LXI. - Come back... be here (Az utolsó rész)

Sziasztok! Elérkezett ám ez a pillanat is, amikor is a második blogomat is lezárom az utolsó résszel.. az igazság az, hogy nem igazán hiszek magamnak sem, hogy ennek is vége lett. Komolyan mondom. Elképesztőek vagytok, s eszméletlenül hálás vagyok nektek, hogy ez alatt az út alatt is itt voltatok nekem, s velem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. A kedves szavakat, a véleményeket, a segítséget. Mindent! Imádlak Titeket! Jó olvasást hát akkor… nyugodjatok meg nem fogok én eltűnni ezután sem… előbb vagy utóbb hallatom majd a hangomat! Egy öröm volt nektek írni! Csók, csók, Dorka!

Come back… be here

I told myself don't get attached,

But in my mind I play it back,

Spinning faster than the plane that took you...

And this is when the feeling sinks in,

I don't wanna miss you like this,

Come back... be here, come back... be here.

(Taylor Swift)

Élvezem, ahogy az augusztusi London felett lévő csodálatos nap simogatja az arcomat a sugaraival. Harry házának teraszán ülök a földön (mily meglepő tőlem), s az ott elhelyezett kis kiállításomat tökéletesítem éppen. A nyarunk fotói… tömérdek mennyiségben, a legkülönbözőbb pillanatokról. Rájuk nézek, s akarva-akaratlanul is mosolyra húzódnak ajkaim. Tegnap délután érkeztünk vissza Magyarországról a lehető legnagyobb titokban, s úgy zártuk el magunkat a mi kis világunkban, az ő házában, mintha a csodálatos nyarat, egy kicsikét meg akarnánk nyújtani, s még élvezni néhány pillanatig azt, ami csak a miénk volt ez idő alatt. Élvezni egymást.

- Gondolom nem fértél el az asztalnál… - hallottam meg hangját mögöttem, majd éreztem érintését vállamon, ahogy leguggolva mögém ujjait fedetlen bőrömre helyezte. Kedvesen a nyakamba csókolt, ahogy közelebb bújt hozzám, s testem egészében libabőrös lettem tőle.

- Itt sokkal kényelmesebb. – hunytam le a szememet, s automatikusan oldalra fordítottam fejemet, kicsikét csakhogy egy esetleges csókot lophassak tőle. S meg is szereztem azt, amit akartam. Ajkai lágyan fedték az enyémeket, majd ujjai mozogni kezdtek vállamon, s nyugtatóan kezdett masszírozni.

- Rögtön gondoltam… - nevetett fel, s éreztem, ahogy hajából a vízcseppek bőrömre esnek. Zuhanyozni volt, e felől semmi kétségem. – jól áll ez a fürdőruha… de nekem így jobban tetszel. – s nem igazán volt esélyem felfogni az eseményeket ugyanis a következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy bikini felsőmet egy szempillantás alatt oldotta ki, s szabadított meg tőle, majd kellő távolságba dobtam tőlem egy laza mozdulattal.

- Nem igazán preferálom a monokinizést. – ráztam a fejemet, s automatikusan kaptam kezeimmel melleimért.

- Viszont én igen. – kuncogott fel, s elseperve saját kezeimet magamról Ő alkotta meg számomra ujjaival a legtökéletesebb melltartót, legalábbis Ő így gondolta… s valljuk be én meg így éreztem. Sosem fogom megszokni érintését, mindig szikrák pattannak bennem miatta, s én ezt szüntelenül szeretem. Szeretem Őt. Szerelmes vagyok Ő belé. – gondoltam megosztom veled azt az érdekes dolgot, miszerint a fürdőruhában általában fürdeni is szoktak… nem mellesleg nem tudom észrevetted-e, de itt egy medence melletted. – bökött oldalra fejével, majd apró puszikkal kezdte ellátni vállam vonalát. – erre semmi szükséged nincs most… imádom a göndör fürjeidet, ahogy a válladra omlanak. – s ahogy melltartómtól úgy hajgumimtól is könnyedén szabadított meg engem. Rakoncátlan, hosszú fürtjeim lazán omlottak vállamra.

- Éppen dolgoztam… - kezdtem el püffögni, de közel sem volt annyira bosszús a hangom, mint amennyire azt én terveztem. Ajka, s bőröm olyan párost alkotnak, melynek következményeképpen egyszerűen nem tudok bosszús lenni. -… meg amúgy is… itt is tudom élvezni a napsugarakat. – mondtam, s ekkor volt az, hogy finoman beleharapott fülcimpámba, mire aprócskát sikítottam.

