38. rész

HELLO! I am back. Itt lenne a kövi rész. Hozzáfűznivalóm nincs ugyanis talán nem lenne "tintatűrő" ha a gondolataimat leírnám vele kapcsolatosan. Remélem azért ettől függetlenül elolvassátok! Puszi Dorka

- Mit is mondtál az előbb? – kérdezte és hajamba beletúrva végigsimított szabad ujjával nyakam vonalán melytől fejem oldalra feszült.

- Nem… tudom… - szememet kinyitni nem tudtam, ha elengedett volna karjai tartásából biztos vagyok benne, hogy egyenes úttal a földön végeztem volna. Ő tartott ott engem össze.

- Dehogynem… - mondta magabiztosan és tenyerét végighúzta hátamon, végig fenekemen majd abba erőteljesen belemarkolva csípőjéhez rántott engem. - … mondd ki még egyszer! Többször… százszor… ezerszer… - sejtelmesen susogta kérése fokozódását én pedig éreztem, hogy porladok el belül.

Fejemben képek kezdtek el keringeni arról, hogy mit is tudnék vele csinálni, itt és most. Szinte remegtem eme illúzióktól melyek csukott szemem alá úsztak, ha kinyitottam volna azokat a helyzet csak még nehezebb lett volna. A gondolataimhoz kép is társult volna, ami a végzetet jelentené, az érintését is elég nehéz bírni… nagyon nehéz, sőt őrjítő. Bele fogok őrülni…

Mintha ajkai puha érintését érezhettem volna nyakam vékony bőrén, de oly távoliként… mintha csak játszana velem, mintha csak tovább feszítené azt a vékony húrt, ami kettőnk között maradt. És ha az elszakad, akkor aztán az a robbanás nagy lesz… kolosszális, bumm.

- Mondd ki még egyszer… és tiéd leszek. – suttogta, de ajkai még mindig oly távoliak voltak hiába volt itt közel hozzám. Nem érintett meg teljesen csak pihe ajkaival bőrömre szuszogott, ami csupa libabőrössé tett engem.

- Szeretlek… - formálták újra az ajkaim eme szót és ezzel agyam teljesen elveszítette az irányítást testem felett, mert innen már minden más irányított engem csak nem a józan ész.

Mintha erre a szóra vágyott volna, hallva tőlem még egyszer megkapta az engedélyt hozzám, ezzel elkönyvelve azt, hogy alul maradtam a fogadás terén. Ő nyert, én veszítettem. Néha a vesztesnek is kell lenni… de mintha ezen versenyben a vesztes is egészen jól járna, legalábbis én nagyon úgy gondolom.

- Nyertem. – egy pillanat alatt súgta a fülembe majd ez után úgy ragadott derekára oly hévvel, hogy kissé a falnak is csapódva majd a díszletnek is nekimenve sikerült azt elborítanunk.

Mindössze lábammal kapaszkodtam rajta, hátamat fogta ő, miközben kezeimmel kabátjától akartam megszabadítani.

- Legalább édes a kárpótlás a veszteségért… - nevettem nyakába az indulat hevében.

- Na, még milyen édes… - mormogta nekem majd ekkor addig sétálgatott hátrébb és hátrébb, hogy beleesett valamibe. Egy hatalmas nagy fotelbe… valószínűleg egy kellék lehetett.

- Az… Iskoládban… vagyunk… - a szavakat alig tudtam kiejteni számon, ettől függetlenül kezem már ingjének gombjával nem is foglalkozva húzta azt ki nadrágjából azt és tűrte fel hasán szabad utat engedve kezeimnek alatta.

- A volt iskolámban. – vágta rá, emlékeztetve engem a múlt időre. Tényleg ez mennyi sok mindent változtat a dolgon.. rengeteg mindent. Jah nem.

- Bárki megláthat… - valahogy nem állt be a szám csak max addig hallgattam el, míg ajkaimat a sajátjával fedte el, utána tovább öntöttem magamból mondanivalómat, habár cselekedetemmel teljesen ellentmondtam szavaimmal.

- Szombat van. – ennyi volt a magyarázata majd kipattanva ruhám hátulját kettényitotta az hátul és szoknya részét már az eddiginél is fentebb húzta.

- Ühüm… - bólogattam egy másik világba kerülve, s már ekkor ujjai derekam csupasz bőrével találkoztak és haladtak annál egyre lentebb és lentebb. – nem bírom… nem bírom… - szinte könyörögve súgtam fülébe a szavakat mikor ujjai a csipke fehér neműmet egyszeriben letépték rólam.

- Erre nem lesz szükséged. – nevetett nekem kajánul mire éreztem, hogy lábam erősebben szorítja két oldalt csípőjét várva arra, hogy elrepítsen a fellegekbe.

- Valaki van itt? Hahó… Valaki van a teremben? – ütötte meg a fülünket ekkor egy hang.

- Képzelgek… ez csak egy illúzió. – hajtogattam magamban.

- Valaki van ott a színpadon? – hallottuk a kérdést már közelebbről.

- Ez a valóság… - ajkai fülemre tévedtek és óvatosan belé harapva mutatta tettlegesen is hogy ez tényleg igaz.

- Istenem… - rökönyödtem meg ekkor hirtelen majd ezzel a hévvel minden erőmet elvesztve estem mellkasára. – ez nem lehet igaz… - nevettem fel kínosan fejemet vállába fúrva.

- Psssszt!- simította meg hátamat magához ölelve. Ő meg erre csak bazsalygott úgy isten igazából élvezte a helyzetet vagy nem is tudom. Én viszont ebben a pillanatban tényleg nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, elég nehéz volt a kettő közötti döntés.

- Maguk meg mit keresnek itt? – hallottam meg a hangot már közelről, nagyon közelről.

- Psssszt! Psssszt! – folytatta a Göndör hátam simogatását és ekkor kellett arra rájönnöm, hogy ez már valamiféle elterelési hadművelet lesz felőle… vagyis így gondoltam.

- Ide illetéktelen nem jöhetnek be… Kisasszony és… fiacskám, nem hallottátok? – állt meg mellettünk a férfi és ezt ugyan nem láthattam, de hangja már olyan közelről jött, hogy elég biztosan feltételezhettem azt, hogy itt van közvetlen mellettünk.

- Megkérhetném, hogy egy kicsit halkabban… - szólalt meg először Harry hangjában egyedül én hallhattam a pimaszságát.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza hitetlenkedve a biztonsági őr.

- A barátnőm nem érzi jól magát… - magyarázta majd ekkor segített leszállni, de ezt is úgy tette, hogy az ő az én arcomat ne láthassa, csak az övét. Még jó ugyanis én, ha nem nyomtam volna arcomat ingének igazán erősen, akkor valószínűleg röhögő görcsben múltam volna ki karjai között.

- Mit mondasz te? – kérdezte a bácsika. – hogy kerültetek ide be egyáltalán? – kérdezte felháborodva.

- Mr. Bob? – szólalt meg a felismerés hangjával Harry. – nem emlékszik rám? – kérdezte és engedett kissé szorításomból.

- Harry… Harry te vagy az? Nem hiszem el… nem hiszem el. – mondogatta az emberke elképedve.

- Hát ezt én sem. – bökött ki belőlem talán túl hangosan mire már nem tudva visszafogni hangomat elég erősen felnevettem nagy könnyezésem közepette.

- Beteg szegény… rá kell hagyni. – simogatta a kis hazug a hátamat…

- Most nem szólsz hozzám? – kérdezte a házuk előtt leparkolva. Sötét volt már, igazán késő este az utcát is csak néhány lámpa világította meg, illetve a szentjánosbogárként ragyogó csillagok fent az egén.

Nem válaszoltam, egyszerűen nem akartam. Csak karba tett kezekkel bámultam ki a szélvédőn, majd m miután ezt meguntam kényelembe helyezve magamat lecsuktam szemeimet és próbáltam szundikálni. De ha ez a helyzet, akkor éppen miért is nem szálltam ki? Nem tudtam. Hogy miért? Nagyon egyszerű. A mellettem ülő Fürtös úgy gondolta, hogy ha bezárja magunkat a kocsiba, akkor kicsal belőlem egy szót. Tévedett és nem is kicsit.

- Most miért is haragszol? – kérdezte, de a komolyság igazán messze állt tőle, nagyon messze. Hangjában hallatszódott az a kisfiús él melyet, ha jól szórakozik, nem tud eltüntetni onnan. – szóval nem kapok választ… értem én. – szűrte le nagyon okosan a dolgokat majd hallottam, ahogy ülése felmordul és annak hangja alapján gondoltam, hogy éppen hátraereszti azt. – akkor viszont jó éjszakát Maisy… nekem az lesz. – jelentette ki mire odasandítottam és láttam, hogy kényelembe helyezve magát terült el az annyira nem túl kényelmesnek tűnő ülésen. – megtudhatnám, hogy miért is nézel engem? – hallottam kötekedő hangját úgy hogy valójában nem is láthatta, hogy mit csinálok ugyanis szemhéjai már elfedték zöld szempárjait.

Mindent tud, mindent lát még akkor is, amikor nem. Ahogy kezeit feje alá tette és elnyújtózkodott az ülésben megfeszültek karján az izmok, hasán felszaladt az ing így engedte láttatni hasát. Nem hittem a szememnek, sőt ezen reakciómat szemem is átvette ugyanis éreztem, ahogy apránként elkezdek bizseregni, majd lehűlni és felmelegedni. Csak néznem kellett és már végem volt.

Próbálva minden ilyen dolgot kidobni gondolataim közül, szinte lélekszakadva kaptam a kilincsért és próbáltam kinyitni rángatva az ajtót. De az nem nyílt. Jól tudtam én ezt, hogy nyithatatlan, feltörhetetlen, de azért kétségbeesetten mégis megpróbáltam menekülni. Előle.

- E nélkül nem fog menni!- zsebébe nyúlt majd feje fölött diadalittasan megrázta a kulcscsomóját mely a zörgésével jelezte, hogy Harryé az irányítás. Szó szerint. – szeretnél kényelmes ágyban aludni? Megvan a lehetőséged rá. Szeretnél emlékezetes éjszakát? Arra is megvan. Csak beszélj hozzám. – utolsó mondata olyan kábítóan édes volt, és ahogy szavai fülemhez értek éreztem, hogy kiráz a hideg.

Azt hiszi, hogy ezzel a kis bájolgással, kedvességgel, mosolygással mindent elérhet. Őszintén? Egész testemmel tiltakozok az ellen, hogy ne így legyen, de érzem azt, hogy egyre jobban gyengülök elfele.

- Hmmm… - mordult fel majd ekkor láttam, hogy pozíciót váltva felül lassan és felém hajol.. vagyis előttem hajolva akart nyúlni a kesztyűtartóba mindezt úgy téve, hogy teste érinti enyémet. Konkrétan befeküdt az ölembe. – elnézésedet kérem… de keresek valamit!- magyarázta tevékenységét majd éreztem, ahogy teljesen rám telepszik és figyeltem, ahogy kezét csak úgy bedugta a kis lehajtókán és találomra kutat ott miközben engem hergel. Nagyon jól végezte a dolgát. – úgy tűnik ez egy ideig el fog tartani… - mormolta és éreztem, ahogy arcát combomra fekteti, és ahogy a levegőt kifújja, combom vékony bőre alatt kigyullad. Szó szerint. – hol lehet ez a ….? – kérdezte és én ekkor már oly szinten feszültem alatta, hogy ha valaki meglökött volna elestem volna és a merevségtől pillanatok alatt apró darabokra törtem volna.

- Na, idefigyelj… – jött ki számon egy hang mire nem is számítottam és oly ösztönösen löktem vissza székére, majd oly határozottan, de egyben tudatlanul másztam át rá két lábammal közrefogva csípőjét hogy az hihetetlen. Magam sem hittem a cselekedeteimnek. -… fejezd be. Érted? Fe-jezd-be. – szótagolásomnak az volt a lényege hogy tudtára adjam minél alaposabban vágyaimat.

- Győztem. – jelentette ki egyszerűen mire tenyeremet mellkasára tettem és úgy tartottam vissza nehogy elmozduljon.

- Majdnem… ezt azért jobb, ha tudod. – válaszoltam neki. – nem bírom elviselni azt, hogy, játszol az idegeimmel… Belemész a fejembe és összeborzolsz mindent. Rád gondolok és remegek… - vallottam színt, de mégis oly furán vette ki magát ez az egész.

- Mert félsz attól, hogy mit tehetnék veled… - szimpla kijelentésének is elég erős mögöttes tartalma volt. Szó szerint éreztem, ahogy gyomrom összeugrik tőle.

- ... Vagy attól hogy éppen Én mit tehetnék veled. – szám már régen nem azt mondta, amit az agyam diktált, inkább érzelmeim irányítása alá került.

- Akkor ne félj!- kerítette hirtelenjében derekam köré kezét és rántott mellkasára határozottan.

- Nem függhetek tőled. Nem irányíthatsz ennyire. – dadogtam a kábulattól melyet azzal ért el, hogy lassan de biztosan simogatni kezdte hátamat-ruhámat feltűrve ezzel hátul.

- Az érzés kölcsönös. – nyakamba csókolva próbálta a falat ledönteni, amit magam köré építettem.

- Nem lehet Harry… nem. – próbáltam rázni fejemet és ezzel együtt orrommal cirógattam bőrét.

- Miért nem? – kérdezte és mintha kétségbeesés apró hangját véltem volna felfedezni kérdésében.

- Mert a fogadás még áll. – csaptam ezzel magam hátra benyomva így véletlenül a dudát, ami hangos jajveszékelésbe kezdett.

- Talán nem csak az…

- Szép hely ez a város… - jelentettem ki hosszú hallgatás után. Hol a plafont pásztázva, hol az ablakon keresztül a csillagokat próbáltam álomba nyomni magamat, de valahogy nem sikerült. Ha választ kapok, kijelentésemre azt jelenti, hogy Ő is fent van, nem lehettem benne biztos, de azért úgy éreztem, hogy így van. Arcát ugyanis nem láthattam hisz teljes spontenaitásból gondoltam úgy, hogy most én viszont fordítva fogok aludni ágyában… Az ő lába az én fejemnél, az enyém az övénél… Pontosan úgy, mint az óvodában. Legbelül, nagyon mélyen elég erősen annak hittem magamat.

- Alig láttál belőle valamit… - kaptam a választ. Szóval ő sem tud aludni.

- Attól függetlenül, hogy megkukultam vaksi nem lettem… - mondtam neki ugyanis a színházas incidens után attól függetlenül, hogy hozzá intézett szavaimat nullára csökkentettem ő tartott nekem egy kis városbemutatót… egy kis séta a la Harry. – hiányzik neked? – kérdeztem.

- Meglehetősen… - jelentette ki majd éreztem, ahogy keze bokámra csúszik és lágyan kezdi el azt simogatni. Mostanra elértem azt (kellett ehhez egy idegösszeroppanás, egy némasági játék és hasonlók) hogy ettől még nem lett semmi bajom, szerencsére. – de Londonnak is megvannak az előnyei. – tette hozzá rögtön.

- Például? – kérdeztem.

- Például ott vannak a fiúk és rengeteg barátom. – mondta.

- És még? – kérdeztem.

- Egy sosem alvó város… szeretem a pörgő életet és…

- És?

- Ott vagy Te. – kedvesen jelentette ki. – ezt vártad mi? – kuncogott fel halkan.

- Talán. –haraptam ajkamba a beismerés idején.

- Hát akkor talán Jó éjszakát Lepkécske…

- Akkor talán viszont jó éjszakát Potter…

- Ha így folytatod, a végén elvarázsollak… - fenyegetett meg.

- Meg hiszem azt…

 - Ez csak egy rossz álom, ez csak egy rossz álom!- hajtogattam magamban miközben éreztem, ahogy homlokomról egyre erőteljesebben hullanak le az izzadságcseppek és szívem is majd kiszakad, mellkasomból oly erőteljesen dübörög bordáim között. – mindjárt vége lesz, mindjárt vége lesz!- ismételgettem magamban és fejemet megfogva kezdtem dülöngélni előre, hátra előre hátra.

Egy elhagyatott folyosón ültem annak falának dűlve és féltem. Féltem magamtól, féltem mindenkitől. Árnyképek úsztak be elém legsötétebb emlékeimről. Visszatért az álom mely sokáig szunnyadt agyam egy elrejtett zugában… mikor minden rendben van, akkor jön és elrendezi, hogy semmi se legyen rendben.

Képek, ahogy veszekednek egyre hangosabban és hangosabban, képek, ahogy egy a pszichológus 5. emeleti rendelőjének párkányán ülök kifelé lógatott lábakkal és próbálnak arról meggyőzni, hogy ne játszadozzak ilyen butaságokat, mondván kényelmesebb a benti fotel. Hát igazán köszönöm…

Gyomromban apró szúrásokat érzek, szememet pedig mintha valami felsőbb erő kényszerítené, hogy nyissam, és mert a sötétben valami vár rám, amivel szembe kell néznem. De egyszerűen nem ment és mikor végül szinte fájdalmasan, szörnyen szemhéjaim mégis kinyitódtak a látvány a falhoz csapott.

Körülöttem feküdt minden kedves ismerősöm… holtan. A látvány megrázó volt, testük élettelen… mozdulni akartam megrázni őket, de nem ment egyszerűen kővé dermedtem és csak figyelni tudtam őket… hosszan a távolba meredve, testem rabjaként a testek tömegében egy párt fedeztem fel hátulról az egyetleneket, akik mozogtak. Arcukat homály borította és távolodott is alakjuk, de mégis könnyen észrevehető volt az, hogy fogták egymás kezét és hogy a nő egy különleges ruhát viselt… hosszú uszálya hullámzott az emberi testek tengerében.

- Segíts!- távolba meredésemből felrázva ragadta meg egy kar a kezemet és ekkor szembesülnöm kellett azzal, hogy a hozzám legközelebb fekvő alak az nem volt más, mint Ő.

- Áááááá… – és ezúttal már sikerült torkomon hangokat kicsalni, hisz mellkasomat felszakító fájdalommal üvöltöttem fel érezve olyan fájdalmat belül, mint még soha… ez nem lehet igaz.

- Maisy… Maisy...!- hallottam távolról a hangokat melyek ezek után egyre közelebb kúsztak hozzám. Felébredtem, biztonságban vagyok. Lassan kezdtem érzékelni a külvilágot először azt, hogy szólongat majd azt, hogy erős karjai átfogják testemet hátulról mellkasára vonva ezzel. – minden rendben van… nyugi. – suttogta fülembe és fejem búbjára adott egy csókot miközben karomat simogatta. – ébren vagy… csak rosszat álmodtál. – nyugtatgatott ezzel.

Szememet kinyitva, látva szobája ismerős kinézetét szívem kezdett lassacskán lenyugodni.

- Rosszat… ja.. – hangom még remegett, de azt hiszem nem csoda.

- Minden rendben van. Itt vagyok. – suttogta és szorosabban tartott magához. – csinálok neked egy teát… - ajánlotta fel és ölében már oly annyira lecsúsztam ezalatt, hogy ahogy kinyitottam szememet az ő felém hajoló csillogó szempárjával és az azokba hulló göndör fürtjeivel találkozhattam.

- Okés… - bólintottam. – de lekísérlek én is… - mondtam és ekkor felnyúlva nyakáért lehúztam arcát enyémhez és egy csókot leheltem ajkaira. Ez kellett ahhoz, hogy tudjam, tényleg minden ott van, ahol lennie kell.

Takaróját olyannyira magamra csavartam, hogy csak arcom látszott ki belőle… így indultam le utána miközben ujjait enyémmel fonta össze és vezetett előre. A ház még nem volt ébren, hajnali óra volt ez még ezért is settenkedtünk le halkan mintha csak betörők lennénk… egy szó elhangzása nélkül lépkedtünk a lépcsőkön miközben hiába éreztem azt, hogy egyre jobban ébren vagyok, mégis egyre jobban álmom hatása alá kerültem… ráadásul nem csak azok a gondolatok kezdtek nyugtalanítani. Valahogy minden összegyűlt bennem, minden megvilágosodott és a szálak is pontosan összeértek és mire leértünk a konyhába, és én felültem arra a székre már megint olyan állapotban voltam, hogy azt hittem annál rosszabb már nem lehet… Pultra támaszkodva, fejemet kezeim közé eresztve masszíroztam fejbőrömet és próbáltam a higgadás mederébe terelni magam.

- Még sincs minden rendben. – gondolom mikor rám pillantott az elé táruló kép adhatta ezt a sejtetést neki.

- Tudom miért hoztál ide. – hangom már nem remegett, de éreztem, hogy kissé hideg volt.

- Mi? – kérdezte. Talán nem értette.

- Látni a boldog családot, hatni az érzelmeimre… - tekintettem fel felé. Farkas szemet nézve vele rá kellett jönnöm, hogy pontosan a dolgok közepébe találtam. – ugye? – azért még rákérdeztem. – elérted a célod… - jelentettem ki.

- Mégpedig mit? – kérdése kicsit félő volt… kezéből a bögrét letette és közelebb lépve hozzám csak rám koncentrált.

- Elmegyek az esküvőre… - mondtam ki teljesen pókerarccal. Körülbelül így is éreztem magam. Fejemben olyannyira apokalipszis hangulat uralkodott, hogy csoda hogy még nem robbant szét. – egyedül…