31. rész - Ki mondta, hogy elengedlek innen?

Sziasztok! Ha ezt a maratont már elkezdtem hétfőn, s ez idáig folytattam is az biztos, hogy pont nem most fogom abbahagyni… szóval el is hoztam nektek a hetedik(!!!!!) részt egyhuzamban. Szép egy hét volt, nem? Remélem azért még mindig örültök a frisseknek. Jó olvasást! Puszi Dorka

- És a többiek? – egészen elvarázsolva kevergettem a szigorúan koffeinmentes kávémat jobb kezemmel miközben bal kezemmel a fejemet támasztottam. Leírhatatlan boldogan keltem, kipihenten… ha lennének már korai ráncaim, akkor most még azok is kisimultak volna, ez biztos.

- Többiek? – kérdezte értetlenkedve Iza.

- Úgy értem Ash és Khara… - nevettem fel… nem említettem, hogy amúgy Harry is itt aludt, hisz ha tudni akarja, úgyis tudni fogja. Gyanítom neki reggel mennie kellett, hisz ez az utolsó előtti napja, hogy egy hosszú hétre bezárja helyét az átalakítások miatt. Rémlett is, mintha el is köszönt volna kora reggel, de lehet, hogy csak álmodtam.

- Vagy úgy… - legyintett. - … Ash üzente, hogy majd ha felkelsz, hívd fel… Khara-nak pedig megérkezett a barátja… H… - kezdett bele.

- Harry… egy újabb Harry. – vigyorogtam, ahogy kimondtam a nevét, de inkább csak megráztam a fejemet. – Várom, hogy találkozhassak vele… - jegyeztem meg nagy vidáman. -… ő egy világsztár vagy mi… kíváncsi vagyok milyen egy ilyen ember közelebbről. – gondolkoztam ábrándozva.

- Ahogy hallottam… teljesen normális. Meglepően rendes… - tette hozzá Iza, s letette elém a reggelim további részeit.

- Köszönöm. – fogadtam el. – Néha olyan, mintha a házinénim lennél… persze egy sokkalta fiatalabb, s dögösebb változatban. – s el is takartam ábrázatomat, mert máris sokat beszéltem feleslegesen… előbb fel kellene kelnem normálisan, majd utána próbálkozni sokat bíró szavakkal.

- Ez a dolgom. – kacsintott, majd igen zsiványan tálcám felé nyúlt, s elkapott róla egy répadarabot.

- Hála a jó égnek, hogy nem egy karót nyelt valakit kaptam magam mellé… ez a minimum, hogy ezt megmerd csinálni. – s én is megfogtam egy répadarabot majd ráharaptam. – Okkal maradok a répatortánál… így nyersen… nem az én világom. – s úgy rágtam meg azt, mintha a legfinomabb dolog lett volna, de legszívesebben kiköptem volna… de ezt nem tehettem, nem, ha mindennel ennyit szenvedett már nekem ő.

- Amúgy… Ash is ismert… arra nem is gondoltál? – kérdezte, s leült pontosan velem szemben a pultnál.

- Ash… - csettintettem egyet, s kinyújtózkodtam a pulton annyira, hogy elérhessem a telefonomat. Fel kellett hívnom. -… ő egy teljesen más kategória. Néha embernek sem nevezném… - kerestem nevét a telefonkönyvemben. -… lehet ezért is kedvelem annyira… mert olyannyira más. – gondolkoztam el, s simítottam a hajamba, majd rájöttem… szükségem lesz egy hajmosásra minimum, de talán egy kis extra spa sem lenne rossz… végülis enyém az egész lakás, ráadásul még sosem jártam a komplexum lenti részében… úgy hallottam medencénk is van.

- Addig én… elleszek arra. – mutogatott arrébb, s hagyott engem egyedül a telefonhívásommal.

- Szóval Csipkerózsikát is kidobta az ágy… - köszönt bele a telefonba sajátosan.

- Hogy lehet az, hogy egy lakásban lakunk, hacsak ideiglenesen is és majdnem egy teljes napig nem találkozunk? – tettem fel számára ezt a költői kérdést, s egyre ízletesebbnek találtam azt a sajtkrémes, zöldséges szendvicset, amit eszegettem.

- Én elköszöntem volna reggel… csak nem találtalak a hálóban. – mondta sejtelmesen.

- A mozi szobában aludtam… - feleltem teljesen normálisan, hisz ez az volt… normális.

- Tudom… - reagált rá, hát persze, hogy tudta. -… azt is tudom, hogy nem egyedül… - tette még hozzá.

- Tudom… - utánoztam az ő hangnemét, amit az előbb bemutatott nekem. – nem úgy terveztük, hogy itt alszik… de lekötöttek minket a mesék. – nem is tudom miért magyarázkodtam, mikor nem is történt semmi… de ez olyan automatikusan jött.

- Aham… a mesék. – annyira hihetőek voltak a szavai, hogy semennyire. – Tudod… amikor benéztem, s megláttalak titeket… olyan édesen fogva egymás kezét aludtatok. – jegyezte meg „csak úgy”. Éreztem a hangjában, hogy ez a tipikus „csak úgy véletlenül” mód.

- Kizárt. – vágtam rá rögtön.

- Pedig így volt. – mondta örömittasan, mintha szavainak egy második jelentése is lenne.

- Te nem egy fotózáson vagy? Hogy lehet, hogy ennyit telefonálsz? – csakis okosan akartam lerázni őt most… a stílusából felszedve egy kicsit szóltam így.

- Blahhhblaaahhblahhh… - hallottam csacsogását.

- Viszlát Ash. – s ezzel meg is szakítottam a vonalat, majd ha már így a telefon a kezemben volt felhívtam az én kedves vőlegényemet is.

Mint beszélgetésünkből kiderült valószínű, hogy még a holnapi nap sem sikerül hazaérnie, hisz nagyobb a probléma, mint gondolták. A szívem fájdult bele főleg tudva, hogyha Ash-ék is odalesznek, mert hát miért ne lennének, oda hisz szombat este van akkor csak úgy kongani fog az ürességtől ez a hatalmas lakás. Áúúúúú. Nem tetszett az egyedüllétnek akárcsak a gondolata sem. Igen… Iza itt volt, de úgy megszoktam, hogy fiúk is vannak mellettem… hiányoztak, tényleg. Szükségem volt az ölelésre, az ölbe bújásra, a férfias illatokra… kellettek és kész.

- Adora… azt hiszem vendéged érkezett. – egészen elgondolkozva, talán egy másik univerzumban jártam, amikor Iza simította meg oldalt a kezemet mutatva a lift felé. Fejemet megrázva fordultam az „ajtónk” felé óvatosan, s a világ újonnan be tudta bizonyítani, hogy meg tud még mindig olyan emberek megjelenésével lepni, akire az életben nem számítok.

- Olga… - mosolyodtam el a felismeréstől. Rá miért is számítottam volna? Milyen gyakori az, hogy a magazin főszerkesztője ahova írok az személyesen, a lakásomban látogat meg? Egyáltalán nem gyakori. -… micsoda meglepetés. – örültem, hogy Iza segített leszállni a székről, mert különben valószínűleg legurultam volna róla.

- Remélem nem zavartalak meg semmiben. – közelített meg, s üdvözöltük egymást egy meleg öleléssel.

- Szerinted? – mutattam itthoni lezser öltözetemre, s a pulton heverő reggeli maradékomra, vagyis a félig elfogyasztott mami kávémra. – Éppen már befejeztem… - mondtam neki. – esetleg nem vagy éhes, vagy esetleg egy kávét nem szeretnél? – azt sem tudtam, hogy miért jött, de már marasztalni akartam… örültem az embereknek, a társaságnak.

- Egy frissítő jól jönne… eszméletlen meleg van odakint. – mutatott az ablakra én meg meg is indultam a konyha irányába, de Iza leintett… majd ő.

Felkapva a félig lévő bögrémet karoltam Olga-ba, s indultam meg vele a teraszra… ha már olyan szép időnk van, mint mondja, miért ne használnám ki?

- Mi járatban erre? – kérdeztem tőle, s hellyel kínáltam már ott.

