39. rész

Sziasztok! Tudok hihetetlen de mégis itt vagyok... nem hozok kifogásokat miért nem volt rész 2 hétig mert annak semmi értelme nem lenne. Nem volt és kész... a dolgok összejöttek, de a lényeg az hogy most van és remélem ennek örültök.. mert én nagyon, a rész minőségétől függetlenül. Jó olvasást! A többit rátok bízom :D Puszi Dorka

U.i.: KÖSZÖNÖM-KÖSZÖNÖM-KÖSZÖNÖM a rengeteg érdeklődést a blogom iránt (nem csak itt, de más netes felületen is) & a szép kerek 40 feliratkozót & és a tegnapi nap a 15.000(!!!!!!) oldalmegjelenítést átlépő pillanatot! Imádlak Titeket *-*

Habár el akartam szenderedni valahogy agyam nem támogatta ezt az ötletemet, pedig még a busz állandó zötykölődése is olyan volt mintha ringatnának, de nem. Úton a város felé az agyam folyamatos munkában volt nem engedve testemet egy percre sem pihenni, pörgött és kattogott és egy másodpercnyire sem engedte kitörölni emlékezetemből az arcát, melyet akkor vágott, amikor elmondtam, hogy eljövök. El kellett jönnöm, belül ezt erősen éreztem és hiába ajánlotta fel, hogy majd ő visszahoz, ezt nem engedhettem. Nem tehettem ezt vele sem, de magammal sem. Testemben az érzés, az erős vonzalom, ahogy rápillantottam a reggel minden egyes pillanatában ott volt jobban, mint valaha, de ezelőtt az érzelem előtt volt egy fal akkor is és most is, mely mindent elhomályosított és melytől abban a pillanatban minden értelmét vesztette. A csalódottság testemben hatalmas méreteket öltött, cselekedeteimet, gondolataimat átszőtte pókhálójával és aljasan átvette az irányítást felettem.

- Kedvesem… minden rendben? – egy puha érintést éreztem karomon, majd erre automatikusan kinyitottam a szememet, és hogyha szavakkal nem is, de talán a szemeimmel válaszolhatok. Ez az ötletem nem volt egy bölcs döntés… Szememen egy párás réteg ködösítette el tekintetemet, látni sem láttam teljesen élesen, de testemnek nem csak ez része küzdött ilyen problémákkal. Folyamatossá vált remegéssel és verejtékezéssel jelzi azt a külvilágnak, hogy nincsen minden rendben belül.

- Persze… - bólintottam és próbáltam az idős hölgyre úgy pillantani, hogy egy mosolyt is eleresztek, de ebből csak egy ügyetlen vicsorgást sikeredett ki.

- Mindjárt megérkezünk… - azt hiszem nem belemenve az állapotomba inkább ezzel próbálta folytatni a beszélgetést, de valahogy én annyira erre nem voltam képes.

- Köszönöm… - mondtam és leengedve az ülésből a lábamat kinyújtóztam egy kissé, ha el akarom hagyni ezt a széket, akkor valószínűleg a vérkeringésemre is szükség lesz a lábamban, ami ebben a pillanatban nagyon nem volt megtalálható ott.

Valójában viszont legszívesebben maradtam volna itt ezen a helyen és csak úgy utaztam volna a semmibe. Semmilyen céllal magam előtt, csendben az útnak szentelve gondolataimat tettem volna mindezt. Lehet, hogy így kellene tennem… felülni az első vonatra mely az állomásról indul és leszállni ott ahonnan már nem megy tovább, majd mindezt addig ismételni, míg azt nem érzem, hogy hazajöhetek. Vajon eljönne ez az idő?

- Kér egy kis sütit? – hiába vonakodtam a beszélgetéstől róla ez már annyira nem volt elmondható… szemeiben csillogott valami.

- Nem köszönöm. – ráztam fejemet és hátrasimítva hajamat próbáltam újra csurkába fogni azt. Bőrömön közben pedig azt éreztem mintha valaki nyakon öntött volna egy vödör vízzel… remélem, ha megérkezünk, akkor a változatosság kedvéért esni fog és talán az eső majd elmos rólam mindent, amire nincs szükségem. Kell valami, ami megtisztít.

- Ne szégyenlősködj… látom rajtad, hogy szeretnél. – tolta minél közelebb kis dobozkáját, ami lassan már az arcommal érintkezett.

- Persze… okés… - mentem bele és azt hiszem egyszerűbb lesz, ha megadom magam a félelmetes kis akaratos néninek, mielőtt vagy ő maga tömi, majd belém az egész dobozt mindenestül vagy én nem szólok neki úgy vissza, hogy talán azzal megbántom őt. Labilis voltam az emberekkel kapcsolatban, nem tudom ez által mik jöhettek volna ki nem feltétlen kulturáltan a számból… de jobb inkább előre félni és magakadályozni az otrombaságokat.

- Helyes… - mondta nagy boldogan mire én a doboz felé nyúlva kivettem belőle egy darab sütit és szám felé emelve abba helyeztem azt.

A hölgy végig árgus szemekkel figyelte tettemet, mintha valami reakcióra várt volna. De hát mire? A nagymamák génjeiben van a sütés, egyszerűen ők a süti sütés királynői nem tudom, hogy el tudják-e rontani az ilyen finomságokat. Akkor meg miért is néz…. – kérdeztem volna magamtól ezt, de kérdésem abban a pillanatban vált elavulttá, ahogy ráharaptam a puha tésztára melyből ez által számba áradt a sütike meglepetés hozzávalója. Ha nem tévedek színtiszta vodka volt a bónuszajándék. Úgy hiszem ez magyarázat lehet a nénike felhőtlen jókedvére, ki tudja.

- Kérsz még? – kérdezte bájos mosollyal mikor arcomról leolvasta, hogy bizony rájöttem a kis vicceskedésére, viszont válaszra nem várva már kezembe is adta a következő darabot. – persze hogy kérsz… - nyugtázta a saját maga által feltett kérdést.

Így esett meg az velem hogy éhgyomorra sikerült megennem közel egy vagonnyi vicces sütit… a nap érdekesebben már nem is folytatódhatott volna.

Hálát adtam az égnek, hogy a buszállomás és az Alexa kórháza között volt egy kis gyalogtáv ugyanis leszállva a buszról volt bennem egy kis löket és hát annak viszont el kellett onnan gyorsan tűnnie ezért inkább sétáltam. Arcomra hatalmas mosoly ült (a kis reggelim utóhatása) de belül mégis azt éreztem, hogy legszívesebben sikítanék… ehettem én vagy akár ihattam volna én bármit, ezt a mai nap reggelét nem igazán sikerült volna semminek sem kitörölnie belőlem. Egy bizonyos ideig semmiképpen sem…

Legalább az angol időjárásban nem kellett csalódnom, hiszen az első lépések után elkezdett szakadni az eső így elintézve azt, hogy külsőm még szebben nézzen ki. Reméltem azt, hogy az ez majd elmos, és talán kimos belőlem mindent, de rá kellett jönnöm, hogy nem szabad reménykednem butaságokban. Max egy agymosás jöhetne szóba jelen pillanatban. Vajon olyat vállal nekem valaki? Például egy mentalista vagy valaki jöhetne a csudajó kis ingájával és addig libegteti majd azt előttem, míg én jól nem leszek… már az is jó lenne, ha ezt elhitetné velem, megelégszek én azzal is komolyan. A végtelen ideig tartó vonatozás után ez a második számú briliáns ötletem.

- A telefonja… hallja a telefonja. – szólt rám egy járókelő az utcán ugyanis meglehet, hogy percek óta egy buszmegálló falának dőlve merültem gondolataimba. Kellett az úton egy kis pihenő, és hát annyira másvilágban jártam, hogy nem igazán hallottam kusza gondolataimon kívül semmi mást.