- No és mesélj nekem kedves Khara… mit élvezel te még itt ezen a szép, nyári, angol napon? Hmmm? – nem távolodott el a fülemtől, sokkal inkább mindenével közelebb húzódott.

- A képeket… - nem tudtam nyitva tartani a szememet, ellazultam, s megfeszültem egyszerre abban a pillanatban, hogy így kényeztetni kezdett.

- És még? – csábító volt a hangja, csábított engem. Nagyon.

- Az emlékeket… - ajkamba haraptam, s hagytam testemnek, hogy automatikusan feszítse hátra a fejemet.

- No és még valamit? Hmmm? – várta, hogy kimondjam. Várta, s én ekkor már a tökéletes terven törtem a fejemet… s meg is született bennem az.

- Nem tudom… - s Őt igazán meglepve pattantam fel hirtelen előle oly gyorsan, s oly kecsesen, mint sosem gondoltam volna magamról… Ő neki konkrétan sikerült a heves mozdulatsoromtól könnyedén seggre ülni. Szó szerint.

- Te meg mire készülsz? – s kecsességem csak éppen most folytatódott igazán… érzékien hajoltam le, majd kaptam össze a képeket az földről mindvégig ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzek rá, nehogy azt higgye, hogy eme mozdulataim miatta születtek meg… á dehogyis.

- Semmire. – rántottam vállat, s mikor az asztalra helyeztem a képeket biztonságos helyre egy másodpercre felé pillantottam, s ártatlanul kacsintottam, majd sarkon fordulva indultam meg a medence víztükre felé.

Szó nélkül figyelte azt, mit tettem én pedig szó nélkül tűrtem hatalmas boldogságommal vegyült zsiványságomat, mi bátran száguldozott ereimben.

- Te meg… mi… - kérdezte, de rá sem hederítettem. Újra lehajoltam előtte, s habár távolabb voltam tőle jól tudtam most is, hogy engem figyel, minden pillantása az enyém, csakis az enyém. Iszonyatos lassú tempóban fogtam meg alsóm vékony anyagát csípőmön, s kezdtem azt egyre jobban lefele tolni bokám felé engedve azt, hogy így teljesen meztelen legyen a természet színe előtt. Amilyen lazasággal Ő eldobta a felsőmet, én azzal a lazasággal szabadultam meg az alsómtól, s dobtam el azt vállam felett hátra… ha nagyon béna is vagyok a dobálós játékokban, még akkor is kellett akkora szerencsémnek lennie, hogy minimum előtte landol a falatnyi anyagom… ha nem rajta, igazán részletkérdés. Majd egy nagy levegőt véve mielőtt bármit reagálhatott volna egy hatalmasat csobbantam a vízben. Igazán hűsítő volt ez, ahogy a meleg nyári napon a hideg víz körbeölelt.

- Ez… kérem szépen… - hajamat hátrasepertem abban a pillanatban, ahogy a felszínre bukkantam, majd fent tartva magamat sepertem lábammal, s kezeimmel is a vizet miközben feléje fordultam ártatlan vigyorral az arcomon.

- Kedvem támadt egyet úszni. – rántottam meg a vállamat félszegen, s rebegtettem szempilláimat… az utóbbi időben azt igazán megtanultam, egészen úgy, mintha magam egy földre szállt angyal lennék. Na meg mit nem. – vonzó lett hirtelen ez a hűsítő hideg víz így a forró délután… - álltam a tekintetét, s továbbra is csak bazsalyogtam feléje.

- Vonzó… mi? – állt fel helyéről, s közelítette meg a medencét Ő is.

- Kifejezetten… - bólintottam. -… kezdtem felmelegedni kissé. – kuncogtam el magam, de a sasszempillantásaim nem szűntek meg létezni.

- Ohhh… hát akkor ajánlatos is, hogy hűtse le magát a kisasszony, nehogy itt felgyulladjon vagy valami. – guggolt le a víz mentén, majd ujjaival végigsimított annak felszínén. – remélem ez képes lesz vágyait kielégíteni… én teszek egy kört bent a házban. – mutatott át a válla felett a teraszajtóra, majd rám kacsintva se szó se beszéd felállt, s tényleg megindult befelé. Khara most is pislogott, mint borjú az új kapura… csakhogy most a meglepődöttségtől. – a francokat dehogy is… kit áltatok? – kérdezte magától, majd már két másodperc múlva azt érzékelhettem, hogy a lenyugodott víz újabb emberi test csobbanását fogadja be magába. Pillanatok töredéke alatt termett itt Ő mellettem, velem a vízben.

