Sziasztok! Nézzétek csak mi lapult a gépemen készen, egy
aprócska meglepetés. Remélem örülni fogtok neki, jó olvasást hozzá! Üdv, Dorka
Kiről szól? A lány + Colson Baker + (Harry Styles,
mint erős mellékszereplő)
Alap szituáció (nyersen)? Colson és a lány jó pár éve
nagyon jó barátok, de talán többek is, csak valahogy sose lett kimondva.
Egészen addig amíg Colson érdekesen nem kezdett
viselkedni, csak mert a lány
egyre több időt tölt munkája kapcsán Harryvel.
Cím inspiráció? a the1975 ugyanezen című száma, aminek
dalszövege nem teljesen kapcsolódik az íráshoz, maga a címe mégis tökéletes
ide. Ráadásul a dal is csoda, szóval érdemes meghallgatni.
Szavak száma? 4522
- Colson Baker… garantáltan megnyakallak, ha hozzá mersz
nyúlni. – fenyegettem meg Kellst, abban a pillanatban, amikor láttam, hogy az
éppen majdnem befejezett torta felé nyújtja ujját, csakhogy lopva belekóstoljon
ezzel valószínűleg az utolsó idegszálamat is megölve.
- Egy tízes skálán mennyire akarsz most megölni? – kérdezte
és ujját, majdnem a torta habrétegéhez érintette. Éreztem, ahogy konkrétan
levegőt is alig merek venni, pislogni se tudtam, mert tisztában voltam vele,
hogyha egy picikét is mozdul órák kemény munkáját fogja elcseszni. Nem voltam
egy konyhatündér, valahogy kifejezetten nagy kihívás volt egy-egy recept
leírásait követni, ráadásul amikor eszembe vettem azt, hogy célom nem csak
ehető torta készítése lesz, dehogy még mutatós is lesz az eredmény, na az egy
újabb szint volt. Közel sem segített pluszban így a vége felé a tény, hogy
Colson nonstop szabotálni akarta a tevékenységemet.
- Úgy a harminc környékén járok. – sziszegtem, s éreztem,
hogy egyre komolyabb lesz a farkasszemezés hol vele, hol a tortánál lévő
ujjával. Direkt csinálta, jól tudtam. Meglehetősen élvezte ezt a szituációt, s
az órák alatt az állapota egy picit sem lankadt.
- Nem értem miért csinálod ezt. – utalt arra, hogy tényleg
az egész délutánomat a konyhában töltöttem mert Harrynek születésnapjára én
magam akartam tortát készíteni, s nem rendelni. Lettünk olyan jó barátok, s
töltöttünk annyi időt már együtt, hogy ez egy minimum apróság volt, főleg, hogy
úgy hozta össze a jó ég, hogy holnap is találkozunk.
- Mert a születésnapja lesz holnap? – kérdeztem vissza,
megadva ezzel a választ, amivel amúgy tisztában volt.
- És? – kérdezett vissza, s ekkor hirtelenben felkapta a
tortát a kezébe, mire szemem akkorára dülledt, hogy azt hittem ott helyben
kiszakad mindkettő a helyéről. A szívem megszűnt dobogni, egyhelyben létezett
csak bennem.
- Colson tedd le azonnal azt a tortát, mert Isten bizonyra
mondom, hogy neked annyi lesz… - közelítettem meg, s ő meg párhuzamosan ezzel
hátrált kissé, s egy óvatlan pillanatban megbotlott saját lábában és egy kevés
időre elvesztette egyensúlyát. A szívem megrepedt ebben a pillanatban.
- Szép vagy, amikor ideges vagy. – vigyorgott zsiványan,
biztosan tartva kezében a tortát újfent. Nem lett baja, de Colsonnak hamarosan
lesz.
- Akkor készülj, hogy gyönyörűvé fogok válni, mert éppen
meggyilkolni készüllek. – húztam a számat fülig élő fájdalmasba vigyorba. –
Komolyan mondom… mindjárt meghalok, ez nem vicces. – vázoltam neki a helyzetet,
mire ő csak továbbra mosolygott előttem büszkén magára. – De tudd, hogy ha
veled együtt meghalok a szellemem örökké kísérteni fogja a tiedét. – ezúttal
már szinte csak egy lépésre voltam tőle, s nagyon, de nagyon óvatosan én magam
is a torta alá csúsztattam a kezemet… legalábbis ő ezt hihette.
- Nem bánnám a társaságot… elhiheted. – suttogta halkan,
gazfickós grimasszal, mire olyat tettem, amire tudom, hogy nem volt felkészülve,
de szó mi szó én sem. A torta helyett a férfiasságára ragadtam rá elég
határozottan, masszívan, közel sem kényelmesen.
