33. rész

 Sziasztok! A húzós hétvégém és hétfőm túlélése utána itt a megígért rész. Most itthon leszek szerdán, csütörtökön szóval lehet hogy kicsit sűrűbben jönnek majd azok a részek, ki tudja. Jó olvasást ehhez viszont! Remélem tetszik! Puuuszi Dorka

Órákkal ezelőtt keltem, de lehet, hogy csak percekkel ezelőtt, nem tudom pontosan. Mikor kinyitottam szememet Ő ott feküdt mellettem, békésen szuszogva, aludva az igazak álmát. Azzal a határozottsággal keltem, hogy tennem kell valamit érte, meg kell lepnem ezúttal nekem is Őt. Vagyis nem kell, hanem meg szeretném Őt lepni, mert megérdemli, mert ez így helyes és kölcsönös. Tekintetemet nem tudtam elszakítani békés arcáról, ahogy még álmaiban is megformálódnak a kis gödrök szája szélén, egyszerűen nem ment. Így szinte hipnotizálva, hozzá kötődve másztam ki lassan, de biztosan az ágyból megpróbálva nem felkelteni őt, hisz akkor a meglepetésnek mi értelme lenne? Semmi, ugye? A földön, amit először láttam meg, és ami a legközelebb volt hozzám azért nyúltam majd húztam magamra, ez volt az ő inge. Majd szépen az eddiginél is halkabban settenkedtem le a földszintre ahol megtalálhattam minden olyat, ami kellhetett számomra.

Gyorsan összerámolva, néhány takarót és párnát készítettem a konyhaasztalra majd odatettem egy nagy adag teát és kávét is, míg tárcsáztam a sarki pékséget, remélve hogy a fiatal eladó Ed lesz bent.

- Buckley pékség, miben segíthetek? – szólalt meg a hang, akire én vártam.

- Jó reggelt Ed!- örültem meg. – Maisy vagyok.. tudod!- kezdtem.

- Hogyne tudnám… - jegyezte meg mosolygós hangon. – miben segíthetek?- érdeklődött.

- Olyannyira éhes vagyok valami finomságra… - kezdtem el hízelegni, nem volt erőm, sem időm lemenni a pékségig.

- Tudod, hogy nincs házhozszállítás… ez egy pékség!- nevetett fel kedvesen.

- De nekem… - vettem szomorúbbra a figurát, próbálva így hatni lelkére.

- De neked? – kérdezett vissza.

- Eltört a lábam. – nyögtem ki és hallottam, hogy igazán meglepődött megjegyzésemen. Nyert ügyem volt.

- Komolyan? Minden rendben? – aggódó hangja csengett a vonal túlsó végén.

- Persze, persze… túlélem valahogy… - hangom olyan szívbemarkolóra sikeredett, hogy én magam is majdnem bekönnyeztem.

- És akkor mi is tehetne szebbé a napodat? – persze hogy a rendelésemre volt kíváncsi már ekkor.

- Hát… sok-sok finomsággal. Úgy mindenből egy kicsit!- örültem már nagyon.

- Fél óra és ott leszek!- mondta.

- Egy isten vagy Ed, egy isten!- hálálkodtam majd letéve a telefont meghajoltam magam előtt alakításomnak köszönhetően. – eltört a lábam? – jutott eszembe az abszurd ötletem majd homlokon csaptam magam. – milyen okos ötlet volt ez tőled… – folytattam beszélgetést magammal, majd megragadva a párnákat és takarókat az ajtó felé indultam… fel a tetőre.

- Eltört a lábad, mi? – mért végig Ed összehúzott szemöldökkel. Talán mindössze csak egy ing volt rajtam, így lábaim teljesen fedetlenek voltak. Gipsznek meg nyoma sem volt, hát hogy is lett volna…

- Épp az előbb vették le a gipszet!- tettem magam mellé a kezemet meglepődöttségemet. – nem szuper dolog ez? – húztam széles mosolyt az arcomra.

- De… Hát persze. – nem hitt nekem, hisz azért mégis csak egy értelmes ember veszett el benne. – reggel 7kor mi? – nevetett és átadta a csomagot, amit a kezében tartott.

- Házhoz jön az orvos… - bizonygattam a kitalációmat.

- Milyen jó egyeseknek… - jegyezte meg majd megfogva a lépcsőkorlátot indulni készült.

- Ha te azt tudnád…- bólogattam majd közelebb hajolva hozzá egy puszit nyomtam arcára hálaképpen miközben kezébe nyomtam a pénzt, amivel tartoztam. – köszönöm!- suttogtam neki lágyan.