- No, mi van? – csúszott ki bazsalyogva a számon a kérdés, s örömmel nyugtáztam ittlétét.

- A barátnőm meztelenül úszkál a medencémben az udvaron… szerinted mi lenne? – kérdezte, s víz alatt kapta el derekamat s rántott azon nyomban magához.

- Nem tudom. – ráztam a fejemet, s örömmel kulcsoltam magamat köréje, s így már nem nekem kellett küzdenem a fennmaradásért.

- És nem is érzed? – kérdezte zsiványan, szinte a szavakat számba suttogva. S dehogynem éreztem… nagyon is éreztem Őt fenekem alatt. A tervem elérte hatását… megkaphattam Őt úgy, ahogy igazán vágytam rá…

- Igazából anya úgy tudja, hogy késő este érkezünk… - gondolkoztam el, s lehajtva a fejem előtti napvédőt vagy mit a tükörben lesegettem magamat. -… azt megmondanád például, hogy nyáron ezeket hogyan tüntetem el? – nyakamon két folt is ékeskedett foga nyomán.

- Hááááát… - az utat figyelte inkább, s csak jól szórakozott rajtam.

- A téli sál nem opció, még itt is van vagy 30 fok… - ráztam a fejemet, de el kellett ismernem, hogy ezt élveztem, mármint ezt a jó időt. Megszokva Németország, majd Magyarország nyári jó ideje alatt a kellemes napsugarakat erre hazajönni persze, hogy tetszett nekem. Nem kifejezetten voltam elragadtatva sohasem az esőtől, s ez nyáron sem változott. -… ami tetszik.

- Szívesen. – nem egészen hiszem, hogy ugyanarra értette a tetszik dolgot, mint amire én mondtam. – csinálhatok, még ha gondolod… - s megállva a lámpánál bájos mosollyal fordult felém.

- Ha.. Ha… ha. – tettettem mulató pillanataimat.

- Csak mondd azt, hogy nem élvezted. – csapott vissza rögtön, s kezdett sunyin nézni engem.

- Nem szoktam hazudni. – másztam bele arcába tenyeremmel, majd nyomtam el azt egészen viccesen. – jobb lenne, ha az utat figyelnéd… ha a magyar közlekedést túléltük, itt sem kellene szörnyet halnunk. – legutóbbi utazásunk igazán emlékezetes volt… azon kívül, hogy feledhetetlen, boldog élményeket szereztünk úgy hiszem mindketten a magyar fővárosban megtörtént az is, hogy tarsolyunkba negatív dolgot is beszereztünk… ilyen volt az, amikor egy nap, a város különböző pontjain legalább vagy ötször gondolták azt sofőrök, hogy minket márpedig elütnek. Hát köszönjük szépen abból nem kértünk.

- Még van időm. – mutatott a visszaszámláló órára.

- Mégis mire, ha szabad tudnom? – sejtelmes lejtéssel mondta utóbbi mondatát.

- Arra, hogy megcsókoljam a világ legjobb barátnőjét…

- Szerintem anya el is felejtett minket és nem is vár már haza. – viccelődtem abban a pillanatban mikor házunk elé érkezve azt véltem felfedezni, hogy márpedig az otthon tartózkodó családomnak látogatói vannak.

- Minden bizonnyal igazad van. Lökött. – s felhajtva csomagtartójának ajtaját kivette onnan cuccomat rejtő bőröndömet miközben én az ajándékos különítményt vettem elő. Egyszerűen nem tudtam megállni a vásárlást… bátran merem kinyilvánítani, hogy elkényeztetem a testvéremet, mert megtehetem… ahogy teszem ezt édesanyámmal, s legjobb barátnőmmel is. Emlékek hadát hoztam ezúttal ismét nekik, egy ismeretlen, de nem is olyan távoli országból.

- Igazán sajnálom, hogy túrórudit nem tudtam nekik hozni… - nevettem el magamat, mikor mindent kivettem onnan hátulról, s ennek következtében úgy néztem ki, mint egy málhás szamár… nem túlzok.

- Minden bizonnyal jól bírta volna az a fura valami az utat… talán a saját lábán mászott volna ki a kocsiból. – húzta vékony csíkra a szemét cukkolásképpen.

- Az a fura valami túró volt… s nekem tetszett. Nagyon. – vágtam vissza.

- Az alapján, hogy vagy napi ötöt simán betömtél… mertem rá következtetni. – karolt át kedvesen, s lenyomva a slusszkulcsán a gombot zárta is a kocsiját. – tényleg nem tudod kik ezek? – két kocsi állt házunk előtt, de egyiket sem láttam még soha életemben.

