Waste Love (Machine Gun Kelly)

Sziasztok! Ritkán jelentkezek, de most éppen még sikerül megtörténnie. Most egy Machine Gun Kellys írással (azok is könnyen olvashatják, akik nem ismerik/hallgatják, érteni fogja mindenki). Május óta, mióta Colson új zenével jött ki teljesen függője vagyok újfent (július elején pedig a Hotel Diablo albuma is kijött, amit azóta lélegzek konkrétan), így nem meglepő, hogy vele is született egy új írásom. remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

Ihlet? Céltalanul írtam már ezt a történetet, amikoris Húgom egy válasza megihletett, s végül az MGK Waste Love száma ugrott be az egészről, így hát azt számíthatjuk ihletnek.

Szereplők? A lány x MGK aka Colson (+ tényleg létező haverjai, mint Pete Davidson vagy Rook, aki a dobosa)

Szavak? 2367

U.i.: hallgassátok ám lelkesen ezt a számot is, meg az egész albumot mert fantasztikus!

- Ez most tényleg szükséges volt? – jött felém Pete a tarkóját vakargatva, egészen aggódó tekintettel.

- Mégis mire gondolsz? – kérdeztem teljesen ártatlanul majd remegő kezeimet a víz alá nyújtottam, ahol az ujjaimról a vércseppek lassan mosódtak össze a vízzel eltűnve a lefolyóba.

- Te megőrültél, ez biztos. Be kellene záratni téged… ez egyre biztosabb. – fejtette ki, majd a hűtőből kivéve egy csomag fagyasztott valamit a kezeimre tette azt.

- Bezáratni és soha ki nem engedni. – ordította távolról Kells, én meg csak éreztem a testemben, hogyha Pete éppen le nem fog megkeresem azt a marhát és tovább alakítom az arcát.

- Itt meg mi a franc történt? – jött be Rook a konyhába a nappali felől levéve szeméről napszemüvegét, hogy tisztán fel tudja mérni, hogy mibe is csöppent. Először Colson arcát látta, majd azt, hogy én jegelem kezemet miközben Pete meglehetősen közel áll hozzám, valószínűleg biztonsági okokból. S nem, nem engem kellett védeni.

- Kérdezd azt a… - szavakat nem találtam jelenleg Colsonra. Feléje néztem és éreztem, addig tudnám verni, ütni a fejét még eszméletlen nem lesz. Az, hogy mérges voltam rá, az nem kifejezés. Ha holtan esett volna össze előttem se rebbent volna meg a szemem egy pillanatra se, sőt talán a biztonság esetére még belé is rúgtam volna egyet.

- A dugatlan szentszűz  csak őrült… és irigy. – sétált felénk Colson szája szélét megnyalva, eltüntetve onnan a kibuggyanó vércseppet a felszakadt szájából, miközben szemei villámokat szórtak felém.

- Oh wow, wow. – ismerte fel Rook a helyzetet, miszerint, ha veszekedtünk is csúnyán bármikor Colsonnal, ilyen helyzetbe még sosem torkollott a dolog.

- Szánalmas vagy… és gusztustalan. – téptem ki magamat Pete tartásából, s tettem egy lépést Colson felé majd végigmérve őt megvető tekintettel igazán nőiesen a földre köptem előtte, majd megragadva a pulton lévő kocsikulcsot indultam meg a kijárat felé, az egyre hangosabban nevemet mondogató hangok ellenére is.

De az igazság az, hogy nem jutottam sokáig. Beülve a kocsiba, kormányra téve a kezeimet egyszerűen minden erő elhagyta a testemet, szabályszerűen éreztem ahogy a lélek kiszáll belőlem. Ordítva ütögettem a kormányt, míg a kezemben újra nem éreztem a fájdalmat.