- Régen láttalak… de azt hiszem ez érthető. – tárta szét karját. – kicsikét felgyorsult körülötted az élet… hallottam eljegyeztek. Gratulálok. – mosolyodott el, s én meg automatikusan forgattam meg ujjamon egy kicsit a gyűrűt, majd utána nyújtottam is felé. – Gratulálok. – ismételte el.

- Biztosan nem ezért jöttél te erre… - nevettem fel, hisz egyértelmű volt… egy eljegyzés híre, egy gyönyörű gyűrű ennyire nem mozgatja meg az embereket.

- Most lebuktam. – nevette el magát, majd ölébe vette táskáját, amiben keresgetni kezdett. – Az igazság az, hogy hoztam neked valamit… - s elém helyezett valami olyat, amiről az elmúlt napokban teljesen meg is feledkeztem. – Az egyik első példány… hétfőn kerül az újságárusokhoz. – mondta mellé, s én totálisan ámulva vettem a kezembe a kis lapot.

A magazinja különkiadását foghattam, aminek én voltam a főszerkesztője. Egészen hihetetlen volt ez… mármint írásom jelent meg megannyiszor nyomtatásban, de ez igen más volt. Itt az elejétől a végéig az kezem között ment végig minden. Ez egy részem, mondhatni egy kicsi gyerekem.

- Ohh… - lapozgattam bele, s olyan fura volt viszontlátni is magam a hasábokon, hisz ugye a jógaórás képek, vagy a főzéses képek közül is jó pár belekerült. – ez… eszméletlen. – ez volt a legmegfelelőbb szó, amit találtam az érzés leírására, ha jobban próbálkoztam volna biztos sikerült volna még kifejezőbbnek lennem, de így is elég jó volt.

- S ez nem minden… - mondta, mire azonnal fel is kaptam a fejemet.

- Mi az, hogy nem minden? – érdeklődtem.

- A kiadónak annyira tetszett ez a munkád, s az, amit a blogoddal is művelsz, no meg a tv-s szereplésed is, hogy szeretnék, ha egy könyv megírásán is gondolkodnál… olyan egyedi a látásmódod arról, amit látsz, s átélsz, a helyekről, amit meglátogatsz, hogy szeretnék maradandóan megörökíteni… persze csak ha elfogadod. – vezette fel a dolgot én meg csak néztem őt, s pislogtam mondhatni úgy, mint borjú az újkapura.

- Ohhh… - nem tudtam mit mondani elsőre. Innom kellett… ezért kortyoltam is egy keveset a tejes finomságomból. – ez… váratlanul ért. – ismertem el.

- Én számítottam már rá az ideje… de most lett igazán biztos, amikor nyomtatásban is látták a kis mini magazinod. – folytatta én meg csak úgy ittam a szavait.

- Huu… - hátra kellett dőlnöm egy kicsit, hogy egyben maradjak. Ez egy hatalmas dolog, s lehetőség volt számomra… hatalmas. – és pontosan mire is gondoltak? – próbáltam nem annyira meglepődöttnek tűnni, mint amennyire látszottam. – Mármint… biztosan van valami elképzelésük vagy valami. – igyekeztem okosnak hangzani, magabiztosnak.

- Idézem őket: „Bízunk a lányban… látva az ízlését, megjelenését, stílusát… csakis valami tündéri, csodás dolgot fog kiadni a kezéből”. – mondta, s az én szemem egyre jobban csak csillogott, egyszerűen ez hihetetlen volt. Hatalmas. – S az igazság az, hogy nekem is egyet kellett értenem velük… mert így van. Habár tudjuk, hogy a kis pocaklakó egyelőre sok munkát fog neked majd okozni ezért nem is siettetik az egészet… de megkaptad a lehetőséget… s ezt vissza nem veszik tőled. – biztatott.

- Nem is adnám vissza. – ráztam a fejemet kacagva.

- Szóval ez azt jelenti, hogy belevágnál? – kérdezte igen érdeklődve, reménykedve.

- Hogyan is utasíthatnám vissza?- kérdeztem rá. – Annyira izgatott lettem hirtelen, hogy konkrétan már elkezdtem tervezni az egészet… - nevettem fel saját buzgóságomon.

- Nem számítottam kevesebbre… - simította meg az ujjaimat mik a magazin lapjain pihentek.

A létező összes embert körbetelefonáltam az örömhíremmel, vagyis igazából csak a legfontosabbakat. Roy, Joan, Ash, anyáék… s ebben a listában ott lett volna Harry is, de egyszerűen lehetetlenség volt elérni őt. A pékséget is hívtam volna, de nem vették fel. Aggódni kezdtem kicsit.

- Erre találom az uszodát? – kérdeztem kedvesen egy itt dolgozótól mikor puha lepelbe csomagolva bikinis testemet indultam meg a lazításra, mit már ébredéskor megterveztem. Iza-val sikerült megbeszélnem azt, hogy megleszek én itt egyedül, nem fulladok vízbe meg semmi ilyen, szóval magára is szánhat egy kis időt ezen hosszú hét után. Vegyen egy forró fürdőt, hallgasson nyugtató zenét, bármit is szeretne… a lakás fent csakis az övé.

- Igen kedves. – bólintott az idősebb asszony, s rámosolyodtam. – A csöppségnek tetszeni fog az úszkálás… - jegyezte meg halkan.

- 8 hónap alatt egyszer sem voltam medence közelében… szóval csak reménykedni tudtam, hogy így lesz… hisz az anyukának nagyon tetszene egy kis súlytalanság. – nevettem fel utalva így magamra.

- Biztos így lesz kedves… biztos. – s habár csak pár szót is, de olyan jó volt váltani teljesen ismeretlen emberekkel. Ez az, ami mozgatja az életet… az egymáshoz intézett kedves szavak, mondatok legyen az a szeretted vagy éppen egy teljesen ismeretlen ember, akit még soha az életben nem láttál, s lehet nem is fogsz többet.

Meglepődtem azon, hogy mikor beléptem az uszoda területére egy ember nem volt ott… csak valamiféle őr még javában a bejáratnál, de ettől függetlenül senki. Csakis az enyém volt a hely… s valamennyire örültem is neki, egy kis békesség.

Lassan engedtem le magamról oldalt az egyik ágyra a leplemet… hiába tudtam, hogy senki sincs itt mégis fura volt ez. Majdhogynem meztelen voltam, mindössze a kis bikini volt az, ami takart egy keveset bőrömből… hatalmas teret nyert magának pocakom, s annak lakója. Annál is jobban ki volt emelve, mint amennyire már amúgy lehetséges lenne. Azt simogatva bújtam ki papucsomból, s bújtam be a zuhany alá, ami miatt kicsit felsikítottam… túl hideg volt elsőre, de szépen lassan melegedett az felfele. Öröm volt alatta hűsölni egy kicsit.

Apró léptekkel közelítettem meg a medencét, majd szépen lépcsőfokról, lépcsőfokra ereszkedtem alá a hidegebb víznek, majd ahogy mindezt megszoktam indultam neki hosszaimnak. Súlytalannak lenni ilyen helyzetben több mint aranyat ér. Egészen más.

- Ha egy picit pihenni szeretne… - hallottam meg az őr hangját akkor, amikor épp a medence szélénél fogtam annak peremét, s pihentem egy kicsit. -… ez jól jöhet. – s elővett maga mögül egy hatalmas nagy átlátszó felfújható matracot.

- Oh… köszönöm. – mosolyogtam rá, majd örömmel fogtam meg a műanyagot, s helyeztem segítségéve együtt a vízre.

- Csak a dolgomat teszem. – kacsintott, s ott is hagyott engem újra egyedül. Hátrasimítva hajamat még egy kicsit magamtól is lebegtem a vízen, egészen különleges volt ez így, hogy hasam akkora mintha jómagam is lenyeltem volna egy strandlabdát, majd miután úgy éreztem, hogy energiám fogytán van ügyeskedve egy kicsit a matracra pihentem fel.

- Hmmmm… - duruzsoltam magamban, ahogy két oldalt a támaszról leért a kezem a vízbe s csapkodtam azt egy kicsit ott. Csak lebegtem ott, s békésen pihentetve szememet élveztem a csendet. Bele-bele is kacagtam a helybe, hisz megtettem… hangomat azon nyomban visszaverte a fal, s víz kettőse, s ettől még jobb kedvem lett… mint egy kisgyereknek.