- Drága kocsiknak tűnnek… - mértem végig őket, s nem mintha ismerném annyira az ilyen járműveket, hogy egész ártáblázatokat jegyzek meg, de nagyságúk, s elég spéci kinézetük alapján meg mertem kockáztatni, hogy nem olcsó mulatságok.

- Csinos kis szépségek. – mondta… nem tudta titkolni, hogy Ő is férfiból volt… no de még mennyire, tettem magamban hozzá.

- Ismeretlen… szépségek. – szinte undorodva mondtam ezt ki, csakis azért mert ellent akartam neki mondani, szórakoztatott az ilyen.

- Még egészen időben kedves Khara… - abban a pillanatban, hogy nyitottam volna ajtónkat édesanyám nyitotta azt előttem, s úgy fogadott minket, mint aki tudta, hogy most érkezünk… pedig ezt nem tudhatta, hisz mi úgy informáltuk, hogy majd csak este érkezünk hozzájuk, rögtön ahogy gépünk leszállt. Kicsit sem tűnt meglepettnek akkor, amikor meglátott minket a küszöbnél.

- Szia, neked is anya!- öleltem meg, s furcsálltam a viselkedését, de abban a pillanatban mikor visszaölelt setesután, tekintettel arra, hogy kezem még mindig tele volt, rögtön megnyugodtam… legalábbis azt hittem.

- Eva… - köszönt neki Harry is.

- Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdeztem, s szó nélkül léptem be az ajtón, hisz ez mégis csak az én házam… valamilyen szinten mindenképpen. – és amúgy meg… kik ezek a szépséges kocsisok itt nálad? – Harry-re figyeltem lopva mikor kimondtam azt a bizonyos szót… a sokadik belső poén, szerettem őket gyűjteni.

- A kocsik a miénk… s édesanyád tőlem tudta, hogy jöttök. – Simon lépett ki a nappalinkból… arcán nem igazán volt őszinte a mosoly, sőt mondhatni nem is volt mosoly akkor rajta mikor meglátott.

- Öhhhm… szuper. – forgattam a szememet, s a lépcső tövébe le is pakoltam a cuccaimat a kezemből. – azt azért remélem, nem várod, hogy te is ajándékot kapj. – nevettem fel kínosan… egészen hűvös volt a légkör itt bent, talán egyedüliként sorolhattam magamat azok közé, akik úgy emberi hangulatban vannak. Nem tudtam mire vélni az egészet, s nem is igazán érdekelt tekintve, hogy messze jól éreztem magamat. – mellesleg… kié a másik kocsi? Kétlem, hogy kettőt vezetnél egyszerre. – néztem rá, s lazán a lépcsőkorlátnak dőltem… mindenki engem figyelt, egyedül Harry volt oly tudatlan, mint én.

- Az enyém… - s ebben a pillanatban még egy ember jelent meg a kis folyosónkon. Egy fess úriember sétált ki a „sötétből”, s fedte fel magát előttünk… egészen szabadszellemű, fiatalos üzletember kinézete volt, alig múlthatott 25 éves. Egészen szemrevaló egyed volt női szemmel… valljuk meg az őszintét.

- Öhhmm… szuper. – fogalmam sincs ki volt ő, de édesanyám, Simon, s az új emberke tekintete egyre furább volt, ahogy engem méregettek. Kezdek paranoiás lenni, vagy mi a csuda? – megkérdezhetem, hogy te ki is vagy? – álltam egyik lábamról a másikra a várakozás alatt.

- Carl Wessfield… örülök, hogy személyesen is megismerhetlek… Khara. – kedvesen nyújtotta a kezét felém ekkor, s az volt az igazság, hogy belőlem abban a pillanatban tűnt el az összes életmolekula mikor kimondta a nevét… mondhatni névvel már sokkal jobban ismertem őt. Láttam nevét leírva emailben, láttam nevét leírva levélben, s hallottam nevét telefonban is ugyanis ez a bizonyos Carl Wessfield a Billboard-nak dolgozott, s a nyár folyamán többször is keresett engem… szüntelenül, energiát nem sajnálva.

Az egész azzal a félreértelmezett telefonhívással kezdődött, amit még akkor ott Dublinban kaptam a fiúk turnéja alatt. Az a hívás a Billboard-tól nem kamu volt… valóságos, mint ahogy később ezt tudtomra adták számos alkalommal. Tényleg volt egy ajánlatuk, tényleg engem kerestek, de valahogy én tényleg ignoráltam őket, s tényleg nem beszéltem róluk senkinek… eddig a pillanatig.

- Gyere. – kaptam el Harry csuklóját, s amelyik ajtón bejöttem az előbb azon akartam kiindulni.

- Most mi van? – nem értette a dolgokat, s megtorpant járásában… s a küszöb túlsó oldalára sem jutottunk. Abban a pillanatban kezdtem érezni, hogy ennek nem lesz itt jó vége.

- Szóval Ő sem tud róla? – édesanyám egészen érdekes hangszínnel fűszerezve tette fel ezt a kérdést.

- Üdv a csapatban Harry. – szólalt fel Simon, s közel sem kedvesen pillantott felém.

- Valaki elmondaná, hogy miről is van szó? – s a Göndör nem értette a szituációt, azt hiszem Ő volt az egyetlen ekkor már. Éreztem, hogy nagy pácban vagyok… nagyon nagy pácban.

- Szíves örömest beavatlak a dolgokba. – szólalt meg Carl kedvesen… csakhogy én ezt a kedvességet ekkor nem tudtam értékelni.

- Nem szükséges. – ráztam a fejemet, s kissé meghúztam Harry kezét miszerint jobb, ha dobbantunk, de Ő nem mozdult… hirtelen Ő is „úgy” pillantott rám. – Kíváncsi vagyok. – mondta.

- Jobb lesz, ha visszafáradunk a nappaliba. – mondta édesanyám, s kedvesen vezetett volna vissza mindenkit oda, ahonnan az előbb ők kijöttek. Az volt a szembesítő szoba, vagy mi?

- Nem… nem. – ráztam a fejemet. – nem kell sehova se mennie senkinek… max mi megyünk, ti maradhattok. – őszintén el akartam kerülni ezt a beszélgetést, minden zsigerem tiltakozott amiatt, hogy itt maradjunk.

- Jó nekem itt is megfelel az egész. – a kedves Carl nem is volt annyira kedves. Szemrevaló ez tény, s stílusos, de minél többet beszélt alattam annál jobban vágta a deszkát, s emiatt kezdtem nem megkedvelni. – úgy hiszem Harry… ha szólíthatlak a keresztneveden… - s ekkor az említett személy bólintott egyet… nem engedtem el még a kezét, de nem ficánkoltam. -… te leszel igen rövid időn belül a harmadik ember, akinek mesélhetek erről… ugyanis úgy látszik Khara szereti a titkokat… ugye Khara? – pillantott felém. Összerezzentem.

- Nem értem. – rázta meg a fejét a Göndör.

- Azt hiszem jobb lesz, ha rögtön a tárgyra térek… - rájött, hogy ezzel a köntörfalazással nem ér sokat itt. - … Carl Wessfield vagyok, s a new york-i székhelyű Billboard zenei magazinnak dolgozok… Khara már nyár elején kapott tőlünk egy igazán visszautasíthatatlan állásajánlatot, de mondhatni bármikor írtunk, hívtuk őt egészen ignorált minket. Rengeteg munkáját olvastuk már addig a pillanatig is, s az óta is erősen figyelemmel követtük munkásságát egész nyáron… s egy szó, mint száz… jelen pillanatban jobban akarjuk őt munkatársunkként, mint bármikor máskor. Fiatal igen… újságírásban tapasztalatlan? Meglehet… tehetséges? Mindenképpen, kétségtelen. Olyan perspektívával ragadja meg a zenei élet hallgató oldalát mire igazán szüksége lehet a magazinnak. Olyan a nézőpontja, s látásmódja, mint keveseknek… s ahogy ezeket a gondolatokat szavakba foglalja, egészen különös atmoszférát képes teremteni, ami elvarázsolja az embereket, s képesek így könnyedén a szavain függeni. Felajánlottuk neki, hogy költözzön New Yorkba, s írjon a magazinba, mert megkap egy saját rovatot… a magazin történetében elsőként ilyen fiatalon. Ráadásul tanulása érdekében még egy írói kurzusra is beszerveztük a new york-i egyetem egyik szakán… de ő mintha ezt nem hallotta volna meg a füle mellett engedte el ajánlatunkat… egyszerűen nem volt hajlandó velünk felvenni a kapcsolatot. Most pedig itt vagyok… s személyesen is szeretném elmondani neki mindazt, mit a levelekben, az emailekben, s a telefonhívásokban elmondtam… - mozdulatlanul álltam ott a három ember tekintetének a tüzében… nem mertem senkire sem nézni, a gyomrom dió nagyságúra húzódott össze. Úgy éreztem magam, mint egy rossz tini, aki éppen titkolózás miatt több ember csesz le egyszerre… csakhogy ez egy fokkal erősebb volt… egy nagyobb fokkal.

- Igaz ez? – kérdezte Ő. Nem tudtam a szemébe nézni… talán Ő volt az okom, mi miatt eddig a pillanatig senkivel sem osztottam meg ezt az egészet, még Nora-val sem… senkivel sem. – Khara… válaszolj, kérlek. Igaz? – nem tudtam rá nézni, le voltam fagyva… rendszerem megadta magát. Némán bólintottam… s akkor éreztem azt, hogy Ő könnyedén húzza ki ujjaim közül csuklóját, s kikerülve engem némán hagyja ott a társaságunkat. A szívem megszakadt ott akkor.

- Köszönöm… nagyon köszönöm. – muszáj volt visszavágnom nekik… muszáj, nem tudtam magamban tartani a bennem egyre gyűlő dühömet.

- Khara… - szólalt meg édesanyám, s kezemért nyúlt volna, de én elhúztam tőle azt.

- Nem gondolod kisasszony, hogy ezt magadnak alakítottad így? – csattant fel a csendben Simon éppen akkor, mikor Harry után fordulva követtem volna Őt.

- Hogy micsoda? – fordultam vissza.

- Hatalmas, vissza nem térő ajánlatot kaptál a világ egyik legnevesebb zenei magazinjától… te pedig minden szeretted elől titkoltad ezt az ajándékot? Nézd meg mi lett belőle... – nem tudom milyen szerepet játszott az egészben ő, de semmiképpen sem a barátságos fajtát.

- Nem gondoljátok, hogy okkal tettem mindezt? – jött ki belőlem. – nem fordult meg az a fejetekben, hogy átgondolva… tudatosan cselekedtem? – vontam kérdőre őket.

- Nem Khara… nem… a szerelmed elvakít… - tette hozzá Simon, s ez volt az a pillanat mikor én is ott hagytam az ő társaságukat, mert nem voltam hajlandó tovább hallgatni őket, egyszerűen nem ment… fontosabb dolog volt az ekkor számomra, hogy beszéljek Vele. Muszáj volt.

Kisietve a házból láthattam, hogy kocsija már nem volt ott előttünk… oly gyorsan hajtott el tőlünk, ahogy csak tudott… mondhatom, nem hibáztatom.

Nem foglalkozva senkivel, s semmivel indultam meg verandánkra, ahol eszembe jutott, hogy ott volt a biciklim… gondolom édesanyám nyári nagytakarítást szervezett, s a jármű helyét átcsoportosította ide. Nem kellett nekem ennél több… nem akartam foglalkozni a késő taxisokkal, s a nagy forgalommal. Kezembe vettem az irányítást, mert tudtam, hogy mit akarok… akkor is tudtam mikor ezt az egészet nem kötöttem más orrára… s ezt Neki is tudnia kell.

- Khara… - édesanyám elhaló hangja mellett ügynököm hangját is véltem felfedezni az ajtó felől, s ahogy felpattantam a nyeregre majd tekerni kezdtem a pedált könnyedén nyújtottam feléje középső ujjamat a levegőben… csessze meg.

Soha így még nem hajtottam ezeket a kerekeket, még akkor sem, mikor versenyeztem vele… most igazán tétje volt az egésznek, s nem szimplán csak a ki fizeti az ebédet dolog múlt rajta.

Eszeveszett volt a tempóm, s megállni nem igen akartam… még a dombosabb területen háza felé is hajtottam, mint egy versenyző… s az igazság az, hogy versenyeztem is… az igazságért. Miatta.

Szinte leborultam a nyeregről mikor elértem hozzá, s a sövénybe automatikusan engedtem el a járműt… majdnem összeestek lábaim alattam, de minden erőmet összeszedve vonszoltam magamat az ajtajáig, s kezdtem dörömbölni azon, párhuzamban azzal, hogy csengettem is. Otthon volt, láttam kocsiját a felállóban. Persze, hogy ide jött… valahogy megéreztem ezt.

- Harry kérlek… engedj be. Harry. – halkabbra fogtam viselkedésemet, de nem adtam fel. – kérlek Harry… - beszélni akartam vele, meg akartam ismertetni vele az egész dolgot. – tudom, hogy ott vagy… érezlek. – s nem hazudtam… testem érezte Őt… kialakult köztünk egy olyan kapcsolat, melyet nem igazán tudott ilyen fal megszakítani… a falak közöttünk már nem léteztek. – kérlek Harry… hallgass meg. – nem jött válasz, nem jött reakció… csakis a néma csönd. Abba hagytam a dörömbölést… elcsendesedtem. Az ajtónak támaszkodtam, s lazán csúsztam le annak mentén… dejavu érzésem támadt hirtelen… kissé arra emlékeztetett ez, mint amikor Párizsban, a kastélyban én nem akartam Vele beszélni, s akkor is csak egy ajtó választott el Tőle… s ő várt rám, Én pedig most várok Rá. Nem adom fel.

