my superpower (Machine Gun Kelly)

Sziasztok! Mint látjátok a Colson iránt érzett függőségem az írásaimat is elérte, de ami azt illeti én ezt nem bánom, s remélem ti se, mert ennek köszönhetően mostanság elég gyakori az, hogy van ihletem (igazából írhatnám a szakdolgozatomat is, de az fele ilyen érdekes, még akkor is, ha a témája igazán közel áll hozzám. Persze küldjétek az energiát, hogy azzal is haladjak, mert egészen jól jönne, ha megszületne már az is). Jó olvasást ehhez, szép vasárnapot nektek! Puszi, Dorka

Szereplők? A lány x Colson (Colson kislánya Casie (ő is valós szereplő), illetve Pete és Rook is megjelenik)

Összefoglaló? Milyen lehet az, amikor Colson barátnője először fog találkozni annak 10 éves kislányával? Jól viseli-e vagy saját létének ellentmondva egyáltalán nem ismer magára? Erről írtam én nektek.

Szavak száma? 3349 szó

Őszintén szerettem volna azt, ha valaki konkrétan megfogja magát és kiüt a francba, de legalábbis minimum eléri akár bármiféle barátságosabb módon azt, hogy eszméletemet vesztem és ezáltal, hogy ne saját gondolataimmal létezzek együtt, hogy egy kicsit pihenhessen kimerült, s igazából le is merült lelkem, testem. A tehetetlen abszolút szótári definíciója voltam.

- Nem hazudok T/N… sosem láttalak még ilyennek. – nevette el magát Pete egy hatalmas szatyor friss kajával megérkezve a konyhába, ami éppen átjáróházként szolgált, mint úgy általában mindig. Örültem, hogy hozott valami valódi emészthető dolgot, mert abban az esetben, ha nekem kellett volna nekiállnom főzni, nemcsak a konyha, de a ház egésze lángokban állt volna már. Az pedig plusz igazság volt, hogy ma még ennem nem sikerült semmit, mert fizikailag képtelen voltam rá.

- Vagy ne játssz az idegeimmel Davidson… - fenyegettem meg felkapva egy almát a tárolójából, gondolva, hogy majd előbb utóbb annyit sikerül magamba gyűrnöm. – Vagy üss ki kérlek, de úgy… hogy holnap keljek csak fel. Na? Szerintem, ha… - s ekkor pontosan beálltam elé, a lehető legőszintébb arccal, hiszen tényleg komolyan gondoltam, amit mondani készültem. - … ide behúzol egy kellően nagyot, talán kidőlök tőle. – mutogattam arcom egy bizonyos pontjára, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez a legjobb megoldás most józan ésszel.

- Ez egy újabb fétis? – csatlakozott hozzánk Colson ebben a szent pillanatban, amit én észre sem vettem először, csak már akkor, amikor kezeit derekamra csúsztatta hátulról. Nem tudtam eldönteni, hogy képes leszek elviselni az emberi kontaktot, vagy azonnal ellököm magamtól majd őt. Nem tettem. – Az ilyeneket, nem velem kellene megosztanod? Hmmm? – bújt a nyakamba hátulról, s lehelt csókot vállamra így. Egészen nyugtató hatással volt rám, de még az állapot mindig kritikus volt.

- Újabb? – ragadta ki Pete a lényeget az egészből kíváncsian érdeklődve, mire én csak legszívesebben földhöz vágtam volna magamat és ott szenvedtem volna tovább, de Kells ezt megakadályozta tartásával. Nem mondhatnám, hogy vevő voltam most a fájdalmas megjegyzéseikre.

- Úristen, megveszek emberek! – nevettem fel kínosan és éreztem, hogy legszívesebben saját bőrömet levedlettem volna, csakhogy megszabaduljak ettől az érzéstől.

- Hogy neked mindig van valami problémád, te nő. – fejét rázva, nevetve húzott a konyhapulthoz egy széket Rook is ezáltal teljessé téve a csapatot a konyhában.