- Tedd… le… a tortát. – mondtam el neki utoljára
párhuzamosan a tetteimmel, remélve, hogy ekkor már érteni fogja kérésemet.
- Mert mi… - s nem tudta befejezni a mondatát, mert ujjaimat
szorosabbra zártam nadrágja felett, mire ő csak elnémulva harapta be ajkait. Az
más, hogy gyomrom jómagamnak is egy kis görccsé alakult, de az ő arca sokkalta
érdekesebb látvány volt.
- Tedd… le! – s ekkor már a farkasszemezés olyanná vált,
mintha egész nap ezt csináltam volna, ösztönös volt. De most, hogy fordult a
kocka, s az irányítás szó szerint a kezemben volt egészen átalakult a lelki
helyzetem. Most már én örültem a szituációnak, mert volt valami kielégítő
abban, ahogy láttam arcán a meglepődöttségét, s hogy fizikailag képtelen
mozdulni. Mosolyra húztam ajkaimat, a leggonaszabbikra.
- Okés… feladtam. –
tette le a tortát, s emelte maga elé a kezét, de én nem mozdultam, csakis a
világoskék szemeit pásztáztam. – Tudod… te is elengedhetsz. – hajolt közelebb a
fülemhez, szinte lehelve a szavakat számomra, s nem egészen volt tiszta
számomra nemhogy csak a kívánsága, hanem úgy ez az egész helyzet sem.
- Fordulj fel. – bólintottam végül, megszabadítva őt
magamtól, s felkapva a tálcát mellőlem indultam meg a spájzba, egy hűvösebb és
szárazabb helyre letenni az elkészült darabot úgy mindenki elől is elzárva azt.
Konkrétan néhány pillanat ki is esett az emlékezetemből
ekkor ugyanis már csak azt vettem észre, hogy fejemet a falnak dűtve próbálom
hűteni, s hogy ujjaim között, habár már semmi sincsen mégis érzek egy igazán
formás alakot. Kirázott a hideg, s gyomromban a görcs csak még intenzívebb
lett.
- ÁÁááááá… - toporzékoltam egyet, mint egy valódi óvodás,
majd inkább kiviharzottam a kamrából mielőtt túl sokat gondolkoztam volna a sötétben.
- Egészségedre! – nevette el magát Kells a konyhapulton ülve
éppen egyik kezében egy kanállal, amivel a lábai között lévő fagylaltos doboz
tartalmát pusztította, miközben a másik kezében egy joint volt, amivel pedig
könnyedén kerített maga köré egy füstfelhőt.
- Abból nekem is hagyj!- mutattam a fagyira, s mire
rájöttem, hogy amúgy hova is mutattam fejemben pofáncsaptam magam mentálisan, s
minden erőmön azon voltam, hogy ezek a gondolatok ne üljenek az arcomra.
- Értettem főnök! – bólintott kacsintva, talán már inkább
csak jófejségből nem foglalkozva a valószínűleg kínosan komikus
arcszerkezetemmel.
Felérve a szobámba, úgy kezdtem érezni, hogy nem csak azért
volt szükségem a zuhanyra, mert éppen a hátam közepéig krémes voltam, aminek
elérése amúgy szimplán szupertehetség volt, hanem mert a szervezetem, azon
belül is a lelkem kaphatott valamilyen vírust, amit azonnal írtani kellett.
Colsontól kifejezetten rendes volt, hogy amikor megtudta,
hogy néhány hetet Los Angelesben kell töltenem, mert itt stúdiózunk, s a
környéken lesz néhány kisebb megjelenésem ragaszkodott hozzá, hogy ne hotelben
szálljak meg, hanem nála, mondva bőven van hely ott is. Rengeteget köszönhettem
neki, s az iparról rengeteget is tanulhattam rajta keresztül. Még gimiből
ismertük egymást, ami egy laza 10 éves barátságos épített fel közöttünk, s a
szenvedélyünk a valódi zene iránt egyszerűen örök kapcsolatot tartott lelkeink
között.
- Na… mozdulj csak! – érkeztem meg lentre, egy egész nagy
doboznyi kenceficével a filmezésünk mellé, amikoris őt elterülve a kanapén
találhattam meg. – Hahó, ez neked szólt. – csaptam meg lábát, mikor már mellé
értem, de ő még sehova sem mozdult.
- Jól van na. – kuncogott fel, s felült úgy, hogy én is
mellé férjek majd ölembe vettem a dobozt, s oldalra fordulva megragadtam az
arcát az állánál.
- Azt hiszem… rád is rád fér egy kis tatarozás. – vizslattam
az arcát hunyorogva, közelről, miközben már fejemben építettem is a terveket,
hogy arcára mit hova kenegetek. Életstílusához képest igazán szép bőre volt,
amit néha rendesen irigyeltem tőle.