- Talán úszó lehet még Sadie… - hallottam meg egy hangot, s első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e vagy sem. Kipattant a szemem, s keresni kezdtem a gazdáját… Őt. -… ebben még az anyukája is egészen tehetséges. – folytatta, s így meg tudtam keresni, hogy merre is van. Ott ült azon ágy sarkán, amin én is hagytam könyvemet, leplemet.

- Szóval te is élsz. – könnyebbültem meg, habár szavaim alapján nem egészen ez jöhetett le neki.

- Egy főiskolás ismerősöm a városba érkezett… s vele voltam. – magyarázta.

- Komoly? – kérdeztem, s próbáltam a lehető legközelebb evezni magam hozzá, vagy legalább olyan pozícióba kerülni ahol vele szemben lehetek, ha már beszélgetünk.

- Ühüm. – túrt a hajába egyszerre mindkét kezével.

- Nem tudom miért… de aggódtam. – ismertem be érzéseimet arról a részről, amikor nem tudtam elérni az istenért sem.

- Sajnálom. – biggyesztette le az ajkait. – Nem akartam, hogy aggódj… - rázta meg a fejét.

- Túléltem. – kacsintottam rá bátorítóan.

- Iza mondta, hogy itt vagy… gondoltam megkereslek. De látom igen nagyon jól elvagy… Ariel. – ohhh ezek a szó szerint mesés utalások. Felnevettem.

- Sosem lesz olyan piros a hajam… - tiltakoztam azonnal.

- Úszási ügyességed alapján még azért sellőnek elmehetsz. – jegyezte meg incselkedve.

- Szóval figyeltél? Mióta? – próbáltam úgy felülni a kis kényelmes matracban, hogy nem borulok ki belőle.

- Sosem tudhatod meg. – rázta meg a fejét, s rántotta meg a vállát egyszerre olyan sejtelmesen.

- Az ilyen leselkedőktől szokták az anyukák védeni a gyereküket. – hunyorogtam rá.

- Gondolom… - vigyorgott vissza.

- Meddig marad ez a barát? – kérdeztem rá egy másik dologra.

- Néhány nap… hallotta, hogy nyitottam egy pékséget, s szerette volna megnézni. – mesélte egészen könnyeden.

- Bemutatsz neki? – bukkant elő belőlem a kérdés.

- Merthogy? – kérdezett vissza rögtön homlokráncolva, szívózva velem.

- Te ismered az én barátaimat… szerintem már lassan az összeset. Én is szeretném megismerni a tiéidet… - vallottam be neki.

- De nekem nincsenek barátaim. - nevetett fel kínosan.

- Tévedsz… - csettintettem rá, majd ügyesen kicsúsztam a helyemről, s csobbantam egy kicsikét, s kezdtem őt megközelíteni. -… én mi lennék? – támaszkodtam meg háttal a medence szélénél, s oldalra pillantva úgy figyeltem Őt.

- De magadat ismered… nem? – kérdezett rá egy igen jó dologra.

- Néha nem vagyok benne biztos. – vallottam be elgondolkozva, majd nem tudom miből eredően felé nyújtottam a kezemet.

- Mi az? – kérdezett fel.

- Nem úszol velem egy kicsit? Csak a miénk ez a hely… - mutattam körbe utalva arra, hogy full üres a terület.

- Nincs a zsebemben egy bikini… - gúnyolódott. Meglehet Ash-sel kicsit össze kellene kötni őket… lehet, talán az még rosszabb lenne, de épp ebben lenne az izgalom. Nem is tudom… elgondolkodtató.

- Még szerencse. – csaptam a vízre úgy, hogy Ő maga is kapott egy keveset belőle. – Most már vizes vagy… sajnálom. – emeltem meg a vállamat. – Most már egyértelmű hogy be kell jönnöd… - rugaszkodtam el egy kicsit távolabb a peremtől, s vele szemben tartottam magam fent. –… nincs mit tenned. – vágtam ártatlan vigyort feléje.

- Merthogy? – nem mozdult egy cseppet sem csak jót szórakozott szavaimon.

- Mert nem szeretek egyedül lenni… akkor móka a móka, ha valakivel együtt csinálhatom. – ismertem be, s hátamra feküdve egy kicsit lebegtem még a víz felszínén.

- S miért én vagyok az, akivel ezt meg akarod osztani? – kérdezte.

- Mert nyilvánvalón szeretek veled lenni… - jegyeztem meg, s mikor ezt kimondtam eszembe jutott valami… vagyis inkább valaki… valakik. Emberek, akik ezt a spéci szót használták utalva… Rá. Azon nyomban elveszítettem magam felett az uralmat, s összecsuklott a testem, s fejeztem be totál váratlanul a lebegést… két pillanat sem telt bele, de inkább víz alá merültem, s maradtam ott egészen addig, míg tudtam.

A hülyeségek nem maradhatnának az épületen kívül? De most komolyan. Zsibolyogni kezdtek agykerekeim… vészriadót fújtak bennem.

- Adora… Adora… jól vagy? – s érintését éreztem bőrömön, ahogy megragad, s a felszínre húz… szóval mégis bejött.

- Persze… - köhögtem egy keveset. -… csak búvárkodtam egy kicsit. – kuncogtam fel, s töröltem ki szememből a vízcseppeket, s feltűnésmentesen akartam volna kiszabadulni tartásából, de ez egészen lehetetlennek tűnt. Ijedt volt az arca… s az nem is kifejezés, hogy mennyire.

- Nem vicces. – rázta meg a fejét, s egészen dühösnek tűnt. Feldúltnak.

- Nem fulladtam meg… nyugi. – kacsintottam rá, s igen nagyon örültem ekkor, hogy kicsit engedett tartásából, de valószínűleg azért, mert hátamat ekkor már a medence széle tartotta.

- Kérlek… ne csinálj ilyen hülyeséget még egyszer. Okés? – próbált engedni feszült arcából, de nem ment… pedig egy-egy hajtincse olyan aranyosan, s viccesen lógott szeme elé.

- Okés… okés… úgysem érted. – védtem magamat, majd motyogtam is egy keveset, s óvatosan feléje nyúlva anélkül, hogy felrobbanna elsimítottam az arcából rossz helyen lévő tincseit. Még így a vízben léve is libabőrös lett… láttam nyakán, éreztem karjain.

- Miért nem próbálod elmagyarázni? – kérdezte, s nem akadályozta meg érintésemet, ahogy tenyerembe vontam arcát, míg másik fél kezemmel mégiscsak vállában kapaszkodtam.

- Megsúgom… mikor úszni hívtalak nem arra gondoltam, hogy ruhástól gyere be… - tereltem igen nagyon okosan, majd megsimítottam vállát, amire ingje rátapadt elég erősen.

- Nem kaptam kölcsönbe bikinit. – kacsintott elmosolyodva végül… sokkal jobban Önmaga volt akkor, amikor mosolygott… sokkalta Harry-sebb volt ez az arca.

- Olyannyira ragaszkodsz ehhez a bikini dologhoz… - kapaszkodtam most egy pillanatra a nyakába, míg másik szabad kezemmel hátam mögött ügyeskedtem egy kicsit. -… hogy tessék, nézd csak… itt lenne… - súgtam a fülébe mondatom második részét, majd vállára csaptam az éppen akkor leoldott fekete kis felsőmet, s mielőtt bármit is reagálhatott volna rá elúsztam előle. Könnyen ment… nem ellenkezett.

- Amúgy is szorított… komolyan mondom… - fogalmam sincs, hogy honnan jött ez az egész ötletem meg egyáltalán a bátorságom hozzá, de mégis megtettem… most meg jól szórakozva úsztam el előle, mintha nem tettem volna semmit. Hogy égne le a pofámról a bőr… - gondolná egy ismeretlen alteregóm, de én nem tettem így. Túl mulatságos volt az egész? Talán… mindenképpen. – így mennyivel kényelmesebb úszni… - motyogtam magamba miközben a mellúszásomat tökéletesítettem… micsoda irónia. A vízbe nevettem, csakhogy az egyik váratlan pillanatban ez a nevetés elhalt ugyanis víz alá lettem rántva… a víz alá rántott Ő, s nem engedett. Két oldalt fogva kezemet tartott lent magával, s úgy vigyorgott rám nyitott szemével, s én ezt láttam, mert az én szemeim is nyitva voltak, s láthattam azt, hogy rajta sem maradt már több mint egy alsónadrág… ami fehér volt… s vizes… nagyon vizes. Összeszorítottam a szememet, s hagytam, hogy inkább megfulladjak.