El nem tudtam hinni, hogy Colson ezt meg merte tenni. Csinált már hülyeségeket, de ez valahogy az egészet túlszárnyalta, s még afelé érkezett. Az, hogy milyen a kapcsolata a nőkkel egy külön történetet megérdemelne, de mellette valahogy ezt az ember megszokta és már fel sem tűnt neki, főleg, ha ez az illető a legjobb barátja, ha minden este egy újabb névtelen lányka köt ki a turnébuszban, a hotelszobában engedve, hogy vele könnyítse meg lelkét, az adrenalintól túlfűtött és túlpörgött testét. Ezek a lányok nem jelentettek neki semmit, nem kell és nem is lehetett emögé többet magyarázni. Névtelen, felejthető alakok voltak az éjszakákban. Egy éjszaka alatt eltűntették egy város éves drogmennyiségét, dugtak egyet, s még mielőtt bármelyikőjük is a Föld nevű bolygó funkcionális, tiszta eszméjű tagja lett volna eltűntek egymás életéből.

Ez addig a pillanatig ment is, míg egy olyan videó a szemem elé nem került melytől nemhogy csak a vérem kezdett forrni, de minden erőmmel azon voltam ezután, hogy ha meglátom ezt az állatot a legközelebbi gyúlékony anyaggal meglocsolom és mindenki szeme láttára felgyújtom a francba.

Nem igazán vagyok haragtartó, az embereknek, akik nem akarnak részesei lenni az életemnek azoknak én magam nyitom az ajtót, hogy kisétáljanak rajta mert nem vagyok hajlandó energiát fektetni olyanba, aki nem érdemel tőlem semmit sem. Ezt saját bőrömön tapasztalhattam meg, egészen csúnyán. Oka volt, hogy nem igazán barátkoztam lányokkal, s ez az ok egy húsvér, valóságos ember volt. Az embernek nem csak szerelmi exei vannak, hanem ex legjobb barátjai is, s talán a velük való szakítás még mélyebb nyomot hagy az emberben, mint ha az egész a szerelmi térből jött volna.

Nekem is volt egy ilyen ember az életemben, s habár már ténylegesen nem érdekelt, hogy mi is van vele, lelkemben kívánhattam neki bármi jót, amikor egyszer-egyszer elém került mégis elfogott a rosszul lét felidézve a fájdalmat, amit okozott nekem. Főleg, ha ez az elém kerülés olyan módon valósult meg, hogy egy videóban láthatom azt, hogy miután Colson a melleiről szív fel egy csíkot, őt dugja teljesen önkívületi állapotban. Ez a kés minden eddiginél mélyebbre ment a mellkasomban. Maguknak keresték a bajt, felnőtt emberek és ezt most mindketten nagyon elcseszték. Főleg Colson. na ő nagyon, ő ezúttal mesterien olyan gólt lőtt melyhez fogható nem történt még.

Nem igazán érzékeltem a külvilágot, egyfajta zsibbadó fájdalom csurdogált a lelkemben elvéve tőlem minden életkedvet, s energiát.

Valószínűleg ezért sem hallottam, ahogy valaki dörömbölt a kocsi ablakomon, szüntelenül, kitartóan. Rook volt az, akinek ajkairól azt olvashattam le, hogy kérlek engedj be. Nem egészen tudom miért  engedtem neki, de az ajtót szinte öntudatlanul nyitottam ki.

- Csússz át gyorsan a túloldalra! – mondta halkan, mire én szinte azonnal engedelmeskedtem kérésének anélkül, hogy realizálnám mit is csinálok. Ügyetlen voltam, beütöttem mindenemet is, de nem jutott el egészen a tudatomig.

- Te mit csinálsz? – néztem rá szinte fájdalmasságig kiszáradt szemekkel.

- Elviszlek innen. – jelentette ki, majd már meg is tette azt, amire én képtelen voltam, s indította is a motort a kocsiban. – A te lelki…- kezdett bele, majd nagyot nyelt amikor félve nézett rám. - … s az ő testi épségéért. – tette hozzá.