- Ez fájt a lelkemnek. – kapott fedetlen mellkasához.
- Nem azt mondtam, hogy nem vagy helyes, te idióta… - ráztam
szemeimet forgatva.
- Szóval helyes vagyok? – emelgette szemöldökét
kíváncsiságában, mire én gyengén megcsaptam arcát, hogy inkább csak ne mozogjon
miközben kezdem kenegetni.
- Mint maga az ördög… - nyújtottam ki nyelvemet, s oszlattam
el az arcán a zöldes, barnás egészen hányásnak kinéző maszlagot.
- Vigyázz, mert elviszi az az ördög azt a nyelvet. –
fenyegetett meg mókásan.
- Inkább csendbe legyél és válassz filmet. – adtam ki neki
az utasítást, s szépen lassan ahogy az ő arcát és az enyémet is befejeztem még
a film is elindult lassan.
Valahogy viszont ülve sehogy sem találtam meg a kényelmes
pózt, az arcom fedettsége miatt pedig elég nehezen tudtam volna a kanapén
elfeküdni, de valahogy a gravitáció mégis csak húzta lefele oldalamat így egy
pillanatnyira se tudtam nyugodtan ülni 1 percnél tovább. Az, hogy a filmnek se
a címét nem tudtam, de talán még azt se, hogy kik játszanak benne az egy másik
történet volt. Valahogy az agyam nem volt befogadóképes.
- Gyere csak… ne szenvedj tovább! – terítette ölébe a kis
törülközőt, amit lehoztam magammal majd odavont engem is, ahol végre
kényelmesen elfeküdhettem.
- Köszönöm. – motyogtam halkan, s ténylegesen a
legkényelmesebb póz volt ez, még a testem is elkezdett lazulni.
- Kiderült már, hogy meddig maradsz a városban? – kérdezte,
ahogy karomat kezdte simogatni lágyan.
- Attól függ mennyi időt vesz igénybe még a stúdiózás… mondjuk,
ha így haladunk talán soha többet nem hagyom el LA-t. – nevettem el magam, belegondolva,
hogy elég erősen néhány napos csúszásban vagyunk, ami ugyan nem volt tragikus,
de jobb lett volna, ha minden úgy megy, ahogy az tervezve van. De hát mikor is
mennek úgy a dolgok, mint ahogy kellene nekik?
- Nem bánnám, ha közelebb lennél hozzánk… - ismerte el, mire
fordultam egy kicsikét s így ahogy feltekintettem egy az egyben az arcát
nézhettem.
- Nem mintha te nem utaznál nonstop… - jegyeztem meg neki,
hiszen azért ő is eléggé elfoglalt volt, úgy általában mindig. - … az biztos,
hogy néhány nap múlva el kell utaznom mert videóklipet forgatunk Harryvel, sőt
az ő albumára írt dalunkat is fel kell még venni… ami amúgy úristen, de gyönyörű
lett. – s rendesen éreztem, ahogy kiráz a hideg, amikor eszembe jutott az
elkészített demo emléke.
- Nem tudom mi olyan különleges abban a srácban. – rázta a
fejét értetlenkedve. Valahol már a film elkezdése előtt halott ügy volt ez a
közös filmezés, mert valahogy egyikünket se érdekelte mi megy a nagy képernyőn,
a figyelmünk valahogy egészen csak egymásra koncentrálódott. Régen is
elválaszthatatlanok voltunk, s most, hogy ez az együtt töltött idő igen kevésre
redukálódott, ha lehetett minden percét kiélveztük.
- A jelenlegi helyzet alapján mondjuk kevésbé seggfej, mint
te… - jegyeztem meg neki lehunyva a szemeimet, elhitetve magammal, hogy
mégpedig meditálni fogok.
- Mert amúgy bejön neked? – kérdezett rá arra, ami tudtam,
hogy egy ideje böködte a csőrét, mármint bármikor amikor az elmúlt napokban
szóba került, hogy Harryvel találkozok vagy lesz megbeszélésünk Colson agya
totál átkapcsolt valami elviselhetetlen módba, s most ez a mód szavakat öltött
újfent.
- Merthogy? – csaptam vissza rögtön.
- Csak kérdezem… annyi időt töltöttök együtt, nem lepődnék
meg ha együtt lennétek, ha szerelmes lennél bele… – valahol egy igen érdekes
alternatív univerzumban járt az agya, ahova az odavezető út számomra nemcsak,
hogy érthetetlen volt, de idegen is. Főleg, hogy Harry mindigis mint barát volt
említve, mert ténylegesen az volt. Ő, tényleg.
- Mindigis ilyen voltam igazad van Colson… - pattantam fel
öléből, hiszen agyamban a realitás ere elpattant.- Hozzászóltam egy sráchoz és
a következő pillanatban már az ágyában voltam, tipikus én. Jól esik, hogy ezt
gondolod rólam. – felkapva a másik törülközőt törölgettem le az egész
mindenséget az arcomról még jóval idő előtt.