- Ugye, hogy nem olyan vicces ez? – egyszerre ismertette meg tüdőnkkel a friss oxigén fogalmát… felemelő érzés volt.

- Mégis mi? – köhögtem inkább mintsem, hogy hagyjam, hogy nem idevaló gondolataim teret nyerjenek fejemben.

- Nem tudom. – vágta az ártatlan fejet, s úgy szuggerált szemével… esküszöm nem pislogott, de én magam sem tettem… ez volt a probléma… talán amúgy a kisebbik.

- Lehet, hogy… - motyogtam s még véletlenül sem pislogtam, mintha attól féltem volna, hogy eltűnik előlem.

- Lehet, hogy? – ismételte meg szavaimat, de már kérdezve.

- Mmme… - a menni kellene lett volna a teljes gondolatom, de amikor arcomat tenyerébe simította nem tudtam kimondani… testemet talán a nem létező áramlat sodorta az övéhez közelebb… nem tudom, de már magamon éreztem őt.

- Hmmmm? – duruzsolta igen szaggatottan, s hatalmas mutatóujjával végigsimította hatalmasa duzzadt ajkaimat… s óóó ha csak az ajkaim duzzadtak volna meg. A melleimről ki fog mesélni? Fájóan kezdtek sóvárogni egyfajta érintés után.

- Nem… - haraptam az ajkamba úgy, hogy tudtam a vér fog kibuggyanni belőle.

- Tudom… - vett egy mély levegőt, s a kibuggyanó vércseppet ujjával letörölte. – ne bántsd magad… - kérte, s rugaszkodott el tőlem… vagy azért mert olvasott a gondolataimban, s tudta, hogy mennünk kellene… vagy Ő maga is észrevette, hogy társaságunk érkezett.

- Üdv… - integettem feléjük, s melleim után kaptam, amik amúgy fedetlenek voltak.

- Szép napot!- köszöntek, s sétáltak el mellettünk, amikor pedig észrevették a víz felszínén magányosan úszkáló melltartómat csak megrázták a fejüket, s valószínűleg szemüket is forgatták. Mozdulni sem tudtam csak éppen kiúsztam a medence szélére.

- Segítek. – úszott a mögém könnyedén, s míg én elől magamra igazítottam a felsőt addig Ő hátul bekötötte. Kellett néhány pillanat, míg összeszedem magam annyira, hogy meg is tudjak mozdulni… meg annyira, hogy ki tudjak szállni ebből a medencéből. – Jól vagy? – kérdezte kedvesen, mindenféle sürgetés nélkül.

- Persze…

- Itt van még egy törülköző… - adtam a kezébe mikor felértünk a lakásba. -… valami száraz ruhát is nézhetek, de ha kitesszük, a napra szerintem pillanatok alatt megszárad. Ezt a fürdőt használhatod, ha gondolod. – volt egy olyan mosdó, amelyik egyik szobához sem volt csatolva így nyugodtan bárki használhatta… na, pontosan ott voltunk mi.

- Köszönöm. – mondta, s haját kezdte törölgetni… meglepően hosszú volt így a haja, hogy göndör tincsei a víz hatására kiegyenesedtek.

- Ha megkapom a ruháidat… szívesen kiterítem őket. Magadra is hagylak, míg eldöntöd, mit szeretnél… - motyogtam, s elvettem az egy helyre összepakolt vizes gönceit.

- Nem fontos… - rázta a fejét mutatva a ruhákat.

- De… én szeretném. – ragaszkodtam hozzá, majd mielőtt bármi hülyeséget csinálnék vagy mondanék, vagy éppen csak gondolnék egyedül hagytam Őt a fürdőben.

Gyorsan kiterítettem a ruhákat a teraszon a székek háttámlájára, majd mikor mentem visszafele azt láttam, hogy Iza valamit írogat szorgosan.

- Min ügyködsz? – kérdeztem lelkesen… hátha eltereli, a gondolataimat vagy legalábbis lefoglalja azokat.

- Semmiség… - rázta a fejét, s arrébb tolta maga elől majd felállt. -… rendeltem fel ebédet, ha gondoljátok. – mondta.

- Farkaséhes vagyok. – csúszott ki a számon, de hát, ami tény volt azt nem tagadhattam.

- Biztos Harry is megéhezett… látom mindketten sikeres leúsztátok a fél maratont. – állapította meg, s tény, amikor felértünk mindkettőnknek volt olyan nyúzott, fáradt arca, hogy akár az olimpiai edzésről is jöhettünk volna.

- Szerintem ez az egész volt. – folytattam gondolatmenetét, s inkább maradtam az ő elképzelésénél mintsem az enyémnél. Mindkettőnknek jobb volt. – Na de tényleg… mik ezek? – mutattam a papírokra s majd megölt a kíváncsiság annyira szerettem volna megnézni a színes papírokat, de mégis türtőztettem magam egészen sikeresen.

- Képeslapok… kézzel készített darabok. – ismerte el, s felém tolta őket. -… minden városból ahol éppen vagyok, küldök egyet a szüleimnek, s a testvéreimnek… ez már ilyen megszokás… a kreatívkodás lefoglal, megnyugtat. – mondta nekem.

- Ez milyen kedves gesztus… - ismertem el.

- Ha gondolod, ebéd után előszedhetjük az én szettemet is és abból is felhasználhatsz dolgokat… tudod, vezetem a terhes naplót és ahhoz egy csomó mindent felvásároltam, totál feleslegesen… de hát ez van. – rántottam meg a vállamat.

- Ez jól hangzik. – ismerte el. – Akár az ismerősöknek te is csinálhatnál „Megszületett a kis Sadie” lapokat… - vetette fel az ötletet mire rögtön nagyot csillant a szemem. -… ha már úgyis nemsokára közöttünk köszönthetjük őt… jó előre gondolkozni.

- Nem is rossz ötlet… sőt. – lelkesedtem be, majd ekkor fél szemmel észrevehettem, hogy megérkezett hozzánk Harry is egy fekete köntösbe csomagolva… száradó ruha mellett ez volt a legpraktikusabb opciója.

- Van kedved neked is csatlakoznod hozzánk? – kérdezte Iza Őt mikor félig már a konyhában volt amúgy.

- Mégis mihez? – kérdezte, mikor én automatikusan kitoltam magam mellett a széket neki… nem tudom miért tettem ezt, de csak úgy jött és kész.

- Hát először is egy ebédhez… fantasztikus a lenti konyha én aztán megmondhatom neked… - fordultam feléje, azonnal amikor leült s úgy pislogtam előtte, mint egy zakkant.

- No és mi a folytatás? – kérdezett rá kíváncsian, de kicsit azért férfiasan félősen.

- Képeslapot fogunk gyártani… - idiótán széles mosolyra húztam számat, majd úgy tapsoltam egyet előtte… nem tudom mennyire értékelte.

- Iza-t már elüldöztem. Nem csodálkozok… - nevettem fel, amikor a teraszon, az ágyon ülve tartottam egyik kezemben az ollót a másikban pedig a ragasztót. Olyan jó idő volt, szélmentesen persze, hogy megérte kint lenni, s élvezni a napsugarakat.

- Ha ezt a párost továbbra is a kezedben tartod, lehet én is kereket oldok… - meglehet kicsit bizarrnak tűnhettem kívülről főleg, hogy matricákkal már az egész karomat végigragasztgattam, s ide-oda vagy talán éppen mindenhova plusz glitter is jutott.

- Esélytelen. – ráztam meg a fejemet, s előre hajolva a homlokára ragasztottam a legnagyobb matricát mit elértem.

- Most már sokkal férfiasabbnak érzem magam…- simította meg a 3D-s hercegnős ragadós valamit homlokán elég csudi arckifejezéssel.

- Az is vagy. – veregettem meg combját kacsintásom közepette. – Így nem mehetek az utcára… ez biztos. – próbálta volna levenni, de én elhessegettem a kezét onnan.