- Ha fejbe lőné magát se érdekelne, sőt örömmel takarítanám fel a maradványait a lakásból, hogy utána eláshassam jó mélyre a földbe, hogy ott rohadjon meg. – válaszoltam neki úgy, hogy éreztem a szorítástól az álkapcsom egy az egyben görcsbe fog rándulni.

- Hékás, hékás… - nézett rám félve.

- Nem Rook, nem hékás, hékás. – ráztam a fejemet agresszívan. – Sok mindent le lehet nyelni neki, mert megszokod, hogy hülye, s elcseszi az életét mert egyre több esetben egy érzelmi életképtelen, de mindennek van határa. Ezt nem tudja kimagyarázni és mint láttad nem is akarja… - emlékeztettem arra, hogy mi is volt a helyzet, amikor megérkezett. Colson szemébe egy fikarcnyi megbánás nem jelent meg, nem mintha ellenkezőleg lett volna akkor javított volna a helyzeten. - … lehetetlennek tartom, hogy ne tudta volna kivel kezd ott és akkor. – folytattam megvetően.

- Nem akarom védeni, mert nem érdemli meg… csak biztonságban akarlak tudni téged. – jegyezte meg, s meg akarta fogni a kezemet, de én elrántottam tőle azt. Túl ideges voltam ahhoz, hogy elviseljem az emberi érintést, még akkor is, ha az egyik legjobb barátom akart volna nyugtatni.

- Azt akkor éred el, ha felgyújtod azt a férget. – sziszegtem.

- Jó, jó, jó… - próbált nyugtatni kezével is mutatva, de csak megvetően néztem rá. A gyomrom az idegtől olyan görcsbe rándult, hogy éreztem hamarosan elhányom magam.

- Rook, kérlek állj meg… húzódj le! – jelentettem ki remegve, s kezemet szám elé kapva mutattam neki, hogy tényleg nem viccelek. Amint tehette a leggyorsabban félreállt én meg szinte kirepültem az ajtón, s úgy hajoltam a fűre, majd estem térdeimre s ürítettem ki a gyomrom tartalmát fájdalmas hangok, érzések közepette.

-  Te lány… édes istenem… - hajolt le mögé, összefogva a csurkámból kihulló hajszálaimat.

- Gyűlölöm… - nyögtem ki keserű szájízzel.

- Azt hiszem… ez elég egyértelmű…

S hogy nehézséget okozott-e az, hogy úgy kerüljem el őt, ahogy azt csak a legprofibbak tudják, mindezt úgy, hogy egy helyen dolgoztunk, együtt jártuk be az országot a turnéjával, közösek voltak a barátaink? A kezdeti full technikai detox után (nem igazán voltam hajlandó elfogadni senkit és semmit, igazából semmilyen formában sem), s a turnézás folytatása után, 2-3 nap eltelését követően már észre sem vette a testem azt az ösztönösséget, ami akkor bukkant elő, amikor valaki kimondta a nevét (ami valljuk meg a saját turnéján elég gyakori volt) vagy éppen ő maga került elém. Az esetek nagy részében fantasztikus pontossággal tudtam kiszámítani, hogy merre ne legyek, amikor ő is a környéken tartózkodik. Tudomást sem vettem róla, s ha mégis muszáj volt, akkor rá sem néztem… annyit sem érdemelt. Őszintén kíváncsi voltam, hogy meddig tudom mindezt csinálni ép ésszel és lélekkel. Ahogy rá kellett jönnöm egy laza 1 hónap volt az, ameddig tudtam ezt a maszkot hordani anélkül, hogy teljes roncs legyek. Maradtam, mert ez volt a munkám, ez volt a kötelességem, de így, hogy néhány hét elteltével sem javult a lelkibékém állapota egyre jobban kezdett leépíteni.

- Akkor biztos, hogy nem tartasz velünk kajálni? – a show után néhány órával Rook sétált be lazán kopogás nélkül a szobámba a hotelben. Ő volt az, aki kitartóan próbálta enyhíteni vagy legalábbis kevésbé kényelmetlenné tenni a helyzetet, ami egészen profin volt kezelve mások előtt, de aki tisztában volt a helyzettel tudta, hogy a szőnyeg alá van itt seperve némi hatalmas probléma. – Te… hova is… - nézett a bőröndömre, s a rá helyezett táskámra.