- Máskor is… - mondta ki szerintem akaratlanul.

- Te mondtad… - kaptam fel fejemet. – én szavadon foglak. – mosolyodtam el, majd míg ő leindult a lépcsőn, én felfelé tartottam.

Hogy a háznak honnan van elektromos radiátora és miért éppen a tetőn, azt nem tudom, de a lényeg hogy most éppen igazán jól jöttek. A fenti kanapék köré szervezgettem őket, míg az asztalra kiszedegettem az összes finomságot, amit hoztak nekem. A meleg tea és kávé termoszban várakozott, míg én takarókba bugyolálva magamat a kanapé sarkában várakoztam… Különösen szép őszi napot jósoltak mára nekünk, így egy reggeli a teraszon helyett (ugyanis olyanom nekem nincs) egy reggeli a háztetőn esetet szeretnék megjátszani… Egy apró üzenetet hagytam neki a párnán, mindössze ennyi szöveggel „Azt hiszem, tudok repülni. Szerinted?  És erősen abban bíztam, hogy hamarosan mikor felkel ennyi apró megjegyzésből tudni fogja, merre kell jönnie…

- És a szárnyaid hol vannak tündérke? – hallottam meg hangját mögülem alig 10 perc elteltével. Felébresztettem volna?

- Elhagytam őket…- csúsztam le az ágyból majd két lábon állva felé fordultam és akkor meg is láthattam őt… Mindössze a szűk fekete nadrágja volt rajta, semmi más. Így engedte láttatni felsőtestének minden egyes porcikáját, azt, ahogy kidolgozott mellkasán, karjain milyen művészien (és valljuk be ellenállhatatlanul tökéletesen) helyezkednek el tetoválásai, amik csak úgy szaporodnak mostanság… - meg fogsz fagyni!- nyögtem ki erőtlen hanggal valahogy elkalandoztak gondolataim.

- Lába kélt az ingemnek… - képedt el, én meg, lassan ahogy lábaim saját irányításba kezdtek indultam el feléje.

- Csakugyan? – tettem az ártatlant.

- Csak ugyan!- bólogatott.

- Szörnyű ember lehet, aki ruhákat csen el másoktól… szörnyű!- ráztam a fejemet majd automatikusan tártam szét magamon a takarót, így láttatva az ingét magamon, de itt nem is ez volt a lényeg. – csak nehogy megfázz… - léptem hozzá igazán közel majd megölelve igazán közel tudva magamhoz betakartam őt a takaróval… meg magammal.

- Így egészen tűrhető… - jegyezte meg sunyin, majd megragadva derekamat felemelt és könnyűszerrel dobott le óvatosan a kanapéra, ahova ő is követett engem.

- Tűrhető, mi? – pislogtam fel gyönyörű szép zöld szemeire, amik most felém magasodtak.

- Eléggé… - helyeselt majd mellkasát közelebb engedve enyémhez, egész testével közelebb került hozzám, míg végül ajkai is csak pár milliméterre voltak az enyémektől. – micsoda reggeli fogadtatás. – suttogta a szavakat ajkaimba én ezeket már viszont alig hallottam ugyanis keze igazán ingem alá kalandozott végigsimítva oldalamat.

- Sütöttem neked…- úgy látszik, a spontán butaságok reggelét tartom ma.

- Micsoda szorgos kisasszony… - mondta és ajkaival enyémet még mindig nem fedte el, inkább csak végigjártam állam, nyakam minden egyes négyzetcentiméterét, de oda vissza nem tért. Szenvedtetett direkt. -… úgy látszik megérte a reggeli flörtölés a pék fiúval!- jegyezte meg pimaszul ezúttal már fülembe mire a vágytól letapadt szemeim rögtön kipattantak.

- Micsoda? – kérdeztem vissza felém magasodó tekintetébe nézve.

- Szerintem kérdezd csak meg Ed-et erről… - kacsintott majd felemelkedve felült a kanapé egyik szélére, míg engem meg otthagyott fekve.

- Csak úgy kíváncsiságból… mióta is vagy fent te? – húztam fel magam és az általa elkobozott takaró helyett egy másikat tekertem magamra.

- Csak úgy kíváncsiságból... – utánzott kiparodizálva. – mióta hipnotizálva fürkészted az arcomat… - mondta önelégülten.

- Rossz csaló, hazug. – vágtam fejméhez mérgesen a szavakat. Mérgesen, aha…

- Ha rendes lennék, akkor bevallanám, hogy aranyos és eredeti ötlet ez a reggeli piknik a háztetőn… - hunyorgott felém incselkedve.

