"Epilógus" - Welcome to New York

Welcome to New York
It's been waiting for you
Welcome to New York

(Taylor Swift)

Úgy 48 órája lehettem New York-ban… ennek valószínűleg több, mint a fele azzal ment el, hogy az időátállást megszokjam, az első pár óra alvás után érkezésem után úgy kóvályogtam, mint valami mérgezett légy a fény körül. Kegyetlen volt. Talán most így a második nap hajnalában talán elhiszem azt, hogy tényleg itt vagyok… valóságosan, teljes egészemben. Lassan sétáltam a hotel ablakához, s úgy figyeltem, ahogy a sosem alvó város még élénkebb lesz így hétfő reggel… visszatér utcáira az őrület, a hét kezdésnek köszönhetően valahogy még durvábban, erőteljesebben.

- New York-ba költözöm. – el sem hiszem, hogy ezt így kimondtam. Első alkalom volt, hogy az én számat is elhagyta ez a mondat. A Simon, Carl kettős abban a pillanatban levonta a következtetéseket, mikor visszaértem a házunkba azon a napon. Ott vártak rám, s míg vártak addig pedig édesanyám vendégül látta őket, mint a világ legjobb házigazdája… valójában szerintem az is volt. A legjobb.

- New York-ba? – kérdezett vissza barátnőm, s szélesebbre tárta ajtójukat, hogy be is mehessek rajta… nem tudtam mozdulni, nem igen vitt rá a lélek. – Azért ennyire ne lelkesedj a dologért… - vélhetően ő is észrevette, hogy mennyire boldog voltam a dologtól… valahol a távoli jövőben biztosan el fogom fogadni, de ott abban a pillanatokban valahogy valami nagyon erős szorította a torkomat, s nem hagyott lélegezni, nem hagyott létezni sem. – Khara… Khara… mi történt? Édes istenem… - gurult lábamhoz rögtön, s rájött nem megy az, hogy én belépjek házába. Az ajtófélfának dőlve csúsztam le annak mentén, s így majdhogynem egy vonalba került arcunk. Sokkal jobban esett így lenni, sokkal biztonságosabbnak találtam.

- Egyedül megyek. – próbáltam a szemébe nézni… a könnyekkel díszített látásom nem egészen engedte látni őt, egészen elhomályosodott képe előttem. Viszont valamiféle kínos, fájdalmas mosolyt mégis sikerült összeszednem, s ezzel egy időben töröltem meg a szememet is. Talán kicsit piros volt… talán nagyon piros volt.

- Harry? – kérdezett vissza, s látta, hogy nem ez volt a legokosabb kérdése.

- Egyedül, egyedül megyek… teljesen egyedül…

Megrázva a fejemet feledni akartam a történteket, valamilyen szinten fátylat borítani rájuk… s ahogy a város forgalmának ütemébe feledkeztem annak dobbanásai kezdték testemet megtölteni. Az egyik érzés törli a másikat… vagyis legalábbis próbálja kevésbé katasztrofálisabbá tenni.

Szavakkal leírhatatlanul hiányzott Ő, úgy, mint még soha senki… soha senki iránt nem éreztem még semmi ilyen intenzív dolgot, s most, hogy megtettem… eltűnt. Egy világot szakított ki belőlem… s mindezt nem szándékosan tette, úgy cselekedett, ahogy a szíve diktálta… a legjobbat akarta nekem. S hiába erőlködtem, nem hallott meg engem… nem volt esélyem szembeszállni vele.

„ Könnyebb lesz egy idő után. Élvezd azt, mit megadott neked a világ. Fiatal vagy.” – édesanyám szavai járkáltak a fejemben, újra és újra. Felsőm zsebébe nyúlva egy papírkát találtam, amit talán korában a repülőn tettem oda. „Ne aggódj… légy boldog!” – firkálgattam egy lapra az úton, s az óta is ott őriztem a zsebemben azt emlékeztető jelleggel.

Akartam, hogy jobb legyen… napok óta küzdöttem érte, s talán a mai reggel volt az, amikor kezdtem is hinni benne. Két hét után először ébredtem igazi könnyedséggel, rémálmokkal fűszerezett éjszaka nélkül. Valóban felemelő érzés volt.

Az óra alig ütött még hat órát, de én már talpon voltam. A hotelszobámban voltam még egyelőre, mert lakásommal még egy-két elintézni volt tekintve, hogy valamelyik jövőbeli szomszédomnál csőtörés volt nem igazán volt megoldható az azonnali beköltözésem… nem bántam, legalább a város ritmusára helyezhettem addig is magamat.

Nem igen léptem ki nagyon a hotelből eddig a pillanatig, de most változtatni akartam rajta. Reggel talán még annyira nem nyomja az iszonyatosan hőséget felfele az aszfalt az arcomba.

Nyakamba kapva táskámat indultam meg felfedezni a környéket, legalább egy kávé, s valamiféle reggeli érdekében… a gyomrom jelzett, hogy ő ugyan még létezik, s szeretne elégedett lenni… legalább egy croisanttal és egy bödön kávéval. Szerencsére itt minden sarkon találok egy elfogadható kávézót, szóval ezen vágyam nem tűnt teljesíthetetlennek.

- Miss Clayton… a kocsija már kint várja. A további csomagjai is megérkeztek, úgy értesítettek róla, hogy lakásában mindent elhelyeztek. – visszaérkezésemkor a szálloda recepciósa fogadott ezzel az üzenettel.

- Nagyon szépen köszönöm, Fred. – bólintottam, s egészen jó kedvvel indultam meg a lift irányába. Részben kirázott a hideg, részben pedig izgatottá is váltam. Életemben először egyedül fogok lakni egy lakásban… egyes egyedül. Ráadásul teszem mindezt a világ egyik legnagyobb, de legszerethetőbb metropolisában… nem biztos, hogy elhiszem. Hozzá kell szoknom, meg kell értetnem minden egyes porcikámmal, hogy én tényleg itt vagyok. Egyedül… talán ez a nehezebbik része az egésznek.

Az elmúlt fél évben rengeteg olyan dolog történt velem, amire soha nem számítottam volna. Központban kezeltek… kigyógyultam, s nem estem vissza… modellkedni kezdtem, divatházakat népszerűsítettem… csak úgy belecsöppentem egy ismeretlen világba, mely tárt karokkal fogadott, s úgy látszik nem akart elengedni. Szorított magához, szippantott egyre mélyebbre. Hihetetlen.

- Áúúúú… - sikkantottam fel, mikor magamba csíptem sokadik alkalommal is az elmúlt időszakban. - … jól vagyok, minden rendben. – mosolyodtam a liftes fiúra, ki furán méregette tevékenységemet, ráhagytam.

A lakásom meglepően jó helyen volt, egészen csodálkozva figyeltem, hogy hova is vitt a taxim. Egész testemet kezdte saját irányítása alá vonni a város, kezdtem igazán megkedvelni az ittlétemet, pedig még nem is tettem le az asztalra most semmit.

- Örülök, hogy újra találkozhatunk. – ahogy megérkeztem a helyre, s kiszálltam a sárga taximból Carl fogadott. Az a Carl.

- Carl… - valamiféle mosolyt próbáltam feléje mutatni. Nem egészen tudtam, hogyan is kellene viszonyulnom hozzá. Egyrészről ő valamiféle ördögi személyiség volt, aki a boldog állóvizet felkavarta nálam, de másrészt pedig mégis valami nagy dologgal is kiegészítette az életemet. Új kapukat nyitott előttem.

- Személyesen akartam átadni számodra a lakásod kulcsait, megbizonyosodva arról, hogy minden a legnagyobb rendben lesz veled. – mondta, s maga előtt mutatva az utat kérte, hogy haladjak előre. – Üdvözlöm Tom!- bólintott oda a portás pultja felé. Portásom is van, wow.

- Üdvözlöm uram! Kisasszony! – mosolyodott el érkezésemre barátságosan.

- A lakásod a legfelső emeleten, a tízediken lesz… remélem nem bánod. Egészen szép a kilátás már onnan is. – mondta, s bekísért a liftbe ekkor.

- Ugyan… miért bánnám? – nevettem el magam… úgy igazán.

- Örülök, hogy mosolyogni látlak végre. Hidd el szeretni fogod ezt az egészet… holnap ismételten érted jövök, s bemutatunk a többieknek, illetve az iskolába is beviszünk, hogy felvedd azt a minimális számú óráidat… remélem ez megfelel neked így. – mondta, s ekkor már fent is voltunk, a legfelső emeleten, az én emeletemen.

- Megfelel-e? – nem igazán hittem el, hogy komolyan kérdezi azt, amit kérdez.

- Nyugi… nem minden nap lesz ilyen, csak úgy gondoltam tekintve, hogy egyedül jöttél segítünk az elején kicsit beilleszkedni, s társaságot biztosítunk… ha nem bánod. – vékony mosolyt húzott ajkaira, majd megállt egy ajtó előtt.

- Nem. – ráztam a fejemet, s álltam a pillantásait. Engem figyelt szüntelenül… kirázott tőle a hideg. – ez lenne az? – kopogtattam meg az ajtómat.

- Ez. – bólintott, s átadta a kezembe a kulcsokat, majd hagyta, hogy én tegyem meg az első mozdulatokat… s ahogy ez sikerült örömmel, s talán egy kicsit félve tártam szélesre a kinyíló ajtót.

A hely egy hatalmas nagy régen talán kiállító terem lehetett, amit mostanra átalakítottak lakássá… eszméletlen méretei voltak, az egész igen fényes volt az ablakoknak köszönhetően. Bámulatosan magába bolondító.

- A cuccaid már bent várnak… ha valamire szükséged lenne még… szólj, a számom itt van. – s egy kis kártyácskát nyújtott át nekem. Öntudatlanul vettem el tőle azt.

- Oké. – nem igazán figyeltem már rá, csak inkább apró lépteket téve befele kezdtem a helyet felmérni.

- Ha gondolod, s lenne, kedved valamelyik nap megihatnánk egy kávét… szívesen körbevezetlek a város kihagyhatatlan helyein. – ajánlotta fel… azt hiszem ez volt a pillanat, amikor randira hívott. Felettébb fura volt.

- Öhhhm… most randira hívsz? – pördültem tengelyen körül kicsit.

- Randira? Talán? – mosolyodott el bátortalanul az ajtófélfának dőlve, ennyit a fiatal üzletember imázsnak.

- Nem randizok. – jelentettem ki egyszerűen.

- Akkor legyen munkamegbeszélés. – csettintett… látta, hogy ez sokkal barátságosabb megnevezés már számomra.

- Lehet róla szó. – s ismételten hátat fordítottam neki vállamat megrántva, majd ledobva a kanapéra táskámat fedeztem fel az új helyemet. Lenyűgözött.

- Azt hiszem, te most elleszel egy ideig… ha valami kellene… - kezdett bele a búcsúzkodásba.

- … akkor hívlak. Persze, persze. – magyaráztam, s örömmel fogadtam azt, mikor az ajtóm záródott. Elment… csakis én voltam ott.

Tágas hely volt ez, bebútorozva, téglafalakkal körbevéve. Az egész hely egybe volt nyitva, egyedül a magaslaton lévő feltételezem hálószoba volt az, ami falakkal volt körbevéve, de még azon is voltak ablakok, melyek a magasból a nappalira néztek. Csodás volt. Úgy jártam körbe ezt az új helyet, mintha ember először járna itt… minden zegzugot próbáltam megjegyezni magamnak… kihúztam minden fiókot, benéztem minden mögé. Ismerni akartam… végülis az én helyem lesz, vagy mi a fene.

A hatalmas terasz korlátainak dőltem, s csodáltam a várost, miután azt hiszem egészen felmértem a terepet… dobozaimhoz még egyelőre nem nyúltam, de tudtam azoknak is eljön hamarosan az ideje… például most. Csakhogy ekkor csengettek.

- Ki a fene? – motyogtam magamban, s az ajtó felé kezdtem lépkedni, miközben a konyhapultról felkaptam azt a fánkot, mit még reggel vettem… kezdtem újra éhes lenni. – Biztos Carl… már megint. – beszéltem magamban… reménykedtem azért, hogy ezt azért el fogom hagyni… mármint a saját magamhoz beszélést, nem mintha nem lenne jó társaság de akkor is… nem fogok ismét diliházba kerülni. Nem.

Vagy mégis. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtómat a fánk automatikusan esett ki a kezemből, s falat mi számban volt cigányútra tévedt torkomban… merthogy aki ott állt előttem, az Ő volt. Ő Ő.

Farmer térdnadrágban, fehér pólójában, s napszemüvegjében állt ott teljes egészében. Hajába piros kendő volt kötve… vállán pedig egy táska, s mögötte további két bőrönd pihent, s hóna alatt pedig egy kép… a kép mit tőlem kapott. Azon nyomban csaptam be az ajtómat, szó nélkül tettem ezt.

- Képzelődök… - motyogtam magamnak. Éreztem, hogy egész testemben remegni kezdek. Két hete nem láttam, úgy kb. egyáltalán sehogy sem, és akkor most, hogy beköltözök az új helyemre millió meg egy kilométerre tőle elkezdek képzelődni róla… nem lesz ez így jó.

- Tévedsz. Nem képzelődsz. – hallatta hangját… bátortalanul nyitottam újra az ajtót, meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nincs itt. Nem lehet itt.

- Te… - ezen aprócska szóba is beleremegett a hangom. Le voltam sokkolódva.

- Én… - tolta fel feje tetejére a szemüvegét, s engedte így láttatni a gyönyörűszép zöld gyémántjait az arcán. - … úgy hallottam, hogy valaki költözik ma ide… azt is hallottam, hogy elég nagy ez a hely két ember számára is…- tartotta a tisztes távolságot, s Ő is legalább annyira mozdulatlan volt, mint én… szinte szabályszerűen visszatartottam a lélegzetemet.

- Mi? – csúszott ki a számon.

- Reméltem hajlandó leszel megosztani velem a lakásod… legutóbb, mintha említettél volna olyasmit, hogy hajlandó vagy velem összeköltözni. – óvatosan adagolt a szavakat, láttam arcán azt, hogy mindent jó előre kigondolt… no és vajon van-e olyan opciója, miszerint én mindjárt összeesek, s helyben szörnyethalok? Hmmm?

- Összeköltözni? – eddig a pillanatig az ajtót támasztottam bal kezemmel, de most valahogy az leesett onnan magam mellé.

- Összeköltözni. – bólintott. – azt hiszed, hogy ilyen egyszerűen elengedtelek volna drága Khara? – apró lépést tett annak érdekében, hogy leküzdje a kettőnk közötti távolságot, de csak nagyon okosan tette mindezt. – azt hiszed, hogy annyiban hagytam volna az egészet? Tévedsz… - rázta a fejét, s ekkor volt az, hogy megragadta a derekamat, s magához rántott. Nem tudtam hirtelen mit reagálni… nem hittem a szememnek, a fülemnek, de még a testemnek sem. Leblokkoltam.

- Mi? – dadogtam, be kellett hunyni szemeimet, egyszerűen nem bírtam elviselni látványát.

- Sosem egyeztél volna bele abba, hogy kezdettől fogva jöjjek veled… tudom jól. – mondta, s az ajtófélfának fordítva könnyedén engedte annak át tartásomat, majd kezét ezzel párhuzamos időben húzta arcomra. – Kellett egy idő amíg minden lecsillapodik körülöttünk, s jogosnak érezném azt is, ha legszívesebben most úgy Khara-san felpofoznál… de most itt vagyok… s nincs az isten, aki elküldene innen mellőled… még te sem vagy képes erre. Megoldunk mindent… innen. Az új lakásunkból, az új otthonunkból. A közös jövőnk helyszínéről. – mondta, s a szavakat szinte már ajkamra lehelte. Újra az az édes érzés kerített hatalmába… úgy hiányzott ez, nagyon hiányzott.

- Hát akkor nem engedsz el? – nyitottam ki szememet, s néztem vele szembe. Pislogni sem mertem, de éreztem, ahogy a könnyek megjelennek arcomon. Előbbi szavaimmal minden haragot kitörölt belőlem… pedig dühös voltam rá nagyon… napokig… s az lassan kezdett enyhülni. Enyhült, de el nem tűnt. Cselekedetei akkor bántottak, s mégis valahogy a javamat szolgálták… igazán keserédesek voltak.

- Sosem engednélek el Khara… soha…

Sziasztok! Én már azelőtt tudtam, hogy lesz ez a rész, ez az epilógus, mikor megterveztem az egészét végét a dolognak, s akkor is tudtam, mikor ti rákérdeztetek, s mikor ti oly szomorúak voltatok a vége miatt… de én szándékosan tettem ezt veletek. Egyszerűen akartam, hogy kiakadjatok. Tudom, gonosz vagyok. Az érzelmi hullámvasutat először leengedtem, majd felvezettem a csillagokba… remélem azért nem öltök meg annyira! Tudjátok szeretés van! Imádlak Titeket! Köszönöm, hogy itt voltatok velem, a mindeneim vagytok! Puszi Dorka