- Trishnek már szóltam és nyugodt szívvel rá is bíztam mindent, mert tudom nélkülem is meglesz. – válaszoltam neki anélkül, hogy feléje néztem volna és még az utolsó néhány cuccomat is a táskámba gyömöszöltem.

- Te lány… - kezdett bele, s most konkrétan nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy nem lettem volna képes megküzdeni az érzelmekkel. Ezért akartam így éjszaka eltűnni előlük, hogy majd esetleg hajnalra virradóan észrevegyék, hogy én már nem vagyok. - … őszintén meglepődtem, hogy eddig bírtad. – ölelt meg hirtelen, mit pontosan úgy fogadtam, mint egy facövek. Nem volt szabad megtörnöm, nem és nem. Viszont szavai egészen megleptek.

- Micsoda? – csúszott ki a számon.

- Én nem bírtam volna a szerelmemnek a képesrészét nézni nap mint nap… mindazok után, amit tett. – engedte lazábbra ölelését és nézett arcomra, ami szimplán csak rezzenéstelen volt. – Hős vagy. – tette hozzá, s nem, nem kommentálta az elhangzott dolgot, ahogy én sem tettem. Ez a szimpla csend is többet mondott minden szónál… sajnos.

- Csak kérlek… ne szólj senkinek erről egyelőre… - veregettem meg a táskám tetejét nagy levegőt véve, próbálva arra koncentrálni, ami eddig is a célom volt: elmenni innen.

- Vigyázz magadra, okés? – nézett rám, egészen bepárásodott szemekkel.

- Mi mást tennék? – tártam szét a karomat, s a szemeimben nekem is megjelentek azok a fránya könnycseppek.

Az éjszakai időjárásra való tekintettel az összes létező járat törölve volt így nem igazán tudtam elhagyni a várost bármennyire is meg volt ez tervezve. Így kerültem egy reptéri hotel szobájába, ahol a következő néhány órát feltehetőleg ébren forgolódva kívántam megtenni. Igazából nem ezt kívántam, de ha földhöz vertem volna magamat se tudtam volna mit kezdeni… az időjárás teljesen megőrült odakint, így hát kiszállva a melegvizes zuhany alól, miután odakint a végletekig eláztam estem be az ágyra, ahol minden különösebb odafigyelés nélkül indítottam valami filmet gépemen miközben telefonomat nyomkodtam, csakis arra koncentrálva, hogy néhány óra múlva hazarepülhetek és mindent magam mögött hagyhatok. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy egy időre az összes közösségi médiát is hasonlóan magam mögött hagyom hiszen bármelyiket is nyitottam meg mindenhol szembe jött velem Ő. Ő, aki miatt itt vagyok. Na jó… nem csak ő volt a hibás, hanem én is. Csak ő még mellette aljas is, s talán én még ennek ellenére is túlságosan szerettem.

Az egyedüllétem egészen meglepően nyugodtan ment is, míg egyszer csak óriási dörömbölésre nem lettem figyelmes az ajtómon.

- Hékás, hékás, hékás… nagyon eltéveszthetted az ajtót. – keltem fel az ágyamból elindulva az ajtó felé leállítani a dübörgésen kívül néma embert.

- Mégis, hogy gondoltad ezt? – amint kinyitottam az ajtót, azzal a lendülettel be is zártam volna, de ő gyorsabb volt, s lábát az ajtóhoz tette.

- Colson… kérlek. Menj el!- háttal támaszkodtam az ajtónak, s úgy nyomtam azt visszafele, harcolva az ő erős alakja, s nyomása ellen.