- Kedvesebben nem is lehetett volna. – néztem rá undokan majd zsebembe nyúlva felé virítottam egy kínos mosolyt és folytattam az utamat az esőben. – haló?  - erőm nem lett volna a képernyőre tekinteni, de rájöttem, hogy ez egy elég buta ötlet olt ugyanis volt olyan, akivel most nem szívesen folytattam volna beszélgetést, egyszerűen nem bírtam volna ki.

- Maisy? – kérdezett vissza egy hang a vonal túlsó végéről. Hangjának kellemes, barátságos csengése elárulta a személy mivoltát. Louis volt az.

- Engem hívtál… nem? – kérdeztem tőle vissza és elmosolyodva megráztam a fejemet.

- Nem tudod, miért van kikapcsolva Harry telefonja? Próbálom elérni, de egyszerűen lehetetlen. – magyarázta, és ahogy kimondta a nevét bennem mintha megállt volna az ütő. Éreztem a hirtelen, de annál erősebb nyilallást a mellkasomban melyet a neve kiejtése okozott, lábam gyökeret vert ekkor a földbe és a járda kellős közepén gondolta azt, hogy nem megy onnan tovább bármennyire is kényszeríteni akartam én őt. – nem tudnád odaadni neki most? – kérdezte és azt hiszem az eső monoton esése elnyomta levegőért kapkodó tüdőm hangját így nem vett észre semmit sem.

- Nem Louis… sajnálom. – tiltakoztam kérdése ellen erősebben, is mint kellett volna.

- Maisy… minden okés? – kérdezte.

- Nem… kicsit sem. – válaszom túlontúl őszintére sikeredett majd a beszélgetésből automatikus menekülő reakcióm következett ez után ugyanis könnyen szétnyomva a telefonom hátulját szedtem azt darabokra ezzel megakadályozva azt, hogy még egyszer megszólaljon… szabadságra küldtem a drágát. Magammal nem tehetném ugyanezt? Kezdtem érezni, hogy lassan de biztosan megtelik, a láda melybe vele vagyok zárva, és ha ez bekövetkezik, akkor nem lesz több levegőm és megfulladok. Saját magamtól.

- Megindulna már vagy úgy gondolta, hogy úttorlaszt játszik? – hallottam egy hangot mögülem. Megőrültek az emberek ma? Front van vagy mi? Állandósult front… biztos ez van a levegőben.

Válaszra sem méltatva indultam meg előre és lépéseimet is egyre szaporábbá téve igyekeztem a kórházba ahol olyanokat akartam találni, akivel végre beszélhetek. Muszáj volt… egyszerűen muszáj. Tanultam a korábbi esetekből, történtek már velem korábban érdekes dolgok és a hónapokig tartó lélekbúváros beszélgetések elérték a céljukat… ha valami nyomja a lelkemet és érzem, hogy mindjárt eláraszt, egy ár melyből nem szabadulok, akkor beszélnem kell valakivel… ösztönös tetteim vitték lábamat ez által a kórház felé. A biztos pontom, Alexa ott várt rám… vagyis én azt hittem.

Belépve az épületbe közel sem keltettem akkora feltűnést, mint amire számítottam. Nem én vagyok az egyetlen, aki csurom vizesen érkezett meg ide, erre számíthattam volna. Már szinte belém ivódott, hogy merre is kell mennem így akár csukott szemmel is megtettem volna hibátlanul az utat a liftig, onnan az emeletéig majd ott is tovább a szobájáig… na, jó azért mondjuk mégiscsak nyitott szemekkel tettem meg mindezt, de az út végén hiába nyitogattam egyre jobban és jobban a szememet a szobában nem volt senki. De tényleg… üres volt az ágy, az asztalon friss virágok egy lélek sem volt a környéken.

Nem tudom miért, de hirtelen egy olyan szívroham közeli állapotba kerültem gondolva a legrosszabbra hogy szabályszerűen éreztem, ahogy térdeimből megy ki szépen lassan az erő és elveszítem az egyensúlyomat…

- Óvatosan, óvatosan. – kapott el hátulról valaki ezzel megakadályozva, hogy az üvegfalnak esve akár összetörjem azt és ez által magamat is. – ma reggel elengedték… - hallottam továbbra is a hangot és szavainak jelentése többet jelentett nekem most, mint bármi más.

- Louis? – csak ennyit bírtam kinyögni és éreztem, ahogy továbbra is tart és próbál egyenesbe hozni ugyanis a lábam még mindig nem akart engedelmeskedni nekem.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha leülnél egy kicsikét… - mondta és ezzel egészen az ajtó előtt lévő kanapéig támogatott, ahogy hagyta, hogy hátradűlve felfogjam mindazt, amit mondott és visszaállítsam szívem dübögését a közel normálisra. Ha egy pillanatra is, de összeomlott belőlem a világ a félelem miatt, a lehetséges opció miatt, ami ott lebegett a szemem előtt.

- Te mit keresel itt? – egészen érthetően sikerült kimondanom ezt a kérdésemet.

- Az most itt mindegy… - ezzel itt szerintem ő lezártnak tekintette a témát én viszont annyira nem.

- Ő küldött rám? – talán kicsit nyers volt a stílusom, amivel viszont nem volt szándékomban megbántani.

- Nem beszéltem vele… - nézett mélyen a szemeimbe. – viszont Gemmával és veled sikerült… a dolgokat, ha nem is világosan összepakoltam egyedül. – mondta minden megvetés, minden bunkóság nélkül. Mondhatni együtt érzően.

- Mennyire haragszik rám? – első kérdésem volt ez.

- Nem kell aggódnod… Styles csaj ő, okos… megérti majd. – az hogy konkrétan úgy jöttem el onnan szinte kapkodva össze cuccomat, hogy egyedül csak Anne-nel sikerült összetalálkoznom és hogy nem köszöntem el senkitől főleg nem az ünnepelttől ez azért egy kicsit mégiscsak frusztrált. Történhetett bármi is az emberség és a neveltetés bennem maradt még.

- Sajnálom. – és ezzel viszont én zártam le ezt a témát.

- Nem kérsz egy pohár vizet esetleg? – kérdezte segítőkészen, aggódóan mire én felnevettem. – most mi van? – nem értette viselkedésemet.

- Kaptam egy dézsával belőle… szerinted szükségem van még egy pohárra is? – mutattam magamra és hát enyhén ázott ruhámra.

- Jogos… - fogta meg a fejét és ő is elnevette magát. – jól sejtem, hogy szükséged van egy fuvarra? – állt fel előttem és felém nyújtotta kezét.

- Szívesen sétálok. – mondtam egyszerűen.

- És gondolom a tüdőgyulladást is szívesen fogadod majd. Amúgy meg a fuvar az mégsem kérdés volt hanem… kijelentés. – mondta és ezúttal elragadta tőlem a táskámat és vállára csapta azt majd kezemet megfogva engem is felhúzott és átkarolva hátamat indult el előre.

- Köszönöm… - mondtam neki és fejemet ösztönösen hajtottam vállára.

- Említésre sem méltó…

- Itt merre is forduljak? – kérdezte mikor már az eltévedési esete után fejemhez kaptam és segítettem neki a lakásomig eljutni. Beszállva a kocsiba kicsit olyan elbambulásba estem és azon kívül, hogy elmondtam neki a címemet nem igazán beszéltem vele és ennek az lett a következménye, hogy egy a város teljesen másik negyedében kötöttünk ki. Ezt a helyzetet próbáltam most korrigálni átvéve a GPS szerepét.

- Jobbra… - mondtam és próbáltam kommunikáció képes szintre emelni magamat, ha már ő vállalta a fuvarozásomat. Csinálhatna millió meg egy más dolgot is, de ő itt van és nem kérdezve semmit segít nekem… egyre jobban kezdem érezni, hogy miért Ő a legjobb barátja.

- Igenis… - bólintott, és ahogy lefordult abban a pillanatban csördült meg a telefonja előtte a kihangosítóba helyezve. Mindezzel talán addig nem is lett volna probléma és nem is érintett volna nagyon, ha a képernyőn nem az Ő neve jelenik meg és nem Róla egy kép díszeleg ott. De így volt és az én gyomrom ez által ököl nagyságúra ugrott össze, miközben állkapcsom is erőteljesen feszült meg.

- Majd visszahívom később… - mondta anélkül, hogy felém pillantott volna.

- Vedd fel, nyugodtan. – mondtam és lehunyva a szememet próbáltam a képét kitörölni a tudatomból. Legalábbis ebben a pillanatban.

- Biztos vagy Te ebben? – kérdezte ekkor viszont már hangjából éreztem, hogy felém fordult habár szemhéjaim még mindig lehunyva pihentek szemeimen.

- Vedd fel. – bólintottam és uralkodva magamon próbáltam minden máson gondolkodni csak nem rajta. Még szerencse hogy ez ilyen könnyű dolog. Ja, nem… max egy párhuzamos univerzumban működnek így a dolgok, ebben az én kis univerzumban minden úgy történik, ahogy nem kellene.

- Kerestél… - hallottam meg hangját a vonal túloldaláról. Habár nem akartam odafigyelni mély hangjának felcsendülése ököl nagyságú gyomromból csinált egy dió nagyságút.

- Igen… csak kérdezni akartam, hogy mikor jössz vissza. – elég diplomatikus mondat volt ez, konkrétan semmi információval vegyítve.

- Hm… nem tudom. Fogalmam sincs. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy gondoltam… - hangja olyan fáradt volt, megtört. Gyomrom után most már a szívem is méretet kezdett váltani ezzel pedig engem is kisebbé és kisebbé összenyomva.

- Jól vagy? – kérdezte. Nem többes számba kérdezve, nevemet nem említve tette ezt próbált semleges maradni. Éreztem, hogy nem akarja, hogy kellemetlenül érezzem magam, de ez sajnos nem rajta múlik… agyam és lelkem már teljesen összezavarodott így nekik teljesen mindegy ki mit akar, engem is nagyívből kihagynak a dolgaim irányításából.

- Maisy visszament a városba… meglehet, hogy ezúttal nagyon elcsesztem az egészet. – válaszolta, és ahogy Tőle hallottam a nevemet bennem minden összeroppant. Erre így nem számítottam pedig logikusnak tűnhetett volna, hogy a legjobb barátjával ilyet megoszt… én hülye erre nem gondoltam.

- Louis állj meg itt. Ki kell szállnom. – jelentettem ki határozottan és éreztem, hogy pánik kezd uralkodni rajtam és mintha egy instant klausztrofóbia is csatlakozna hozzá. Szuper.

- Maisy? – tisztán éreztem még ily távolból is hogy hangja beleremegett nevembe.

- Itt nem tudok. – nézett rám bocsánatkérően én pedig csak próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy ő hallhat minket.

- Maisy? – csak nevemet ismételte el még egyszer, de én már ettől is csak mélyebben éreztem magam a gödörben melyet magamnak ástam képzeleteimben.

- Jól van… Nézd csak… - és ezzel lecsapva az egyetlen egy szabad parkolóra a közelben beállította oda kocsiját és én ezzel a cselekedetével párhuzamosan téptem fel az ajtót és szinte ugrottam ki az anyósülésről.

- Sajnálom. – mondtam neki és ezzel becsaptam az ajtót és próbáltam úgy ellépkedni a lépcsőig, hogy előtte nem csuklik össze lábam és adja fel a szolgálatot.

Szinte lehulltam a lépcsőre egyenesen egy jókora tócsába, de hát ez már fel sem tűnt nekem, mindenemből csurgott már a víz és magamat is kezdtem úgy érezni mintha kifacsartak volna és most a semmibe csöpörögnék. Próbálva felemelni fejemet néztem széjjel és fedeztem fel azt, amit eddig nem. Itthon voltam, konkrétan a lakásom előtti lépcsőre sikeredett leülni, úgy hogy azt az előbb észre sem vettem. Ennyit rólam. Az ülésben kiegyenesedve fejemet is megemelve láttam hogy Louis még mindig vele beszél, de mivel nem vagyok a szájról olvasás tudományának doktora és valójában nem is érdekel annyira a dolog próbáltam arra terelni a gondolataimat hogy minden bizonnyal pillanatokon belül megkapom a táskámat benne cuccaimmal és legfőbbképpen a kulcsommal mely utat nyit a házhoz ahol próbálhatom majd lenyugtatni i magamat legalább annyira hogy képes legyek beszélni Alexával és elmondani neki hogy az egyetlen ember akire most szükségem van az Ő.

- Nem kellett volna itt várnod rám… - két törülközőbe csomagolva magamat léptem ki a fürdőből.

- Nyugi nem voltam egyedül… - mondta mosolyogva majd a helyiség túloldalára mutatott ahol Adam mellett Alexa is állt és bátorítóan mosolygott felém.

Szó nélkül léptem oda hozzá és konkrétan nyakába omlottam, mintha évezredek óta nem láttam volna. Mondjuk, úgy hogy valójában nem ez volt a helyzet… mondjuk. De azt hiszem ezt valamiért ő is sejtette.

- Máris vissza akarsz küldeni a kórházba? – kérdezte nevetve mire elengedtem szoros ölelésemből. – köszönöm, hogy hagytál épp bordámat… talán szükségem lesz majd rájuk. – csak olyan Alexa felfogásban adta elő a dolgokat.

- Na, azt hiszem, én most megyek… - lépett közelebb Louis hozzám.

- Nem szükséges… - mondtam neki, tényleg így gondoltam.

- De meglehet, hogy mégis jól jönne… - Adam is bekapcsolódott a beszélgetésbe nem éppen a barátságos stílusban, mondhatni, hogy inkább nyers volt.

- Neki ehhez semmi köze… - mondtam bátyámra nézve.

- Nézz magadra és utána mondd ezt… - mintha teljesen elbeszélve egymás mellett hagynák el a mondatok a szánkat. Ő beszél Róla, én pedig Louis-ról… csodálatos.

- Louis nem tett semmit, rosszat. Legnagyobb bűne hogy hazahozott és ezzel elkerülte, hogy begyűjtsek magamnak egy kis tüdőgyulladást… - mondtam és az én beszélgetésembe próbáltam belehúzni őt.

- Tök mindegy… jóban van azzal a birkával, aki miatt megint úgy nézel ki, mint egy rongy. Teljesen mindegy hogy ő éppen mit tett vagy mit nem… ismeri és nekem ez éppen elég. – hát nem egészen volt kedves. Nyers volt elég rendesen.

- Fejezd be… nem tudsz semmit. – ráztam a fejemet és próbáltam kulturált kereteken belül tartani a beszélgetésünket.

- Nem kell védened… - vágta rá.

- Louis… azt hiszem tényleg jobb lesz, ha mész. – lépett hozzá Alexa.

- Veled minden rendben lesz? – kérdezte felém pillantva kedves kék szemeivel az enyémeket keresve.

- Persze… - bólintottam.

- Nem… nem lesz… nézz már rá. – Adam nagyon nem akarta abbahagyni.

- Téged ugyan ki kérdezett? – kérdezte felé sem pillantva Louis ugyanis még mindig engem nézett. – vigyázz magadra!- mondta és végigsimította karomat.

- Kikísérlek… - mondtam és az ajtó felé kezdtem lépkedni vele együtt. – nyugi… ezt valahogy elintézzük mi. – mondtam és a mi alatt a mellettem álló Alexára és rám gondoltam.

- Csak okosan… - mondta és kilépve az ajtón gyorsan szedve a lépcsőket tűnt el szemünk elől.

Bezárva az ajtót az ajtónál álltam még néhány pillanatig szót sem szólva, viszont a kilincs az még mindig a kezemben volt.

- Tudod mit Adam? – fordultam felé. – jobb lenne, ha most te is mennél… - nyitottam ki neki tágasra az ajtót és mutattam az utat. – egyszerre egy dologra akarok koncentrálni… magamra. Nem hiányzik most ennél nagyobb gond is a nyakamba… majd hívlak.. ígérem. – és elképedt arcával szembenézve vártam, hogy kilépjen, és ez által becsaphassam mögötte az ajtót.