- Én nem ezt mondtam… - rázta meg a fejét talán kicsit
pánikolva, ujjaival enyémek felé nyúlva.
- Pedig pontosan így jött ki. Fogalmam sincs mi bajod van
Harryvel, s hogy miért ekkora baj, hogy időt töltök vele, hozzá sem téve persze
azt az apró kis részletet, hogy nem feltétlen mindig csak szórakozásból vagyunk
egymás mellett… hanem mert kicseszettül dolgozunk, tudom meglepő információ
lehet ez számodra. – grimaszoltam, majd összedobálva a cuccokat a
dohányzóasztalról készen voltam inkább visszavonulni a szobámba és ténylegesen
aktívan pihenni a holnapi nap előtt.
- T/N… - állt fel könnyen utolérve engem, ami hosszú
lábainak köszönhetően nem igazán volt nagy kihívás számára.
- Egy indokot mondj Kells, hogy miért nem faszság az, ami
elhagyja a szádat. – fordultam vele szembe ekkor már a szobám ajtajában, mire ő
csak hallgatott, s úgy nézett rám, mintha egyenesen félne tőlem. Nem mozdult,
de én sem. Szabályszerűen vágni lehetett volna a feszültséget köztünk, s ha egy
szikra is elpattant volna egész biztosan lángba borult volna a ház elrombolva
mindent is magával. – Jó… pontosan ezt gondoltam. – jöttem rá, hogy ő ugyan ez
szót sem fog ekkor szólni. – Jó éjszakát Colson akkor. – bólintottam, majd
belépve szobámba zártam is magam mögött az ajtót, de mielőtt beérhettem volna a
fürdőbe hallhattam a nagy dübbenést az ajtómon. Colson öklei érintették elég
erősen a faanyagot, amibe az egész
beleremegett.
Egyetlen előnye volt annak, hogy egész korán volt
megbeszélésünk Harryékkel a stúdióban, hogy még azelőtt sikerült a lakást
elhagynom, hogy bármiféle mozgolódás történt volna benne. Colson sem volt még
ébren, legalábbis se híre se hamva nem volt a kijáratig vezető utamon, de a
többiek se pottyantak le még az égből, ahogy az szokásuk volt a nap bármelyik,
akár legváratlanabb pillanatában úgy általában mindig.
- No mi az? – Harry egy szelet tortával a kezében tért
vissza, mikor ebédszünet alkalmával kiürült a stúdió és maradtunk mi csak
ketten ott. Nem igazán volt kedvem úgy egyáltalán megmozdulni se, s Harry
társulva hozzám szintén a négy fal között maradt.
- Csak imádkozok, hogy ne mérgezzem meg a születésnapost. –
figyeltem arcára gépem képernyőjéről, haloványan elmosolyodva.
- Biztos vagy te benne? – kérdezte, majd ekkor villájával
egy falatnyi tortát nyújtott felém, de én megráztam a fejemet jelezve, hogy nem
kérek belőle. Nem igazán éreztem azt, hogy bármit képes lennék most lenyelni,
pedig a mai fogyasztásom mindössze egy
tejeskávé volt, ami a delet tekintve igen kevésnek számított.
Nem válaszoltam neki, mert őszintén nem tudtam. Magam sem
értettem, hogy mi az Isten történt velem pontosan, egyszerűen csak nem éreztem
magam megfelelően, de szavakba nem tudtam önteni az érzést… mintha ült volna a
lelkemen egy láthatatlan, megfoghatatlan árny.
Ekkor megcsippant a telefonom, s én oly automatikusan kaptam
utána, mintha az életem múlt volna a gyorsaságon. A telefonom egész nap az
asztalon pihent, s néhány pillanattal ezelőttig konkrétan némára is volt
állítva, csakhogy senki semmivel ne zavarjon minket, hisz ez az ártatlan
tudatlanság legalább nem rontott a leírhatatlan helyzeten. Több nem fogadott
hívás, üzenet melyekkel nem is foglalkoztam, s csak a legfrissebb dolog volt
mely most felkeltette az érdeklődésemet.
Egy Instagram értesítőt kaptam ugyanis valaki feltöltött egy
képet, akit követtem, s akire értesítőm volt beállítva.
Colson volt az. Elmosolyodtam, de valójában csak még jobban érthetetlenség
keletkezett bennem.
- Meg is mutatod, hogy mi ez a titkos mosolyogtató dolog
vagy ki kell találnom? – kérdezte, s gurulós székével közelebb csúszott hozzám,
gondolom rájőve, hogy talán valami igazán fontos dolgot láthattam hiszem
pillanatokig, mozdulatlanul figyeltem telefonom képernyőjét.
