28. rész

Sziasztok! Ha már passzívan tiltakozom a holnapi iskola ellen és nem vagyok hajlandó kb. semmi értelmeset tenni azzal kapcsolatosan akkor úgy gondoltam hogy legalább nektek okozzak valamicske örömöt! :)) Remélem örültök a résznek, jó olvasást! Puszi Dorka 

- Hulla vagyok! – vasárnap volt és bármilyen kérdésre csak ennyi volt a válaszom ,,hulla vagyok”. Őszintén élveztem, hogy az elmúlt közel három napban inszomniás lettem, ugyanis vagy edzettem órákon keresztül a többiekkel vagy Alexával és a többiekkel töltöttem az időmet, de hogy alig aludtam 10 órát összesen ez is biztos. Egyszerűen nem tudtam, képtelen voltam rá.

- Fáradtnak tűnsz!- hallottam hangját a telefon túlsó végéről. Tartottunk a kapcsolatot telefonon, ami azt jelenti, hogy a telefonszolgáltatóm örülhet nagyon hisz a távolsági hívásaim díja miatt a számlám is meg fog ugrani egy kicsikét, de hát minden a közjaváért és még véletlenül sem azért mert hiányzik a másik fél, véletlenül sem.

- Nem igazán!- és a kávémba belekortyolva szemeztem távolról Alexa infúziójával és a lehetőségeken futott át az agyam, hogy hogyan is lehetne vénásan megoldani a koffeinadagolásomat. Ha már úgysem tudok aludni, akkor legalább energiával telve élvezzem az ébrenlétet. Logikus, nem?

- Miért nem pihensz… Holnap előadásod van. – jegyezte meg aggódóan.

- Te ezt honnan tudod?- kérdeztem vissza. Minden elmeséltem neki, de ezt nem. Valahogy fura volt, hogy nem lesz itt és inkább a nem tudatom vele dolgot választottam így nekem is könnyebb volt magamban legyűrni azt, hogy nem láthat. Mármint nem úgy értem… Bonyolult.

- Hát csiripelnek a madarak egyet, s mást!- magyarázta a dolgokat.

- A madarak betegágyhoz vannak kötve és könnyűszerrel felhúzhatnám az altatóadagjukat, hogy többet és hamarabb aludjanak, mint kellene?- ártatlanul kérdeztem meg eme bájos kérdésemet.

- Megeshet… - szokott ilyen bő szavú lenni, megesik. – beszéltél már vele?- váltott témát csak úgy hírtelenjébe. Azonnali fejest a témába úgy hogy fel sem készülhettem.

- Az a madárka nem sokáig fog élni. – morogtam az orrom alatt.

- Hmm? – várta még mindig a válaszomat.

- Nem… még nem hívtam fel. Majd… valamikor. – egyeztettem magammal a gondolataimat majd rábólintva le is tudtam mindezt. – tudod, hogy a szerda nagyon messze van a vasárnaptól? – kérdeztem kicsit elhervadva.

- Hallottam már róla. – gondolkozott el rajta majd a végén hallottam, hogy elmosolyodott.

- Ha kimegyek a reptérre táblával meg mindennel örülsz majd neki? – viccelődtem.

- Talán szánhatok rád egy fotónyi és autogramnyi időt… - kötekedett.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza meglepődve.

- Addig döntsd el hova szeretnéd az autogramot…- ajánlotta fel sejtelmes búgó hangon.

- Miért hova szeretném? – haraptam ajkamba, mert ha így beszélsz, és ilyen távol van, az erőmet valahol le kell vezetnem.

- Ahova csak akarod… bárhova. Szívesen dedikálom neked a bőröd bármelyik négyzetcentiméterét… - szándékos szünetet tartva hagyta, hogy minden gondolatom, emlékem, de legfőbbképpen vágyam átjárja vágyakozó testemet.

- Harry Edwards Styles. Hosszú név… - jegyeztem meg és már a levegőben markolásztam kezemet.

- Nagyon hosszú… Nagyon, nagyon… Egészen elérhet a nyaktól a… - kezdett bele, de folytatását úgy véltem sohasem tudhatom meg ugyanis társaságom akadt.