- Ha rendes lennél? – kérdeztem kínosan felnevetve.

- De mivel én nem vagyok rendes… - rázta a fejét. – semmiképpen sem…

- Te egy rendetlen kisfiú vagy… - szaladt ki a számon mire ő maga is meglepődött, valószínűleg a megjegyzés második részén.

- Kisfiú?- kérdezett vissza.

- Most ahogy így belegondolok… Igen. – ha ő is, hát én is.

- Szóval akkor kisfiú… - ízlelgette ezt a szót. – vajon a kisfiúk tudnak ilyet csinálni? – kérdezte.

- Mit?- csúszott ki a számon.

- Majd meglátod… - tátogta majd értem nyúlva, magára rántva terültünk el megint a kanapén.

Kezét érzékien fokozatosan húzta végig combomon, amitől éreztem, ahogy összeugrik a szívem. Nem csinált semmi mást csak simogatott kezeivel végig a lábamon, belső combomon, mellkasomon, hasamon… mindenhol. Ahol csak ért éreztem, hogy a bőröm elkezd lángolni és azonnali segítségért kiált, de hiába. Szándékosan csak játszott… bokáimat összefűzve, kezeimmel erősen markolva a takaróba könyörögtem magamban azért, hogy végre tegyen is valamit, de semmi. Azt akarta, hogy teljesen megsemmisüljek és teljesen por és hamuvá válljak… hiába próbáltam ellenkezni, mutatni, hogy én erős vagyok, nem sikerült… ő győzött. Ismét.

- Ki ne hűljön… - a testem az nem fog (automatikusan egészítettem ki magamban mondatát).- az a kávé… - jegyezte meg hirtelen mikor már azon voltam, hogy az életemet adom fel, majd egyszerűen fogta magát és kiszállt alólam és megragadva egy croissantot leült a szemközti fotelbe, mint ami jól végezte dolgát. Én meg maradtam ott elfeküdve a kanapén teljesen… kikészülve. – te nem vagy éhes? – kérdezte őrjítően szórakozottan.

- Óóóó… Dehogynem. – ezen mondatom talán kicsit túlságosan is szenvedélyes lett.

- Akkor szolgáld ki magad… - mutatott az asztalra kedvesen, habár kétértelmű mondatának nekem teljesen másik jelentése ragadt meg a fejemben.

- Aham… - sutyorogtam magamban, majd fejemre rántva a párnát hatalmasat ordítottam belé. Biztos voltam benne hogy erre ő elnevette magát, de mire én elvettem magam elől azt már nevetésének hűlt helye sem volt.

- Minden rendben? – kérdezte kíváncsian, az álnok kis ravasz fajtáját. Szeme csillogása mutatta, hogy igazán jól elszórakoztatja magát azon, amit éppen művel velem.

- Hogyne… - toltam fel magamat, majd hátamra rántva a takarót nyúltam egy sajtos kifliért, amit szinte pillanatok alatt tömtem be a számba, talán túl gyorsan ezért is fulladhattam meg tőle majdnem. Valahogy felpörögtem… túlságosan is.

- Azért meg ne fulladj itt!- forgatta a gyönyörű szemeit miközben újra beleharapott ételébe.

- Pssszt!- tettem ujjamat szám elé elcsitítva őt így, ő pedig csak lazán hátradőlve nézte műsoromat, ahogy szenvedek először az étellel, majd utána az itallal is, ahogy önteni akartam magamnak, de nem nagyon sikerült. Remegett a kezem így a pohár kétszer esett ki ujjaim közül, majd a termosz sem akart engedelmeskedni.

- Hagy segítsek!- ajánlotta fel és az asztal mellé lépve próbált könnyíteni helyzetemen. Ebben az esetben sikeredett is, mármint kávé téren. A másik esetről pedig annyit, hogy ahogy áthajolt felettem tetkóval borított karját láthattam olyan közelről, hogy szinte éreztem bőrének illatát… kínzott.

- Távozz tőlem sátán. – suttogtam magamban, talán nem olyan hangosan hogy ő is hallhatta.

- Harry a nevem… - súgta a fülembe, majd kacsintva egyet kezembe adta a bögre teát, amit ekkor véletlenül, de teljesen véletlenül öntöttem nadrágjára. Egy párhuzamos világban biztos így történt volna.

- Az én nevem meg Ne-szórakozz-velem Maisy, örülök a szerencsének. – néztem a szemébe határozottan majd könnyedén estem hátra vissza a kanapéba ezúttal én is elmosolyodhattam rajta.