- Ki mondta, hogy elengedlek innen? – kérdeztem tőle ártatlanul karjaimat mellkasomon összefonva… - Hmmm?

30. rész - Kényelmesebb sem lehetne

Sziasztok! Az van, hogy nem tudok leállni… de nem bánom. Komolyan. Most ráfüggök az írásra, később valami másra is. Örülök, hogy megdöntve saját rekordomat tudom hozni nektek a hatodik részt egyhuzamban, mondjuk ez a rekord már 2 résszel ezelőtt megdőlt de sebaj. Szeretek produktív lenni, s kiélvezem addig, amíg van lehetőségem rá. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! Puszil Titeket Dorka… vagyis Én

- Nem vagy éhes? – úgy kérdezték meg ezt tőlem, olyan arckifejezéssel, mintha egy láncdohányostól kérdeztek volna meg afelől, hogy szeretne-e még egy plusz szál cigit.

- Nem. – ráztam meg a fejemet, s gond nélkül fogtam kezembe az újabb üveg vizet, s ültem le az asztalhoz… a pulthoz már nyilvánvalóan nem fértünk oda ennyien.

- Szólok, hogy a léböjtödet nem most kell kezdened… - jegyezte meg Ash, majd homlokon puszilva már le is vágódott mellém hozva magával egy igen nagy köteg újságot. Mindhárman méretes csomaggal telepedtek le mellém.

- Nem szándékozom. – mosolyogtam rá kínosan, majd az asztalra könyökölve tenyereimbe fogtam arcomat, s így hátrasimítottam a szerteágazó hajtincseimet… próbáltam legalább minimálisan elfogadhatót varázsolni magamból. Esélytelennek éreztem ott és akkor. – mik ezek? – kérdeztem tőlük, hisz valamiben megzavartam amúgy őket miközben amúgy engem vártak.

- Esküvői magazinok… - kezdte el lóbálni előttem Roy az egyik példányt.

- Mert azt akarjuk, hogy tudd… tényleg támogatunk. – nyúlt át az asztalon Joan, s fogta volna meg a kezemet, de bármiféle szimpla érintéstől kirázott a hideg… el nem tudtam volna képzelni, hogy ezt az állapotot lehet még fokozni, de lám tessék… lehet.

- Ohhh… szuper. – próbáltam lelkes lenni, de szerintem annyira értem el azt a hatás, hogy semennyire. – köszönöm. – tettem még hozzá, s kanyarintottam még ajkaimra egy mosolyt is, de jómagam éreztem, hogy nem volt ez egyáltalán meggyőző.

- Na, jól van… - Roy volt az ki elsőnek felszólalt. -… mi van veled, Adora? – méregetett furcsán én meg próbáltam a nem-tudok-semmiről ábrázatomat előszedni valahonnan… csak én magam sem tudom honnan.

- Rosszat álmodtam… kába vagyok és nyűgös. – inkább saját magam rontottam helyzetemen mintsem más tette volna meg a helyettem. Okos taktika volt szerintem.

- És gyanítom le is ment a cukrod… mérjünk csak gyorsan egyet. – Iza ebben a pillanatban érkezett társaságunkhoz, de azonnal csatlakozott a beszélgetéshez.

- Gyűlölöm még mindig a tűket. – fintorodtam el, s figyeltem alakjának a mozgását, ahogy felveszi, a kis csomagot a nappaliból majd leül mellém.

- Csak nyugi… - ahogy Iza felé fordultam Ash-nek éppen hátat kellett fordítanom így neki esélye volt most kezeit vállamra helyezni… lazán kezdte nyakamat, s vállamat masszírozni. Na, ettől nem iszonyodtam… de, csak azért mert éppen annyira ellazított, hogy észre sem vehessem, hogy ujjbegyemet már megszúrta Iza.

- És úgy gondoltad, hogy ilyen értékekkel kihagyod a reggelit? Ha gondolod, én magam megetetlek… de ahogy sejtem vannak egyéb jelentkezők is erre a posztra. – kacsintott, s ekkor hátulról fölém emelkedett Ash.

- Ez lennék én… bébi. – puszilta meg arcomat, mire sikkantottam egyet. Mindenkit megijesztettem, magamat is beleértve ebbe a társaságba.

- Nem eszlek meg… okés? – kérdezte, s mondta is furcsállva majd megvárta, míg újra feléjük fordultam.

- Okés. – válaszoltam, s mielőtt még rákérdeztek volna valami felesleges dologra elvettem előle egy újságot, s lapozgatni kezdtem azt… csak minden feltűnés nélkül.

- Beszéltetek már… időpontról az óta? – próbált a helyzeten kényelmesíteni egy kicsit Roy inkább, evezve inkább egy totál új témakörbe.

- Nem… - ráztam meg a fejemet. -… de én mindenképpen szabadtérit szeretnék… s semmiképpen sem bundában. – csakis erre akartam koncentrálni, nem akartam arra gondolni mire szabad sem lenne… az csak egy álom volt, mindössze egy álom.

- Ebben egészen biztos voltam… - jegyezte meg Ash. -… a tündérkisasszony szabadon akarja élni a boldog pillanatait. – udvarolt nyájasan, ahogyan csakis ő tud.

- Most szólok, hogy számodra is dress code lesz… kedves. – fordultam felé. – A  pucérkodás nem játszik… - ráztam a fejem.

- Pedig azt hittem… - biggyesztette le ajkát. – Akkor most miért is szereztem be egy újabb acélbetétes bakancsot? – kérdezett rá incselkedve.

- Eszedbe ne jusson. – kerekedett ki a szemem. – Ha kell, én magam fogom az ajtóban állni várva a vendégeket… - jegyeztem meg, hogy talán egy kicsit allergiás vagyok egyes események öltözködési stílusára… s akkor inkább jobb, ha bele sem kezdek az egészbe.

- Várni foglak… ara. – csücsörített rám mire csak arcon legyintettem. Egyszerre nevettünk fel.

- Nagyobbat is adhattál volna… - nevetett fel Roy, s erre rápillantottam, hisz eszembe jutott… ő tényleg kapott nagyobbat is.

- Sajnálom. – tátogtam lehajtva tekintetemet.

- Megérdemeltem…

Az elkövetkezendő órácskát pedig tényleg úgy töltöttük, ahogy az ott elindult… újságokat bújva, az interneten keresgélve információkat, olyan békésen, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Ami persze pluszban történt az annyi volt, hogy Ash tényleg megetetett, s talán lopkodott is volna ételemből, de a zabkása annyira nem jött be neki. Nem csodálkozok… pedig tényleg ízletes volt, no de még mennyire. Hm.

- Megérkezett az órára a többi páros… - Iza érintését éreztem karomon. Azt hiszem elszenderedhettem miután a fiúkkal töltöttem kora délutáni békítő óráimat… először ugye az étkezőben majd utána beköltöztünk a mozi szobába, ahol mindenkinek több, s kényelmesebb helye volt. Észre sem vettem, hogy elszenderedtem.

- Jézusom… ennyi az idő? – pattant ki a szemem, s éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Nem értettem miért… most nem álmodtam pedig… vagyis legalább nem emlékeztem rá… mégis olyan furán éreztem magam saját bőrömben.

- Nyugi… nem maradtál le semmiről. – mondta, s segített felállni… kicsit szédelegtem megint. – a többiek kint várnak… a fiúk mielőtt elmentek átrendezték egy kicsit a nappalit, hogy a megfelelő helyen legyen elég helyetek… - magyarázta kedvesen.

- Nem mintha bárhol máshol nem férnénk el akár egy teljes hadsereggel kiegészítve… - forgattam a szememet, s igaz, ami igaz… ez a hely akkora, hogy két focicsapat, egy hadsereg, s még talán mellette egy szépművészeti kiállítás is helyet kaphatna… egy időben. Sokszorozva… akár.

- Jogos. – simította meg felkaromat.

- A házigazda… kissé elszundikált. Néhány pillanat és itt leszek. – integettem a csakis rám váró emberekre. Csak mosolyogva reagáltak miszerint semmi probléma… ők ráérnek. – Kit-et nem láttam. – Iza kísért a hálónkig, s akkor osztottam meg vele ezt a megfigyelésemet.