Nem szóltam egy szót se, csak arca felé nyújtottam a
telefonomat, melyen egy kép volt tegnap estéről, aminek az elkészüléséről nem
is volt tudomásom. Amikor Colson ölében feküdtem, s mindketten arcmaszkosan
pihentünk a kanapén, ő egy lopott pillanatban lefotózott kettőnket, vagyis igazából csak engem, hisz belőle alig
volt látható valami, mindössze a máséval össze nem téveszthető tetoválásai
fedetlen hasán. A kép címe mindössze csak egy szívecske volt.
- Ez te vagy? – kérdezte úgy, hogy amint arcára pillantottam
már tudhatta a választ. – Szóval igen. – mondta ki hangosan is a választ, mire
én gépemet letéve ölemből abba a telefonomat ejtettem és elengedve minden
tartásomat dőltem hátra a kanapén. Pontosan ennyi volt az egészre a reakcióm,
több már nem tellett a lelkemtől. – Megannyi kérdésem lenne… el se tudod
képzelni. – jegyezte meg, majd a következő pillanatban azt érezhettem, hogy
lehuppan mellém, s csak néma csendben vár.
- Ohhh hát kérdésem nekem is lenne. – nevettem fel kínosan,
majd inkább konkrétan eldőltem oldalra, s erre Harry lábaimat, a kényelmesség
érdekében ölébe vette, csakhogy ne elég deformáltan feküdjek, s törjem ki saját
gerincemet.
- Miatta ignoráltad egész nap a telefonod? – nem
köntörfalazott, rögtön ugrott a közepébe.
- Ki mondta, hogy ignoráltam a telefonom? Egész délelőtt
stúdióztunk. – válaszoltam, kezeimet szemem elé húzva.
- T/N…. krónikus telefonfüggő vagy, ismerlek eléggé. –
dobolt ekkor ösztönösen a lábfejemen. – Ráadásul mikor mesélted, hogy nála
fogsz lakni néhány napig… te lány… hát olyan boldogságot az arcodon nem láttam
egy ideje. Csak úgy virultál. – emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor
FaceTimeon hívtam, s meséltem neki, hogy LA-ben leszek egy ideig.
- Szeretem Los Angelest. – rántottam meg vállamat már
amennyire a helyzet engedte.
- Csak Los Angelest? – kérdezett vissza mire éreztem, hogy
megfeszült a testem indokolatlan módon.
- Tudod mi cseszett fel? – bukott ki belőlem hirtelenjében,
nem tovább taktikázva, hogy mit is engedjek kimondani a számnak, s mit nem.
- Na mi? – kérdezte, s erre feltápászkodtam, hogy vele egy
szintben üljek, s láthassam az arcát, ha vele beszélek.
- Az, hogy megkérdezte, hogy együtt vagyok-e veled? Hogy
szerelmes vagyok-e beléd? – vallottam be, s konkrétan ezekután már ténylegesen
nem értettem testemet, s azt, hogy miért is könnyezett be a szemem és éreztem a mellkasom oly nehéznek,
mint eddig még soha máskor.
- Mikor azt kellett volna kérdeznie, hogy… szerelmes vagy-e
belé? – ahogy ezt kimondta azt hittem ott képes lennék meghalni, mert
olyasfajta dolog tört bennem, ami eddig a pillanatig ép volt. Eddig a
pillanatig.
- Nem tudom miről beszélsz… - huppantam vissza a realitás
talajára, megtörölve az arcomat a könnyektől, próbálva menteni a menthetőt,
habár ez igen gyenge próbálkozás volt, s ezt mindketten tudtuk.
- T/N… - ráncolta hitetlenségében a homlokát, majd a kis
dalszöveges, mindenes füzetemet mely mellette pihent a túloldalon kezébe vette,
s kinyitotta egy bizonyos oldalnál… az utolsónál. – ez meg gondolom csak úgy
termett itt… nem? – nyújtotta felém a verset, a dalt, a nem is tudom mit.
- Ühüm. – bólintottam kínos mosollyal. – Ez ilyen
varázsfüzet… nem? – játszottam a totál tudatlant, annyira tehetségtelenül, hogy
ez még nekem is fájt, ténylegesen.
- Rég nem olvastam ennyire… mély szöveget. Kirázott a hideg,
amikor mégis elém került. – magyarázta nekem, s tőle, a dalszövegíró
géniusztól, ilyet hallani még különlegesebb volt.
- Pontosan hogyan is került eléd? – ekkor hirtelen kikaptam
a kezébe, s úgy bezárva hagytam azt pihenni ujjaim között. Nem voltam képes
elengedni.
