit épp műveltem.

- Számodra? – nem értette a dolgot, de nem is akartam, hogy értse… ha tudott volna róla bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna.

- Nem akarok magyarázkodni… azt sem akarom, hogy bárki is tudja, hogy itt vagyok… itt voltam… egyszerűen csak ki szeretnék kapcsolni… s tudtam, hogy ez a legbiztonságosabb hely erre… mert te itt vagy… - mondtam neki, s könnyen emeltem fel az asztalon pihenő whiskys poharát, amit szemrebbenés nélkül ürítettem ki.

- Vigyázok rád… megígérem. – simította meg karomat, majd zakójának zsebébe nyúlva elővette cigaretta tárcáját s kivett belőle egy átlagosnál kicsit extrább darabot, s azt meggyújtva átadta nekem némi hezitálás után. – Szóval… ne kérdezzek? – látszott rajta, hogy féltett… úgy tényleg. Viszont okkal jöttem ide, hisz tudtam, hogy ő minden magyarázat nélkül megóv, s nekem most erre volt szükségem.

- Ne. – ráztam a fejemet, s mélyen szívtam a jointba majd egyszerűen vágódtam hátra a kényelmes kanapéba ahogy lehunytam a szememet. – Mai napig nem értem, hogy hogy bírod ezt a szemetet meginni… - fintorogva vigyorogtam rá utalva az előbb elfogyasztott whisky adagomra.

- A világ legjobbja. – javított ki rögtön s nézett rám ördögien sunyin. – Mit hozassak neked?

- Na, látod… ez tényleg a legjobb volt… a világ legjobb kérdése. – burkolóztam a füstfelhőbe, amit magam körül képeztem.

- Szóval?

- Valami erőset. – pislogtam rá kedvesen ártatlanul.

- Biztos vagy benne? Tudod, hogy holnap… villás reggelit rendez a kedvenc édesapánk. – a mondat végét meglehetősen nagy undorral szőtte át, de én ezen most csak nevetni tudtam. Neki kevésbé volt jó kapcsolata édesapánkkal, ezzel mindenki tisztában volt.

- És? Ez téged mikor akadályozott meg? – ráncoltam homlokomat farkasszemet nézve vele.

- Engem? Sose. – védekezett maga elé tartva tenyereit. – Viszont tudom, hogy neked fontosak az ilyen… dolgok. – apró jel, hogy teljesen más volt az értékrendünk bátyámmal… egy kezemen nem tudtam volna megszámolni hányszor jelent meg ilyen alkalmakkor úgy hogy életéről sem tudott, de én sosem ítélkeztem felette.

- Szóval sem mondtam, hogy nem fogok megjelenni… - nevettem el magam kedvesen. -… majd tanácsot kérek egy tapasztalt személytől, hogy hogyan is tartsam egyben magam. – veregettem meg vállát bájosan pislogva rá.

- Akkor enyém a megtiszteltetés…

5 év múlva

Legbelül mindenki érezte, hogy ez a nap egyszer el fog jönni, de valahogy senki sem hitte el mikor ténylegesen megtörtént s lehet, hogy maga a vőlegény volt vele így a legjobban. A bátyám. Chuck.

Gyönyörű szép nyári napra virradt a hamptonsi népség Chuck és Blair esküvőjének napján… valószínűleg ha nem így lett volna Blair Waldorf maga lette volna az, aki bepereli időapót az esetleges rossz időjárásért… tényleg megtette volna… ismertük eléggé hozzá. S valószínűleg addig mozgatta volna a szálakat, míg nyert is volna az ügyben. Ha valamit el akart érni, akkor annak érdekében mindent megtett, s ezt igazán tiszteltem benne.

A közelebbi rokonok már több napja itt voltak a helyszínen, csak a sógornő jelölt vagyis én csúsztam egy keveset az érkezéssel. Az időjárás indulásomkor Brazíliában nekem nem kedvezett, de tény, hogy ezt az eseményt nem hagytam volna ki semmi pénzért sem. Már jó előre be volt tervezve a naptáramba, de ha nem lett volna így akkor is mindent eldobva repültem volna ide akár a világ legtávolabbi pontjáról is csak azért, hogy támogassam bátyámat. Büszke voltam rá, ténylegesen. Végre igazán megférfiasodva kész volt megtenni ezt a lépését is életének.