- Rook… te komolyan ennyire nem félted az életed? – kérdezte meg Colson mögülem, nem igazán tervezve, hogy elenged karjából a közeljövőben, amit egyszerre bántam is meg nem is.

- Jól van na… - tette maga elé kezeit védekező pozícióban, majd kezdte sodorni jointját, ami egyet jelentett nála ebben az esetben az ebéd főzősével. – De akkor is vicces, amit művelsz… mint aki meg van zakkanva. – nyalta meg papírját.

- Ha nem fogna Kells… hidd el találkoztál volna közelebbről a konyhapulttal. – vigyorogtam rá, jól tudva magamról, hogy pontosan úgy, mint egy eszelős.

- Szerintem jobb, ha lehűtöd a csajod Colson… biztos tudsz izgágasága ellen tenni valamit. – húzogatta szemöldökét zsiványan a perverz drágaság. Máskor ez lepergett volna rólam, de a mai nap nem ilyen volt.

- Megnyugodhatsz Rook…  - kezdett bele Colson, mire amúgy kifordultam a tartásából és úgy pillantottam felé elég egyértelmű tekintettel: Jobb, ha nem folytatja mondanivalóját, hiszen gondolom nem akarja csúnyán megjárni ő se. Ismert. Elhallgatott. - … azt hiszem, meg van kötve a kezem. – harapott a szájába, de közel majdnem elnevette magát, ahogy haverjaira nézett.

- Biztos, hogy a kezed, Kells? – tette hozzá, szinte felröfögve Pete.

- Na jó… azt hiszem én… feladlak titeket. – ismertem fel a helyzetet, miszerint ők csak inkább tovább játszanak utolsó idegszálammal, ez csak móka alapon, így hát megragadva Pete elől egy igen nagy szatyrot sétáltam el tőlük.

- Az az enyém volt. – ordította el magát, de ez engem továbbra is előre sétálásomat látva nem hatott meg.

- Mint mondod… Volt. – válaszoltam nekik a távolból, majd úgy gondolva, hogy inkább az emeleten megebédelek saját magam társaságában nyitottam be Colson szobájába, s nem az enyémbe, hiszen az övé közelebb volt, s a folyosó végéig nem igazán volt hangulatom elcipelni magam. No hát nem csak közelebb volt, de atombomba sújtottabb is.

Lelkem állapotát tekintve pontosan nem is érdekelt a helyzet, hisz letolva ágyáról egy adag valamit (ez volt a legmegfelelőbb megnevezés az egészre), miután valószínűleg napok óta először napfényt engedtem be a függönyök elhúzásával ültem le és kívántam volna magamba juttatni valamiféle táplálékot, de még az IKEA ikonikus svéd húsgolyója sem volt hajlandó könnyen csúszni torkomon… tényleg már csak temetni kívántam magam, jó mélyre lehetőleg.

- No élsz még? – sétált be Colson szobájába, hunyorogva mert valószínűleg ezen a helyen napok óta először látott valódi napfényt, nem mintha amúgy szemei 0-24ben nem arról árulkodnának, hogy bármelyik pillanatban el tudna aludni.

- Hát, ha a szobádon múlna… - billentettem oldalra fejemet, elgondolkodva, hogy ezt a disznóólat egy felnőtt férfi hogyan tudta elérni úgy kb. 3 nap leforgása alatt.

- A helynek lelke van, hékás. – védte meg magát huncut mosolya segítségével, közel sem bánva a helyzetet.

- Lelke? – kérdeztem vissza gyanakodva és inkább tényleg bele sem gondoltam, hogy mik is lapulhatnak egy-egy kupac alatt.

- Tényleg ennyire félsz? – ült le velem szemben az ágyra, feltéve a kérdést, amit mindenki meg akart kérdezni tőlem, de nem mert senki.

- Félek? – kérdeztem vissza automatikusan, úgy mintha szavaival megbántott volna. – Colson… rettegek. – meredtem rá, gondolva, hogy talán soha többet nem pislogok ezután.