- Szép estét Maisy!- ébredt fel Alexa mire én rögtön pördültem egyet és így már nem az ablakon bámulva tűntem el gondolataimban, hanem őt figyelve próbáltam lehűteni magam.

-… elérhet a nyaktól… - ismételte mondatát habár tisztában volt, hogy már van ébren levő társaságom.

- Hello!- integettem neki mosolyogva és az ablakpárkánynak dűlve valahol mélyen abban reménykedtem, hogy ez a telefonos beszélgetés nem marad annyiba… szükségem volt rá.

- Üdvözlöm Harry-t!- magyarázta mosolyogva mire meglepődöttségemben körülbelül csak hüledezni tudtam csak. – ha látnád magadat kívülről Maisy… ha látnád… Vagy ő hívott vagy egy szex vonallal beszélgetsz, de én az elsőre tippelek. Fejezzétek, be nyugodtan a kis csevegéseteket én addig még pihenek!- csukta le a szemét úgy mintha ezzel változtathatna bármin is.

- Üdvözlöm én is Őt!- szólalt meg végre a telefonpartnerem. – szex vonal? Egészen jól hangzik… - helyeselte az ötletét mire én próbáltam például ott nem teljesen megsemmisülni ugyanis Alexa úgy döntött, hogy fél szemmel, mint egy óvodás ki-kikukucskál rám, közben pedig máshonnan is kaptam az ívet. Két tűz közé szorultam és úgy érzem egészen megperzselődtem.

- Te vagy biztosan nagyon fáradt!- hirtelen a matek nagyon jól ment és az órára pillantva rá kellett jönnöm, hogy ott körülbelül hétfő hajnali 5 lehet. – nagyon fáradt!- hangsúlyoztam ki neki.

- Fáradt lennék én ha… - és ezzel a mondatával párhuzamos időben szakítottam meg a vonalat. Valahogy mostanság egyre több az ilyen fura módon véget érő beszélgetésünk, egyre több…

- Egy kis vizet?- ébredt fel azonnal és persze teljesen véletlenül az álalvó. – szolgáld ki magad!- tette hozzá én pedig szinte mintha csak utasított volna indultam meg éjjeli szekrényéhez és töltöttem meg magamnak egy poharat és húztam meg azt. Háromszor.

- Lehet vízmérgezést kapni? – kérdeztem mikor úgy éreztem, hogy már kipukkadok majd hátra vetettem magam a fotelben, ami napok óta az én trónomnak van kikiáltva.

- Ha bolond vagy akkor mindenképpen!- bólogatott elismerően. - Következőleg muszáj csinálnom az arcodról egy képet, ha vele beszélgetsz… Hihetetlen. – morfondírozott és szerintem már a kivitelezésen járt az agya.

- Miért? – kérdeztem vissza mintha az ilyen olyan normális lenne, és mintha engedném neki, hogy csak úgy fényképezgessen.

- Nem igazán láttam még életemben ilyen színskálát, ami az arcodon jelenik, meg amikor vele beszélsz. Csodálatos!- szinte ragyogott a szeme, amikor ezt ecsetelte nekem.

- Hahaha… - húztam össze a szememet.

- Mellesleg nem értem mit keresel itt… - nézett rám most már kicsivel komorabban. – ne nekem kelljen már innen kiráncigálnom istenem! Holnap előadás, és talán ha a saját ágyadban próbálkoznál az alvással, akkor talán sikeredne is!- hordott le egyszerűen, nagyszerűen.

- Nem tudok aludni… - ismertettem vele a diagnózist.

- Mert nem fárasztanak ki… értem én, értem én. – kezdett el hablatyolni feleslegesen mielőtt mondanivalójának szexuális hátteréről kezdtem volna vele vitázni.

- Másfél óra… ennyi a rekordom napok óta. Max ennyit vagyok az álomvilágban, majd valami visszaránt…- hagytam inkább megválaszolatlanul megjegyzését.

- Szóval akkor például most itt felállsz és a lábaidat arra ösztökéled, hogy induljanak meg lakásod felé, ugye?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Miért is akarsz te annyira kitenni innen engem?- hajoltam kicsit közelebb ágyához.

