41. rész

Sziasztok! Olyan szinten imádlak Titeket hogy szavakba nem tudom azt foglalni... a tegnapi részem alig pár óra alatt már 4 kominál jár... hihetetlenek vagytok! Köszönöm a kedves szavakat :)) Ígérem a Maisy-vel kapcsolatos dolgok egyre világosabbak lesznek lassacskán... Addig is jó olvasást! ^^ Puuuszi Dorka

Amit hétfőn nem tehettem meg azt bepótoltam kedden, de igen rendesen. Egy pillanatra sem álltam meg, képtelen voltam rá egyszerűen magával ragadott volna az a különös üresség érzése, amitől őszintén mondom lehetetlen szabadulni. Szóval ezért volt az, hogy ahogy reggel kidobott az ágy még a színház előtt én bevágódtam egy edzőterembe és onnan addig ki nem jöttem, míg el nem kellett indulni a valódi célom felé… Konkrétan közel pánikba estem mikor a zene a fülembe úgy gondolta, hogy bemondja az unalmast hisz lemerült a töltés a lejátszóban. De valahogy túléltem… jah és ha már pánikról beszélünk… nem tudom, hogy min megy át a testem, lehet, hogy nem is lenne jó róla tudni, de azt hogy megkergült az egyszer már biztos… a hangulatingadozásaim olyan váratlanok és hirtelenek hogy emiatt próbálok az emberektől is távol maradni hisz úgy érzem még a számomra legfontosabb embereket is elijeszteném jelen pillanatban. Jah hogy az már sikerült… hozzátenném, hogy az nem teljesen igaz, hisz érzem, hogy körülöttem van, egyszerűen érzem és kész. Valami történik, csak nem tudom, hogy mi… Ez így nem lesz egy jó dolog.

- Hoppáré, hoppáré! – olyan célirányosan akarok az ajtómhoz jutni a lakásomnál és olyan vakságot játszok mintha szemvédő lenne rajtam hogy észre sem vettem, hogy nekimentem egy embernek. Kirántva a headsetet a fülemből, feltolva a napszemüveget a szememről (egyszerűen hozzám nőtt ez a kiegészítő… talán még alváskor is rajtam volt, már nem emlékszek) próbáltam a jelenbe helyezni magamat és ekkor széjjelnéztem.

A lépcsőn ott ült Adam… én meg Scott karjai között voltam, ugyanis ha nem fogott volna meg talán egyenesen az ajtómnak mentem volna. Drasztikus bejutás a lakásba… nem?

- Faltörő kost játszol vagy még a kulcsot is beveted? – kérdezte és lassan elengedett, majd aprókat hátrált.

- Sziasztok. – köszöntem egyszerűen majd a kulcsokat rendeltetésszerűen használva a zárba csúsztattam, de elfordítani még nem fordítottam el őket.

Ott álltam nekik háttal, de egyik nagydumás sem szólalt meg. Adam, valószínűleg azért mert vasárnap óta nem beszéltünk és talán még kettőnk között van az a kis háborús árok, Scott meg, valószínűleg azért mert felmérve a terepet rájött, hogy a csendes hallgatás lesz a legjobb számára.

- Örülök a találkozásnak. – fordítottam el a kulcsokat végül, majd nyomtam be az ajtót és léptem is volna befele csakhogy megszólaltak mögöttem. Vagyis egy ember volt az. Adam.

- Kint maradnál egy kicsit? – kérdezte én meg megtorpantam. – beszélnünk kellene… - tette hozzá. Felemelve fejemet oldalra fordítottam azt és Scott tekintetével találkoztam össze.

- Én addig bent várlak Titeket… - mutatott ránk és engem kikerülve válaszomra, vagy engedélyemre sem várva belépett a lakásomba és bezárta maga mögött az ajtót. Ráadásul a szemfüles még vitte magával a kulcsokat is. Ki lettem zárva a saját lakásomból… elég ügyes dolog.

- Jól vagyok. – mondtam még neki háttal majd habár nehezemre esett megfordulni úgy tettem és az ajtónak támaszkodva, behajlítva jobb lábamat felhúztam azt.

- Minden bizonnyal… - olyan egyetértő volt. Fura ez nekem.

- Ennyi? Mehetek? – figyeltem feléje… ő végig engem nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet ez az esküvő dolog neked? – kérdezte érdeklődően belecsapva egy sor kerítés után a közepébe.

- Na… na… na… álljon meg a menet!- tartottam fel a kezemet magam elé.

- Ne legyél dühös!- kérte.

- Micsoda? – kérdeztem vissza. – saját magad ellen beszélsz… Néhány napja. – mondtam volna, de félbeszakított.

- Néhány napja még én bíztattalak erre… a dolgok változtak. – egyszerűen jelentette ki ezt, örülnék, ha számomra is ilyen egyszerűen menne ez az egész.

- Én meg már döntöttem. – vontam vállat. – elmegyek és kész… neked sem kellene tudnod róla, sőt senkinek sem kellene tudnia róla. Elmegyek, beszélek vele és tádám mindennek vége!- tártam nagyra a kezemet és még egy mosolyt is eleresztettem mellé. Tényleg kezdtem benne hinni, hogy ha talán ezt be tudom zárni, akkor valami újba úgy, tudok majd belekezdeni, hogy a múlt nem lesz befolyással a jövőmre.

- Nem jó ötlet. – rázta a fejét és közben ő is felállt. Előttem csak, mint egy óriás magasodott az égbe.

- Azért mert? – kérdeztem tőle. Ha ilyen okos dolgokat tud, akkor legalább osztaná meg velem is… hálás lennék érte igazán.

- Mert. – mondhatni, hogy ezzel a kurta, semmitmondó válaszával engem nem győzött meg. Az érvelést még gyakorolnia kellene… egy két nyelvtan óra és talán fejlődőképes.

- Még valami esetleg? – fordítottam hátat neki és támaszkodtam a kilincsnek.

- Most már teljesen biztos vagyok benne hogy az a Bárány egy idióta… - mondta.

- Fejezd, be mielőtt elkezded. – szorosabban markoltam a kilincsre. Vajon le tudnám törni onnan azt a kis fém tárgyat? Lehet, hogy megpróbálkozok vele.

-… rég itt kellene lennie és dörömbölnie az ajtódon. – mondta és azt hiszem nekem ekkor telt be a pohár.

- Scott… engedj be!- és akkor vettem észre, hogy konkrétan, aki verte az ajtót az én voltam, sőt mindezt elég erősen tettem.

- Csak az igazat mondom. – folytatta… de engem nem érdekelt. Nem akartam róla beszélni elég, ha saját magammal vívok csatákat vele kapcsolatosan. Ha majd ott eldőlt egy csata, vagy esetleg a teljes háború akkor a gondolatoknak utat fogok engedni és szavak formájában a napvilágra hozom őket… addig meg nem. Tartózkodok mindentől.

- Az isten szerelmére… engedj már be!- ütöttem az ajtót és éreztem, ahogy a faburkolatba oly mélyen ütöttem kezemet hogy az öklömet sértette. Nem számított.

Végül az ajtó már nyílt is én meg szabályszerűen beestem rajta, amit viszont egy hatalmas nagy ajtócsapás követett.

- Egy italt? – kérdezte és kezében tartott egy poharat teli jéggel. A barátaim tudják, hol találhatnak jó dolgokat a házban. Titkos szekrények a lakás területén… a megoldás mindig bennük rejlik.

- Már kérni is akartam. – bólintottam majd elvettem kezéből a poharat, amit felém nyújtott és bármi is volt az lehúztam, majd az övét is elvettem és azt is magamba öntöttem. – így már mindjárt jobb. – vettem mély levegőt.

Éhgyomorra talán nem volt a legokosabb ötlet ezt a két pohár csodadolgot meginni (nevezem én így ezt annak ugyanis gyanítom, hogy nem egyfajta alkoholból állt össze a kis italka) de azt hiszem, egy ideje nem teszek okos dolgokat, akkor meg most hirtelen miért is változtatnék ezen?

- Na és te miért is jöttél? – dobtam le a cuccomat és indultam el a fürdő felé. – biztos van valami nyomós indokod… például valaki rám küldött. – tippelgettem. Vannak barátaim, akik ilyet tesznek.. mondjak példákat esetleg?

- Senki nem tett ilyet. – támaszkodott meg az ajtófélfánál miközben én az arcomat mostam meg.

- Beszéltél Alexával. – mintha meg sem hallottam volna előző mondatát. Valljuk be az őszintét tisztában voltam vele, hogy úgysem az igazat mondja. Tudtam és kész.

- Nem. – rázta a fejét.

- Akkor ő beszélt veled… ugyanaz. – vontam vállat majd egy törülközőt megragadva elindultam kifele onnan csak úgy süvítettem el mellette.

- Csak érdekelt, hogy vagy… régen beszéltünk. A többiek is hiányolnak. – mondta miközben én már a lépcsőmön másztam felfelé.

- Nem kell sokáig így tenniük… - fordultam vissza és a hirtelen mozdulattól kicsikét meginogtak lábaim. – ma mindenkinek szerzek egy jó estét. Találkozzunk a többiekkel valahol plusz te meg játszhatod a bébiszitter szerepét, amit rád szabtak. Boldog lesz mindenki, nem? – haladtam tovább és már a szekrényemet támadtam meg azon célból, hogy én viszont most megtalálom a legkívánatosabb ruhámat, amit csak az a kis hely tárolhat. Éreztem, hogy buliznom kell, kiengedni a gőzt… még a mocskos másnaposságot is bevállalom, ha agyam kikapcsolhat egy estére. Csak egy estét kérem.

- Hívod te a többieket vagy nekem kell? – hajoltam ki a galéria korlátján.

- Kedd este van. – jelentette ki.

- Ez valaha megakadályozott bárkit is? – húztam össze a szemöldökömet és felnevettem. – Londonban élük az isten szerelmére… nem egy világvégi kisfaluban. – mosolyogtam bájosan feléje majd addig vártam, míg kezébe nem veszi telefonját és keresgélni kezd a nevek között. – helyes!- mutattam hüvelykujjamat feléje majd visszafordulva kicsit talán tényleg hevesen téve mindezt beleestem az ágyamba.

- Te megvagy még odafent? – hallottam hangját.

- Minden a legnagyobb rendben. – emeltem le fejemről a párnát.

- Azért vigyázz magadra… - mondta nevetve.

- Én mindig… - értettem vele egyet.

Ami igaz is… vigyáztam magamra a létező legtöbb módon. Például kezdetnek vehetjük azt is, hogy nem vettem fel magas sarkút, mert tudtam, hogy az este folyamán megvan arra az esély, hogy kitöröm a nyakamat. Második példa az, hogy tudatosan ittam… tudatosan folyamatosan mindent, amit kaptam. Csak nem akartam kiszáradni és hát azt hiszem ez még nem számított legutóbb bűnnek.

- Jééé Alexa… te is itt vagy? – fordultam oldalra és barátnőm tekintetével találkoztam össze. Vagy csak én láttam borús felhőket feje felett vagy tényleg nem volt rózsás kedvében. De ma este ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt.

- Te hívtál… nem emlékszel? – kérdezte és való igaz, míg az egyik kezemben a poharam volt, amit éppen most emeltem fel a pultról addig a másikban a telefonom.

- Hupsz. – kaptam kezemet szám elé. – a-a. – jegyeztem meg. – jössz táncolni? – kérdeztem és táskámba ejtve készülékemet kiittam poharamat, megragadtam a kezét és kezdtem magam után húzni.

- Nem lesz ennek jó vége… - mi az, hogy csak nekem van jó kedvem és senki másnak nincs.

- Nem érdekel… - ordítottam neki és meglehet, hogy ha kissé halkabban tettem volna ezt, akkor is meghallotta volna, de lehet azt akartam, hogy az egész világ tudja, hogy nem érdekel engem. – NEM ÉRDEKEL. – boldogan keringve a tömegben ordítottam ezt és éreztem, ahogy mellkasomban szabadul fel az energia, amire vágytam. Szabad vagyok, tényleg szabad.

A helyen dübörgött a zene… nem ismertem, de a hatalmas hangszóróknak köszönhetően mellkasomban úgy dobogott a szívem mintha ismerné azt. Úgy éreztem, hogy időtlen időkig el tudnék itt lenni… az idő már nem számít.

- Huuuu… - sikítottam el magamat mikor az jött ki a dolgokból, hogy az egyik srácnak konkrétan a nyakába kerültem. Mert miért ne? – a kilátás fenséges… - néztem széjjel majd lassan, óvatosan lehajoltam füléhez, hogy mindezt elmondhassam neki.

- Ennek örülök. – paskolta meg lábszáramat és tovább egyensúlyozott velem, míg én körbe körbe bámészkodtam.

- Hello… - hallottam meg hirtelenjében fülemben hangját, amitől olyan szinten megijedtem, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és konkrétan hátra dőlve majdnem estem egy nagyot… és ez majdnem be is következett, de szerencsére a fiúk hátul elkaptak.

- A bébiszitter… - csillant fel a szemem, ahogy megláttam Scott rémült arcát és folytattam is volna valami frappáns dologgal, hacsak nem visszhangzott volna köszönése a fülemben hello.

- Úgy látszik szükséged is van rám… - mondta és mikor megbizonyosodott arról, hogy egyben vagyok el is engedett… egészen addig, amíg le nem ültem egy kanapé szélére.

- Itt van? – kérdeztem magam elé meredve.

- Kicsoda? – értetlenül kérdezett vissza.

- Ő. – ez teljesen egyértelmű volt számomra. Neki is annak kellett volna lennie.

- Kicsoda? – talán neki árhatott a kis iszogatás ugyanis elég értelmesen fejezem ki magam, de mégsem érti, meg amit mondok. Pedig egy nyelvet beszélünk.

- Harry. – vágta rá Alexa és hirtelen a név említésétől is rendesen összerezzentem.

- Itt van. – jegyeztem meg és behunyva szemeimet halántékomra tapasztottam ujjaimat.

- Nincs itt… - fordult be mellém Alexa, de csak azért, hogy felsegítsen. – azt hiszem a bulinak vége. – jelentette ki. Rá sem ismertem.

- Nem… nem… nem… - próbáltam tiltakozni, de nem ment olyan erényesen, ahogy akartam.

- Ez a buli neked el sem kezdődött valójában. – mondta, és ahogy átkarolt, emelt magával engem is.

- Elrontotta… - mondtam neki szomorúan.

- Az hogy itt ki a bűnös ne most vitassuk meg… - mondta majd éreztem, hogy lassan megindul a föld alattam, és utána rájöttem, hogy én magam kezdtem lábaimat egymás után rakosgatni szépen ügyesen.

- Segítünk!- hallottam meg a srácok hangját és belül még el is mosolyodtam ezen a kedves gesztuson, de mindez csak addig tartott, míg Alexa meg nem szólalt.

- Eleget segítettek már… - tolta le őket.

- Csak ne vigyél haza… - kértem őt és elég ügyesen rájöttem arra, hogy kiértünk a szórakozóhelyről ugyanis a hűvös hajnali szellő szabályszerűen arcon csapott. – sétáljunk!- folytattam.

- Sétáljunk… - bólintott és lazábbra engedte tartását majd végül teljesen elengedett.

- Menni fog ez egyedül is… - szívtam magamba egy adag friss, csípősen hideg levegőt majd kiegyenesedve a tekintetemet is tisztítani akartam, ha már tüdőmmel így tettem.

- Biztos? – mért végig.

- Biztos. – bólintottam és hogy igazamat bizonyítsam léptem is előre egyet. Elég keszekuszán sikerültek az első lépések, de hát majd belejövök.

- Lehet, hogy jól jönne valami, ami felszívja a gyomrodban azt a sok vackot. – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Meglehet. – gondoltam bele és szám elé kaptam kezet. Ezúttal még nem jött ki belőlem semmi… ezúttal. – hallottam őt. – vallottam be. Tényleg hallottam… megijedtem és ezért estem le.