- Hallottam, hogy sikerre vitted a tárgyalásokat Rióban. Gratulálok! – üdvözölt reggel Nate Chuck lakosztályának bárpultjánál, s örömmel fogadtam el a pohárka pezsgőjét, amit nekem hozott mondva, hogy „erre még szükséged lesz a mai nap!”. Egy kis testvéri tanácskozás a nagy nap előtt pontosan ráfért testvéremre, jól tudtam. Ráadásul kiszakadni a női szekcióból meglehetősen igazi fellélegzést jelentett.  

- Hallottad? Komolyan? Biztos nem Barttól, aki még az én esküvőmön is a húgommal plakátozná ki az egész épületet… a Bass család büszkesége. – jelent meg köreinkben a fess vőlegény… még kevésbé fessen, mindössze egy törülközővel a derekán. – Lehet, még van időnk egy képedet ábrázoló jégszobrot beszerezni… vagy kettőt. – szórakozott fintorogva rám nézve.

- Tudod, hogy szeretlek te… - kacagtam fel viselkedésén, s nem törődve hogy vizes egész teste átöleltem. Hiányzott már nagyon az én bátyám.

- Mikor érkeztél végül? – kérdezte, s a pult mögé sétálva éppen kevert magának valamit.

- Hajnali egykor szállt le a gépem… - forgattam a szememet, ami alatt valószínűleg olyan karikák lapultak, hogy olimpiai dísznek is elmehettek volna. -… muszáj lesz valami specialistát keresni, hogy rendbe tegye ezt. – mutattam fintorogva arcomra, ami éppen a legtisztább, legsminkmentesebb pillanatát élte… meglehet félelmetesnek tűnhettem így. – Okkal kerülöm a tükröket egyelőre. – jegyeztem meg.

- Szerintem semmi probléma nincs veled… nem is látszik, hogy alig aludtál. – mondta Nate kedvesen.

- Archibald… tanulj meg jobban hazudni. – forgattam a szememet újfent majd vállára csaptam egyet. Őt is régen láttam már ez tény. A Bass vállalat nemzetközi üzletkötőjeként szinte csak egy bőröndből éltem, de ezt sosem bántam. Örültem az állandó utazásnak, s csak korlátozott időt tudtam elviselni New Yorkban… eszméletlen volt, hogy egy rossz döntés ennyire hatással lehetett az ember jövőbeni életére, még most évekkel később is.

- Blair valószínűleg egy divathét minőségű csapatot szervezett le a mai napra, szóval biztos lesz valaki, aki a te szörnyűséges arcodból is emberit farag… nehéz lesz, de legalább élhetnek a világ legnagyobb kihívásával. – csipkelődött Chuck majd felém nyújtott egy pohár… zöldségturmixot.

- Kedves vagy mint mindig. – ráztam a fejemet, s így ebben a körben úgy éreztem még ha mindig gimibe járnánk, mintha még mindig tinédzserek lettünk volna. – Ez meg…? – kóstoltam bele, s egészen meglepődtem, hogy alkoholnak semmi nyoma nem volt benne.

- Délelőttre marad a detox, vállaljatok szolidaritást!- kínos vigyorral Nate felé is csúsztatott egy zöld lötyis poharat.

- Már késő. – vigyorogtam rá, s újfent koccintottam Natetel a pezsgőspoharunkkal. Látszott, hogy Chuck is örömmel elfogyasztott volna velünk egy pohárral, de gyanítom „felsőbb utasításoknak” köszönhetően nem tehetett így… s felsőbb utasítások alatt itt értem a jövendőbelijét Blairt. – Szóval végülis hány főnél állt meg a vendégsereg létszáma? – cukkoltam a megfelelő kérdéssel. Jól tudtam, hogy igen meglepően ő egy viszonylag kis esküvőt szeretett volna, de Blair és a család valahogyan leszavazta ezt az ötletét. Tény, hogy Blair terveivel én sem szívesen ellenszegültem főleg ha el akartam kerülni a botrányt és egyebeket.