- Énekeld fel… - nem foglalkozott a gyenge tématerelésemmel,
átlátott rajtam könnyedén, s így bökött az üres stúdió felé, mire én csak
pislogtam.
- Öhhhm… nem? – válaszoltam neki, s rendesen éreztem ahogy
kirázott a hideg, még a feléneklés gondolatától is.
- Öhhhm… de! – bólogatott határozottan, amibe még rendesen
bele is szédültem. – Egyedül vagyunk. – simította meg a vállamat.
- Túl személyes… - a kifogásaim listájáról egy újabb tényező
került elő, én próbálkoztam, de tényleg.
- Attól igazi… - ismerte el, majd felállva elém, kezét
nyújtotta az enyémekért.
- Mi van, ha… nem megy? – csúszott ki a számon, az első nem
tiltakozós, valódi kérdés.
- Csak gondolj rá…
Egészen sok időt töltöttem az elmúlt hónapokban stúdióban,
de talán még semmi sem érintett meg ennyire, mint ennek a dalnak a felvétele.
Talán szükségem volt rá, mert megtisztította a lelkem a végére. Amennyire fájt,
annyira jól is esett, mert éreztem, hogy a lelkem végre megszabadul a
nyomástól, s ha minimálisan is, de életképessé kezd válni. Harry azt mondta,
hogy ez egy tökéletes terápia lesz, s nem is lehetett volna jobban igaza.
Anélkül készült el a dal nyers változata, hogy valaha megszületett volna hozzá
bármiféle dallam korábban. A dallam belülről jött hozzá, igazán mélyről.
- Én azt hiszem kész is vagyok… - sétált elém Harry a
gardróbból, fotózásunk után, amikor estére megszerezte az outfitjét.
Eszméletlen, hogy mekkora divatérzéke volt, s hogy konkrétan egy krumpliszsákot
is magára húzhatott volna ugyanúgy stílusosan tudta volna viselni, mint a
legdrágább Gucci inget.
- Szuper, mert egy ideje az ünnepeltre várok. – vallottam
meg őszintén, majd végre feltápászkodtam a kényelmes székemből, amiben vártam
egy ideje őt. Úgy döntöttünk, hogy a néhány közös interjú után együtt megyünk
hozzájuk, hiszen egy kis szülinapi összejövetel azért mégiscsak össze lett hozva
még akkor is, ha fárasztó és hosszú napunk volt. – Nélküle nehezen indulhattam
volna el. – ráztam a fejemet, majd karjába kapaszkodva indultam el.
Őszintén hálás voltam a minifotózás, s interjúk sokaságának,
mert így professzionális kezekbe kerülve egészen emberi kinézetet varázsoltak
nekem azután, hogy délben konkrétan a lelkem is eltávozott belőlem úgy
kimerített a stúdiózás… legalábbis annak a vége.
- Komolyan azt hittük, hogy sosem értek ide… - Matt Healy
borult Harry nyakába, amikoris végre sikerült annak lakásának küszöbét
átlépnünk.
- Ehhez a tökéletességhez idő kell… - mutattam végig Harryn,
lélekben rendesen ugrálva, hogy ki is áll itt mellettünk.
- T/N Matty Healy… Matty T/N… az új zeneszerző szerelmed. –
mutatott be barátjának Harry vigyorogva, mire rendesen éreztem, hogy szeretnék
szétfolyni a padlón.
- Harry megmutatott néhány dalodat… és Jézus gyere le az
égből. – reagálta rendesen izgatottan Matty, mire éreztem, hogy ez ténylegesen
nem történhet itt meg, mert ez abszolút nem a valóság. Nem lehetett az.
Olyasfajta bóknak számított ez, aminél szebbet már szinte sose kaphatok.
- Szűz Mária… - nem igazán terveztem leplezni véleményemet,
nem igazán hittem, hogy tudtam volna. - … köszönöm. – mosolyogtam fülig érő
szájjal. – Nemsokára visszatérek remélhetőleg élve… de most, ha megbocsátottok,
elmegyek a sarokba és kiőrjöngöm magam. Oké? – próbáltam a lehető legkevésbé
hülyét csinálni magamból, de így is idióta mosollyal az arcomon indultam meg az
italos pult felé, de rögtön csak azután, hogy egy puszit nyomtam Harry arcára.
Telhettek el hónapok, ismerhettem meg egyre több és több
igen fontos embert az zeneiparban a rajongásomat, a mai napig nem tudtam
leplezni, ha úgy hozta a helyzet, néhányan csak szimplán megérdemelték az
imádatot és kész. S habár nem volt ez egy hatalmas születésnapi buli, inkább
csak egy laza összejövetel, a ház mégis tele volt érdekesebbnél érdekesebb
emberekkel. Talán emiatt a nagy túláradó boldogság miatt kellett egy kicsit
kisétálnom a bejárathoz, a szabad, friss levegőre próbálva elérni, hogy lelkem
egészségesen egyben maradjon.
