Sziasztok! Íme itt lenne egy friss írásom nektek vasárnapra! Ne tartsátok magatokban a véleményeteket, írjátok meg nekem bárhol, ahol utolértek! Előre is köszönöm, s jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka
Ihlet? Az igazság az, hogy egy korábban elkaszált történemet tervezem ebben feléleszteni, változtatva benne itt-ott dolgokat. Ha valaki emlékszik a Cologne írásomra... arról van szó. De nem kell aggódnotok! Nem annak lesz a "másolata" mindössze a csaj karakterét emeltem át onnan, hisz őt ott kifejezetten kedveltem, s azt hiszem jó lesz vele írni megint. Plusz... Sebastian és a valójában létező, említett kozmetikai cég között ez a kapcsolat tényleg valós, ezt néhány hete tudtam meg tumblrön. Valószínűleg ennek hatására is indult el a fejemben az újjáélesztés ötlete, remélem tetszeni fog! + Igen... a címet meg Taylor Swift ugyanilyen című dala adta, mert miért ne?
Szavak száma? 2371
- Igazán nem kellett volna iderepülnöd ezért... - Anastasia köszöntött az egykori kis műhelyemben, ahol ekkor már más igazította meg sminkjét. Egészen fura érzés volt mást látni az én helyemen, talán még furább érzés volt úgy járni Los Angeles utcáin, hogy már otthonként az ország túloldalán vár rám egy város... New York.
5 éve már, hogy az Anastasia kozmetikai cégénél dolgoztam, mint vezető sminkes, s mikor felmerült, hogy New Yorkban is nyitnak egy szalont, egy a keleti parton exkluzívnak számító műhelyt, akkor felajánlotta nekem az állást ott. Ugyanúgy megtartanám a pozíciómat, feladataimat, mint eddig... csak területi vezetőként még több szabad kezet kapnék... nem mintha eddig nem így lett volna az egész, de akkor is... ez egy igen hatalmas előrelépés volt, ami egy még hatalmasabb döntést vont maga után. Hajlandó vagyok-e átköltözni a kontinens másik felére, el abból a városból, ahol eddigi 25 évemet leéltem, s amin kívül nem egészen ismertem más lehetőséget... eddig a pillanatig.
- Még néhány dolgot el kellett intéznem itt... - vallottam be neki őszintén.
- Én itt végeztem is szerintem... - nézegette meg sminkjét a tükörben, amikor szállt már kifele a székből. - … egy kávéra meginvitálhatlak az irodámba? Még van egy kis időm a déli megbeszélésem előtt. - mondta, s meg is indult az irodája felé.
Több, mint szerencsésnek érezhettem magam az életemet élve, hiszen sajnálatos módon keveseknek adatik meg az a lehetőség, hogy azzal foglalkozzanak nap, mint nap, amit olyannyira szeretnek csinálni, mint én. A sminkek világa pedig az én világom volt, az életemnek számított attól a pillanattól kezdve, hogy kislányként szájfényt kenhettem ajkaimra. Nekem ez volt a művészetem, a játszóterem, a vásznam pedig az arcom... vagy éppen mások arca. Részletkérdés.
- S... hogy tetszik New York? - kérdezett rá Anastasia, mikor légkondival ellátott irodájába beléptünk.
- Őszintén? - tettem csípőmre kezeimet. - A Bermuda-háromszögem a következő: lakásom-üzlet-repülőtér, s gyanítom a legelsőben töltöttem eddig a legkevesebb időt... - nevettem el magamat, s elfogadtam a kávét, amit Eva, az asszisztense hozott be nekünk. - … erősen gyanítom, hogy még hónapokig dobozokból fogok élni. - vallottam be, hisz el sem tudtam képzelni mikor lesz időm bármiből akár csak egy kicsikét is kipakolni.
- Ez minden költözés velejárója... - mosolyodott el.
- Ettől függetlenül jól érzem magam, talán a megnyitó után lesz egy kis időm széjjel nézni... - gondolkoztam el hangosan. - … s ami a megnyitót illeti. Minden idő szerint alakul. Profi munkát végez mindenki... az új műhelyembe meg talán... beköltözök. - nevettem el magam, mert szó mi szó annak kialakítása annyira szívem vágyai szerint alakult, hogy talán jobban otthonom lesz, mint az új lakásom... függő vagyok, nincs mit ezen tagadni.
- Ezt örömmel hallom. - ismerte el. - Claudia és én a megnyitó előtti napon fogunk érkezni. - avatott be a dolgokba, amiről amúgy már tudtam. Ő és lánya, aki édesanyja vállalkozását viszi tovább néhány interjúra is felkészülnek a városba érkezésükkor, s a fotózásokkor én fogok asszisztálni mellettük. Elég jó indítás a Vogue hasábjain úgy szerepelni, hogy rögtön a kitalálónk neve mellett szerepelhet majd az enyém is.
- Mrs. Soare... a keresztfia... Mr. Stan! - nézett be az ajtón az asszisztense Eva, mire szabályszerűen láttam, ahogy Anastasia szeme felcsillan... nekem meg talán agyamban egy kis szikra csillant fel, ugyanis... ismerős volt a nevének hangzása.
- Engedd be nyugodtan... - bólintott a főnökasszony, mire én már álltam is felfele.
- Azt hiszem én... megyek is lassan. A gép indulása előtt még össze kell szednem néhány dolgot a városból. - vallottam be, s nem igazán akartam a családi találkozóba belezavarni, hiszen nagyon jól tudtam, hogy elfoglalt, dolgozó emberként igazán taktikásnak kell lenni, hogy mindenre jusson idő megfelelő mennyiségben. S az említett srác ekkor lépett be.
- Sebastian... nem is tudtam, hogy a városban vagy. - köszöntötte az újonnan érkező embert Anastasia... s ekkor leesett, hogy honnan is úszkált oly ismerősként agyamban ez a Stan név. Sebastian Stan miatt. S igen... Sebastian Stan ott állt előttem, teljes valóságában. Meglehet, hogy tudtam, hogy ki is ő. Meglehet.
- Sebastian... ő itt Aisha... az cég egyik legtehetségesebb művésze. - mutatott felém bemutatásképp.
- Örülök a szerencsének! - kapta el a kezemet, s annak megrázása helyett csókot nyomott kézfejemre. Micsoda gentleman!
- Nem különben... - mosolyodtam el. - … viszont Aisha ezúttal távozik is, ugyanis... ha elkésik az ebédjéről... esélytelennek tartja, hogy fel is száll este arra a gépre. - vallottam be, majd elköszönve tőlük ténylegesen futólépésben indultam ki az épületből, ugyanis már láttam lelki szemeim előtt, ahogy barátnőm annyi tűt szurkál az engem ábrázoló woodoo babájába, ahány percet kések.
- 5 éve dolgozok nekik... s erről nem is tudtam. Anastasia Sebastian Stan keresztanyja!- kaptam be egy újabb falatot a villámra felszúrt csirkemellből.
- Méltó búcsúajándék volt akkor a várostól ez... - jegyezte meg Susan mosolyogva. - … voltak elképzeléseim, miszerint az az ember nem is létezik... de akkor te bizonyíthatod, mivel láttad, hogy tényleg létezik... valós. - folytatta. - Tényleg olyan helyes, mint a képeken? - emelgette a szemöldökét kíváncsian.
- Az ő esetében... nem photoshopról van szó. - ismertem el. - Ráadásul... igazán jólnevelt... olyan klasszik férfiú. - állapítottam meg.
- A kihalásban lévő faj... hihetetlen. - képedt el tágra nyílt szemekkel.
- Miért érzem, hogy nem az ibériai hiúzról, mint kihaló fajról beszéltek éppen? - jelent meg Josh társaságunkban, s hátulról hajolva Susan mellé nyomott ajkaira egy csókot.
- Ha nem látnátok... éppen ebédelek... - fintorogtam rájuk.
- Miss Irigység két lábon... - vágott vissza Susan.
- No de még milyen lábakon... - jegyeztem meg neki, s éppen amúgy is meg akartam látogatni a mosdót, így mikor felálltam úgy simítottam meg formás combjaimat, mintha éppen valami felvétel is készülne róla. - … na de ez a fenék az igazi! - csaptam arra, majd kacsintottam vissza rájuk, s mintha kifutón sétáltam volna úg mentem az asztalok között.
- Ez az csajos! - ordított utánam ujjongva Susan, amint meglehet a többi itt étkező ember annyira nem értékelt... de minket meg ők nem érdekeltek. Sose.
Meglehet nem a várost volt a legnehezebb magam mögött hagynom, hanem benne az embereket... a barátaimat. De mégis... annyira azt éreztem, hogy nekem most erre van szükségem... mármint... valami újra, valami kihívásra, valami igazán ismeretlenre. S New York az volt. A nagybetűs ismeretlen.
Miután együtt ebédeltem Susannel néhány dolgot elintézve magamnak, utoljára léptem be egykori lakásomba, ahol még az utolsó bepakolandó dolgok ott vártak engem. Félelmetes volt. Főleg az a pillanat, amikor beléptem és... egy rakás ember várt ott.
- Meglepetés!!! - ordították el magukat, mire én egy az egyben sokkolódtam le.
- A cuccaim... - kaptam a számhoz, ugyanis a lakás az embereket leszámítva csakis az ürességet sugározta felém.
- Köszönöm Susan... igen rendes vagy. Összeszerveztél nekem egy búcsúbuli 2.0-t? Jajjj, de rendes vagy! - sétált mellém barátosném, s karolt nyakamba előadva egyszemélyes showját közben, vagyis hogy saját elképzelése szerint minek kellett volna elhagynia a számat.
- Annyira idióták vagytok! - ráztam a fejemet ezúttal már vigyorogva, s nem tudtam tagadni, hogy tényleg örültem annak, hogy újra láthatom barátaimat így együtt... utoljára.
- A cuccaid pedig már... úton a városodba! - suttogta a fülembe, csakhogy azért megnyugtasson, ugyanis tudta, hogy igen idegösszeroppanást kapnék, ha bármim eltűnne a dolgaim közül.
- A városomba... - ismételtem halkan a dolgot, s nem tudtam elhinni, hogy egy ideig ez volt az utolsó alkalmam arra, hogy így együtt töltsem velük itt az estét...a barátaimmal, akiktől búcsút vehetek igen hosszú időre hiszen... New York vár már engem... én meg várom őt.
Nagyon okosan volt ez az egész megtervezve. Hajnali fél1kor repültem a keleti partra, s az időzónákon átrepülve, beleszámítva az utazást is éppen úgy érkeztem New Yorkba, hogy kezdődhet is a munka, amint landolok. Ettől függetlenül nyilvánvaló volt az, hogy az utazáshoz a lehető legkényelmesebb szettet találom meg magamnak ugyanis bármennyire odafigyelek az öltözködésemre, mert többek között ez is egyfajta szenvedélyem, egy közel 6 órás utat nem éppen egy rám simuló, szoros bőrszoknyában akartam átvészelni... ilyen esetekben a józan ész nyert, s a praktikusság. Abszolút sminktelenség, hatalmas napszemüveg, leggins, egy bő póló, s a párnám, amit akkor is beleszuszakoltam a táskámba, ha az eredetileg nem akart abba belemenni. Nyilvánvalóan én győztem felette. Áldottam az eget akkor viszont, amikor a visszafele tartó gépem nem késett egy percet sem, ugyanis mikor jöttem egy kedves 3 órát várakozhattam a JFKn, ami közel sem volt barátságos számomra... még akkor sem, ha telefonomon tudtam dolgozni.
Ezen az úton viszont most egyetlen egy célom volt: aludni. Az elkövetkezendő pár napban ez lesz az egyik legnagyobb lehetőségem ilyet tenni, szóval muszáj volt élnem a lehetőséggel... ez addig a pillanatig megjátszható dolog volt, amíg... le nem ült mellém valaki. Bocsánatot kérve, hogy meglökött véletlen, nézett arcomra, s néhány pillanatig csak némán figyeltük egymást ugyanis... mindketten próbáltuk feldolgozni azt, hogy ennek vajon mekkora volt a lehetősége? Megválaszolom: semennyi.
- Aisha? - törte meg a talán kicsit kínossá váló csendet, mire ezúttal már mindkét fülest kihúztam a fülemből. A szövegtelen zenéknek nyugtató, s elsősorban altató hatásuk volt rám.
- Sebastian... - bólintottam elismerően, hogy igenis jól emlékezett a nevemre... pedig nem mindenkinek sikerül nemhogy emlékezni rá, de igazából úgy kezdetnek kiejteni se helyesen. De neki gond nélkül ment. Meglepődtem? Nem. - Kezdem azt hinni, hogy követsz... - nevettem el magamat megszólalva.
- Lebuktam... bocsi. - emelte maga elé a kezeit. - Anastasia biztos jót fog mosolyogni ezen az egészen... - jegyezte meg. - …nemhogy egy gépen, de egymás mellett lévő helyeken is repülünk vissza New Yorkba. - elemezte a helyzetet.
- Biztos az univerzum akarta így. - tettem hozzá.
- A sors... - emelte ő is magasztosabb színterekre, ezt a szimpla véletlen eseményt. Mert véletlen események igen is vannak.
- … miután olyan hirtelen eltűntél az irodából mesélte, hogy éppen most költöztél New Yorkba... a márka miatt. - szóval... téma voltam kettőjük beszélgetése alatt? Érdekes. Na jó... igazából nem volt az, tekintve, hogy Sebastian tőzsgyökeres new yorki, s keresztanyja cége pedig most fog városában nyitni egy új helyet, én meg mint a cég, s New York közös pontja ott előttük nyilvánvaló téma voltam, egyszerűen csak össze kellett kötni a pontokat.
- Valami olyasmi... azt hiszem. - ismertem el tarkómat vakargatva, majd örömmel fogadtam el az ételt, amit hozott nekem a stewardess megmelegítve, ugyanis a délutáni kis búcsúpartinak köszönhetően mindenre volt időm, csak éppen az evésre nem... s esélytelennek tartottam azt, hogy üres gyomorral hajtsam álomra a fejemet. Ilyenről szó sem lehetett.
- Ijesztő... nem? - kérdezte, s nem igazán értettem elsőre a kérdését. Illetve az is egészen meglepő volt, hogy ilyen közvetlenül kezdett el beszélgetni velem, mintha... mindig is ismertük volna egymást. Micsoda közhely megjegyzés ez, nem? - Mármint... a kontraszt a két város között. - válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet.
- Ég és föld. - bólintottam egyetértően. - De ami az igazat illeti... nem igazán volt még lehetőségem semmit sem tapasztalni úgy igazán a városból... - töröltem meg a számat. - Bocsi... csak egyszerűen dél óta nem ettem semmit... s már kopogott a szemem. - utaltam arra, hogy jóízűen ettem mellette.
- Ugyan... - rázta a fejét. - … ami azt illeti... lehet, hogy én is kérek egy adagot. - vallotta be, s a mellettünk elsétáló segítőtől azonnal kért is magának egy vacsorát.
- Kérsz esetleg addig az enyémből? - jutott eszembe egy teljesen fura ötlet, s úgy nyújtottam felé a tálcámat. Alapvetően közvetlen személyiségnek ismerhettek az emberek, szóval vele miért tettem volna másképp?
- Ohh... dehogyis... nem akarom előled elenni! - tiltakozott kedvesen.
- Figyelj Sebastian... amit te eszel meg a tálcáról... az nem az én fenekemre megy. Nekem csak jó üzlet! - tartottam továbbra is közelében a tálcámat, mire szavaimon csodálkozva ő csak pislogott, mint borjú az újkapura.
- Sajátos üzleti technika! - túrt a hajába, majd mivel azt hiszem realizálódott benne, hogy úgysem veszem el előle a vacsorámat inkább vett belőle.
- A lényeg, hogy hatásos... - ismertem el, majd mikor elkezdte rágni a szájában az ételt észrevette, hogy talán kicsit erős volt az. A szeme majdhogynem kiesett a helyéről. - … jézusom... elfelejtettem szólni. - csaptam homlokomra, s vizemet nyújtottam feléje. Amit lehetett csípősen ettem... embertelen csípősen, s így a vacsorám is olyan volt, mintha egy chilifarm borult volna rá.
- Ugyan... dehogy... - rázta a fejét, próbálva titkolni valós érzelmeit, de olyan volt, mintha bekönnyezett volna a szeme. - … csak talán... tüzet fogok fújni a számból... - s a vizemet már szó nélkül fogadta el.
- Lehet becastingolnak a Trónok harcába negyedik sárkánynak... - jegyeztem meg, s megveregettem hátát mikor kicsit még köhögött a chilitől.
- Szóval nem megölni készültél csak simán... castingoltál? - nézett rám kedvesen... mire mindketten hangosan kezdtünk nevetni. Ez így este a körülöttünk ülő embereknek nem igazán tetszett.
- Bocsánat. - mosolyom közepette biggyesztettem le ajkaimat.
- Tényleg sajnálod? - nézett mélyen a szemeimbe, egy az egyben lehúzva a poharam tartalmát.
- Szerinted? - kérdeztem vissza, s nem tudom milyen indíttatásból, mint egy szégyenlős kislány takartam el az arcomat tenyeremmel. Miért éreztem ekkor, hogy aludni ezúttal nem fogok ezen a repülő úton? Volt egy sejtésem effelől.
- Ugye... ugye az övére nem tett chilit? - kérdeztem a stewardesst, mikor Sebastian vacsoráját éppen letette elé.
- Nem... - rázta meg a fejét a lány, s a tálcára mutatott, ahol külön volt csomagolva a chili, hogy az ember saját választása legyen, hogy tűzokádóvá akar-e válni.
- Szóval ő nem akart megölni... csak te... érdekes ismerkedési forma. - gondolkozott el, s kezébe véve a chilis dobozt, azt az én szabad tenyerembe helyezte. - Ajándék az útra. - mosolyodott el.
- Micsoda nagylelkűség... - bontottam is ki rögtön azt, majd mutatóujjammal belenyúlva lazán nyaltam le, mit felvett az... szemrebbenés nélkül. Ő arcomat figyelve várta az övéhez hasonló reakciót, de abból semmit nem kapott.
- Ez... beteg. - pislogott végre, mikor képes volt beszélni.
- Ez a szupererőm... - vallottam be.
- Mindjárt világos...
S mintha jós lettem volna előző életemben, tényleg jól állapítottam meg azt a tényt, hogy ezen a repülőúton én ugyan nem fogok aludni... ahogy a szomszédom sem tette azt. Konkrétan végig beszéltük a nem egészen 6 órás utat, ami alatt a hogyan kerültem keresztanyja cégéhez történettől kezdve a felhők fölött repülünk, s milyen gyönyörű az ég, te nem vennél részt egy űrutazáson való beszélgetésig is eljutottunk. S amikor végül landoltunk a városunkban, s szépen komótosan felszedtük csomagjainkat az utolsó mondata, amit hallottam tőle, távolodó alakjától, tátogva nekem:
"Üdvözöllek New Yorkban"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése