40. rész

Sziasztok! Íme itt a kövi rész! Próbáltam betartani szavamat és hoztam is ahogy tudtam! Remélem tetszik majd.. megsúgom hogy ez a rész második első számú Tündérkeresztanyu nélkül nem jött volna létre. Köszönöm Petra! <3 Jó olvasást. Puuuszi Dorka

- Nem szeretnéd esetleg, hogy még egy éjszakát itt töltsek? – kérdezte Alexa, aki a kicsit hosszúra sikeredett vasárnapi beszélgetésünk óta ott dekkolt nálam. Ez a beszélgetés volt az, ami elkezdődött úgy szimplán aznap délután, és valahol hétfőn a hajnali órákba ért véget.  De ez is, csak azért mert már olyan szinten túladagoltuk magunkat a különböző rendelt kaják sokaságából hogy a szervezetünkbe jutott szénhidrát mennyiség egyszerűen kiütött minket. Felszabadító volt ez az egész csajos napszak (nevezem ezt, azért így mert igazán hosszú idő volt) ő örült a kajának, ami végre nem a kórházi koszt volt, én meg örültem annak, hogy itt van és valakivel beszélhetek… ha nem is feltétlen már a konkrét dolgokról, csak úgy. Na, jó… az tény és való hogy szerencsétlen esetem elemzésének a szimpla 12 órás maratonból közel 6ot szántunk. Attól függetlenül, hogy én miután kiadtam magamból a dolgot és örültem volna annak, hogy végre nem a kórházi szettjében látom barátosnémat (elterelő dolognak jól hangzott volna, ha sikerült volna) ő nem hagyta annyiban a dolgot és várta, hogy mondjak vagy tegyek valamit… de nem tettem.

- Mi? Mi? – kaptam fejemhez és inkább beleittam a bögre kávéba, amit éppen a kezemben tartottam még mielőtt magamra öntöttem volna azt. Az elmúlt pár óra alatt több szerencsétlenséget vittem véghez, mint egész életemben összesen. Ennek okát viszont nem tudom…

- Kicsit szét vagy csúszva, nem? – húzta fel szemöldökét és ivott bele ő maga is kávéjába.

- Pedig jót aludtam… - mosolyogtam rá minta nem tudnám, miről beszél.

- Nézd csak mit találtam én… - mondta és az újságok alól előhúzta a telefonomat, ami modern kirakóként hevert darabjaiban az asztalon. – esetleg nem szeretnéd összepakolni? – tolta felém.

- Esetleg nem. – toltam vissza, elhatárolódva ötletétől.

- Tudod, hogy így nehéz lesz elérni Téged… - mondta és hangjában ott volt az a mögöttes tartalom mellyel szánt szándékkal kínzott. Nem adtam meg magamat, hiába sugallta azt, hogy viszont most nekem kellene felhívnom őt, én nem tettem semmit.

- Te meg azt tudod, hogy ezt pihentetni kell… - válaszoltam teljesen higgadtan. Örültem, hogy képes voltam arra, hogy mint egy normális ember társalgok a problémámról és nem úgy, mint egy, aki éppen az idegösszeroppanás szélén áll. Önkontroll kifejlesztése egy éjszaka alatt… na meg egy kis baráti segítséggel.

- Továbbra is állítom, hogy nincs igazad. – tartotta magát véleményéhez.

- Lapozhatnánk erről az oldalról? – kérdeztem tőle és tényleg hanyagolni akartam éppen most ezt.

- A te könyved az egy helyben áll… az olvasó szerencsétlen és nem érti a körülötte történő dolgokat és nem képes továbbhaladni. Csak toporog és toporog egy helyben. – végig a szemembe nézett és úgy adta elő személyre szabott kis hasonlatát.

- Te és a metaforáid… - forgattam a szememet.

- Te mondtad, hogy lapozzunk… hát akkor cselekedj. – bólogatott felém…

Végül sikerült azt elérnem, hogy ne maradjon ott nálam, nem mintha olyannyira ki szeretném tenni a szűrét (na, jó az utolsó pillanatokban talán már az ablakon is kilöktem volna, de csak kedvességből… ) csak hát nekem délután edzésem volt ugyanis bármi is történjék körülöttem az élet nem áll meg… hiába gondolja ezt bárki is.

Valójában a reggeli beszélgetésünk elég erősen szöget ütött a fejemben, és ha akartam sem tudtam volna kitörölni a fejemből. Az asszociáció szörnyű egy dolog… bármerre fordultam minden egyes tárgyhoz hozzá tudtam Őt kötni valahogy, szinte láttam azt is a szemem előtt, ahogy egymás mellett sétálunk az utcán (ez volt annak az oka, hogy pár méter megtétele után én úgy döntöttem, hogy oldalt váltok és mivel ott nem jöttünk el együtt akkor ott esetleg majd nem jelenik meg nekem… tévedtem) egyszerűen mindenhol ott volt. Bármennyire is nem akartam rá gondolni, annál jobban ott maradt a gondolataimban…

Mire a színház utcájába értem úgy véltem a legjobb dolog lesz az, ha edzek, akkor ugyanis csak egy dologra koncentrálok. A táncra. És ekkor jött egy kis bökkenő…

-          Leltár? – kérdeztem vissza a portástól ugyanis azt hittem, hogy rosszul hallok.

- Leltár bizony… az összes színpad, terem tele van a színpadi kellékekkel… mozdulni sem lehet tőlük. Megnézheted te magad is… - mutatott a megfelelő irányba, de én konkrétan nem fogtam fel az egészet.

- Köszönöm… nem. – ráztam a fejemet és már a kijárat felé fordultam is.

- Mindenkit értesítettek telefonon, a délelőtt folyamán. – magyarázta. Jah vagy úgy… logikus akkor, hogy én erről nem tudok semmit. A drága készüléke még mindig szabadságolva van… mondjuk hoztam magammal csak hát, ha darabjaira van szedve, akkor nem igazán fog elérni senki sem. Végülis ez volt a célom szóval a küldetésem tekinthető sikeresnek is.

- Nem baj… azért köszönöm. – emésztettem a dolgokat majd indultam kifelé. – további szép napot! – intettem és ezzel el is hagytam az épületet.

- Szuper… - motyogtam magamban majd csak úgy teljesen irányítás, gondolkodás nélkül indultam neki a városnak. Kóboroltam egy ideig, le-fel az utcákon, betértem néhány üzletbe, beszereztem néhány felesleges dolgot, de végig egyfajta ürességet éreztem magamban, ami az idő elteltével egyre nagyobb és nagyobb lett. Egy mély lyuk tátongott a mellkasomban, amit ha mások nem is láthattak én éreztem.

Hazamenni még nem teljesen voltam kész így mivel már kezdtem éhes lenni beültem egy kávézóba ahol egy kellemes, sarki helyen találtam egy szabad asztalt és elhelyezkedve ott szakadt rám ismét minden. Jobb, mint tegnap, de mégis oly nyomás volt bennem hogy felállni a fotelből nem lett volna erőm… szimpla szívfájdalom, amely lassacskán az egész testemre hatással lesz.

Olyannyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem szinte hogy a telefonomat már így automatikusan, odafigyelés nélkül pakoltam össze. Csak a bekapcsolt készülékre lettem figyelmes már az ujjaim között, ami végelláthatatlanul hosszan csipogott… Hívások és smsek tonna számra… úgy voltam vele, hogy nem nézem meg őket, hogy hagyom a francba hogy ki is keresett meg ilyesmi, de a kíváncsiság hajtott. Hajthatott, ugyanis amire talán belül igenis vágytam nem volt ott. Ő nem keresett. Én sem őt. Adam, Alexa, Alexa, Adam… tőlük kismillió meg egy üzenet, de tőle semmi. Utóbbi szimplán csak írásban is folytatta szent beszédét, amivel úgy gondolta rávezet a megfelelő útra… ezúttal is tévedett. Olvasás nélkül töröltem az első után az összes többi üzenetét. Mindaddig, míg el nem érkeztem egy harmadik emberéhez… Louis is ott volt a listámon.

Remélem minden rendben. Hogy alakultak a dolgok? L. – néhány órája küldte csak, automatikusan nyomtam a hívás gombra, és míg megrendeltem az ebédemet fülemhez tartva a készüléket vártam, hogy megszólaljon majd a vonal túlsó végén.

- Kedves telefonáló. Louis jelen pillanatban elérhetetlen… éppen a kanapéról fejjel lefelé lógva tömnek a szájába egy banánt… - hallottam meg értelemszerűen nem a kívánt személy hangját hanem Niall-ét.

Szóval a telefonja nem jelezte ki a számomat így nem ismert fel az, sem aki felvette. A logika ezt sugallja.

- Niall… szia! – mosolyodtam el magamban. Az egész helyzetet elképzelve, ami körülötte éppen lejátszódik, azt hiszem ez teljesen jogos volt.

- Maisy? – kérdezett vissza nevemmel.

- Ki keresi? – hallottam meg az Ő hang ját közelebbről. Összerezzent a gyomrom erre. Nem. Nem. Nem. Automatikusan tiltakoztam az ellen, hogy megtudja, hogy Én vagyok a beszélgetőpartnere.