- Mégis, hogy gondoltad, hogy csak úgy itt hagysz minket? Az éjszaka közepén eltűnsz és huss… - folytatta és továbbra is be akart jutni, én pedig továbbra is harcoltam testem minden erejével, de megjelenése egészen felborította az egészen összepakolt érzelmi stabilitásomat.

Nem válaszoltam kérdésére, viszont testem valahogy feladta az erejét, s már nem tudtam tartani az ajtót, melytől könnyedén léptem el, s hagytam, hogy az kinyíljon újfent előtte.

- Tudod, hogy neked beszélek? – ekkor már belépett a szobámba, s behajtotta maga mögött az ajtót. na jó… becsapta, aminek az lett az eredménye, hogy összerezdült a mindenségem is. A szívem majdnem a számon mászott ki ebben a pillanatban.

- Nem titeket hagylak itt… - szedtem össze minden energiámat, s szólaltam meg. - … hanem téged Colson. – fordultam vele ekkor szembe, szemeibe nézve hetek óta először. Ha nem tettem volna meg talán elkerülhettem volna azt, hogy majdnem összeesek a látványától.

- Ezt nem teheted. – rázta meg a fejét kétségbeesve, s felém nyúlt volna, de én hátrébb léptem, mindennél jobban szorítva magamra a törülközőmet.

- Nemhogy csak megtehetem, de meg is teszem Colson, mert egyszerűen nem vagyok képes minden nap látni téged. Azt hittem, hogy igen, le tudom nyelni a büszkeségemet és ügyes leszek eléggé ahhoz, hogy túllendüljek rajta, de kicseszettül nem megy. – ráztam a fejemet érezve, hogy most megjelennek azok a könnyek, amelyek eddig oly nehezen kerültek felszínre. Hihetetlen, de nem sírtam eddig miatta. Legszívesebben kiküszködtem volna magamból a könnyeket, csakhogy túllegyek rajta, könnyebbüljön a lelkem, de nem ment… eddig a pillanatig. – Szóval kérlek Kells… menj el innen, jó? – mutattam az ajtó felé minden erőmmel azon küzdve, hogy egyben maradjak. – Ne bántsuk egymást jobban, oké?

- Én nem akartalak bántani… - suttogta alig halhatóan, s közelebb lépett, de én már nem tudtam hátrébb lépni, s mielőtt összeestem volna leültem az ágyam szélére remegő kezeimbe helyezve arcomat. – Én csak szeretni akarlak téged… - lentről hallottam hangját, nem emeltem fel fejemet. Tudtam, hogy letérdelt elém, s vészesen a közelemben van. Óvatosan érintette meg térdeimet, s azon pihentette mozdulatlanul ujjait. – Bassza meg T/N… szerelmes vagyok beléd. – vallotta be, s ekkor akarva akaratlanul is kipattant a szemem.

- Tudod, hogy ezzel egy kicsit elkéstél? – kérdeztem tőle, ahogy a könnyen áztatott arcomat megtöröltem a törülközőm mellkasomról egészen könnyen oldódott le, hagyva, hogy melleim szabadok legyenek előtte. Nem mozdult, ahogy én sem.

- Elcsesztem… tudom… nagyon. De nem akarom, hogy elmenj, mert nem fogom kibírni nélküled ezt. Az elmúlt egy hónap is… a legszörnyűbb volt. Az, hogy nem beszéltünk… teljesen megőrjített, pedig minden nap láttuk egymást. – vallotta be őszintén, s így pihentette meg ekkor fejét ölemben, mire én remegő kezekkel simítottam meg arcát. Teljesen nem tudtam mit művelek.

- Pedig muszáj lesz… - pihentettem ujjaimat arcán… ajkán.

- Mikor láthatlak újra? – emelte fel arcát, s könnyes szemével úgy vizslatta az én kivörösödött szememet.

- Ezt kérdezd meg ha visszatértetek a turnéról. – válaszoltam neki, s arcát tenyerembe vettem.

- Az még fél év… - s ekkor valódi félelem jelent meg szemeiben.

- Nem elég idő, hogy elfelejtselek…