- Mi? – nem értette.

- Egyszerűen éreztem, hogy ott volt… megint. Tényleg mintha mellettem állt volna. A közelemben volt. – bizonygattam.

- Tényleg szükséged van erre a friss levegőre. – mondta.

- Nem hiszel nekem. – álltam meg rögtön.

- De hiszek… hogyne hinnék. Kezded hiányolni… teljesen mindegy hogy még csak 3 nap telt el. – fogta meg a vállamat majd karolt át.

- De nem… ő ott volt. – folytattam. Nem fog hinni nekem… ebben már biztos vagyok.

- Okés... Nézd csak… egy éjjel nappali. – mutatott az út túloldalára ahol homályos látásomnak köszönhetően csak haloványan láttam azt, hogy valami világít.

- Felvásároljuk. – jelentettem ki.

- Fel hát… - paskolta meg a vállamat.

- Ezt többet ne… nem szeretnéd látni egyben hogy mi, van a gyomromban. – mondtam neki.

- Okés. – nevetett fel majd átandalogva eljutottunk oda, hogy hajnali 2kor reménykedve a józanodásomban felvásároltuk a kajálda egy részét és a sarokba bent elhelyezkedve vártuk a csodát.

Néhány adag sült krumpli és pár liter kávé után sikerült a képemnek tisztulnia is kissé… 2 óra ital nélkül és egy szintjavulás. Egész jó…

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte mikor táskámban kezdtem el kutakodni.

- Keresem a telefonomat… ha téged felhívtalak, megjegyzem, továbbra sem emlékszek rá akkor szerinted kit hívhattam még fel csak úgy? – dobtam az asztalra a készüléket.

- Kinyírom Scott-ot… - forgatta a szemét és még előttem felvette az asztalról a telefont.

- Én akartam jönni… - mondtam.

- Ő meg adta alád a lovat… blahblahblah. – és feloldva a billentyűzárat kezdte el felmérni a károkat, amit talán okoztam.

Még szerencse hogy így tett magán az étlapon lévő betűk is úszkálni kezdtek a szemem előtt esélytelennek éreztem, hogy bármit is el tudjak olvasni a telefonom annál kisebb képernyőjén. Figyeltem arcát és arra koncentráltam, hogy fejem le ne essen, legalábbis addig a pillanatig, ne míg megtudom mit műveltem. Arca totál póker arc volt… semmit az égadta világon nem tudtam róla leolvasni.

- Na? – kérdeztem és tenyerembe temettem arcomat. – költözhetek el a városból? – tettem fel a kérdést.

- Talán maradhatsz… - jegyezte meg önfeledten majd felém tolta a készüléket, aminek képernyőjén egy fotó volt látható, amin pedig én voltam. Vagyis a fejem. Vagyis az hogy éppen teljesen vidáman nyújtom ki nyelvemet a kamerába pillantva miközben szemem kedvesen piroskás és alatta meg a jól ismert fehérke csíkok jelentek meg. Mint aki valami jót érez. – kinek küldtem el? – kérdeztem.

- Hát kezdetben magadnak. – ezen rendesen felnevetett.

- Ez eddig jól hangzik. – csettintettem a fejem mellett.

- Meg Adamnek… Nekem… Meg Scottnak, vagyis minden olyan embernek aki ott volt veled a bárban… - már fogta a fejét majdnem sírt a röhögéstől. – jah és várj… - ekkor egy hirtelen pillanatra megállt a szívem.

- És még? – szinte beleremegtek ajkaim a kérdésbe.

- Louis-nak… - mondta és hátra dőlve egy hatalmas kő esett le a szívemről. – de nyugi csak egy üres képüzenet volt… - legyintett majd letéve a telót felém csúsztatta azt.

- Hisz a kép magáért beszél… - forgattam meg a szemeimet és ezen már én magam is felnevettem.

- Ahogy mondod… - tartotta asztal felé a kezét és várta, hogy lepacsizzak vele. Meg is történt.

Ez után volt az, hogy míg lassan fogyasztottuk a sokadik adag ételünket, ujjaim közé véve telefonomat írtam egy smst Louis-nak hogy valójában minden rendben velem csak kicsit elment az eszem (és nem is jött vissza még a jelen pillanat szerint). Vagyis reméltem, hogy ezt írtam ugyanis hiába kezdett tisztulni a látásom a billentyűket lehet nem helyes sorrendben találtam meg. Próba szerencse.

- Alexa… te, ha már olyan okos vagy. – dőltem hátra

- Még mindig van benned valami… - rájött, hogy így ilyen formában nem nagyon szoktam vele beszélni meglehet még valami segédanyag hatása alatt vagyok.

- Válaszolj akkor… mi lesz velem? Mit kezdek most? – tártam szét karomat.

- Kezdetnek egy zuhanyzást és az ágyad meglátogatását javasolnám. – mondta.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam. – feleltem.

- Tudod, hogy viszont én ebben nem tudok segíteni… teljesen mindegy mit mondok én neked az téged nem fog érdekelni… - mondta.

- Ez igaz. – bólintottam. Hello őszinteség… rég láttalak.

- Hidd el, rá fogsz jönni egyedül is… sőt szerintem tudod te azt már most is. – kacsintott felém.

- Neked tényleg van glóriád vagy csak én látom azt? – mutattam feje felé meglepődve.

- Na, jó… beteszlek egy taxiba és jobb lesz, ha hazakocsikázol. Pihenésre van szükséged. – ismertette tervét.

- Mondtam én hogy okos vagy. – mosolyodtam el.

- A legokosabb… - mondta és kiszállt helyéről. – egy hatalmas adag kávét elvitelre. – szólt oda még pluszba a pultos srácnak.

- Összeházasodhatok a kávéval szerinted? – kérdeztem tőle full komolyan.

- Lehet, egyeseknek lenne ellenvetése… - jegyezte meg és kezembe nyomva a poharat az ajtó felé vettük az irányt. Piros pont annak, hogy most már sokkalta biztosabban jártam lábaimon, nem akartak spontán gerinctöréssel egybekötött esést okozni nekem.

- Annyira nem érdekel… - vontam vállat majd kitoltam az ajtót ahol már állt egy taxi. Szóval ő már ezt is hívott csak én nem vettem észre. Lehet bealudtam pár pillanatra.

- Én hazalépek gyalog… mindössze 1 sarok innen.. de neked itt is a hintód. – mutatott a fekete járműre.

- Én is sétálok szívesen… - mondtam.

- Meg ne próbáld. – nevette el magát majd nyitotta is nekem az ajtót.

- Lehet jó ötlet ez az egész… - csusszantam be az ülésre majd ezután rám is zárta az ajtót kívülről barátnőm. – egy pillanat… - mondtam előre a sofőrnek majd miután láttam, hogy kedvesen bólintott az ablakot is kezdtem letekerni, de mielőtt megszólalhattam volna barátnőm már el is hadarta, hogy hova is kell engem lefurikázni. – erre még én is emlékszek… - ráztam a fejemet mosolyogva. – kérdezhetek tőled valamit Alexa?

- Mi akadályoz meg? – hajolt le az ablakhoz ismét.

- Milyen nap van ma? – nem tudom honnan jött ez és miért, de valamiért ezt meg kellett tudnom.

- Szerda… - mondta, de nem nagyon értette az egészet, hogy miért is kérdem mindezt. Én sem tudtam szóval akkor már így ketten voltunk.

- Okés… - bólintottam és hátradőlve az ülésbe integettem neki miközben a mai nap nevét ízlelgettem. – szerda… Szerda… szerda…

- Minden rendben kisasszony? – nézett a tükörben hátra a sofőr.

- Nem tudja mi történt szerdán? – kérdeztem tőle. Mondjuk valószínű, hogy Ő tudna rá válaszolni… valószínű.

- Melyiken? – kérdezte.

- Nem tudom… - ráztam a fejem majd ekkor teljesen megvilágosodott minden az agyacskámban. Tudom. – megkérhetném, hogy változtasson irányt? – bújtam közelebb az első üléshez.

- Merre legyen a fuvar akkor?

- Hát…