- Casietől? – ejtette ki a lány nevét, mire rendesen megdobbant a szívem, s ajkamat beharapva bólintottam szendén, nem igazán ismerve magamra. Na jó, az elmúlt pár órám mióta felébredtem hajnalok hajnalán, s az elkövetkező 24 órám is hasonlónak ígérkezett szóval már rég feladtam, hogy megpróbáljam megérteni magamat. Azt, hogy pihenjek valóságosan, azt már rég el is felejtettem.– Tudod, hogy nem eszik embereket? – tette fel nekem ezt az informatív kérdést, mire legszívesebben csak megpüföltem volna őt. Könnyíteni szeretett volna a helyzeten, de nem igazán sikerült neki.

- Colson… - ráztam a fejemet, hacsak egy kicsit is de próbáltam összeszedni a gondolataimat. - … ő a lányod. A világod közepe, teljesen jogosan. El sem tudom képzelni, hogy mi fog történni akkor, ha nem fog kedvelni. – egészen lélekemelő volt ezeket a gondolatokat végre szavakba önteni, de könnyíteni a nyomáson igen keveset könnyítettek. – Először fogok vele találkozni… és igen bevallom, rettegek, mint még talán sose. – nevettem el magam kínomban, s éreztem, hogy egy könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából. – Érted… egy 10 évestől. – tudom, hogy komikus volt a helyzet, körülöttem mindenki így gondolta, s ha nem én éltem volna át, lehet még én is elnevettem volna magam rajta, de most nem sikerült. Tényleg féltem.

- Tudod ki még a világom közepe? – észre sem vettem, hogy időközben arrébb tolta a kaját előlem, s így meg tudta ekkor lábamat fogni és könnyedén húzott konkrétan magára, az ölébe, térdeimet egy-egy oldalán pihentetve.– Te. – jegyezte meg, s orrom hegyére nyomott egy puszit.

- Te se jártál földrajz órákra… - motyogtam magamban lehunyt szemekkel, próbálva szívem ritmusát élhetővé változtatni, egészen kis sikerrel. Nyakába borulva csak ott akartam eltűnni és ha nem is a találkozáson, de ezen a gyomoridegen idővel előtte túllenni.

- Egészen más dombok érdekelnek… ezt jól tudod. – suttogta nyakamba, s pólóm alá benyúlva simította végig szabad bőrömet, kezét ezután combom alatt pihentetve.

- Érzem… - nyitottam ki szememet érezve, hogy testemet végigjárja a bizsergés, s hogy Kells kékségeibe pillantva szinte szinkronban sötétül el pillantásunk a szituációt felismerve. Könnyedén emelt meg annyira, hogy nadrágja lentebb kerüljön rajta, míg én csak nyakába kapaszkodva léteztem. Szimplán csak léteztem. – Szeretnék megsemmisülni. – leheltem az ajkaira kívánságomat, s nem kellett többet mondanom neki.

Az övé voltam mindenestől. Tudta, hogyan érheti el azt, hogy még gondolkodni se legyen erőm, s nekem most erre volt szükségem… a felszabadításra. Könnyedén emelt meg magával, rúgta le magáról a nadrágját, bújtatott ki engem felsőmből s fordítva a helyzeten fektetett le az ágyra majd ajkaimtól kezdve szépen lassan indult meg mellkasomon át, szabad bőrömön… az ebédjéig, ahogy mondani szokta. Lehunyva szememet innentől kezdve éppen másra nem is tudtam gondolni, minthogy egyik kezem ujjait a hajában szorítsam ökölbe, míg másikat a plédjét gyűrve görcsöltessem be a masszív érzések hatására. Colson tudása… nem evilági volt. Felettébb tapasztaltságának kifejezett előnye rám tekintve, hogy olyan dolgokat volt képes produkálni, bármelyik testrészével, amiről az ember lánya még álmodni sem tudott volna. S nem, csakhogy meg tudta őket tenni, de meg tudta őket tenni eszméletlenül jól, elérve, hogy remegő ajkakkal, hevesen emelkedő mellkassal semmi mást, csak a nevét akarjam ordítani a világba. Valami ilyesmi történt most is.