- Ma… - kezdett bele Niall mire én rögtön kijavítottam őt hogy Magdolna, vagyis egymás után vagy háromszor mondtam el ezt a n evet remélve azt, hogy megérti, mit szeretnék, és személyazonosságomat nem fedi fel. - … gdolna. Magdolna az. – mondta a szőkeség és nekem az éppen a mellkasomon kiugró szívemet mégis sikerült a bordáim között tartani. Éppen hogy.

- Magdolna?  - kérdezett vissza Zayn. – Mária Magdolna? Bibliai személyekkel kezdünk vagy mi? Miről maradtunk le? – hallottam kérdését.

Úgy látszik sikerült a legjobb pillanatot kiválasztanom a hívásom időzítésére ugyanis ezek alapján az összes fiú körülötte van, ami azt jelenti, hogy annak az esélye, hogy a nélkül beszéljek vele, hogy Ő is a hallótávolságban van, közel a lehetetlennel vetekszik.

- Add csak ide!- hallottam meg Lou hangját a nagy nevetgélések közepette.

- Jól van, na. jól van, na… én is megyek és felhívom Jézus Krisztus barátomat… - szólalt meg Zayn vihogva.

- Szuper. – válaszolta rá Louis majd hallottam, ahogy a keresett személy megindulva a telefonjával otthagyja a többieket. – Maisy? – kérdezte.

- Magdolna. – vágtam rá mire hallottam, hogy elnevette magát. – szóval tudtad, hogy én vagyok.

- Tudtam… én nem vagyok süket, mint a többiek. – jegyezte meg. – Ha… – kezdtem volna bele valamibe, de egyszerűen nem tudtam folytatni. A szavak a torkomon akadtak és beütött nálam a némaság. Mit is akarok én neki egyáltalán mondani? A hívásommal egyáltalán mi szándékom volt?

- Ma reggel ő is visszajött… - válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- És… – a mondatokat csak megkezdeni tudom, de valahogy a befejezésig sosem jutok el. Mintha szavaim egy falba ütköznének és annak köszönhetően sosem jutnának napvilágra.

- Egész jól van. – mikor ezt kimondta konkrétan a szívem akkorát dobbant, hogy úgy véltem kimúlik abban a pillanatban. -… attól függetlenül, hogy a napszemüvegét le sem veszi. Azt mondja, hogy zavarja a fény én viszont láttam a karikákat a szeme alatt, kissé…

- Állj, állj, állj!- állítottam le mielőtt folytatná kis beszámolóját, amivel ha túl messzire megy én nem biztos, hogy túlélem a beszélgetést. Szép halál egy kávézóban. Egy lány szívrohamot kapott telefonbeszélgetés közben. – ez lenne a holnapi szalagcím az újságokban. Kedves.

- ne folytasd. – tettem hozzá.

- Okés… - szinte láttam magam előtt, ahogy bólintott. – veled minden rendben? – kérdezte.

- Még élek… - válaszoltam. – habár sikerült Adammel összekülönböznöm egy kicsikét, de kárpótlásul Alexa ott volt nálam éjszaka. Mindkettőnknek ez volt a legjobb. – meséltem el neki. – kedves vagy, hogy aggódsz miattam.

- Ez csak természetes… - mondta és itt elhallgatott majd csak kis szünet után folytatta. – Magdolna… persze hogyne. Okés. Majd akkor hívlak később. – kezdett el összefüggéstelenül hablatyolni ami arra utalt, hogy valaki olyan lépett körébe, akinek nem kellene tudni, hogy valójában kivel is beszél. Szóval Ő állhatott ott előtte.

- Nem kell még letenned… - hallatta mély hangját, amibe még így távolról is beleremegtem. – tisztában vagyok vele, hogy Maisy-vel beszélsz… - és hallottam, hogy a telefon közben cserén ment át így már nem a Louis kezében volt az, hanem az Övében.

- Viszlát, kedves Magdolna. – hallottam Louis hangját majd ezután rögtön egy ajtócsapódást.

Zsákutcába kerültem… meg volt az az opcióm is hogy fogom és megszakítom a vonalat, de valahogy ujjaim nem engedelmeskedtek. Hallottam mély szuszogását a vonal túloldaláról (ami különösen kedves volt a szívemnek)… nem szólalt meg csak néma csendben várt… és várt… és várt. Vagy ő sem tudta, hogy mit akar mondani, vagy csak szimplán nem volt szándékában megszólalni… nem tudom, azt viszont tudom, hogy én éreztem, hogy egyre kisebb és kisebb leszek a fotelben és hiába remeg meg az ajkam, a miatt, mert meg akarnék szólalni egyszerűen nem, jön ki hang a torkomon. De mit is mondanék neki? Fogalmam sincs. Teljesen leblokkoltam és agysejtjeim megszűntek dolgozni.

Fogalmam sincs meddig játszottuk ezt, csak néhány pillanatig vagy akár percekig, de az biztos számomra az eltelt idő évszázadoknak, sőt évezredeknek tűnt. A fájdalmas csendnek a vonal megszakítása vetett véget. Ezúttal nem én voltam az.

A hangtalan beszélgetésünk volt az a detonátor, amely kiváltotta testemben a totális káoszt. De rájöttem hogyha valamivel éppen lefoglalom magam akkor kissé szűnik az apokalipszis érzés ezért hazamenetel után, futóruhára váltva bejártam a környék összes parkját, majd miután saját rekordjaimat is megdöntve még mindig nem voltam fáradt annyira hogy hullaként essek az ágyamba így a tetőre felmenve próbáltam volna a hideg levegőn végzett tornagyakorlatokkal, nyújtásokkal kivégeznem magam ámde amikor megláttam a fenti kanapét konkrétan célegyenesen fordultam vissza és hagytam ott a helyszínt… mindenhol ott van, ráadásul egyre erősebben. Konkrétan már fizikailag érzem a jelenlétét.

- Nem kell elmenned… - hallottam meg a hangját mielőtt épp hogy bezártam az ajtót. A kilincs a kezembe maradt, lábaim a földbe gyökereztek. Itt van, tényleg itt van.

- Mi? – egy szó és körülbelül minden benne volt, amit tudni akartam. Hogy került fel ide? Legfőbbképp minek?

- Ez a te területed. – mondta mintha valami ellenséges farkas falka lennénk és csak az adott helyeken lehetnénk, csakis ott, ami a mi fennhatóságunk alá tartozik. -… azt hiszem, nekem kellene lelépnem. – mondta és már éreztem közelségét. Gerincem megfeszült, ahogy szinte hátamhoz ért mellkasa, oly közel volt hozzám. Édes lehelete nyakamat simogatta, miközben arra várt, hogy én megmozduljak… csakhogy ez nem volt olyan könnyű dolog.

- Mmmmm… - csak morgások jöttek ki torkomból, a szavak összetevése már komplikált feladatnak tűnt.

Hogy mondjak itt bármit is mikor mágikus hatalma alá kerít? Hogy mondjak itt bármire is nemet mikor ily közel van hozzám?

- Vagy talán beszélni szeretnél? – hangja kimért volt, de mégis oly különleges.

Válaszadást megtagadta a testem, egyszerűen nem bírtam feldolgozni azt, hogy itt van. Nem és kész. Éreztem, hogy közelebb lépett hozzám és ezúttal már testünk tényleg egymáséhoz simult. Hosszú ujjaival karomon simított végig mitől libabőrös lettem, csak mintha áramba nyúltam volna. Tüdőm átlagos működését meghazudtolóan próbált levegőért jutni, mindhiába…

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem tőle és lehunyva szememet készültem arra, hogy testem ideje hamarosan lejár.. és aztán jön a nagy bumm.

- A két lábamon… - válaszolta.

- Nem így gondoltam. – vágtam rá rögtön.

- Beszéltem Alexával… és Louis-szal is… - mondta.

- Ne haragudj rá… ő csak segített. – mondtam neki hisz mégis csak mögötte találkoztam vele.

- Ahogy neked is, nekem is csak segített. – mondta kedvesen.

- Hhhhh… - nem sikerült, egyszerűen már megint nem.

- Nyugodtan… van időnk. – és már nem csak gyengéden simított ujjaival, hanem megragadva kezemet hagyta, hogy karjaiba omoljak háttal. Érezte ahogy szíve hevesen dobog mellkasában, ahogy bordáit majd átszakítva repül ki onnan mint egy sebes madár. De így sem érte el azt amit az én szívem érzett… egyszerűen megkergült ott bent.

És csak ott tartott, álltunk az ajtóban és tartott és mintha egy kisbaba lennék szinte ringatott a karjaiban.

- Én nem akarok várni… én nem akarok beszélni. – mondtam határozottan és minden bennem lévő akadályt felrúgva megfordultam miközben már szemem előtt lepergett hogy hogyan simítom majd meg ajkaimmal az övét, érintem meg apró gödröcskéit szája szélén de mikor azt a fordulatot megtettem egyszerűen nem volt ott. Eltűnt. Szemet becsuktam, majd kinyitottam. Széjjelnéztem egyszer, kétszer, sőt többször miközben ezt tettem de ő sehol nem volt… Tényleg eltűnt. Én viszont összerezzentem...