- A közeli 4-500 barátunk lesz csak jelen… tudod a szűk család. – túrt bele a hajába, s meglehet sosem láthatta még így senki sem a nagy Chuck Basst. Nemcsak hogy emberi volt, de talán még félt is? Meg volt illetődve? Elképesztő volt.

- Téged is meglep, hogy milyen ártatlanul néz ki Chuck? – fordult felém Nate mosolyogva.

- Különleges alkalmak egyike… a bátyám egy bárány képében… egy szentként. – s muszáj volt elnevetnem magamat, mert tény hogy a nevét és a szent jelzőt igen ritkán használta bárki is egyszerre.  – Aranyos. – kacsintottam felé, s azt hiszem ekkor az említett személy egy kanál vízben kívánt volna minket megfojtani.

- Na, jó… elegem van belőletek. Tudjátok merre az ajtó… tűnés. Hagyjatok magamra! – hessegetett ki minket, s én úgy is tettem, ahogy ő azt kérte, de előtte megkerülve a pultot a nyakába borultam.

- Büszke vagyok rád bátyó! Tényleg! – távolodtam el tőle egy kicsit, hogy mélyen a szemébe nézhessek.

- Őszintén féltem, hogy nem érsz ide… - ösztönösen tette félre az előző csipkelődést, s sokkal mélyebb hangtónust érintett már.

- Tudod… ha kellett volna gyalog is elindulok… érted… bármikor.

S nem tévedtem… Blair szakemberei a legprofibbak legprofibbjai voltak… valóságos csodát műveltek az arcommal, fejemmel. Blair számára kedves gesztusként egy általa tervezett ruhát választottam az eseményre, amiről ő nem tudott. Azt hiszem ez volt a minimum, amit megtehettem… ráadásul csodálatos darabokkal volt teli a legutóbbi kollekciója is, s így igazán megtiszteltetés volt egy ilyen alkalmon egy ilyen csoda darabot viselni.

- Mibe fogadunk, hogy a meghívottak felét még maga Chuck sem ismeri… - hajoltam közelebb Natehez mikor éppen a menyasszonyra és a vőlegényre vártunk a folyosón. Mindössze már csak néhány pillanat választott el minket a ceremónia kezdetétől, s engem ért a megtiszteltetés hogy oltárhoz kísérhettem a bátyámat.

- Igazat mondasz… - erősítette meg gondolataimat Chuck aki épp ekkor lépett ki szobájából, s karolta át kezemet. - … Bart összegyűjtötte a helyszínre az összes lehetséges üzleti partnerét, a politikusok legjavát. – fintorgott de azért elmosolyodott. Szemeiben az őszinte boldogság csillogott… s akkor még nem is látta Blairt, aki lélegzetelállítóan nézett ki. – Neki ez egy újabb üzleti összejövetel csak. – suttogta közelebb hajolva hozzám miközben már az ünnepi népséget közelítettük meg.

- Ez a te napod te bolond… ne törődj má… - próbáltam benne enyhíteni a nyomást, ámde mikor az ajtóhoz érkeztünk egy másik ajtó is nyílt tőlünk nem messze… s egy olyan ember lépett be, rajta akire ezen a helyen számítottam volna a legkevésbé. Carter Baizen érkezett meg fessen, stílusosan késve egy keveset. Uralkodni kellett magamon nehogy hirtelen előtörő fura hullámok a lábamat uralmuk alá vegyék. Azóta nem láttam őt... azóta nem voltam hajlandó tudomást szerezni létéről. 5 éve történt már, hogy akkor az este faképnél hagyott… jobban mondva, meg sem jelenve ültetett fel mikor konkrétan kész lettem volna vele a világ másik felére repülni új életet kezdve, magam mögött hagyva a Bass családot, az egész hercehurcát és csillogást. Magam sem hittem el, de akkor szerelmes voltam belé, behálózott s nem engedett magától. Életem legnagyobb butasága volt hinni neki. Őszintén örültem, hogy ami hónapokig ment közöttünk sosem került napvilágra… elég ezzel a szörnyű tudattal nekem együtt élni. Okkal menekültem tehát New Yorkból az utóbbi években, amikor csak tehettem. Nekem a város őt jelentette… s én nem akartam rá emlékezni. 5 évig sikerült.

- Carter… - öntudatlanul ejtettem ki a nevét, s azonnal elfordultam felőle amint elkapta pillantásomat. Legszebb mosolyomat ajkaimra varázsolva léptem be a terembe ekkor Chuck oldalán.

- Bart meglepetés üzleti partnere… gondolom még nem mesélte neked. – adta tudtomra, s ez volt az utolsó mondat, amit váltottunk egymással mielőtt az oltár felé sétáltunk, s mielőtt átadtam a fivéremet a pap, a tanúk, s a később megjelenő menyasszonya számára.

Hálát adtam az égnek miszerint nekem a ceremóniát nem kellett végigállnom. Az első sorban ülve is elég gondban voltam így is. Nem tudom, hogy csak beképzeltem vagy mi történt velem, de szinte éreztem Carter égető pillantását a testemen. Ha megtehettem volna kiszaladtam volna a teremből… de nem tehettem. Chucknak és Blairnek szüksége volt rám, s kicsinyes érzéseimet félre kellett tennem, s felülkerekedve magamon úgy kellett viselkednem, ahogy ezt ők megérdemelték.  Felnőttnek kellett lennem, s nem egy buta fruskának. Egyszerűen csak tudomást sem kellett vennem az ittlétéről. 5 évig sikerült így tennem… most sem lesz nehéz. Végülis felnőttünk.

- Carter Baizennel tervezel üzletelni? – hajoltam közelebb édesapámhoz. Egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt a kérdésemet, nem tudtam kontrolálni a számat.

- Nem úgy volt, hogy nem téma az üzlet a mai napon? – játszotta ki ellenem saját szavaimat.

- Apa… a vendégek fele az üzleti partnerkörünk. – sziszegtem neki miközben széles mosoly volt az arcomon fenntartva a lehető legboldogabb külsőségeket. – Többet ismerek közülük, mint a vőlegény vagy az ara együtt… én dolgozok velük.

- Majd később beszélünk erről… - simította meg a karomat, s el sem hittem, hogy édesapánkkal beszéltem ekkor… ez nem egészen a tipikus, s várható Bart Bass viselkedés volt.

Életem leghosszabb egy órája volt a ceremónia, s habár gyönyörű volt az egész biztos voltam, hogy a végére tíz szívrohamot kaptam… legalább. A szervezetem fellázadt ellenem, s egyszerre izzadtam s kezdtem fázni. Alig bírtam megülni a fenekemen. Nevetségesnek találtam az egészet. A világ legnevesebb üzletembereivel vagyok képes nemet nem ismerve úgy tárgyalni, hogy néha még a férfiak is megirigyelik stílusomat, de azt hogy ő megjelent itt… nem tudtam kezelni. Szánalmas volt. Hogy lehetett még így évekkel később is ekkora hatása rám?

- Minden rendben? – kérdezte Nate tőlem, közelebb hajolva hozzám.

- Ígérd meg hogy nem hagysz egyedül… egy percre sem. – ragadtam meg a kezét, s talán kicsit erősebben szorítottam meg a kelleténél azt.

- Maia? – kérdezte értetlenül, s ekkor örültem, hogy fel kellett állnunk, mert az ülés már nem az én tevékenységem volt.

- Csak ne hagyj egyedül… kérlek. – néztem mélyen a szemébe, s így tudattam vele, hogy ez egy olyan téma, amit éppen most nem szeretnék megvitatni.

- Jó. –bólintott egyetértően, s mosolyogva nézett legjobb barátjára, ahogy immáron felesége kezét fogva vonult végig a sorok között ifjú párként.

- Nézd csak… egyél is egy keveset. – hozott egy tál csemegét Nate a bárpulthoz miután épp egy a francia nagykövettel való beszélgetésem után egy kicsit megpihentettem a lábamat.

Még a végén lehet hálás is leszek az édesapámnak az általa invitált vendégek miatt, hiszen tökéletes időtöltésnek, s figyelemelterelésnek bizonyult számomra az, hogy bájcsevegést folytattam környezetünk igen fontos személyeivel. A kapcsolataink ápolása pont jó kifogás volt számomra, s be kellett vallanom, hogy még élveztem is… ez volt az én igazi terepem. Illetve nyilvánvalóan mindeközben szemem sarkából folyamatosan csekkoltam a környezetemet miszerint még véletlenül se fussak bele a meglepő vendégünkbe. Nem volt erre szükségem.

- Nem hiszem, hogy képes lennék bármit is lenyomni most a torkomon. – ráztam a fejemet, s eltoltam a tálat és inkább a whiskymet ittam… amit továbbra is gyűlöltem, de valahogy sikeresen nyugtatta az idegeimet.

- Furán viselkedsz. – méregette az arcomat, de én csak elnevettem magamat.

- Szerinted ha túl sokat eszek, hogy maradok kényelmesen ebbe a ruhába? Hosszú még az este. – simítottam végig az oldalamat, s bevetve ezt a női butaságot tereltem igen hatásosan a témát.

- Hosszú bizony… - csatlakozott hozzánk egy hang, aminek hallatán poharam kicsit talán nehezebben koccant a pultnak.

- Carter Baizen. – üdvözölte Nate az új emberkét. – Micsoda meglepetés!- rázott vele kezet.

- Nate Archibald… az igazságtalanul helyes fehér lovag. Ezer éve nem láttuk egymást. – köszöntötte ő is egykori barátját. Szerettem volna ekkor láthatatlanná válni, szerettem volna ebből a beszélgetésből kimaradni.

- Maia!- s éreztem, hogy felém fordult, sőt hátamat is megsimította s nem tudom megérezte-e de én azonnal összerezzentem… sőt majdnem leestem a székről.

- Carter. – a lehető leghiggadtabban mondtam ki a nevét, de egy pillanatra sem néztem rá. Ilyen közel nem akartam őt látni. Nem voltam rá felkészülve. Legyűrve felesleges gondolataimat viszont viselkednem kellett… úgy kellett kezelnem őt, mint egy üzleti partner. – Jöhet egy újabb kör. – mosolyogtam bájosan a pincérre, aki kétlem, hogy ellenkezni, mert volna velem.

- Legyen 3 belőle… kint leszünk a teraszon. – jelentette ki Nate, majd szinte egy pillantással megbeszéltük ketten miszerint „jobb lesz ez nekünk kint” dolog. Előttem menve fogta a kezemet, s vezetett, míg hátul szinte hátamba olvadva jött utánam Carter is. Nem hittem el hogy ez tényleg megtörténik. Nem akartam, hogy ez itt tényleg megtörténjen. A közel 500 ember közül ténylegesen ő volt az egyetlen, akivel nem voltam hajlandó bájcsevejt folytatni… s ezen még a vérem véralkoholszintje sem segített.

- Ha megbocsájtottok… én felkeresem az mosdót. Egyben kell tartani ezt a kinézetet. – éppen hogy kiértünk a csillagos ég alá én elengedve Nate kezét fordultam is vissza s ekkor elkövettem az este legnagyobb hibáját… Carter arcára pillantottam. Megláttam a kék szemeit… felmértem ajkait… férfias vonásait. Vannak férfiak, akiknek jót tesz az idő múlása… ő ilyen volt. Úgy „öregedett” mint egy jó bor.  Összeugrott a gyomrom. Lépteim azonnal gyorsabbak lettek alattam. Ennél szánalmasabban nehezen viselkedhettem volna, s csak őszintén reméltem, hogy külső szemlélőként nem volt annyira egyértelmű a sietségem oka. Üzleti tárgyalások során, az évek tapasztalatait begyűjtve a pókerarc legszebb formáit sajátítottam ki, s mindig tudtam, hogy mikor melyik helyzet mit követel. Ez viszont valahogy más volt.

- Úgy viselkedsz, mint egy rossz tini… nem, mint egy érett, felnőtt nő. – vágtam tükörképem arcába az igazságot mikor hosszú pillanatokig néztem magam a tükörben. – Embereld már meg magad. – paskolgattam meg arcomat kissé, majd mély levegőt véve indultam ki a szabadba, de még véletlenül sem a társaság felé… szükségem volt egy kis magányra, ahol összeszedve magamat újra az emberek közé vethetem magam.

A hatalmas kastélyszálló udvarán sétálva egy virágoskert mellett, egy öreg fa ágán egy hintát fedeztem fel, amit azonnal ki is sajátítottam. Rágyújtva a kölcsön cigarettámra, amit egy pincértől kértem kifele jövet próbáltam a füstben elmerülni. Egyáltalán nem dohányoztam, de most valahogy szükségesnek találtam, néha ez is beleférhet.

Kicsiket lökve magamon élveztem, ahogy a lendület mindig magasabbra visz egy kicsit, egész szabadnak éreztem magam. Igazán jól esett ez a kis egyedül töltött pár pillanat… ami nem is volt olyan sokáig egyedüli pillanat ugyanis egészen belefeledkezve a hintázásomba, egyszer egy embert éreztem mögöttem… egy embert, aki lökte helyettem a hintát. Ujjait érezve a hátamon, érezve parfümjének illatát nem kellett egy pillanatig sem gondolkoznom ki jött utánam. Testem mindezek nélkül is érezte, hogy a közelben volt.

- Sosem szeretted a dohányzást. – mondta halkan, de én nem feleltem csak egyszerűen behunyva a szememet azt képzeltem, hogy egyedül vagyok itt.

- Van, amit egyszerűen csak el kell tűrnöm. – motyogtam… ennyit arról, hogy tettetem, hogy egyedül vagyok itt.

- Mint például engem? – kérdezett rá… nem köntörfalazott… s ezen nem lepődtem meg. Rengeteg időt spórolt meg ezzel mindenkinek.

- Mint például téged. – ejtettem ki a számon, s egy megfelelő pillanatban kilibbentem a hintából

- Maia… - kapott a csuklóm után, de én gyorsabban reagálva azonnal elhúzódtam tőle. Nem akartam, hogy ez a beszélgetés megtörténjen. Nem voltam rá kíváncsi… továbbra sem.

- Bármit is akarsz mondani Carter… nem érdekel. Tényleg nem. – ráztam a fejemet, s most éreztem igazán a kevéske alkohol, s nikotin párosának igazi munkáját… meglehet a hozzájuk csapódó ideg mit ő váltott ki belőlem is fűszerezett még az előbbi pároson egy keveset. - Elhiheted nem tudtam arról, hogy Bart veled üzletel… mert ha tudtam volna, első körben leszavazom az ötleteit. – vágtam hozzá a legcivilizáltabb véleményemet róla.

- Maia… - mondta ismét nevemet, de én csak távolabb, s távolabb léptem tőle. -… szeretném, ha tudnád… - kezdett volna bele valamibe, de én azonnali csendre intettem.

- Ne nevetesd ki magad Carter!- nevettem fel kínosan. – Hidd el az évek alatt még én magam lettem hálás neked… tényleg! Annál boldogabbá nem is tehettél volna. Akkor hülye kis naiv voltam, de azóta elhiheted sok minden változott… szóval kérlek… mindenki érdekében tartsd magad távol tőlem, ez a bátyám legszebb napja s nem szeretném ha bárki is elrontaná. – mondtam neki, majd szemrebbenés nélkül sétáltam el mellette ezúttal igenis az emberek társaságát keresve… főként a pincérekét.

- Ohh Maia… - az ifjú ara kapott el boldogan, s végigmérve bólintott elismerően. - … tudod mikor ezen a kollekción dolgoztunk sokszor jártál a fejemben. – mondta mosolyogva. Arcán már nem csak az enyhe pirosító volt az, ami a pírt alkotta. Élete napját élte, s végre őszintén felszabadultnak láthattam őt, s ez engem is boldoggá tett… a körülményekhez képest. – Ugye iszol valamit az ifjú feleséggel?

- Kétlem, hogy ezt bárki is vissza merné utasítani. – csatlakozott hozzánk Serena is.

- Kétlem, hogy bárki is ujjat merne húzni Blair Waldorffal. – ismertem el, s mindhárman egyszerre nevettünk fel.

- Az igazság az, hogy azt hittem, hogy te hamarabb mész férjhez minthogy engem elvesz Chuck… - ismerte el italát kavargatva Blair. -… mondjuk igazán érdekes lett volna Carter Baizent a családba fogadni… de hát… ez az UES… ráadásul senki sem tagadja, hogy Carter nem egy rossz kiállású úriember. - mondta mire én konkrétan félre nyeltem az italomat elérve így majdnem a megfulladást. Vagy én hallottam félre, amit mondott, vagy egyszerűen már túl sokat ivott s nem tudja, miről beszél. Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. -… azt hiszem végülis így igazán hálás lehetsz a bátyádnak, hogy aznap este közbelépett, ezt te is elismerheted. Remélem már megköszönted neki!- mondta s ekkor konkrétan teljesen lefagytam, már nem tudtam úgy tenni, hogy nem hallottam semmit… egyszerűen azt hittem mindjárt elájulok. Zúgni kezdett a fejem, szúrni mindenem.

- Blair!- szólt rá Serena legjobb barátnőjére, azt hittem ő kicsit jobban képben volt a helyzettel… a helyzettel miszerint én semmiről sem tudtam. Semmiről.

- Mondjuk meglehetősen ügyesen titkoltátok a kapcsolatotokat… mindenki csak akkor értesült róla, mikor már vége volt… - hörpintett egyet italából, s azt hittem mikor befejezte, hogy elhányom magam… felfordult a gyomrom, s a vérem elég erősen forrni kezdett… miközben Blair fel sem fogta, hogy mit mondott.

- Ha most… megbocsátotok… - ráztam meg a fejemet, s el kellett innen tűnnöm… úgy teljes egészében. Ez így nem lehetett a valóság. Blair minden bizonnyal csak össze-visszabeszélt. Gyengék voltak a lábaim… kóválygott a fejem… s valahogy úgy éreztem, hogy sehogy sem találom a kijáratot… s tény hogy közel sem az rázott meg ennyire, hogy Blairék tudtak az egykori kapcsolatról, hanem az hogy Chuck neve is felmerült az egészben. Ez biztos csak kamu volt. Annak kellett lennie. Valószínűleg kirepültem a hintából és összetörve magamat eszméletemet vesztettem és az agyam a lehető legnevetségesebb dolgokat pakolja össze magának. Ha Carter nem jelent volna meg itt… biztos nem történt volna ilyesmi.

- Maia… minden rendben? – az ara után a vőlegény is elkapta karomat társaságom után vágyva.

- Tényleg közöd volt hozzá? – csúszott ki a számon, s pislogás nélkül meredtem az arcára.

- Mégis mihez? – nézett rám értetlenül, no de hát ha ő értetlenül állt a dolgok előtt, akkor én mit mondjak? Ködösek voltak a gondolataim, ezer és millió hang visszhangzott a fejemben. Nem tudtam, hogy túl sokat ittam vagy hulla józan voltam?

- Chuck… ne nézz, hülyének kérlek… - fakadtam ki, s ekkor könnyű szerrel oldalra vont az ünnepi népség szeme elől elkerülve. -… tudod miről beszélek. – néztem rá rezzenéstelen arccal.

- Nem Maia… nem tudom miről beszélsz. – rázta a fejét.

- Képes voltál eljátszani a tudatlant, a védelmezőt aznap… mikor konkrétan te magad okoztad az egészet… miért fájt volna neked ez az egész? Miért fájt volna neked az ha Carterrel vagyok? – s keserédes ízek keveredtek a számban kimondva a nevét.

- Maia… - vett mély levegőt. -… kérlek… beszéljük meg ezt inkább holnap. –terelte a témát, de én erősen ráztam a fejemet. – Ne itt… ne most!

- Szóval igaz… - túrtam bele a hajamba, s egyszerűen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ez tényleg igaz volt. -… naivan még azt hittem, hogy Blair csak a pezsgő hatására beszél össze-vissza. – csaptam a homlokomra.

- Naiv dolog az lett volna, ha hittél volna Carternek… - ejtette ki végül a teljes beismerését. -… egyszerűen nem engedhettem, hogy elrontsd az életedet… főleg nem vele… te tőle többet érdemelsz.

- Mondod ezt éppen te? – nevettem fel kínosan. – Mégis hogy gondolhattad ezt az egészet komolyan?

- Maia… ezt nem itt kellene megbeszélnünk. – próbált lenyugtatni… hát ezzel pontosan elkésett már.

- Mert hol máshol? – mosolyogtam rá s bármikor meg akarta fogni kezemet én leráztam magamról őt.

- 5 éve történt már… az Isten szerelmére. Szinte még gyerekek voltunk… - rázta a fejét elképedten. - Te sem gondolhattad komolyan, hogy életképes lenne az a valami köztetek, ugye? Ennél értelmesebb vagy te. Azt hittem eddigre már túljutsz rajta, s úgy tűnt amúgy igen hamar sikerült is.

- Jézus Úr Isten Chuck… hallod egyáltalán magadat? – fakadtam ki őszinte undorral. – Emlékszel még, egyáltalán hogy jutottatok idáig Blairrel? – vontam kérdőre, felelevenítve számára igenis viharos éveiket a jelenleg már feleségnek nevezhető Blairrel.  Valahol ekkortájt tisztázódott bennem a tudat, hogy az esküvői mulatság nekem eddig a pillanatig tartott. – Tudod, inkább hagyjuk is… sok boldogságot kívánok neked és Blairnek… de most… de most… vissza kell vonulnom. Viszlát Chuck!– téptem ki kezéből karomat, amit sikerült néhány pillanatig megragadnia, mire hallottam, hogy nevemet ejti ki de válaszom ekkor már csak ennyi volt… Ne!

Táskámat felkapva a székemről, se hall se lát Dömötörként kerülgettem ki az embereket és kerültem az üres, hűvös folyosóra… esélytelen volt, hogy tovább maradjak ezen a helyen. Nem volt szándékomban jelenetet rendezni, de Chuck látványát sem voltam hajlandó elviselni. Semmi cuccal indultam meg a kastély előtt parkoló kocsik felé amikoris egy ismerős limuzin sofőrt láttam éppen várakozni… azt hiszem indulásra rendelték. Gondolkodás nélkül vágódtam be a hátsó ülésre, a sofőr legnagyobb meglepetésére, de mindössze egy bólintással köszöntünk egymásnak… tudta ki voltam, hogyne tudta volna. Viszont egyelőre még nem engem várt… hanem a főnökét. Érthető volt, hogy ő is indulni készült.

- Tudod… rengeteg megbeszélni valónk van. – mikor nyílt az ajtó, s a limo tulajdonosa beült mellém így szólítottam meg őt a sötétből.

- Maia?

- Remélem még mindig él a barbadosi út lehetősége. – emlegettem fel a 4 évvel ezelőtti célunkat miközben kissé közelebb húzódtam hozzá csakhogy láthasson engem.

- Neked bármit… bármikor…

- Ohh Carter! – remegett meg az ajkam, s nem tudtam visszafogni magamat, de ő se magát hisz egyszerre rontottunk egymásnak s kebeleztük be a másik ajkát… öt év alatt sem felejtettem el ezt az ízt. Sose tudtam volna.