- Nem akarom, hogy összeess nekem holnap! Egy angyal veszhetett el bennem, nemde? – és szerintem már a glóriát is érezte feje felett legalábbis úgy viselkedett.

- Aha.. Aha… - bólogattam, mint egy szót fogadó kiskutya, majd még egyszer nekirugaszkodtam – miért akarsz kitenni? – fejeztem be a bólogatást.

- Paranoiás vagy…- hessegette el a felhőket fejem körül. – insomniás paranoiás. Csodálatos. – püfögött magában.

- Okés.. Feladtam. – mondtam és szedegetni kezdtem cuccomat.

- Ez nem is volt kérdés… - nevetett fel örömittasan. – holnap max 20 percet engedek, mint látogatási idő… - csapott csuklójára mintha lenne rajta óra.

- Neked elment az eszed!- hitetlenkedve álltam fel helyemről.

- Vannak jogaim… - magyarázott majd ekkor nyílt az ajtó és egy ápolónő nézett be rajta.

- Alexa… az esti látogató!- jelentett be egy ismeretlent a nővérke.

- Aha… ő lenne akkor a távozásom oka?- nevettem el magam és az ágy végénél megragadva vártam, hogy az a valaki belépjen. – legalább tudom, hogy ki miatt tette… - és akkor a személy belépett én meg ott dermedtem meg.

- Hoppáré!- jegyezte meg könnyűszerrel Alexa a feszültség oldása érdekében. Nem érte el vele a hatását, erről biztosíthattam volna.

- Visszajövök később!- fogta meg a kilincset Greg távozását jelezve ezzel.

- Éppen menni készültem!- vágtam rá gyorsan az igazságot. – már az én szűrömet kitették innen!- néztem Alexára próbálva mindezt nem fogcsikorgatva tenni.

- Nem szükséges. – szabadkozott, de én már az ajtóban álltam vele szemben.

- Majd holnap…- tekintettem Alexa felé és ezzel kiléptem a szobából majd egyenletes léptekkel indultam a lift felé. Mondjuk ezek az egyenletesnek nevezett léptek egészen hamar, egészen szaporák lettek, de nem nagyon tűnt fel nekem.

Belépve a lift kis kabinjába már szinte tisztán tudtam lélegezni olyan érzésem volna mintha addig visszatartottam volna a lélegzetemet. Nem hívtam őt, pedig akartam… hacsak annyira is hogy megköszönjem, de még nem tettem. Most itt így pedig nem hiszem, hogy teljesen megfelelő lett volna az alkalom. Azt persze nem is említve, hogy továbbra sem tudom, hogy miért látogatja Alexát… nem jött fel a téma és nem is akartam felhozni, ilyen egyszerűen kerültem ki a róla való beszélgetést.

- Megérkeztünk a földszintre, kisasszony!- mondta a liftes fiú mikor kinyílt az ajtó, de én valahogy nem mozdultam. Nem tudtam.

- Az 5. emeletre. – mintha most léptem volna be olyan határozottsággal kértem őt. Habár ezzel-meg-mivan arckifejezése alapján leszűrtem, hogy kissé meglepődött, de szó nélkül bólintott és visszavitt. Mindeközben én pedig megpróbáltam helyükre pakolászni a gondolataimat az agyamban. Mit fogok tenni most? Majd meglátjuk.

- Az 5. emelet. – mondta ismét a srác, mire én innen már igazán könnyedén léptem ki.

A lábaim megálljt nem ismerve indultak vissza abba az irányba ahonnan pár perccel ezelőtt még szinte menekültem. Logikus, nem? Megállva az ajtó előtt mély lélegzetet véve kopogás nélkül nyitottam be egyszerűen majd belépve a fura arckifejezésüket félretéve szólaltam meg.

- Meginnál velem egy kávét? – csaptam a közepébe, kicsit kellemetlenül éreztem magam, de így is igazán büszke voltam magamra hogy például… nem estem össze.

- Mikor szeretnél?- kérdezte meglepődve, talán úgy hihette, hogy hallucinál.

- Most. – bő szavúságot magától A mestertől tanulhattam és még óradíjat sem számított fel érte.

- Szemközt van egy hangulatos kávézó. – vette kabátját kezébe és továbbra is eléggé hitetlenkedő arccal, de megindult felém.

- Ühüm. – bólintottam és hagytam, hogy kilépje az ajtón mikor én még én egy pillantást vetettem Alexa felé.

- Ez meg?- kérdezte és azt hiszem, hogy talán ő még jobban meg volt lepődve, mint én magam. Kérdésére válaszolni szavakkal nem tudtam, de egyszerűen megrántva vállamat mégis próbáltam tudtára adni az álláspontomat, ami a következő volt: fogalmam sincs.

Nem erőltette a beszélgetést és én sem voltam az a kifejezett szószátyár csak ültünk csendben miközben a kávénkat kavargattuk, ami körülbelül ennyi idő alatt hatszor kihűlhetett. Csak néztük egymás arcát szótlanul. Talán tudta, hogy felesleges lépnie hisz egyszerűen képes vagyok mindenestől ott hagyni így inkább a csend homályába burkolózott. Ő megelégedett ennyivel, én viszont… én viszont fogalmam sincs. Ha tudnám, hogy mi járt az agyamban.. De nem tudtam. Gondolataim mintha kódolva lettek volna, mintha egy másik, idegen nyelven keringtek volna az agyamban, egyszerűen nem értettem belőlük semmit. Semmit, de semmit.

- Köszönöm. – talán egy óra elteltével voltam képes kimondani ezt az egy szót. Megkönnyebbülést éreztem, ahogy elhagyta a számat. -… amit érte tettél. – folytattam és kezem automatikusan nyúlt táskámért. Mint aki teljesítette a feladatát úgy éreztem magam és indulni is készültem.

- Nem maradnál még egy keveset?- állt fel ő is hogy velem egy szintbe legyen.

- Ne ringasd magad olyan tévképekbe amelyekben azzal próbálod magad meggyőzni, hogy ez bármit is jelentett nekem. Megköszöntem, amit tettél, hiszen ez több mint önzetlen volt tőled. Nem érdekelnek a körülmények, az legkevésbé hogy miért látogatod őt továbbra is, de nálam ezt az ügy itt le lett zárva. Továbbra sem kívánok veled találkozni, legfőbbképpen nem beszélni…. – ekkor elindulva az ajtó felé eszembe jutott még egy dolog, amit kívántam vele megosztani. – Harryt viszont ne merészeld belekeverni! Semmiképpen sem!- jelentettem ki határozottan mialatt próbáltam minél fenyegetőbben hatni rá.

- Értem. – bólintott majd hátat fordítva otthagytam… egyedül.

Nem tudtam taxit fogni, nem is akartam. Nem tudtam levonszolni magam a metróaluljáróba, de nem is akartam. Egyszerűen egy kis magányra vágytam az utcán. Ellentmondásosság ez biztos, hiszen vasárnaptól függetlenül az utcák nyüzsgöttek, de mégis itt találtam meg azt a kis egyedüllétet. Lassan, nem sietve sehová lépkedtem a járda kövein miközben éreztem, hogy kövér esőcseppek kezdenek hullani fejemre, London révén ez annyira nem meglepő. De azt érezve, hogy nem csak ezen esőcseppek áztattak el, hanem a szemeimből fakadó cseppek is, az viszont már meglepő volt. Az esővel együtt kezdtem el könnyezni, ami pillanatokon belül sírásba torkollott, amiből végül pedig zokogás lett… Hiába szaggatott a mellkasom, hiába éreztem azt, hogy alig kapok levegőt mégis egyre jobban éreztem magam. Olyan könnyednek, olyan megtisztulnak…

- 10 perc és kezdünk!- futott be az öltözőnkbe a koordinátor, aki fejét kapkodva nézett hol ránk, hol a papírkötegére majd ezzel együtt el is tűnt. 

- Ha ezt még egyszer elmondja… - nézett rám Liz mosolyogva.

- Ez volt 5 percen belül a negyedik 10 perces alkalom, nem? – kérdeztem nevetve miközben sminkemen igazítottam még egy utolsó vonást. 

- Ki számolja? Majd ha Ryan ront be ránk idegbetegen, akkor tényleg 10 perc van hátra… - ismertette továbbra is Liz a szokásos történéseket.

- Alig várom!- dörzsöltem össze kezemet miközben tükörképemet vizsgáltam. Látva sminkbe borult arcomat elöntött a boldogság. Örömteli pillanatomat egyedül az asztalon rezgő telefonom mozgolódása szakította meg.

- Vedd fel nyugodtan... még van időd!- nézett lévő órára.

- Csak sms… - majd a kis borítékot megnyitva muszáj volt elmosolyodnom.

,, Remélem azért jobb leszel nálunk… Üdvözlet eme távoli országból” állt az üzenetben majd tovább nézve az üzenetet volt hozzá egy kép is csatolva ahol Tokióban egy általam is látott szobor előtt álltak be egymás kezét keresztbe fogva úgy mintha együtt kezdenének balettozni abban a pillanatban.

- Idióták. – tettem le kezemből a készüléket és azt hiszem ez a kép egész estére berögzült az agyamba. Gondoltak rám, milyen kedves.

- Kezdés… - ordította el magát már a Ryan, aki szinte céklavörös fejjel lépett küszöbünkre. – kimosassam a fületeket vagy végre meg is mozdulnátok? – tapsikolt kicsit talán idegesen… kicsit.

- Repülünk… - ugrottam le a székemről és bájosan intéztem felé egy mosolyt.

- Azt kéne még… - forgatta a szemét.

A függöny összehúzódott, majd ismételten szét, mi előrébb sétáltunk meghajoltunk egyszer, kétszer, háromszor majd végleg otthagytuk a színpadot. Első este letudva. Úgy hittem eufóriámat nem lehet fokozni… Belépve az öltözőbe fel sem tűnt, hogy egyedül voltam ott, de olyan elkábultan feldobott voltam, hogy ez fel sem tűnt. Felülve a székemre kezdtem kiszedegetni hajamból a díszeket és lábamnak nem tudva megálljt parancsolni doboltam közben annak a szélén. Letéve fülbevalómat az asztalra vettem csak észre egy szál vörös rózsát mellette pedig egy levelet. Hihetetlen hogy nem vettem észre, pedig messze a legszebb dolog volt, ami az asztalon heverhetett, de nekem mégsem szúrt rögtön szemet… elkábulva látványától megemelve szárát, szirmait orromhoz emeltem és mélyen beleszippantva illatába vesztem el abban miközben fellökve a levélke tetejét akartam beleolvasni tartalmába.

- Káprázatos voltál… - ennyi állt a levélben, de mindezt nem csak láthattam leírva, hanem hallhattam elmondva is. Sőt a szavak tulajdonosát még a tükörben is megpillanthattam egy pillanatra addig, amíg maga felé nem fordított forgós székemnek köszönhetően.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem és most aztán igazán meg voltam lepődve. Itt állt előttem, teljes életnagyságban láthattam két szememmel arcát, testét mindenét és nem csak elképzelnem kellett.

- Visszamehetek, ha gondolod… - ajánlotta fel és el is indult az ajtó felé, ami rejtélyes módon bezárult magától. Érdekes.

- Szó sem lehet róla. – rántottam vissza ingénél fogva. Szemem a látványtól már rég megsemmisült, agyam is kezdte feladni a szolgálatot. Feketébe öltözött tetőtől talpig, egyedül egy vörös kis csokornyakkendő volt az ami vitt valami színt az öltözékébe. Szinte remegni kezdtem, ahogy markoltam ingét és végigtekintettem rajta. Azt hiszem még nem láthattam ennél vonzóbbnak sohasem… így volt tökéletes. Valahogy csak úgy… tökéletes.

- Hogy szoktak gratulálni az előadás után a táncosoknak? – kérdezte rekedtes mély hangján mire én felpillantottam arcára, melyen ajkai szinte magukhoz hívogatva díszelegtek ott. Talán nem is hallottam mit mondott csak annyit láttam, hogy szája mozog, engem meg megőrjít. Ennyi kellett hozzá, magamhoz rántottam majd engedve inge szorításából nyakába csavartam kezemet miközben eleget tettem a hívogató érzésnek. Megcsókoltam, mint még soha…

- Szóval így… - dörmögte megragadva csípőmet. – azt hiszem, ebben jó lehetek…