- Okkal nem mondtam el senkinek ezt az egészet… mert soha nem akartam elfogadni. Én itt vagyok boldog, s habár többet utaztam az elmúlt négy hónapban, mint korábbi életemben összesen mégis úgy érzem, hogy ez az a hely az, amit otthonomnak szólíthatok, s továbbra is akarom, hogy ez így maradjon… Nemrégen felvetetted azt kedvesen, hogy ideköltöznék-e hozzád… s tudod mit Harry Styles? Most már tudom… szívesen tenném ezt. Szeretlek, s nem hagynálak itt titeket semmi pénzért sem. – minden gondolatomat próbáltam a legmegfelelőbb szavakba olvasztani. Tudatni akartam vele azt, amit én tudtam… amit én gondoltam.

- Miért nem mondtad el? – nyílt az ajtó, s én majdnem beestem rajta, de ezt Ő megakadályozta… könnyedén felsegített.

- Mert nem akartam, hogy olyannal foglalkozzatok, ami nem is opció nálam. Sosem volt az… sosem lesz az. – mélyen a szemébe néztem, s örültem, hogy láthattam Őt.

- Hazudtál… - nem volt jó kedvében… csoda is lett volna. -… ahogy hazudsz most is. – folytatta.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Ha nem az igazat mondod… a szemed sarkában itt… - s megérintett azon a ponton, amiről beszélt. -… összerándulnak az izmaid. Tudom, hogy hazudsz most is… - simította meg az arcomat… de olyan rideg volt ez tőle… olyan ismeretlen.

- Nem… nem hazudok. – tagadtam, mert tényleg így volt.

- De Khara… hazudsz. – bólintott csendesen.

- Nem Harry… nem hazudok. Miről hazudnék neked… - böktem mellkasára mutatóujjammal.

- Arról, hogy nem is érdekel ez az egész. Négyünk közül egyikünk se hülye drága Khara… láttam az arcodat akkor, amikor az a Carl elmesélte ezt az egészet… láttam, hogy érintett. – mondta.

- Dühös voltam akkor… dühös, mert olyanba avatkoztak, amibe nem kellett volna. Nem… érdekel… az… ajánlatuk. – igazán tagoltan vázoltam fel neki újra a dolgokat.

- Ez nem igaz. – rázta a fejét… nem hitt nekem továbbra sem.

- Nem lehetne inkább ezzel nem is foglalkozni? Mintha nem is létezne? – muszáj volt megpróbálkoznom vele, habár tudtam, hogy igen esélytelen a dolog, hogy megtörténjen.

- Tisztában vagy te is ezzel, hogy emellett nem mehetünk el csak úgy… - mondta, s befordulva lakásába megindult konyhája felé. Én követtem Őt.

- Mégis mit vársz tőlem Harry… mit mondjak? Mit tegyek? – kérdeztem tőle, s míg Ő konyhapultján pakolászott valamit háttal nekem addig én hűtője mellett álltam meg.

- Először is… ne hazudj se nekem, se magadnak. – mondta igen erős éllel hangjában. – másodjára pedig… szerintem el kellene fogadnod ezt az ajánlatot. – s azt hiszem az volt az a pillanat, amikor a véráramlás is megállt bennem néhány másodpercre… vagy talán percre.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza… nem hittem a saját fülemnek.

- Fogadd el az ajánlatot! – mondta, s felém nem fordult. Továbbra sem hittem szavainak.

- Mi? – kérdeztem, s közelebb léptem hozzá. Nem mozdult közelségemre, csak pakolászott értelmetlenül.

- Fogadd el… vissza nem térő ajánlat ez… gondolj bele. Életed a zene, s az írás… ez az igazi álmod. Láttalak már írás közben, s ez olyan számodra, mint a levegő… nem tudsz meglenni nélküle. Szereted, s szenvedéllyel űzöd ezt a hobbi kategóriát már régen kinőtt dolgot. Én tisztában vagyok azzal, hogy milyen, amikor egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapsz a sorstól… nem szabad megtagadni. Ha én azt tettem volna, ma nem lennék a banda tagja… s azt pedig nem élném túl. Gyorsan történt mindez most, de akkor is volt időm átgondolni a helyzetet… reálisan.- s a szavak folytak belőle, de rám nem nézett. Határozottan léptem oda hozzá, s fordítottam meg annyira, hogy ezúttal én foghassam meg erősen állát, ahogy Ő szokta nekem, ha éppen figyelmemet akarja úgy igazán… de ez valahogy más volt akkor is.

- A szeretteim itt vannak… nekem Ti vagytok a bandám, értitek? – akartam, hogy higgyen a szavaimnak. – alig pár hónapja költöztél ebbe a kicseszett házba… jelentettem ki erősen. -… s az egyetlen egy hely, ahova Khara költözni fog… az a hálószoba lesz az emeleten. – ismételtem el újra a dolgot, melyet már kint is elmondtam neki.

- Nem hagyom, hogy ezt tedd… nem engedem, hogy az én szívemen száradjon ez. – s ekkor mozdult meg először úgy, ahogy én ismerem… átvéve az irányítást könnyedén fordított helyzetünkön, s nekinyomva a konyhapultnak egyszerűen éreztette velem, hogy Ő már pedig itt van mindenével.

- Harry… - hunytam le a szememet. -… nem akarok elmenni innen. Nem akarok. – ráztam a fejemet. – New York kicseszettül messze van… Ti pedig itt vagytok. Itt. Ez nem összeegyeztethető dolog, nem olyan, hogy bármikor átugrok hozzád… New York átkozott messze van. Nem csak most van messze… állandóan messze. – ismételtem… a beszélgetés kezdett egy olyan irányt felvenni, mi nem tetszett nekem. – nem bírnám az állandó hiányodat… beleroppannék. Te vagy az, aki miatt nem estem vissza, aki miatt jól vagyok… te vagy az, akinek a legszebb hónapjaimat köszönhetem. Szerelmes vagyok beléd Harry Styles… életemben először tényleg szerelmes vagyok. Olyan dolgokkal ismertettél meg mikről álmodni sem mertem korábban… ezt jobb, ha végre tényleg megérted. – mondtam neki, s azt kezdtem érezni, hogy szemem kissé ködössé válik lassan… nem sírhatok. Miért kezdek sírni? – Ne tedd, ezt kérlek… ne. Olyan szép nyarunk volt, a legszebb… folytatni szeretném. Utazni fogunk továbbra is? Minden bizonnyal… te turnézol… én meg billegek a kamera előtt… ez a munkánk, ez az, amit szeretünk, de ezt az elmúlt időben is megoldottunk… igen nagyon jól. Nekem meg van egy laptopom, amin bármikor írhatok, a világ bármelyik pontján… s én itt akarok írni. Itt. Te Mert mi ide térünk haza, mert ez az otthonunk… ez a város. Nem New York. Kérlek, értsd meg. – szinte már könyörögtem neki. – hogy piszkíthat bele valami ennyire az idillbe? Hogy? – potyogtak a könnyeim… sőt már szabályszerűen patakként folytak az arcomon.

- Khara… ezt neked kell megértened. – gyengéden simította meg az arcomat. – Nem engedhetem, hogy miattam úgy dönts, amit majd később megbánhatsz… s meg is fogsz bánni. Nem engedhetem… - rázta a fejét, s közelebb hajolt hozzám ajkai már majdnem súrolták enyémeket. Nem mertem mozdulni.

"Ez az amikor beléd esek..
de te világokkal távolabb
vagy..."

- Felejtsd el ezt az egészet… kérlek. Felejtsd el Carl-t, Simon-t… mindenkit, kérlek. Ez a délután meg sem történt… okés? – próbálkoztam erősen… nagyon erősen.

- Khara… drága Khara… kedves Khara… - ujjaival próbálta letörölni könnyeimet, de nem ment neki… csitítgatott, de semmi hatással. Egyre rosszabb volt a helyzetem, egyre keservesebb. Hogyan kötöttem itt ki? Hogyan? -… a tested sosem hazudik… sosem tudott. – tenyerébe vette az arcomat s úgy érte el, hogy Rá nézzek. -… tudom, hogy te is okos kislány vagy, s kérlek, hogy legyél most is az… kérlek szépen, nagyon szépen.

- Harry… mi ez az egész? – akadozva mondtam ki a szavakat. Hogy fordulhatott ekkorát a világ pár óra alatt? Lehetetlen történések sorozata.

- Khara… hallgasd meg azt a dallamot, ami a szíved legmélyén van… s tegyél a szerint. Tudod te is azt, hogy mi a helyes. – mondta, s ekkor megcsókolt oly hévvel, úgy, mint még talán soha… édes volt, de mégis volt benne valami fájdalmas… valami keserű.

- Harry… mit csinálsz? – kaptam levegőhöz néhány pillanat után.

- Elengedlek….