- Azt hiszed végeztünk? – már jelen pillanatban sem igazán tudtam normálisan levegőt venni, amikoris ajkaival végre megtalálta az enyémeket, s minden bizonnyal ő már felmérte, hogy én egy romhalmaz vagyok ettől is. – Mert ez még csak az előétel volt… - húzta széles mosolyra ajkait, s úgy nyalta körbe száját, mintha a világ legízletesebb dolgának maradványait szeretné eltűntetni onnan. - … s a főétel… - ekkor már hatásosan elhelyezkedett lábaim között. - … az még csak… - folytatta. - … most következik… - s még magamhoz sem tértem az előző eufórikus csapásomtól, ő határozott módon egy újabb felé kezdett lökni… a szó egészen szó szoros értelmében, s én mindezt nem igazán bántam, sőt… én magam kértem.

- Jobb? – keresztben feküdtem az ágyon hozzá képest, fejemet meztelen hasán pihentetve miközben éreztem, hogy testem izzadt mivoltja csak így képes létezni.

- Kitettél magadért… - kuncogtam fel, s éreztem ahogy a testemet a békesség járja át, majd hirtelen ötlettől vezérelve mégiscsak feltápászkodtam helyemről, s próbáltam meg ténylegesen lábamra állni, s testemet néhány méterre arrébb vinni.

- Hova-hova? – mozgolódott ő is éppen csak annyit, hogy kényelmesebben dűljön az ágy háttámlájának.

- Megvan még a Rooktól kapott születésnapi ajándékod? – kérdeztem tőle, de már ekkor szekrényét kinyitva azon a helyen keresgéltem, ahol az említett dolgot valószínűleg meg fogom találni.

- Honnan tudod, hogy egyáltalán hol kell keresni? – nevette el magát kissé céltudatosságomon, majd szekrénye belsejében egy fém dobozban meg is találtam azt, amit akartam. – Jó, mindegy. – rázta meg a fejét elmosolyodva, amint feléje fordultam s én is viszonozva ajkai tevékenységét meglebegtettem előtte a zacskót, „Én tudok mindent is” megjegyzést tátogva. – Nem gondoltam volna, hogy még vonzóbb leszel számomra… de te jó ég. -  ismerte el, mire én csak szépen lassan, először lassított üzemmódban feléje, majd hirtelen taktikát váltva konkrétan ölébe ugrottam, elérve, hogy ekkor újfent a párnákon feküdjön. Erősen felszisszent mert lehet nem éppen szerencsésen érkeztem altestére, de a gyönyörű fájdalom hatására inkább csak beharapta ajkait.

– Van kéznél min… - nem is tudom miért tettem fel egyáltalán ezt a kérdést, hiszen még ki sem tudtam mondani azt, ő már rendesen majdhogynem megsértett arckifejezéssel bökött az éjjeliszekrényére.

- Biztos vagy te ebben? – tette fel a kérdést, s egészen elbűvölve figyelte azt, hogy kicsit előrébb hajolva mellkasára pakoltam mindent, ami szükséges lesz a csoda elkészítéséhez. Nem füvezni, de még csak dohányozni sem ebben a társaságban olyan volt, mintha én magam lettem volna a fekete bárány, míg ők az ártatlan szent lelkek. De, ami azt illeti a passzív hatása ezeknek is bőven elég volt számomra, de most muszáj volt szintet lépnem, még mielőtt a józan eszem végleg elköltözik belőlem.

- Ritkán biztosabb másban. – ismertem el, s sodortam a papírt, bontottam a zacskót pontosan úgy, mint ahogy tőlük láttam millió alkalommal.