Ekkor pillantottam meg a feljárón, a ház előtt parkoló
kocsik között a távolban egy igen ismerős darabot. Az ütő megállt bennem, de a
kezdeti sokk után lábaim ösztönösen indultak meg feléje. Sötétség uralta az
egész kocsit, de tudtam, hogy aki jött vele, az még mindig benne is van, mert
hogy bent nem láttam őt. Egyáltalán, hogy került ide?
Ahogy közeledtem feléje, lelkemben a nyomás egyre
intenzívebb lett, de megállni mégsem tudtam. Tényleg Ő volt az, s először észre
sem vett, majdcsak akkor tért vissza gondolataiból mélyedve a világunkba,
amikor óvatosan bekopogtattam kocsija ablakán. Ezidáig a telefonja elsötétült
képernyőjét nézte szüntelenül. Talán megijedt, amikor meglátott, s talán
hezitált is egy keveset, de lassan elkezdte leengedni az ablakát. Egyértelműen
érződött az, hogy 24 órája nem beszéltünk egymással, s hogy ennek talán mélyebb
oka volt, mint amit eddig gondoltuk. Most már ténylegesen tudtam, hogy ez több
mint kimondatlan szavak, de egyszerűen működni az agyam képtelen volt. S hogy
miért? Egyszerű volt erre a válasz: féltem. na jó, az igazat megvallva
rettegtem.
- Nyakamat teszem rá, hogy még mindig nincs jogsid és
továbbra is úgy vezetsz. – muszájnak éreztem, hogy megszólaljak, mert ez a
némaság nem folytatódhatott tovább.
- Lebuktam. - ismerte
be apró kínos mosollyal, felém sem fordulva.
- Örülnék, ha vigyáznál magadra azért… - jegyeztem meg
zavaromban, s ujjaimat a kilincsre csúsztattam, mert egyre jobban kezdett
frusztrálni az, hogy ez az ajtó közöttünk van, s hogy ő még felém se kíván
nézni. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem meg a tényleg fontos kérdést, ami abban
a pillanatban megszületett a fejemben, amikor megláttam egyedi kocsiját.
- Nem tudom. – válaszolta első körben, s ekkor megérezhettem
kissé alkoholos illatát is.
- Fene a fejedet, te bolond… így még egyszer kocsiba ne ülj
nekem. – veregettem meg a mellkasát, rendesen megijedve, hogy bármi baja
történhetett volna, de ő csak mozdulatlanul vállalta azt, hogy csapkodtam őt. –
Neked teljesen elment az eszed… - ráztam a fejemet.
- De ahogy látom neked is… - suttogta halkan, s telefonját
megérintve egy videót indított el, ami, habár egy igen sajátos szögből volt
készítve mégis jól lehetett hallani, s látni is. Az utolsó dalról, amit felvettünk
ma volt ez egy felvétel. Arról a dalról.
- Ez… honnan van? – remegő ajkakkal nyúltam volna a
telefonja felé, de ekkor felém nézett és ahogy tekintete az enyémmel
találkozott végleg megfagytam.
- A göndörtől kaptam… a címével együtt. – ejtette le
telefonját ölébe, én meg konkrétan mintha vihar előtti katasztrófajelzést
kaptam volna agyamban rendesen azt kezdtem érezni, hogy mellkasom, fejem,
testem minden porcikája egyszerre lüktet olyan intenzitással, hogy talán ott
fogok összeesni.
- Én ezt… nem… nem tudtam… - ráztam a fejemet és tudtam,
hogy értelmes mondatot igen keveset sikerül összetennem.
- Tényleg nekem írtad? – kérdezte, s mikor ezt így kimondta
konkrétan jobbnak láttam a kinyílt ajtónak támaszkodni mert éreztem két lábon
nem sokáig tudok megmaradni ezután. Az, hogy elmozduljak innen már abszolút
lehetetlennek tűnt.
- Kinek másnak írtam volna? – szakadt ki belőlem
szarkasztikusan, talán túlságosan is erősen.
- Bárki másnak… de nem nekem? – s ha fájhatott kérdés, akkor
ez fájt. Ha kimondta volna, hogy Harrynek minden bizonnyal ott helyben el is
temettem volna őt.
- Édes Istenem… - ráztam a fejemet, s feléje néztem,
pislogás, lélegzetvétel minden nélkül. - … miért olyan lehete… - kezdtem volna
bele, mire ő kifordulva hozzám egy szempillantás alatt lábai közé vont, s ajkai
oly gyorsan találták meg az enyémeket, hogy először lereagálni se tudtam a
helyzetet. De amint, majdhogynem megijedt, hogy hülyeséget csinált, én
különleges mélységekből véve energiát válaszoltam neki az elsőnél is
érzelmesebb csókkal.