- Annak én is… - tette hozzá gúnyosan és visszalépve helyére elhelyezkedett velem szemben, ismét.

- Remélem nem okozott semmi kellemetlenséget odalent az a kis forró kávé… - néztem hol nadrágjára, hol arcára.

- Nem kell aggódnod. – válaszolt szemembe nézve.

- Én aggódni? – tettem mellkasomra a kezemet kikérve magamnak ezt az abszurdumot.

- Akkor gondolom nem bánod, ha leellenőrizem azért mégis a helyzetet… csak a biztonság esetére. – jegyezte meg pimaszul és felállva nyúlt az övéhez, mindezt egy lassított jelenet hangulatában.

- Jobb lesz, ha visszaülsz… - haraptam kiflimbe… ezúttal próbáltam mindezt úgy tenni, hogy ne fulladásos halállal temessenek el.

- Miért? – kérdezte és leállította cselekedetét.

- Mert éppen reggeliznék… - hoppáré, hoppáré… apró hazugságaimat igazán magas helyekre emeltem ezúttal, de mindehhez próbáltam olyan közömbös arcot vágni, hogy még talán kívülről én is elhittem volna, amit éppen állítok.

- Egy hétig sem bírod. – ült vissza bazsalyogva, utalva itt arra amire.

- Honnan veszed? – kérdeztem szinte felháborodva.

- Mert ismerlek. – jelentette ki egyszerűen.

- Szeretnél… max csak szeretnél ismerni. – mondtam neki. – szóval… egy hét? – ízlelgettem a kihívás édes ízét, vagyis én mindenképpen kihívásnak véltem ezt.

- 7 nap… 168 óra… 10080 perc… - nézett rám önfeledten a túloldalról.

- Azt hiszed, nem bírnám ki? – kérdeztem tőle ismét.

- Nem hiszem… hanem tudom. – különösen hangsúlyozta utolsó szavát.

- A kihívás elfogadva. – bólintottam egyetértően majd rákacsintva nyújtottam felé kezemet hogy fogadásunkat szentesítsem.

- Biztos vagy te ebben? – kérdezte egyáltalán nem bízva bennem… oly kételkedően zsivány volt a hangja.

- Az életben nem voltam én még semmi másban ilyen biztos. – ráztam vele kezet végig farkasszemet nézve vele.

- Aha… aha. – szórakozott magában kellemesen. – Miss Te-Olyan-Kitartó-Vagy Maisy… mik a tervei a hétvégére? – kérdezte egy teljesen más témába vágva.

- Szerda van… így még fogalmam sincs. – válaszoltam neki. - lehet, elmegyünk valahova Scottékkal.. elég rég ültünk már össze így. – folytattuk le a beszélgetést, mint két értelmes, normális ember.

- Gondolom, tudod, hogy az a srác teljesen rád van kattanva… - jegyezte meg közömbösen miközben gőzölgő kávéjába kortyolt.

- Gondolom, tudod, hogy hülyeségeket beszélsz… - reagáltam mondanivalójára. – Ő Scott, egy régi nagyon jó barátom.

- Mennyire nagyon jó? – kérdezősködött. – ugyanazok a nézeteitek erről a témáról? – tette fel kérdését.

- Féltékeny vagy? – bukott ki belőlem hirtelen.

- Rá? – nevette el magát kínosan. – ne nevetess!

- Akkor is butaságokat hordasz össze… - legyintettem kedvesen.

- Vajon mit gondol erről Alexa? – említette meg barátnőmet, akinek neve hallatán talán kissé megfeszültem.

- Jobb, ha nem gondol róla ő semmit… - magyaráztam a távolba tekintve, elemezve egy másik ház tetejét. Hirtelen olyan érdekesnek tűnt az a sok cserép.

- Szóval rá viszont haragszol… - állapította meg elég ügyesen. -.. És Adammel mi a helyzet? – puhatolózott.

- Lehetne például nem róluk beszélni így kora reggel? – néztem vissza rá mégis elég határozottan.

- Tisztában vagy azzal, hogy ennek így semmi értelme? – kérdezte rámutatva a lényegre.

- És te tisztában vagy azzal, hogy ez annyira most engem nem érdekel? – mondtam teljesen őszintén. Valahogy a beszélgetésünk elég erősen témát váltott, sőt a hangulat is könnyedén megfagyott.

- Sajnos igen… - vallotta be.

- Nem érzem túl esélyesnek, hogy én elmenjek arra az esküvőre. – mondtam teljesen nyugodtan.

- Második dolog, amiben te ma annyira biztos vagy, de tévedsz benne…