- Tudod, hogy ez A királynő a füvek között… az uralkodó. – nem vagyok benne biztos, de kétlem, hogy szemei ennél jobban csillogtak-e valaha. Ez egy újabb, magasabb szint volt a csodálatában felém, s ez kiült az arcára… majd szépen lassan egyéb testrészére is.

- Helyes. – bólintottam, s úgy végeztem a joint elkészítésével.– Mert nekem kicseszettül az atyaúristenre van most szükségem. – kacsintottam és ekkor számba véve azt tudatosan az öngyújtóm lángjába toltam végét, s mély levegőt magamba szívva tartottam meg majd ujjaim között azt.

- Aztaku… - gondolatait próbálta volna szavakba önteni, mire én nem csak ebben de alakja felkelésében is megakadályoztam ugyanis mellkasára helyezve tenyeremet tartottam őt lent a párnák között, miközben feléje hajoltam és úgy fújtam először a szájába a füstöt, majd rögtön utána tettem is ajkai közé az elkészült darabot melyet örömmel tett magáévá. – Ha az utolsó dolog is lesz, amit teszek a földön, isten bizonyra, hogy feleségemmé teszlek… - jegyezte meg teljes boldogságában, miközben kezeit feje alá helyezte, s figyelte ahogy míg én a jointot ajkaim közé veszem egyik kezemmel, meg nem szakítva vele a szemkontaktust, addig a másik, szabad kezemmel egy egészen más dolgot irányítottam helyére lábaink között.

- Rook… kelj fel! Kérlek, Rook… - gond nélkül sétáltam be szobájába Isten tudja hány órakor, a fű és a kimerítő szexmaraton úgy kiütött, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet, s Kells már ekkor nem volt mellettem, szobájában óra meg konkrétan nincs, így arra tudtam csak következtetni, hogy ő már elindult Casieért a reptérre. Azzal az erős vággyal ébredtem fel, hogy márpedig sütnöm kell valamit reggelire, de mivel első találkozás jelzőjével nem akartam szegény lányt megmérgezni így segítséget kellett kérnem bármi áron.

- Te ki… - egy ismeretlen, mellette fekvő lány hamarabb felkelt, mint ő maga, de éppen tudott meghatni jelenléte.

- Jó reggelt, szia! Nyugodtan aludj vissza, nekem csak Rook kell! – intéztem is el feléje irányított szavaimat, s hálát adtam az égnek, hogy végre az említett személy is hajlandó volt kinyitni a szemét nagy szenvedések árán. – Ha nem szeretnéd, hogy felgyújtsam a konyhát, s nem utolsó sorban ne mérgezzem meg Casiet, akkor van 5 teljes perced, hogy legyere a konyhába, hogy segíts reggelit készíteni! – zúdítottam rá minden információt levegővétel nélkül, amikor végre arcomra nézett egészen kómásan, majd mielőtt szólhatott volna én sarkon fordulva indultam ki a szobából.

A tegnap délután ugyan lazított a lelkemen, de ettől függetlenül még mindig éreztem, hogy rendesen túlreagálom a helyzetet, de nyilván nem tudtam mit tenni vele, mégis szerencsére mára virradóan egészen jól tudtam már legalább létezni, azt ekkor már elkerülve, hogy minden második pillanatban a falnak akarnék menni.

- Mondanám azt, hogy keresek a gondolataimban egy tőled szörnyűbb embert… - sétált ekkor be Rook a konyhába, ahol én próbáltam mindent előszedni, amire csak szükségünk lesz, utalva arra, hogy éppen felkeltettem álmából. - … de ami azt illeti, egészen aranyos, amit művelsz. – ismerte el.

- Szerintem is aranyos, hogy nem akarom Colson lányát megmérgezni. – billentettem oldalra fejemet elgondolkozva, fordulva az ablak felé, ahol ebben a pillanatban meg is pillanthattam az említett személyt.

- Oh shit. – fordítottam azonnal hátat az ablaknak. – Elkéstünk. – reagáltam le és éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a mellkasomból.

- Hékás, hékás, hékás… - állt be elém Rook, kezeit vállaimra helyezve. – Casie egy jófej csajszi, hidd el bírni fog téged, gondolj bele… még Peteet is bírja, ami azért elég nagy kihívás. – ekkor nem tudtam, nem elmosolyodni azért. – Ráadásul talán nagyon régen, vagy még egyáltalán sosem volt olyan lány, akit az idióta pasid be akart volna mutatni a lányának… ami azért, ha belegondolsz elég nagy szó. – s ezzel habár nyugtatni kívánt volna, majdhogynem az ellenkezőjét érte el, de testem mégis egy békés állapotába lépett be, talán azért is mert ekkor megölelt ő.

- Szóval Ő az? – hallottam meg a távolból egy fiatal lány hangját, miközben Rook a karjaiban nyugtatott.

- Ühüm. – bólintott Colson, s ekkor minden erőmet összeszedve engedtem el Rookot, s fordultam az újonnan érkezők felé, majd lassan kezdtem őket megközelíteni. – T/N… - nyújtottam feléje kezemet, amin én is meglepődtem, de rendesen Colson is, mire Casie csak fogta magát és megölelt.

- Casie Baker. – mondta kedvesen. – Kifejezetten nem emberevő Casie Baker. – nevette el magát ekkor, s amiben kedves édesapja is csatlakozott hozzá.

- Áúcs, ez nem ér. – csaptam meg Kells kezét, aki a nevetéssel nem tudott leállni.

- Amúgy is sokat beszél… de most, hogy először találkozok veled mindez megduplázódott. –magyarázta Casie szemét forgatva, mire nem tudtam én se mást tenni minthogy nevetésben kitörni. – Amúgy… - vett el ekkor Colsontól egy papírtáskát. - … ezt neked hoztam. – nyújtotta felém azt. – Apa segített kiválasztani… kinyomozta, hogy melyik nincs meg neked és így összehoztuk. – adta ekkor a kezembe a dolgot, amit fentebb emelve fel is ismerhettem, hogy egy  Jeffree Star paletta volt, ami ténylegesen hiányzott a kollekciómból még.

- Oh wow. – jegyeztem meg kiemelve a dobozt. – Ha gondolod később kipróbálhatjuk együtt. – vetettem fel azonnal az ötletet, mire ő lelkesen bólogatott.

- Casie a félretett pénzéből… - kezdett volna bele Colson, mire a lány konkrétan elcsitította őt.

- Most már itt vagyok, s magamnak is tudok beszélni Apa… de azért köszi. – kacsintott feléje, mire Colson arcán a teljes megsemmisülés volt látható, de az az igazán barátságos, mókás módon.

- Ami azt illeti én reggelivel akartam volna készülni… de mit látjátok… - mutattam a még bele se kezdett ételekbe.

- Segíthetek? – ajánlotta fel azonnal, ténylegesen lelkesen.

- Naná! – kaptam azonnal a lehetőségen. – Igazából Rookot keltettem fel segítségéért, de szerintem te sokkalta jobb leszel… ami azt illeti szerintem engem utál a konyha. – vallottam be neki őszintén.

- Akkor lehetsz a kuktám. – mondta és meg is indult a konyha belsejébe határozottan.

- Igenis kapitány! – bólintottam, s léptem is volna utána de Colson elkapott hátulról és úgy húzott mellkasához.

- A nehezén már túl vagy, látod… ügyes kislány. – suttogta a fülembe hátulról karjait hasamon átfűzve.

- Apa… tudom, hogy szereted őt, aminek nagyon örülök, de kérlek… engedd, hogy segítsen vagy különben éhen fogunk halni. – vázolta fel a helyzetet a kislány szemrebbenés nélkül, mire Colson azon nyomban el is engedett.

- Azt mondta neked, hogy szeret? – sétáltam mellé, s elvettem a kezéből a tálat, amit felém nyújtott és kavartam benne azt, amit éppen beleszórt oly tudatosan, hogy még pislogni sem volt időm. Én recept alapján nem tudnék ilyen ügyesen forgolódni a konyhában, s ő mindezt 10 évesen minden nélkül csinálta. Egészen lenyűgöző volt.