- Készítek valami nyugtató teát… - fordult meg Alexa fejében és már el is indult a konyha felé.

- Max egy hektoliter segítene rajtam… de azért próbálkozásnak jó lesz. – mondtam és néhányat lépve bezuhantam a kanapémra.

Ott éreztem úgy, hogy most akkor vége. Mondhatom és kiadhatom magamból mindazt, amit akarok. De abban a s zent pillanatban mintha mégsem tudtam volna, hogy mit is kell mondanom. Totálisan összezavarodtam és nem értettem gondolataimat, mintha egy másik teljesen ismeretlen nyelven íródtak volna. Az újabb pánikérzetet ezt kezdte el előhúzni nálam.

- Csak szépen sorjában… van időnk. – mondta Alexa és letette mellém az asztalra a bögrémet.

- Fogalmam sincs mi történt… visszajött az a pánikfélelemmel telt rémálmom. – mondtam neki és szememre téve tenyeremet próbáltam nyugtatni magamat.

- A mindenki halott verzió? – kérdezte.

- Kiegészülve a segítségért felszólaló Vele és egy menyasszonnyal… akinek nem láttam az arcát, de mégis oly különös érzést keltett bennem. – mondtam el az egészet.

- Láttad az arcát? – kérdezte.

- Nem… hátulról láttam őt, de a fejét így is fátyol takarta. – mondtam. – de ez valahogy egy olyan erős löketet adott a gondolataimnak, hogy reggelre teljesen összeállt a kép.

- Arra gondolsz, hogy a Göndör segíteni akart neked azzal, hogy elvisz hozzájuk, csakhogy megmutassa mennyire is fontos a család az ember számára, és hogy éreztesse veled, hogy Ő ott van veled, bármiben? – kérdezte visszautasítást nem tűrő hangon.

- Tudtam, hogy benne voltál az egészben. – ültem fel és így vele szembe kerültem. – mondjuk, e nem fogok meglepődni, Ti ketten mintha össze lennétek kötve a védelmezésem érdekében… és tudod, mit ez akaszt ki a legjobban. – néztem mélyen a szemébe.

- Gondolkodtál már azon, hogy az emberek azért vannak egymás körül, hogy segítsenek a másiknak? Van, aki jobban igényli… van, aki nem. És van az a kategória, aki igényelné, de nem képes elfogadni… - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Nem képes elfogadni, mert nincs szüksége rá… - mondtam neki.

- Sosem fogod megérteni… - rázta a fejét. – ezért jöttél el, mert rájöttél, hogy segíteni akart neked? – folytatta saját gondolatmenetét.

- Ne akarja senki se irányítani helyettem az életemet… elég idős vagyok én hozzá, hogy eldöntsem, mit akarok.

- Na, ne mondd… - forgatta a szemeit, előszeretettel szórakozik rajtam ő is.

- Ezért megyek el az esküvőre… - mondtam ki határozottan és ekkor konkrétan láttam, ahogy megakad a korty a torkán és erős fulladozásba kezdett. Én meg csak néztem, ahogy szenved magának… egy kicsikét megérdemelte úgy őszintén.

- Köszönöm a segítséget. – bólintott kedvesen miután rájött, hogy nem fulladt meg és hogy nem is fog a jövőben sem úgy tenni. – hogy mi? – szegezte nekem a kérdést.

- Elmegyek, hogy lezárjam ezt az egész mizériát. Pontot akarok tenni a dolog végére, nincs szükségem felesleges agybajra. Mindezt kulturált módon akarom tenni.

- Micsoda? – kérdezett vissza mintha nem hallana.

- Néha az ember elveszít valakit, helyette kap egy másikat. Ez történt itt is… Őszintén fogok vele beszélni, kulturált módon, mert talán megérdemli. Ő azt én meg a lezárást. – fejtettem ki tervemet.

- Ennek nem lesz jó vége… - mondta és arcán végigsuhant egy kétkedő kifejezés.

- Nem fogok jelenetet rendezni. – jelentettem ki.

- Én nem ettől félek…