- Mert nem volt ott… - tette hozzá, de nem tűnt úgy, mint aki többet tudna, mint én.

- Nem érkezett még haza akkor? – kérdeztem tőle, s áldottam az eget, hogy az edzőcuccom már ki volt ekkor készítve a hálóban, mindössze csak azt kell magamra rángatnom, s mehetek is… persze abban az esetben, ha a párom is megérkezik.

- Nem… - rázta a fejét, s engem azonnal a rettegés fogott el… nem tudom miért, de ez olyan ösztönösen jött. Mi van, ha valami történt, s azért nincs itt? Megígérte, hogy jön, hisz szabaddá tette a délutánját, még mikor 11kor keltett akkor is elmondta ezt, s most pedig nincs itt. Aggódtam… de tényleg.

- Vedd már fel… hallod? Vedd fel. – miközben a fürdőben öltöztem a telefonommal is veszekedtem kicsikét, ami ki volt hangosítva hisz így legalább két dolgot is csinálhattam egyszerre. – Mondd, hogy minden rendben. – abban a pillanatban, ahogy a vonal meg volt nyitva első dolgom volt felkapni telefonomat s mondani ezt bele.

- Adora… nyugodj meg… minden rendben. – Kit hangját hallottam, épségben lévő hangját, s ekkor egy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Édes istenem… - támaszkodtam meg a mosdókagyló pultjában. -… már a legrosszabb is átfutott az agyamon. – komolyan az elmúlt 5 percben olyan teóriák futottak át az agyamban, s születtek meg ott, hogy egy hollywoodi film forgatókönyvét simán meglehetett volna belőlük megírni.

- Jajjj te… - nevetett fel a vonal végén, olyan Kit-esen.

- Ugye jól vagy? – biztos, ami biztos azért rákérdeztem.

- Jól… de ugye te is?- persze, hogy visszakérdezett.

- Most már igen… - s mély levegőt vettem… mintha már bent elkezdtem volna melegíteni a kint tornára. -… tekintve, hogy az előbb láttam, hogy a többiek egyelőre megvannak nélkülünk is ugyanis én meg elszundikáltam, s rám is várni kell… megvárunk téged is. – vezettem fel neki totál logikus ötletemet.

- Ami azt illeti… - tudtam én, hogy volt az előbb is valami fura a hangjában… ami most is megjelent. -… nem tudok odaérni. Ha megtehettem volna személyesen mondtam volna, de muszáj volt indulnunk minél hamarabb, s amikor hazaléptem néhány cuccért te aludtál… s az istenért sem keltettelek volna fel, szükséged van a pihenésre. - kezdett bele.

- Mégis hova? Mi történt? – s ennyit arról, hogy nem aggódok… a fenéket nem. Mondanivalójának éppen a legmegfelelőbb részét ragadtam meg, aminek tényleg volt tartalma.

- Ne izgasd fel magad kérlek… semmi olyan, ami közvetlenül érintene minket… - ez a köntörfalazós téma sosem jött be, mindig jobban beriasztja az embert, mint kellene.

- És hogy ne gondoljak a legrosszabbra… - nevettem fel kínosan, s igen szorosan tartottam fülemhez a készüléket. Szerencsére az öltözéssel már kész voltam, ugyanis ha nem lettem volna, meglehet, saját magamon hasítok szét egy-két anyagot.

- Tudod meséltem, hogy a cég terjeszkedik, s hogy az ország több pontján egyszerre, párhuzamosan építünk újabb központokat… - kezdett bele.

- Ühüm… és? – sürgettem. Szabad ujjam már úgy pörgött a pulton, hogy csoda meg nem repesztette azt… na, jó Hulk azért még nem lettem, de érthető az izgalmam.

- Az egyik helyen történt egy baleset… s mindenképpen oda kell utaznom a hétvégére, mielőtt nagyobb lesz a kár. – fedte fel a teljes sztorit. – Ha mehetett volna valaki más… hidd el elküldtem volna, de nem… eszméletlenül sajnálom. – ahogy ezt mondta éreztem, hogy szívemben egy tőrt forgattak. Szörnyű volt.

- Édes istenem… - kaptam a kezem a szám elé. Ez közel sem volt jó hír… közel sem.

- Tudom, hogy ez neked fontos lett volna… s szörnyen érzem magam miatta, hogy kihagyom… egy bokán rúgást Sadie-től majd előre jegyezz fel nekem – folytatta, s hibáztatta magát azon nyomban, mikor neki semmi köze nem volt az egészhez, éppen csak annyi, hogy egy birodalom feje volt… éppen csak annyi.

- Ne beszélj butaságokat. – ráztam meg a fejemet, habár nem is láthatta… ajkamba haraptam, majd láttam, hogy a fürdő ajtaját Iza már nyitja is… biztos feltűnt neki, hogy ennyi idő alatt már az én állapotomban is vagy hatszor fel kellett volna tudnom öltözni. – Mindjárt megyek… - takartam le a telefont felmutatva mutatóujjamat jelezve hogy telefonálok, s néhány pillanatra még magamra hagyott azért. -… meddig leszel távol? – szomorodtam el.

- Leghamarabb is csak vasárnap érünk haza… függően attól, hogy mekkora a tényleges probléma. – mondta.

- Úúúú… - húztam el a számat… még szép, hogy nem tetszett ez a hír. – ígérd meg, hogy vigyázol magadra… okés? – szinte suttogtam neki ezt a kérdésemet, magam sem értem miért.

- Ígérem. – halkította le a hangját ő is. – de te is… semmi meggondolatlan mutatvány vagy kirándulás. Ismerlek… asszony. – vette kicsit mókásabbra a figurát gondolom csakis azért, hogy legalább szavakkal nyugtatni próbáljon. Még jó, hogy jóga óra jön ezután… lesz min dolgoznom… vagyis kin… magamon.

- Értettem… uram. – vettem fel gondolatának fonalát. – Na de ha már te nem is vagy itt… nekem vendégekről kell gondoskodnom… majd elmesélem milyen volt, ha képes leszek rá, s ki nem dőlök utána rögtön. – nevettem fel, s már meg is indultam kifele nyakamba csapva egy törülközőt.

- Ugyan miért dőlnél ki? – kérdezte nevetve.

- Nem tudom észrevetted kedves uram… de egy új lény növekszik bennem már több mint 8 hónapja… s bármennyire is élvezem, az egészet néhány dolgot megnehezít egy kicsit az életemben. De csak egy picikét… - mutattam magamnak, s hunyorogtam s abban a pillanatban, amikor kiértem a többiek közé valami olyat láttam meg, amire nem számítottam… mit keresett Ő itt? – majd beszélünk. – köszöntem el gyorsan, s ki is nyomtam készüléket.

- Sziasztok!- integettem az 5 párosnak, akik már elhelyezkedve a földön vártak engem. – Sajnálom, hogy… késtem. – nevettem fel s párhuzamosan próbáltam feldolgozni azt, hogy Ő itt van. Azon nyomban az álmom ugrott be, s a legkényelmetlenebb az volt, hogy nem is csak az első… hanem a mostani is. Rápillantottam, s magam előtt meztelenül láttam Őt… kiszáradt a szám, s majdnem elestem. Uralkodnom kellett magamon.

- Végülis otthon vagy… - köszöntött Greta az edző. -… hallottam, hogy Kit nem tud itt lenni… de küldött maga helyett egy helyettesítő embert. – mutatott a Göndör egyedre, aki ekkor már bátran lépett oda hozzánk.

- Hello. – próbáltam inkább rá sem nézve köszönni neki… bármennyire is volt rajta ruha, valahogy ezt az agyam nem fogta fel… nagyon nem. Sokkal másabb dolgot mutatott inkább nekem. Próbáltam nem elpirulni, elégni így a sok ember előtt. Mi a fene ez most? De komolyan.  – Kit küldött? – kérdeztem ábrándozva, s inkább a törülközőmmel játszottam a nyakamban.

- Aham… - bólintott. - … Roy-ék dolgoznak délután, Ash-ről szava nem volt, s azt mondta, hogy tudja, hogy én biztos vigyázok rád. – ismertette velem ezt az egészet... amit a kedves uram velem elfelejtett megosztani.

- Nem kedveli Ash-t… ez nyilvánvaló. – törülközőm szélét rágcsálva jegyeztem meg ezt, majd inkább már a földön pihenő párokra néztem. – Az lesz a mi helyünk? – kérdeztem rá Greta-nál.

- Aham… - bólintott.

- Szuper. – értettem meg, majd ekkor megragadtam Harry kezét, s a szőnyegünk felé húztam… Ő meg persze engedte.

- Adora… minden rendben van? – kérdezte mikor beültünk egy kezdetleges pózba, de még nem kezdtünk el semmit.

- Amíg rajtad marad az edzőruha… igen. – motyogtam magamban, s mire kimondtam rájöttem, hogy ezt nem kellett volna.

- Micsoda? – nevetett fel halkan.

- Semmi… - ráztam meg a fejemet, s elkapva a kezét két oldalt combomra tettem azokat… lesz, ami lesz alapon.

De végül valami olyan történt, amire nem is gondoltam volna… élveztem az órát. A kellemes dallamok, a békesség érzése minden porcikámban olyannyira ellazított, hogy sikerült minden felesleges gondolatot kiűznöm az agyamból. A jóga ismételten elérte azt, mire szolgált… bármennyire is furán kezdtem az órát (ismételten) olyannyira kipihentem fejeztem be. Ha ennek így kellett történnie, hát így történt… tehetek ellene? Nem. Kihozhatom belőle a legjobbat? Igen. Feleslegesen küzdenék az éppen történő események ellen, mikor már itt vagyok bennük, mert megtörténnek.

- Köszönöm, hogy beugrottál… - egymás előtt ültünk törökülésben, s úgy fogtuk egymás kezét. Nem irritált már az érintése, megtaláltam a belső nyugalmat… azt hiszem a későbbieknek is alkalmaznom kellene a jóga nyugtató hatásait, mert eszméletlenül hatékonyak.

- Miért ne tettem volna? – kacsintott rám, s iszonyatos széles mosolyra húzta ajkait, mire muszáj volt lehajtanom a fejemet. El kellett rejtenem elpirulásomat… még szerencse, hogy a torna is megmozgatott annyira mindenkit, hogy a természetes pír mindenkinek az arcán ott volt… volt mi az én pluszomat fedte.

- Igaz. –értettem egyet meglepően furán.

- Még egy utolsó nagy levegő… s mára végeztünk is. – mondta ekkor Greta, s mi úgy cselekedtünk, majd ezután legszívesebben hátravágódtam volna, s csodáltam volna a mennyezetet, de nem tehettem. – Ügyesek voltatok ma is… gratulálok. – kezdett megtapsolni minket, majd csatlakozva hozzá mi is megtapsoltuk… magunkat, a mi kis csapatunkat.

- Köszönjük. – fordultam feléje, s elfogadtam Harry kezét, amikor segíteni akart felállni. – Az igazság az, hogy nagyon köszönöm nektek is, hogy eljöttetek ide… a terem helyett, s részben miattam is a lazábbnál lazább órát vállaltátok be… komolyan. – s pocakom ölelését abba nem mertem hagyni… ez így volt tökéletes, olyan ösztönösen természetes.

- Nem mintha oly nagy beleszólásunk lett volna… - jegyezte meg az egyik kispapa szórakozottan, mire kismama társa oldalba vágta. Egyszerre nevettünk fel.

- Jogos. – csatlakozott hozzá egy másik apuka, s ő is kapott egy taslit feleségétől.

- Ha nem siettek nagyon… akkor én szívesen invitálnálak titeket meg egy kis frissítőre. – mutattam az asztalra, amire Iza már ki is készítette a limonádékat, smoothiekat, s minden egyéb finomságokat… de mindezek mellett süteményeket is véltem felfedezni… felhúzott szemöldökkel, s hatalmas mosollyal fordultam Harry felé, aki mögöttem volt mindezidáig.

- Szerinted üres kézzel eljönnék? – kérdezett rá, mire én lábujjhegyre állva adtam neki egy puszit az arcára.

- Nem. – válaszoltam, s megragadtam karját, majd folytattam a többiek felé: - A házi pékünknek köszönhetően finom sütijeink is vannak szóval… a mennyországba érezhetjük magunkat. – ismertem be. – A lépcső mellett egyenesen menve találhattok üres szobát ahol öltözhettek nyugodtan, fürdő is van, ha szükség lenne rá…- magyaráztam a helyet nekik, majd ezután belevetettük magunkat egy igen kis barátságos családi délutánba.

Jó volt olyan emberekkel tölteni az időt, akik ugyanazt élik át, mint én… hiányoltam a társaságukat, habár csak párszor voltam ott velük órán, de akkor is. Persze a tény, hogy nem a jövendőbelim volt itt mellettem az szomorított az egészen, de nem lehetettem egy búvalbaszott kisasszony… próbáltam a legjobbat kihozni az egészből, mint mindig… s azt hiszem sikerült is. Igen… büszkén állíthatom, hogy sikerült is.

- Legszívesebben itt helyben lefeküdnék… - mutattam a lift előtti padlóra mikor az utolsó páros is elhagyta a lakást, mi pedig Harry-vel még ott álltunk. -… s holnap utánig aludnék. Komolyan mondom. – meséltem neki vágyaimat.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy találsz ebben a hatalmas lakásban egy kényelmesebb helyet is. – reagált fura kijelentésemre, s beletúrt a hajába… nem egészen tudtam, hogy indulni készül-e vagy sem.

- Most hogy mondod… - gondolkoztam el, s kacagva karoltam bele karjába, s indultam meg előre. -… ugye nem indulni készültél? – kérdeztem rá hirtelen megtorpanva.

- Mégis hova? – tette fel kérdését nekem.

- Hmmm… - motyogtam magamban. – Van kedved még egy kicsit… maradni? – álltam meg előtte, s fogtam meg ekkor már mindkét kezét.

- Ha nem kezdesz táncolni… akkor lehet róla szó. – jegyezte meg, mire azon nyomban elengedtem a kezét.

- Ez aljas volt. – hunyorítottam rá a lehető legcsúnyább tekintetemmel.

- Csak megmutattam, hogy nem felejtek. – vigyorodott el kisfiúsan, mire én majdnem hátra vágódtam.

Felejtés… miért kell ilyen szavakat, mondatokat használnia? Olyan dolgokat hoz a felszínre, hogy legszívesebben én magam bújnék el a mélybe. Soha többé nem szeretnék álmodni… komolyan. Soha többet. Az nem a valóság.

- Vegyél levegőt… kérlek. – suttogta halkan, s azt hiszem észrevehette, hogy úgy viselkedtem, mint aki szellemet látott… de csak Őt láttam. Meztelenül. Az isten áldja meg a fejemet… s ekkor homlokomra csaptam. – ez meg mi volt? – kérdezett rá arra, hogy néhány pillanatra elhalkultam majd hirtelenjében csapkodni kezdem magam.

- Semmi. – ráztam meg a fejem, s inkább hátat fordítva neki elindultam egy bizonyos helyre.

- Most meg hova tartasz? – kérdezte kíváncsian.

- Tudomásom szerint szörnyű lemaradásaid vannak Disney mese téren… s ezt azonnali módban orvosolnunk kell. Muszáj. – vissza sem pillantottam inkább csak diktátori tempómat tartva estem be a mozi szobába, s Ő követett… legalább is reméltem.

- No, látod, hogy van kényelmesebb hely az alvásra. – hajtotta be maga mögött az ajtót.

- Alvásra? – kérdeztem vissza, mire az Ő tekintete is megfagyott egy pillanatra. – Ugyan kérlek… maratont tartunk. – kacagtam fel ördögien, majd a távirányító után nyúltam, s a délután itt hagyott kis bunkerembe vetettem magamat… persze azért óvatosan. – Még most meggondolhatod magad… - nevettem fel miközben kezemet nyújtottam feléje mutatva, hogy várom itt magam mellett.

- Jobban énekelsz, mint táncolsz? – kérdezett rá a semmiből, mire automatikusan nekidobtam egy párnát.

- Kedves Harry… te kezdesz elszemtelenedni. – hatalmasra nyitottam a szemeimet, s átkoztam Őt… talán egy másik univerzumban biztosan.

- Ugyan kérlek… - legyintett úgy, s mondta ki úgy a szavakat, mint ahogy én tettem azt alig egy perce majd a következő feldolgozhatatlan pillanatban hozzám vágta a párnát, majd úgy berepült mellém, mintha Superman lett volna… legalábbis egy ügyes imposztőre. – így volt fair. – mondta, s tette keresztbe maga előtt hatalmas nagy kinyújtott lábait mikor rám nézett.

- Fair? – kérdeztem tőle, majd úgy tettem mint aki annyiba hagyta a dolgokat, s a filmek listájára tekertem… de csak itt felvezettem a dolgokat egyelőre. – valami kívánság? – mutattam a hatalmas nagy képernyőre s az ott sorakozó mesehalomra.

- Csak ne a Pán Péter… - jegyezte meg váratanul.

- Szuper… akkor a Pán Pétert nézünk… örülhetsz, hogy két részes mese. – mutattam felé a kettest ujjaimmal, majd elindítottam a filmet, s eldobva a távirányítót a másik irányba befejeztem azt, mit elterveztem… bosszúhadjárat.

Úgy kezdtem Őt csikizni, mintha az életem múlna rajta… ahol csak értem csikiztem, csipkedtem. Igen nagyon felbátorodtam.

- Ez így nem fair, hogy te várandós vagy… - jegyezte meg mellettem visítozva, miközben próbált le-lefogni inkább kisebb mint nagyobb sikerrel.

- Höhhh… - kacagtam fel, s mellé térdelve kicsit abbahagytam a csikizését, s párnával ütöttem meg kicsit fejét… mire már ő is reagált de csak óvatosan.

- Kettő egy ellen? Milyen játék ez? – tápászkodott fel Ő is, mire én ilyen törpejárásban már távolodtam tőle miközben hozzá-hozzávágtam még egy-egy talált párnát.

- Sadie az üdvözletét küldi… - pattantam le az ágyról, s zsiványan ráztam meg a pocakomat, mintha valami csudi tánckoreográfiát mutattam volna be neki.

- A táncmozdulatait remélem nem tőled örökli… mert akkor annyi a Juliard-nak… - jegyezte meg, s Ő is leszállt az ágyról, mire én meg újra felpattantam oda, de mostmár állva.

Konkrétan a szobában fogócskáztunk vegyítve egy kis párnacsatával, amit egy enyhe csikis harccal is fűszereztünk. Mint a gyerekek… hirtelen már nem voltam fáradt, sőt… tele voltam élettel. Úgy éreztem, hogy tényleg élek.

- Te egy nagyon gonosz ember vagy… - hunyorogtam rá, majd felkapva egy párnát neki vágtam… ismét. S Ő kihajolt előle… ismét.

- Azt hiszem kiütős labdajátékos sem lesz. –gondolkozott el, majd próbált megközelíteni a földön persze, de én pontosan ellentétes irányba indultam el… visongatva mint egy képesített idióta. Rég nem éreztem már magam ilyen felszabadultnak. Nem értem, hogy eddig hol volt belőlem ez az érzés… jól éreztem magam eddig is, de most mindennél jobban.

- Polihisztor lesz… már tudom. – jegyeztem meg, s úgy kezdtem el előtte billegni, mintha egy modell lennék a kifutóról.

- Kérdezd meg róla őt is azért… - válaszolt igen cselesen.

- Cöööhhh… - ugrottam le az ágyról csak úgy, s ekkora úgy éreztem mintha egy bálna érkezett volna földet. Rendesen hallottam, hogy a bútorok megremegtek. – Mr. Pimasz meg se szólalj… - tartottam fel ujjamat, ahogy szépen lassan közelítettem meg Őt, s Ő is hasonlóképpen tett velem.

- Ugyan… én nem akartam. – rejtette el sunyi mosolygását, majd ekkor pontosan egymás elé értünk. Szemtől szemben álltunk, s úgy vizslattuk egymást… de nekem még tervem volt vele. Amit elkezdtem nem hagyom abba csak úgy.

-Ühüm… ühüm. – bólogattam úgy, mintha hittem volna neki, majd úgy tettem egy pillanatra mintha a vászonra figyeltem volna ahol javában ment a mese, de mégsem úgy tettem… csak erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy megtegyem azt amit akartam.

Könnyed mozdulattal löktem el Őt álló helyzetéből, s felkacagtam amikor nem számítva mozdulatomra elvágódott az ágyon elterülve ott, s én pedig követtem Őt… vagyis részlegesen. Míg fel nem fogta a dolgokat addig pikk-pakk úgy helyezkedtem, hogy ráültem. Na ebben a pillanatban győztem.

- Nyertem… - paskoltam meg mellkasát, s elégedetten öleltem át pocakomat végre nézve a mesét is. Wendy-ék már régen Sohaországban voltak… és ez nekem eddig fel sem tűnt.

- Nyertél? – kérdezett rá a megsemmisített, akinek hasán ültem. Két kezét feje alá téve próbált elkényelmesedni.

- Bizony. – mondtam büszkén.

- És pontosan mennyi ideig is lesz neked ez a póz kényelmes? – kérdezett rá valami igen igaz dologra.

- 5… kb. – mutattam feléje a szétterpesztett ujjaimat, s felnevettem ahogy tenyeremet arcába nyomtam… nevetésem persze felerősödött akkor amikor konkrétan belenyalt a tenyerembe. Konkrétan felvisítottam. – Ohhh te… - ál-háborodtam fel, s felsőjébe töröltem dns halmazát.

- Ohh… Én? – kérdezett rá kacagva, s egy pillantásnyi időbe sem telt neki, de felült így elérte azt, hogy én lecsússzak combjára.

- Ohh Te… Nézd meg… tiszta nyálas lettem. – emeltem magunk elé a kezemet.

- Látom. – állapította meg könnyedén, majd megragadta a szabad kezemet, s annak tenyerét is megnyalta. – Most már ez is nyálas… - incselkedett, s mondhatni majdnem ott robbantam fel ölében.

- Pfffsssszzz… - undorodtam el, s hirtelen oldalra fordultam, majd megfogtam az arcát, s abba töröltem kis mocskos tevékenységét.

Nagyot ugrott a szívem ekkor… majdnem akkorát, hogy bordámat is keresztültörte. Eszményi bizsergés töltötte fel testemet, ahogy megfogtam Őt… ahogy ilyen közel volt arca az enyémhez. Az álmom játszódott le szemeim előtt újra, s újra, s be sem csuktam a szemem… de nem is akartam. Látni akartam gyönyörű szép zöld szemeit. Eddig is ilyen szépek voltak? Most komolyan kérdezem.

Leheletünk édeskés mivolta keveredett, ahogy arcunk bőre majdhogynem érintkezett. Visszatartottam inkább a levegőt. Ujjával bátortalan mosolyt húzott ajkaimra, s én engedelmeskedtem neki. Jó érzés volt úgy tenni, ahogy szerette volna.

- Lemaradsz az érdekes részekről… - böktem oldalra a fejemmel a mese felé.

- Nem hiszem. – rázta meg a fejét, majd megemelve egy kicsit óvatosan emelt le öléből, s ezután megkaptam a világ talán legártatlanabb, s leglágyabb pusziját az arcomra.

Csendben elhelyezgette újra a párnákat körülöttem, s úgy figyelte, hogy újra ledőlök közéjük. Nem egészen tudtam, hogy most is van… megint bekábultam.

- Maraton van… remélem emlékszel… - paskoltam meg mellettem az üres helyet, s Ő is elhelyezkedett ott habár egy kicsit hezitálva.

- Persze, hogy emlékszek… - mondta csendben megsimítva fejemet, mire csak elvarázsoltan pillantgattam felfele, s gondolva egyet párnámat megragadva addig mozgolódtam míg úgy feküdtem, hogy a fejem az ölébe nem került.

- Neked így kényelmes? – kérdeztem halkan, s ekkor már egészen oda-odafigyeltem arra, ami történik a vásznon.

- Kényelmesebb sem lehetne… - suttogta, s lágyan simogatta a fejemet, mire ösztönösen magzatpózba húztam magam… tényleg olyan kényelmes volt ez… természetfelettien.