- Óvatosan válogatta a szavait… - ismerte el felém pillantva. - … de azt kifejezetten mondta, hogy egyszer úgyis a felesége leszel. – vallotta be, s arcán nem volt látható az, amitől annyira féltem, az, hogy kb. megvetne az első pillanattól kezdve. Ez a felismerés, ez a tekintet tőle mindennél többet ért számomra.

- Ugye azt tudod, hogy még mindig itt vagyok? – Colson mögöttünk huppant fel a konyhapultra, s úgy szólt lánya felé.

- Apa… már nem kell aggódnod. A barátnőd tényleg jófej. – fordult feléje Casie, s lassan én is követtem tevékenységét, miközben konkrétan lassan már véresre haraptam ajkamat annyira bazsalyogtam magamban.

- Ezt már ilyen hamar tudod? – félve, de azért mosolyogva csak feltettem neki ezt a kérdést.

- Ez az én szupererőm. – rántotta meg a vállát büszkén. – Két pillanat után látszik, hogy szereted apát szóval… ez elég meggyőző. – nézett először Colsonra, majd rám, én meg most már a lelkemben burjánzó egészen újfajta boldogságtól nem tudtam, hogy mit is kezdjek magammal. A legjobb döntés  az volt, hogy csak úgy legyek. Szimplán csak legyek.

- Te nem féltél velem találkozni? – csúszott ki a számon egy gondolat, de mire kimondtam annyira nem is lepődtem meg. Casie egy igen nyílt és őszinte lánynak tűnt így rögtön, s úgy sejtettem, hogy meg fogja érteni a kérdésemet, s annak tényleges okát.

- Egy picit igen… - válaszolt kertelés nélkül. - … de miután apa felszedett és láttam, hogy ő mennyire ideges, az elég mókás volt ahhoz, hogy elfelejtsem minden aggodalmamat. – vallotta be, majd kérésére én levettem a polcról azt, ami kellett neki onnan. A kipakolgatása alapján talán muffint, meg gofrit fogunk csinálni (na jó, ezekre se a hozzávalók alapján jöttem rá, hanem a formák, gépek alapjám, amit oly ösztönösen szedett elő a szekrényből, hogy az elképesztő volt… ami azt illeti, én ezekről azt se tudtam, hogy léteznek ebben a háztartásban), amit nem ellenzett a lelkem.

- Tudod, nem vicces máson nevetni… - jegyezte meg Colson leugorva a pultról Casie hajába túrva, nekem meg vállamat megpuszilva, mire konkrétan egyszerre szólaltunk fel:

- Ezt pont te mondod? – s nem, nem tudtuk a röhögést magunkba fojtani.

- Ketten egy ellen ez már csalás… - grimaszolt drámaian az „áldozat”.

- Ugye ezt te se gondoltad, hogy ellenünk bármikor is labdába rúghatsz? – tettem keresztbe karjaimat mellkason összenézve Casievel.

- Hajajjj… - távolodott fejét rázva, csatlakozva inkább Rookhoz a nappaliban.

- Élőben még szebb vagy. – jegyezte meg Casie ezt már halkan. – Apa mutatott rólad néhány képet, de megígértette velem, hogy nem keresek rád sehol. – lopva figyelt felém, s tényleg csak suttogva beszélt ekkor. – De túl kíváncsi voltam. – harapta be szája belsejét őszinte bocsánatkérőn tekintettel.

- Ez akkor a mi titkunk lesz, okés? – kacsintottam rá, majd vontam oldalamhoz kedvesen.

- Apa illatod van. – ismerte fel az illatot, s egészen szorosabban bújt hozzám.

- Mert ez az ő felsője. – jegyeztem meg neki kuncogva.

- A kedvenc illatom. – vallotta be.

- Az enyém is….