S abban a csókban minden benne volt. Az elmúlt 24 óra
valóságos szenvedése, a könnyeim, amelyek a stúdióban megszülettek, a vágy,
amelyet iránta éreztem Isten tudja mióta. S talán Ő is érzett valamit, mert úgy
vont ölébe ekkor, s ült vissza az ölésbe, ekkor már velem, mintha ez lett volna
számára a legtermészetesebb dolog.
Ujjaimmal fáradt arcát fogtam közre, s úgy akartam érinteni
minden porcikáját, miközben az ő ujjai derekamat fogták szorosan, biztonságosan
tartva magán.
- Mert nem érdemellek meg. – suttogta halkan ajkaimra,
amikoris levegőért kapkodva homlokunkat összeérintve próbáltunk minimálisan is
funkcionálni vagy legalábbis úgy tenni. -
Túlságosan is jó vagy hozzám…. – lehelt csókot ajkamra, s míg szavai
teljesen ellentétes dolgokat hangoztattak, addig teste valahol egészen máshol
létezett.
- Ezt majd én eldöntöm, okés? – kulcsoltam tarkójára
kezemet, s figyeltem ekkor csakis a világoskék szemeit melyek úgy csillogtak,
oly éberek voltak, mint még soha. – Sosem gondoltam volna, hogy… - haraptam be
ajkam szélét és néztem rá ártatlanul.
- Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tegnap ott az
tortát a földhöz nem vágva rád ne ugorjak… nem hazudok. Az a mozdulatod te
lány… - rázta a fejét, s eszembe jutva, hogy mit is csináltam szinte sírva
nevettem fel. - … dög volt. – ismerte el. – Csak azt sajnálom… hogy ennyire
hülye voltam. – billentette oldalra fejét, mire én csak nyakába bújva kezdtem
puszilgatni kikandikáló tetoválásait.
- Na, ha van tény… ez az. – suttogtam fülébe, gyengéden
fogaim közé véve azt. – Amúgy is… a barátnős pasik, mindigis tabuk voltak
nálam. – vallottam be neki, és kicsikét oldalra böktem a ház felé, jelezve,
hogy amúgy Harrynek igenis köztudottan barátnője van, csak ez éppen Colson
agyáig nem jutott el.
- Kicseszettül remélem, hogy ő is hasonlóan viszonyul majd
hozzád… - ingem alatt, a hátamon pihentette ujjait s úgy engedte, hogy kicsit
hátrébb dőljek.
- Mert a barátnőd vagyok? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Hát kicseszettül remélem, mert amúgy elég kellemetlen
lenne ez az egész… - mutatott végig magán, s azon, hogy az én kezeim már ekkor
a szétgombolt ingje alatt voltak, s hogy úgy ültem ölében, hogy nagyon is jól
éreztem minden gondolatát… vágyát.
- Megszólalt a szent… - nevettem el magamat, de mire
visszacsaphatott volna mellkasára feküdtem inkább. - … sétáltam már rád ennél
kellemetlenebb szituációra is, és akkor a csaj kifejezetten nem a barátnőd
volt. – folytattam neki és csak azért is enyhén, picikét csak megmozgattam
csípőmet ölében.
- Psssztt. – bújt a hajamba inkább, elnevetve magát, mert
tudta nagyobb hülyeséget kifejezetten mondhatott volna amúgy. – De te az
leszel? – kérdezte reménykedve, ami az alapvető magabiztossága ellen ment…
ezért is volt olyannyira valóságos, igazi.
- Nem lehetnék ennél szerelmesebb… - kezdtem el
dúdolni a dalt, s azt hiszem ezzel minden választ megadtam akkor neki.
- Jó, akkor most ezt ott bent is elmondod mindenkinek, hogy
megnyugodjon mindenki lelke? – mutatott a születésnapi buli felé mire szemem
éppen csak majdnem kiesett a helyéről.
- Mindenkié vagy a tied? – hunyorogtam rá különös arcát
vágva.
- Jó… akkor inkább felejtsük el. – bólintott, mire rájött,
hogy nagyobb hülyeséggel nem is kezdhette volna a dolgot. – Az ördögnek amúgy
sincs lelke… - ismerte el, tudatosan magára utalva.
- De azért… igenis beköszönhetsz az ünnepeltnek… - jutott
eszembe, hogy ez a minimum volt mindezek után.
- Miért mikor az az igazi ajándékot én nyertem el? – tette
fel a kérdést, mire konkrétan majdnem kifordultam a kocsiból és az öléből is.
- Úristen Colson… - a hitetlenkedéstől konkrétan sírva
kívántam nevetni. - … inkább csak fogd be. – tettem hozzá.
- Segíthetsz benne…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése