Don't Ever Let It End (Sebastian Stan)

Sziasztok! Íme egy kis frissesség számotokra! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi, Dorka 

Inspiráció? Nickelback – Don't Ever Let It End száma, ahogy ezt a cím is mutatja. Bármikor meghallgatom ezt a számot (s mostanság mindezt egyre többször teszem), mindig eszembe jut a történet, melyet elmesél a szöveg... s én azt követve tényleg "életre akartam kelteni" az írásommal azt, amit Chadék elénekelnek, mert egyszerűen muszáj volt. Ez az első ilyen dalszöveget "szigorúan követő" írásom... mondjátok majd el, hogy mit gondoltok róla!  

Szereplők? Két átlagos gimis fiatal, akik közül az egyiket Sebastiannek neveztem el... Stannek. De ez csak direkt a saját képi elképzelésem miatt, amúgy... bárki lehetne ő! 

Szavak száma? 3608 (plusz beszúrt dalszöveg részletek nélkül, amik végig dőlttel vannak direkt szedve) 

A folyosóra kihelyezett iskolai szekrényem ajtajára felragasztott kis tükrömben vizsgálgattam fekete karikáimat a szemeim alatt, s azon gondolkoztam hogyha masszírozom őket, akkor vajon eltűnnek-e majd onnan... de sikerességem egyenlő volt a nullával. S ezen az sem segített, amikor valaki a semmiből előttem teremve bevágta az ajtót, amit egy nagy csattanás, s egy hozzáfűzött "neked elment az eszed" megjegyzés követett.  

"Well, I've got two tickets to the game 
It'd be great if I could take you to it this Sunday" 

- Ugye... eljössz velem? - tapasztotta ujjait ezúttal már a szekrényem külsejére, amikkel így lefogott két jegyet a vasárnap esti focimeccsre. 

- Az előbb majdnem sikerült megölnöd... hahhoooo! - tártam szét karjaimat, majd napszemüvegemet inkább lehúztam szemeim elé, így legalább az egész szemem fekete volt, nemcsak az alatta lévő karikák. 

- Sajnálom. - biggyesztette le az ajkát, majd nyakamat átkarolva indult meg velem előre, miközben magunk előtt végig ott lebegtette a jegyeket, mintha ez számomra oly csábító lenne, pedig egyáltalán nem volt az. 

- Dehogy sajnálod... - ráztam a fejemet fintorogva, s kezét kiszedtem nyakamból ugyanis olyan meleg volt a mai napon, hogy saját bőrömet sem viseltem el magamon, nemhogy másét... még a legjobb barátomét sem, ezúttal ő sem képezett kivételt. 

- Tényleg nem sajnálom. - vallott színt zsiványan. - Na de ugye eljössz velem? Kérlek! - tette össze kezeit miközben én már biciklimet szedtem ki a tárolóból. 

- Mi van... Shawn nem ér rá? - cukkoltam bájosan, aki általában az ilyen sporteseményeken a partnere. 

- Tudod, hogy elutaznak délután... - válaszolta, s persze hogy tudtam hiszen Shawn nekem is jó barátom volt. 

- Hogy merészel ilyet? Komolyan? A nagy Sebastian Stan engedélye nélkül? Nem az ő vágyait tartva előtérben? Ejjjj... - ráztam a fejemet elképedve. 

- Szörnyen vicces vagy... - fintorgott. - … azt hiszem csábosabb neki a hűtött helyiségű wellness hétvége, mint ez az arizonai ítéletidő. - legyezgette magát a jegyekkel, egészen úgy mintha valamiféle reklámban lett volna, majd szépen lassan fél térdre ereszkedett előttem.  

- Ohhh... Sebastian! - kaptam számhoz, mintha éppen csak meglepődnék tettén, mintha éppen csak meg akarná kérni a kezemet. - Ezt... nem... kellene... - ráztam a fejemet játszva a szerepet, amit ő osztott ki nekem. 

- Megtisztelnél azzal, hogy... elkísérsz a meccsre? - nyújtotta át nekem a jegyeket, s napszemüvegét feltolta homlokára még akkor is, ha tudtam a szemébe sütő nap mindjárt megvakítja. 

- Állj már fel te idióta... meg fogod égetni a lábadat. - ragadtam meg karjánál, s felhúztam a betonról őt mielőtt nyavalygását hallva ő nem tápászkodik fel drámaian onnan. 

- Már késő... - nevette el magát, s seperte le a térdébe belemélyülő kavicsdarabokat. - … szóval? - pislogott rám bájosan. 

- Nem biztos, hogy anyáék elengednek... - vágtam be a legidiótább kifogást, amit inkább viccnek szántam, mint bármi másnak. 

- A szüleid... imádnak... mármint... tényleg... - vigyorgott, s zsebre tette a jegyeket, majd ő is kiszedte a biciklijét, s végre el is indultunk... így legalább nem az iskola előtt fogunk öngyulladni, hanem majd az aszfalton, biciklizve minden bizonnyal egy tömegkarambolt is okozva. Csodálatos kilátások. 

- Szerintem anya a minap fejezte be a szentélyed építését... - s a hőség ellenére is minden erőmből tekertem a pedálokat, mert az azt jelentette így, hogy hamarabb érek haza, s hamarabb ülhetek be egy kád jéghideg vízbe. 

- Segítettél neki? - tette fel a kérdését. 

- Persze... én magamnak wodoo babákat varrtam... én képviselem az ellentábort. Megosztó személyiség van... - vallottam be a valóságot. 

- Tudod, hogy imádsz! - s követve a tempómat még megelőzni is megpróbált... több kevesebb sikerrel. 

- Egyedül te hiszed azt... - vetettem hátra fejemet, majd azt figyeltem ahogy mindkét kezével elengedi a kormányt, s úgy halad mellettem inkább megtartva az egyforma tempót. - Jézus ne már.... el fogsz esni! - elleneztem mutatványát hevesen tiltakozva, s én erre valahog ösztönösen szorosabban fogtam a kormányt. 

- Dehogy fogok... - vágta vissza rögtön. 

- Sebastian... ne már.... - ráztam a fejemet, majd megtöröltem homlokomat, ami olyan szinten gyöngyözött a hőmérséklettől, hogy csoda, hogy létezni képesek voltunk még. - Elmegyek veled... csak fejezd be ezt... - jelentettem ki gyorsan, amit amúgy eddig is tudott, de most már hallotta is az én számból. S tény volt, hogy féltettem bármennyire ártatlan kis mutatvány volt ez, de akkor is... ráadásul ilyen időben a veszélye, hogy tényleg vágódik egyet még nagyobb, hiszen az izzadtságtól alig látunk magunk elé. 

- Értettem... főnökasszony. - s ezzel mindkét kezét a kormányra visszahelyezte. - De mondd meg kedves... ápolnál-e ha elesnék? - tette fel a kérdését, majd szerencsére éppen ekkor érkezett el a kanyar, ahol útjaink elváltak, s nekem egyetlen egy válaszom feléje az volt, hogy... magasba mutatva jobb középső ujjamat búcsúztam el tőle. 

- Az udvaron... - ordítottam el magamat, amikor apa hangját hallottam, hogy keresnek engem. Az ő elképzelésük az volt, hogy el sem hagyják a házat míg legalább be nem sötétedik, de én valahogy máshogy voltam ezzel. Előkotorva gyerekkori kis medencémet a padlásról feltöltöttem azt vízzel, majd több zsák jeget eresztettem bele... fontos befektetések voltak a jégzsákok számomra, közel sem érdekelve, hogy összespórolt pénzem egy részének így mondhattam búcsút igen gyorsan. 

- Na ez ám... stílus. - hallottam meg Sebastian hangját, s ekkor fejtámasztékomról muszáj volt felemelnem fejemet, s kinyitnom szemeimet. 

- Bejönnek az unikornisok? - simítottam meg a kis medence szélét úgy, mintha a legdrágább medence lenne ez... de tény volt, hogy ebben az időben tényleg kincs volt. 

- Én is az akarok lenni... - vigyorodott el, s közelebb sétált majd gond nélkül ült le a kis kinti kanapénkra, ami mellé a medencém, itt az árnyékban fel volt állítva.... sőt igazából elfeküdt rajta, mert nyilván nem zavartatta magát ilyenek miatt... otthon érezhette magát, s ez náluk velem is így volt... mint mondtam legjobb barátok voltunk. A legjobbak.  

- A meccs még csak 2 óra múlva kezdődik... nem? - helyezkedtem vissza előző kényelmes pozíciómba, amit még legalább egy óráig nem kívántam elhagyni. 10 perc elkészülés érkezése előtt pontosan elég lett volna, főleg, hogy a stadion nem messze volt tőlünk így sehova sem kellett sietnünk. 

- Gondoltam benézek a legnagyobb rajongómhoz. - jegyezte meg, s egy párnát pakolva feje alá, kezeit is az alá helyezte. 

- Úgy érted anyához. - jegyeztem meg, majd látva, hogy lehunyta szemeit, tenyereimet egymás mellé helyezve kimerítettem egy adag jeget, s vizet a mini medencémből, s egy az egyben az arcára engedtem azt. - Hupsz! - meredtem kékes, zöldes, szürkés meglepődött szemeire, majd inkább visszaültem a helyemre... mielőtt... 

- Ezek után... muszáj helyet szorítanod... magad mellett... - magyarázta, s kibújva felsőjéből, lerúgva cipőjét gond nélkül ült bele az... ölembe... ugyanis egy ember még éppen elfér a medencében, az is nagy nehezen... na de hogy még egy fenék ott pihenjen... esélytelen. Végül is egy gyerekmedencéről beszélünk. 

- Magam mellett? - lökdöstem volna le magamról őt, de hogy még rontsa a helyzetet át is karolta nyakamat. - Idióta... szállj le rólam... idióta... neee... - csapkodtam, ütlegeltem, amivel csak egyre jobban azt az érzést adtam neki át, hogy ott kell maradnia. Legalábbis ő ezt így gondolta. 

- Szörnyen kényelmes vagy. - mondta, s annyit könnyített rajtam, hogy seggét lecsúsztatta mellém, de lábai még mindig az enyémeket keresztezték. 

- Most mondom... - hajoltam közelebb hozzá, most szándékosan felvéve fenyegetős tekintetemet. Mutatóujjamat kettőnk közé emeltem sejtelmesen. - … ha tönkreteszed a medencémet... megöllek Stan... komolyan mondom... tudom hol laksz. - sziszegtem neki, s néhány pillanatig még fenyegetős tekintetemmel néztem vele farkasszemet... majd mindketten hangos röhögésbe törtünk ki. 

- Van-e esély, hogy láthatunk titeket valaha... megkomolyodni? - hallottam meg anya hangját az ajtóból. 

- Micsoda sértésekkel dobálózol édesanyám... tragikus! - csaptam a homlokomra, majd összepacsiztam Sebastian tenyerével. 

- Azt hiszem készítek ki Sebastiannek valami száraz ruhát... - mérte fel a helyzetet. 

- Pedig úgy szerettem volna, ha így jött volna... - vihogtam, s hátra dőltem, mint aki jól végezte dolgát. 

- Mint aki bepisilt? - mutatott nadrágjára, ami egyértelműen átázott. 

- Nem... félmeztelenül... - forgattam a szememet, ámde mindezt csak magamban mondtam ki. - … jaja... az vicces lenne... - motyogtam magamban, ezt már ki is mondva. 

- Szóval... kinek is kell szurkolni? Csakhogy tudjam... - húztam az agyát, hiába tudtam nagyon jól a választ erre a kérdésre.  A Vadsasok a kedvenc csapata volt, s ők játszottak most itt az Oroszlánokkal. Nyilvánvalóan engem annyira nem hatott meg az egész, de az, hogy egy jó barátom ilyen izgatott tud lenni egy meccs miatt talán engem is izgatottá tett... csak szépen rejtegettem ezeket az érzéseket. 

- Akinek akarsz... ellenben, ha az Oroszlánoknak szurkolsz... többé nem lehetünk barátok. - jelentette ki kedvesen, túl sok lehetőséget nem hagyva nekem. 

- Micsoda veszteség lenne... - drámaian szomorú arcomat toltam képébe, csakhogy első kézből lássa már korai reakciómat. 

- Hidd el... élvezni fogod! - bólintott izgatottan, majd zsebéből elővett egy gyújtót, majd azt követően egy cigit is. No ekkor csúnya nézésem rá, őszintébb sem lehetett volna.  

- De jó volt ez a meccs... kár, hogy máris vége! -fordultam is azonnal egy 180 fokot, s indultam meg abba az irányba, ahonnan jöttünk. 

- Hékás, hékás, hékás.... hova? - kapta el karomat ijedten. 

- Egy tüdő transzplantációs egyeztetésre... úgy hiszem szükséged lesz rá. - néztem rá mérgesen, egészen sértődötten. 

- Ne már... - dugta el zsebében a zavaró tárgyakat. 

- Sebastian... de máááárrr... - válaszoltam neki hasonló hangnemben. - … nem elég, hogy rossz neked, mert úgy ámblokk gusztustalan... de még büdös is leszel tőle és jah... gyűlölöm is! Szóval vagy az... vagy én! - mutattam zsebére, ahol kidudorodtak az előbb eltett dolgok. 

- Rossz nekem? - sikerült neki pont a lényeget megragadnia. 

- Az... vagy én. - ismételtem el neki, majd szépen lassan hátra lépkedve újfent elindultam haza. 

- Azt mondod féltenél? Ez 72 órán belül már a második ilyen helyzet. - gondolkozott el, s ő is követett engem visszafelé. 

- Viszlát Stan! - komolyan gondoltam, amit elé tártam, szóval ismét fordulva egyet tudatosan indultam meg vissza házunkba, amikoris az előttem lévő kukába láttam hátam mögül jőve egy dolgot landolni, csonk nélküli tökéletes dobás volt az. A cigis doboz, s egy gyújtó kapta meg ott új helyét. 

"If you're there, I don't even care which team won" 

- Azt sem érdekel, hogy melyik csapat győz, így, hogy végre sikerült elhozni téged egy meccsre.... - karolt a nyakamba hirtelenjében, s fordított vissza a megfelelő irányba. 

- Hazug... - nevettem el magam. 

- Ez annyira... nem is volt szörnyű. - vallottam be neki halkan, hátha nem is hallotta meg. Az lett volna  a legjobb, mert akkor nem érezte volna, hogy ő nyert... ahogy amúgy a csapata is tette, de ez részletkérdés. 

- Szeretném, ha ezt még egyszer elmondanád... egy kicsit hangosabban. - s telefonját szinte számhoz tolta ugyanis hangfelvételt akart kijelentésemből készíteni. 

- Az a hajó már elúszott.... - integettem neki bájosan. 

- Hahhhh... - forgatta a szemeit, majd kissé irányt változtatott mikor egy útelágazáshoz kerültünk... értetlenül néztem rá. - … a mai önfeláldozásodért megérdemelsz egy csodaturmixot. - mutatott a kávézóra, aminek így az irányába tartottunk. 

- Turmix... csak ennyit hallottam. - emeltem ki a mondatának legfontosabb részét, majd elkapva kezét, futva indultam meg a kávézó irányába. Tudta, hogy kedvenc helyemen, egy ingyen turmixnak sose mondanék nemet. Sose. 

"We can stop at the coffee shop 
And make fun of the cops in the parking lot 
We can laugh as we both pretend 
That we're not in love and that we're just good friends" 

- Komolyan... el sem hiszem, hogy nem veszi észre. - estére már olyan kellemes idő lett, hogy a turmixot lehetőségünk volt anélkül elfogyasztani a szabadban, hogy ott haltunk volna meg, így történt az, hogy a kávézó kinti részén ülve, a szemközti parkolóban pihenő rendőröket néztük... míg az egyik esti szunyókálását intézte, a másik friss fánkját ette. Micsoda közhely, kérem szépen! 

- Városunk értelmezése a szolgálunk és védünk szlogenre... - jegyezte meg. 

- De nézd már... ide látom, hogy cukorkadarabkák ragadtak a bajuszába. - nevettem el magam, s hajamat orrom alá gyűrve játszottam el, hogy másodpercek alatt bajuszt növesztettem. 

- Így gondolod? - kérdezte, s ellopva egy kicsit tejszínhabomból orra alá kent belőle, s a benne lévő cukorkadarabkák jól reprezentálták, amit láttunk a túloldalról. 

- Hű mása vagy... - bólogattam elismerően, majd felvettem azt a pozíciót, amiben a másik aludt... csak éppen, hogy majdnem folytam le a székről. Egészen jól szórakoztattuk csak egy ketten magunkat. A körülöttünk lévő néhány ember pedig inkább nem is foglalkozott velünk, gondolom ez volt a fejükben: "Fiatalok." 

- Jaja... lehet el kellene gondolkozni a bajusz-szakáll kombón... - vetette fel az ötletet, mikor újfent sikerült normálisan ülnöm székemen. 

- Hááát... lennének kétségeim. - néztem rá megijedve, majd közelebb hajolva ujjammal leszedtem ajka felől az ideiglenes bajuszát, s úgy nyaltam le azt ujjaimról, hogy közben végig a szemébe néztem. - Minek rondítanád el még jobban ezt a ronda fejedet? - simítottam meg arcát, majd hirtelenben egy mini, barátságos pofonka tulajdonosává is vált rögtön. 

- Ezért le is tartóztathatnálak velük... - reagált a szegény sebesült. 

- Hát azt megnézném kedves... - veregettem meg vállát, majd megfogva poharamat indultam meg hazafelé, s jól tudtam, hogy ő is követni fog. 

- Tudod, hogy nem kellett volna hazakísérned... nagy lány vagyok már! - mondtam neki, ahogy lépcsőnkhöz érkeztünk. 

- Igazából nem téged kísértelek... - rázta meg a fejét, majd mellettem elsétálva húzott ki zsebéből húzott ki egy eddig nem látott papírdarabkákat. - … a legnagyobb rajongómat szeretném elvinni jövőhét szombaton az Imagine Dragons koncertre... - mondta, s ekkor vált láthatóvá számomra a két papírdarabon lévő írás is. - … gondoltam személyesen hívom el. - mosolygott, s mire konkrétan gondolkodás nélkül ugrottam fel nyakába olyan hévvel, hogy konkrétan majdnem hanyatt vágódott a verandánkon. 

- Ezt honnan? És mi? És ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... - ölelgettem, mint egy kismajom, s eszem ágában nem volt leszállni róla. - Már azelőtt elfogytak a jegyek, hogy elkezdték volna árulni őket... kb. - sipánkoltam örömömben. 

- De hát... anyudat akarom elvinni... akit gyanítom most sikerült felkeltened ezzel a ricsajjal... - szórakozott Humor kedves, azt a gondolatát táplálva, hogy át tud verni. 

- Majd visszaalszik... - legyintettem, s szépen lassan leeresztettem lábaimat a földre mielőtt sérvet kapott volna itt előttem. - … de ez... komoly? Hogyan? Mi? ÁÁÁÁÁÁÁ. - ugrálgattam körbe-körbe, amikor kezeimben fogtam már a jegyeket. Lehet kicsit rajongó voltam... lehet. 

- Apáék csinálták a hely fénytechnikájának újraszerelését... - vakarta meg a tarkóját zavarodottan. - … s így kaptak tiszteletjegyeket. Ha gondolod... elvinnélek. - mosolygott rám. 

- Mehetünk azonnal kempingezni a hely elé.. - ragadtam meg kezét, s nem egészen sikerült kettő lépést is tennem, mire ő visszarántott... egyenesen frontális ütközéssel a mellkasába. 

- Tényleg örülsz neki? - tette fel kérdését, s mintha enyhe bátortalanságot észleltem volna hangjában. 

- Ezekért a jegyekért konkrétan hozzád mennék! - emeltem fel arcomat, hogy felém magasodó tekintetét elkaphassam. 

- Komolyan? - kérdezte kíváncsian. 

- Micsoda? - hunyorogtam rá értetlenül, teljes zavaromban. 

- Semmi. - rázta fejét. 

- Semmi... 

"Saturday, I'm gonna take her out 
Cause her favorite band is gonna play downtown 
Gonna sing the song we've all heard of 
About those two young friends that should've fell in love" 

- Atya... Úr... Isten! - az arénából konkrétan úgy jöttem ki, mint aki legalább 30 adag felpörgető szert fogyasztott el. Eszméletlen méreteket öltött az energialöketem megnyilvánulása, haza legszívesebben ugrálgattam volna, mint egy bakkecske. - Ez... fantasztikus volt, hihetetlen, zseniális, őrületes! - s halántékom mellett azt játszottam el, hogy agyam, hogyan is robbant fel az élményektől, amit az elmúlt két órában szereztem. 

- Örülök, hogy ennyire tetszett... Miss Szinonimaszótár. - jegyezte meg mosolyogva, s ezúttal még az energiát sem vettem, hogy visszavágjak csipkelődésére, merthogy én még a rózsaszín extázis felhőmben éltem... legalább az elkövetkezendő 48 órában. 

- Ez a hang... ez a színpadi jelenlét! Földöntúli... - magyaráztam neki. - Ahogy Dan imádja a dobjait, s ahogy imádja a közönséget... rajta tényleg látszik, hogy mennyire szereti azt csinálni, amit csinál... egyszerűen egy Isten! Ezt... ezt... köszönöm ezt az élményt! - kicsit leszállva a földre, normálisabb hangszínt megütve, nem a megőrültem fajtát, mondtam mindezt neki. 

- S én megelégedtem csak a... második legnagyobb rajongómmal. - mosolyodott el, mire csak én is hasonlóan tudtam reagálni... egyszerűen mindent szebbnek láttam, hallottam, éreztem... kivétel azt, amire éppen készült. 

"Later on, we'll cut through the park 
And she can hold my hand, cause she hates the dark 
And we can laugh as we both pretend 
That we're not in love and that we're just good friends" 

- Arról volt szó, hogy kerülünk hékás... esélytelen, hogy átmegyek ezen a parkon! - zuhantam vissza rögtön a valóságba, amikor megláttam, hogy éppen min is szeretne átvágni. 

- Éjfél lesz 15 perc múlva... ha nem itt megyünk, s nem szállítalak le éjfélre... tudod, hogy apud, s anyud egyszerre fogja elrabolni a wodoo babádat, amit rólam készítettél, s gyanítom kettő pillanaton már a küszöbötökön szörnyet fogok halni. - vázolta fel az igen valószínű eseménysorozatot, amit a késésem vonhatott volna maga után. 

- Gyűlölöm a sötétet... ez tudod. - ódzkodtam még azért a dolog gondolatától is. 

- Tudom... - válaszolta, s ezzel összekulcsolta ujjainkat, mutatva, hogy Ő itt lesz nekem... mindig. 

- Küzdjünk meg akkor a Sötétség szörnyeivel. - kacsintott rám bátorítóan. 

- Ez nem vicces... ugye tudod? - feleltem neki, talán kissé lefehéredett arccal. 

- Nem is szántam annak... te is tudod. - mondta, majd ajkaihoz emelte kezemet, s puszit nyomott kézfejemre. 

- Tudom... 

Néhány héttel ezelőtt 

- Let it go... let it goooooo... - hajoltam ki az ablakon, miközben a valami ragadós, büdös itallal leöntött felsőmet próbáltam szárítani. Így a nyár közeledtével ésszerűnek tűnt a Jégvarázs éneklése, égő testemet legalább ezzel is tudtam hűteni. 

- Miss Jégvarázs... gyere csak be az ablakból! - kapta el a derekamat Sebastian, s eddig a pillanatig fel sem tűnt, hogy mennyire kilógtam amúgy azon az ablakon. 

- Wow... ez magas! Hupsz! - realizálódott egyszerre minden bennem, majd véletlenül el is ejtettem a felsőmet. - A felsőm! - meredtem rá tágra nyílt szemekkel, pislogás nélkül. 

- Mennyit is ittál pontosan? - nézett mélyen a szemembe, s az ágyra kigórt pólóiból egyet kezdett szépen rámh úzni. Házibulit tartott a kedves... mondta ő, ami teljesen véletlenül egy napra esett az én szülinapommal, de mivel nem igazán szerettem ünnepelni öregedésem évfordulóit, így hát nagy sunyin saját házibulijának hívta ezt az egészet... én átláttam a szitán. 

- A szülinapostól nem illik ilyet kérdezni... nem? - emeltem mutatóujjamat a számhoz gondolkodást imitálva. 

- Azt hiszem, hogy azt mondtad, hogy kitörlöd a szülinapodat a naptárból... - mondta, s én minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem, hogy rám adja a pólóját. Olyan kényelmes volt egy melltartóban, s nadrágban lenni. Szabadalmaztatni kellene ezt a outfit formát az utcára is... olyan szabad lenne minden, s mindenki. 

- Átlátok az álcán Stan... - mutattam először az én két szememre, majd az övére. - … tudom, hogy mi akar lenni ez az egész. - tártam szét karomat. 

- No és mi? - ment bele a játékba, s tette keresztbe karjait. 

- Még jobban le akarsz nyűgözni... még annál is jobban, mint amit már eddig elértél... - mondtam neki, s még így elég spiccesen is jól láttam az arcán, hogy meglepődött. Nem kicsit... hanem nagyon. Nagyon nagyon. Ezért is folytattam hát a mondókámat, köszönetet mondhattam hát az ereimben folydogáló alkoholnak, hogy segített végül mindezt kiadnom magamból... végül is ideje volt már... azt hiszem. - … mert tudom, hogy bejövök neked... s eláruljak neked egy titkot? - hívtam közelebb mutatóujjammal teljesen lefagyott alakját. 

- Ne hagyd, hogy ez valaha véget érjen... - karoltam nyakába kedvesen. - … soha... soha... 

- Mondd... min gondolkodsz... - suttogta halkan, miközben derekamat ölelte át, én pedig fejemet a vállán pihentettem, ahogy garázsunk tetején ülve az éjszakai, csillagokkal teli eget kémleltük csendben. Csak ő és én. - … gyanúsan nagy a csend. - tette hozzá, s nem eresztett el... nem is nagyon akartam ezt... olyan igazán jónak érződött ez. Helyesnek. 

- Áúúúcs... ez fájt. - grimaszoltam, de nem mozdítottam tőle fejemet. - Amúgy... a szülinapom estéje járt a fejemben. - mondtam neki halkan... az este, aminek nem minden részletével voltam tisztában... szerinte. Ő azt hitte, hogy én minden részletét elfelejtettem, mert annyira sikerült berúgnom... s én pedig hagytam, hogy ő ezt gondolja... mert ez volt az okos dolog... de semmiképpen sem a bátrabb. 

- Most már lehet a szülinapod estéjeként hívni? - mindeddig megtagadtam ezt az opciót, s továbbra is így fogok cselekedni... ez biztos volt. - Esetleg be akarsz rohanni, s le akarod borotválni anyud fejét? - tette fel a kérdését mire felkuncogva emeltem fel fejemet, s néztem rá. 

- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza. 

- Nem hazudok... miután sikerült majdnem kiesned az ablakból... úgy kellett visszafognom téged, hogy haza ne indulj anyud fejének nekiesni egy borotvával. - mondta, s valahogy így ahogy hallottam tőle olyan valóságosan pörögtek le az események minden egyes pillanata. Az összes. Nagyot nyeltem, mert a torkomban akadtak a szavak... s ő... s ő ugyanúgy nézett rám most, mint akkor... csak éppen most nem féltett attól, hogy éppen alkoholmérgezést fogok kapni. Azt az egy dolgot kivehettem az egyenletből... s minden egyebet hozzátehettem. 

"About Sunday night just her and I Sitting side by side in the full moonlight 
I pulled her close, just to hold her tight 
And the both of us could tell it just felt right 
She looked at me in the sweetest way 
Like she could tell what the hell I was about to say 
Must've took a while just to find the words 
Cause she cut me off and finally said it first" 

A szívemet a gyomromban éreztem, s ott abban a pillanatban talán levegőt sem mertem venni. Megijedtem, de valahogy mégsem féltem annyira... mert itt volt Ő... ahogy mindig... a közelembe, el nem engedve engem. Mindketten tudtuk, hogy mire gondol a másik, hiszen az arcunkra volt írva... egyszerűen csak a szavak jöttek olyan nehezen. Nagyon nehezen. Kettőnk félelme kitett egy nagy egészet.  

- Én belefáradtam a tettetésbe... - törtem meg a csendet, s tudtam innen nincs visszaút. Egyikőnk sem volt hülye... se süket. Jól tudtuk, hogy mit mondanak körülöttünk az emberek, hallottunk már meg mindketten véletlenül, vagy éppen nem is annyira véletlenül beszélgetéseket akár éppen a mellettünk lévő házban pihenő szüleim jóvoltából is... s igen sokáig ignoráltuk őket... azt hiszem eddig a pillanatig. Vagy talán a születésnapom pillanatáig... valahol ott kezdődött a bomba visszaszámlálása, ami most itt egy vasárnapi este, ahol csak mi ketten vagyunk fog felrobbanni. Bennem már felrobbant. - … de... rettegek, hogy vége lesz... és tudom, hogy ha veled vagyok, képtelen vagyok hagyni, hogy vége legyen... 

- Emlékszel... - jött rá a dolgokra. Persze, hogy emlékeztem... ezeket a dolgokat nem csak az alkohol hozta ki belőlem... egyszerűen az csak segített nekem. 

- Tudod, hogy ugyanúgy érzek, mint te... mert részegen elmondtam neked a születésnapomon... - alkottam hallható szavakká gondolataimat. 

- Figyelj... - akadtak meg szavai, mire én egy igazán merész tettem vittem véghez... teljesen tisztán, józanon. Az összes bátorságom kellett hozzá. Még az eddiginél is közelebb csúsztam hozzá, s tenyeremmel arcát simítottam meg... arca... szemei... még az égen tündöklő csillagoknál is szebbek voltak.  

- Ne hagyd, hogy ez valaha véget érjen... - s szavaimat már ajkaira suttogtak... életünkben először... de nem utoljára... ez ott abban a pillanatban vált teljesen világossá számunkra...