28. rész - Igen, szerettem Őt

Sziasztok! Mivel sietnem kellett a rész megírásával is, s így a feltevésével is. Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

Meztelenül álltam a fürdőszobatükrünk előtt, s csak néztem magamat. Nem egészen voltam benne biztos, hogy ébren vagyok vagy álmodok-e, de minél többet gondolkoztam rajta annál nyilvánvalóbb lett… felkeltem egyszer hajnalban, s az óta az ágyamat meg sem közelítettem, az persze más dolog hogy a szobán kívül mi történt. Bejövetelem után egyszerűen muszáj magamat a meleg víz láthatatlan karjai közé engedni, mert nem biztos, hogy vissza tudtam volna úgy, olyan állapotban feküdni. S milyen állapotban is voltam én? Nehéz megmondani… nem tudtam, hogy egyszerűen csak szimpla hülyeség, mi elhagyja Ash száját vagy van valami jelentősége is. Én meghallgattam őt, de nem találtam az egésznek az értelmét. Ez neki most miért is volt jó? Tudom, hogy nem akart bántani, ezt az elején tisztázta… de mégis volt szavaiban valami olyasmi, ami bántott. s talán nem is engem, hanem a büszkeségemet. Nem volt szabad szavait érni hagyni a fejemben, mert tudtam fontosabb dolgaim is voltak annál. Témáját már minden érintettel tisztáztam, s a dolog le volt zárva. Mindenki így gondolta tudom, s én magam is így voltam ezzel. Honnan tudná más, hogy mit érzek? Mit tudhat rólam más, amit én nem? A magam ura vagyok, s az is maradok. Meghallgattam őt, s ennyi… téma lezárva.

- Jó reggelt… - hallottam meg egy hangot, de valójában érintése volt az első mit megéreztem meztelen bőrömön. Ő is meztelen volt.

- Jó reggelt. – motyorásztam magamban, de valahogy még tükörképünkön keresztül sem tudtam most a szemébe nézni.

- Csodás az illatod. – szagolt bele a nyakamba, s ezután hajamba is, majd egész karját átnyújtva kezem alatt fogta meg pocakomat hátulról. – Hogy vannak ma a legszebb lányaim? – érdeklődött, s apró csókocskákat lehelt nyakam, s vállam vonalára.

- Szörnyű ember vagyok… Kit? – kérdeztem rá számára persze a totális semmiből kiindulva, de gondolataim alapján nekem ez teljes logikus lépés volt.

- Micsoda? – kérdezett vissza azon nyomban, s reggeli kábaság ellenére is rögtön pillantott a tükör felé keresve a tekintetemet.

- Szörnyű ember vagyok, aki kihasznál téged… s mindenki mást is? – ismételtem meg kérdésemet most már kicsit kiegészítve. Mindenféle nehézség nélkül sikerült feltennem ezeket a kérdéseket, valószínűleg azért mert egész hajnalban érlelődtek bennem. Szemem sem rebbent, ahogy a szavak elhagyták a számat.

- Adora… ezt most honnan veszed? – érezhetően már nem csak szavai voltak azok, amik érzékelték, hogy van valami… hanem teste is. Kicsikét másképpen fogott ekkor már. – Hmmm? – kérdezte, s meg akart volna fordítani, de én megráztam a fejemet, picikét… nem ment volna most ez nekem. – Adora… - bújt a fülemhez, s elsepert egy kósza vizes hajtincset onnan. - … honnan veszed ezt az eszeveszett baromságot? – kérdezte, s mégis elérte azt, mit ő szeretetett volna, s megfordítva addig-addig ügyeskedett, míg egy kis ujjtartással rá nem figyeltem. – Ha az anyám miatt van ez… tudod mit? Hagyjuk az egészbe. El sem kell mennünk erre az eljegyzési partira… leléphetünk, bármerre amerre szeretnéd. Én is egyre jobban gondolkozok rajta, hogy nem éri meg ez az egész… felesleges fejfájás, s izgalom. Nincs szükségünk ilyenre, nincs szükséged ilyenre… s neki sem. – s ismét megsimította fedetlen pocakomat. Annyira nem éreztem magamat magamnak ebben a pillanatban… mégis elmosolyodtam.

- Csak rosszat álmodtam… - fedtem el az egész sztorit inkább majd lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam arcára, s elkapva az akasztóról köpenyemet kifele menet abba burkolóztam.

- Maradhattál volna anélkül is… gyönyörű volt a látvány. – jegyezte meg az ajtófélfába kapaszkodva, s a fürdőből így kilógva… mint egy kisfiú úgy vigyorgott.

- Hát persze… - ráztam meg a fejemet, majd legyintettem egyet a kezemmel jelezve, hogy míg nekem idekint van dolgom, addig neki bent.

- Jó reggelt. – szemüvegben, minimálisan összecsurizott hajban, s egy kantáros nadrágba felöltözve köszöntöttem a többieket miközben gépemet már idők előtt nyomkodtam, hisz még le sem ültem, de már kezemben volt.

- Jó reggelt!- köszönt Iza, s Khara akik a konyhapult egy-egy oldalán ültek, s azt hiszem reggelihez készülődtek.

- Segítsek? – kérdezte Khara s automatikusan, meg sem várva válaszomat kapta el először tőlem a gépemet, majd utána ragadta meg a kezemet, s segített könnyebben felülni a székre.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá… ez legalább tényleg őszintén jött.

- Semmiség. – rázta meg a fejét.

- Annyian vagyunk itt most fent, hogy rendelünk lentről reggelit… - mondta Iza, s megrázta a kezében a telefont, ami a konyhába tartozott. -… mit szeretnél kérni? – érdeklődött.

- Gyanítom, az én reggelim már itt van valahol készen… okkal vagy már ébren. – mondtam. – Sok választásom nincs… legalább reggel egyek rendesen, nem? – kérdeztem rá kis nevetés társaságában.

- A tegnapi sütemény adagod után… bezony is. – nevette el magát, s helyezte elém a tálcát mi tele volt mindenféle organikus, a legteljesebbkiörlésű dolgok halmazával. Csücsörítettem felé jelezve, hogy értékelem igyekezetét, majd vidáman kaptam magam elé a zöld lötyimet, amiről sejtettem, hogy valami spenót turmix. Egészen finom volt.

- Én nem biztos, hogy megtudnám inni azt… - mondta kis idő után Khara, s ebben a pillanatban egy zellerszárra is ráharaptam.

- Pedig, ha kérsz belőle… szívesen osztozok. – toltam orra alá, de már szimplán csak látva arckifejezését jobban lettem… egészen vicces volt.

- Isten ments. – kapta azonnal maga elé a kezét, s arca volt olyan ijedt, vicces hogy nem tudtam elfojtani a nevetést. – kitűztétek már az időpontot?- kérdezett rá egy igen fontos dologra, csak nem értettem, hogy ez így kora reggel hogyan is jött.

- Hmmm? – érdeklődtem.

- Már esküvői ruhákat nézegetsz… gondoltam megszületett valami pontos dolog. – tippelte a dolgokat, s ahogy rámutatott arra, hogy mit is csinálok, akkor eszméltem rá valójában én is. Komolyan mondom, hogy eddig fel sem tűnt, hogy mit csinálok… annyira kába lettem volna vagy csak elvarázsolt?

- Nem… még nincs. – ráztam meg a fejemet, s próbáltam nem megengedni azt, hogy gondolataim elkószáljanak.

- Szerintem egy kora őszi szertartás egész jó ötlet lenne… - jelent meg a köreinkben a férjjelölt is. A képernyőt automatikusan hajtottam le, hisz neki még ilyen állapotban sem szabad meglátnia semmiféle menyasszonyi ruhaopciót. -… addigra a csöppség is beleszokott már némileg ebbe a világba. – kaptam egy csókot arcomra mikor már közelebb ért hozzánk.

- Uram… azt hiszem, javaslatát elraktározom. – kacsintottam rá, s felé fordulva egy szájra puszit is kaptam. Valahogy jobban éreztem magam tőle… de úgy ténylegesen.

- Dolgoztam együtt az utóbbi időben néhány igen tehetséges tervezővel, akinek vannak esküvői kollekciói is… ha gondolod, összeszedetem az elérhetőségüket, ennyivel talán én is hozzájárulhatok a dolgokhoz. – ajánlotta fel kedvesen Khara.

- Ha szeretnéd én is leporolhatok néhány ismerős telefonszámot… habár már most tudom, hogy mi lesz a végső választásod ruha terén… királylány. – bújt elő Ash is a barlangjából, s a vállamra adott puszival köszöntött engem. Kirázott tőle a hideg.

- Azt hiszem ez az a beszélgetés, amiben nem feltétlen szabad részt vennem… nem? – kérdezte szemöldökét felhúzva Kit.

- Nem kell elmenned… ez a kérdés még napolható. – jegyeztem meg megfogva a kezét.

- Eszem ágában nincs hátráltatni a divattanácsadó csapatot… - vette maga elé a kezét. - … a reggelimet akkor így a dolgozóba kérem, utána meg megyek be mert még a parti előtt muszáj azon a két megbeszélésen részt vennem. – s látszott, hogy sajnálta az egészet, hogy el kell mennie, de ez ellen nem tudott mit tenni… a munka az munka. – ugye meglesztek így együtt? – kérdezte, s miután felém pillantott a társaságom további tagjainak véleményét is felmérte.

- Ennyi jó nővel egy légtérben csak egy birka nem érezheti magát jól. – válaszolt sajátosan Ash, s én csak tenyerembe fogtam rá arcomat miközben szememet forgattam.

- Vigyázz is rájuk, mert igen különleges szépségekkel van dolgunk… - jegyezte meg Kit, majd fejem búbjára adott egy puszit, s felkapva az ide készített újságját el is indult a dolgozójába.

- Úgyis valami habos-babos hercegnő ruhád lesz… annyi tüllel, hogy abba akár egy egész kisfalut is el tudnál rejteni. – a pult végére húzott egy széket Ash, s úgy ült fel arra, majd könnyedén visszahajtotta a képernyőmet, s saját maga irányítása alá vette a gépet.

Felpillantott onnan, s egyenesen csakis a szemembe nézett. Szavak nélküli kommunikáció melynek során azt tárgyaltuk meg, miről senki más nem tud… a hajnalt.

Hirtelen vállat rántva, megragadta a kezemet, s szájához emelte ujjaimat.

- Én veled vagyok. – suttogta halkan, s apró csókot lehelt kezemre. – Mindenben… bármiben. – s oly különlegesen mondta ezeket a szavakat, hogy kirázott a hideg, de olyan természetellenesen nagyon… mintha a testem értett volna valami olyat, amivel amúgy agyam nincs tisztában.

- Én is itt vagyok. – szólalt meg Khara hála a jó égnek időben, s ezzel kirántott minket a saját, csakis kettőnk által értelmezhető világunkból.

- Szerinted jó lesz, ha a saját eljegyzési partimra ebben a kantáros nadrágban megyek? – fordultam hirtelen feléje olyan élesen témát váltva, ahogy csak tudtam. Nem teljesen tudta felfogni elsőre, de igyekezett.

- Stílusos lesz… ez biztos. – mosolyodott el furán.

- Ha gondolod, hozzád öltözök… - ajánlotta fel Ash. -… régen botránkoztattam meg embereket. – gondolkozott el, mire homlokráncolva néztem rá, s simítottam meg arcát.

- Neked elég létezned kedves. – kacsintottam rá, s megfityegtettem a fülében lévő fültágítóját.

- Így szeretsz… nem? – kérdezett rá.

- Még szép… - simítottam bele a tökéletesen beállított frizurájába elrontva így az egész koncepcióját. Elhúzta erre a száját… teátrálisan nagyon.

- Mr. Dívától most ez nem volt elég punk-rock… - jegyezte meg Khara, mire felemelve kezemet pacsit adtam neki.

- Szörnyűek vagytok… - rázta fejét áldozatunk…

Fogalmam sem volt arról, hogy mit is fogok felvenni az este folyamán, de nem gondoltam volna, hogy erre a problémámra még Kit is gondolt. Nem mintha nem lenne tele a gardróbom is, de akkor is… egy puccos, s talán nem kívánt eljegyzési partin még annál is jobban kell kinéznem, mint ami alapból lehetséges lenne.

Nem számítva az egészre, némi újabb reggeli mosakodás után egy egész bagázst találtam a nappaliban, akik mikor én még elhagytam ezt a helyet nem voltak itt.

- Meglepetés… - tárta szét karját Roy, ahogy előbújt két nagy tologatható ruhafogas mögül.

- Házi divatbemutató. – világított rá az lényegre Ash, amikor a fotelben éppen nem rendeltetésszerűen ült.

- Micsoda? Ti mit kerestek itt?- kérdeztem rá meglepődve.

- Egyikőnk sem engedte volna, hogy ilyen állapotban elmenj vásárolni… mert mindannyian tudjuk, hogy az hova vezetett volna… s persze azt is tudjuk, hogy kétcsilliárd ruhád közül keresve sem találnál olyan göncöt, amit te magad is megfelelőnek találnál az estére… ezért elhoztuk neked inkább ide a boltokat… persze Kit-nek, s kapcsolatainak köszönhetően is. – magyarázta a dolgokat Joan, aki szintén itt volt.

- Álmodok? – kérdeztem meg felkacagva, s szám elé kaptam a kezemet.

- Túl szép álom lenne ahhoz, hogy én is benne legyek. – jegyezte meg Ash mögöttem. Áúcs.

- Akkor lássunk hozzá… - csaptam össze a kezemet, észre sem véve megjegyzését inkább s az elé a fotel elé sétáltam, amiben éppen Ash mutatott be akrobatikus mutatványokat. – szabad? – pislogtam előtte ártatlanul.

- Neked? Mindig. – kacsintott, s megült rendesen annyira abban a hatalmas nagyfotelben, hogy én is a lába közé tudjak ülni. Pont, mint a régi szép időkben… oldalról elkapva karjait hasamra is tettem őket, s örömmel fogadtam, hogy fejét vállamra helyezte.

- Remélem, látod, hogy boldog vagyok… - motyogtam neki alig hallhatóan, s játszottam tetovált ujjaival miközben a fiaim, s Iza is a ruhászsákokat cipzárazta ki felfedve a bennük lévő csodákat.

- Érzem. – suttogta a fülembe. – haragszol rám?

- Ha úgy lenne… akkor kilöktelek volna a teraszról. – nevettem fel.

- Még mindig megteheted. – fűzte hozzá.

- Igazad van… - paskoltam meg a kezét.

- Remélem azért még éltek. – jegyezte meg Joan amikor bekiabált a fürdőbe nekünk, hisz Roy segítségét kérve ott öltöztem… egyedül egyszerűen nem ment volna… a cipzárok, gombok, s egyéb dolgok alapesetben is nehéz műveletek egy lánynak, de várandósan még rafkósabbak.

- Azt hiszem igen… - kiabáltam ki neki, s Roy-ra pillantottam, akinek formáját a tükörben nézhettem miközben a cipzárammal bűvészkedett.

Türelmes volt, s egy szava nem volt… a kb. 40 ruhából mindössze csak 6-ot akartam felpróbálni, s ő mindegyiknél asszisztált.

- Ugye te voltál az, aki idehívta Ash-t? – kérdeztem tőle… a kérdés, ami érlelődött már a fejemben, de eddig nem volt lehetőségem megkérdezni.

- Micsoda? – egyenesedett fel velem egy szintbe.

- Te voltál az, aki szólt Ash-nek az eljegyzésről? – kérdeztem tőle ismételten, s ezúttal már úgy hogy a szemébe néztem egyenesen.

- Merthogy? – fura volt a hangja, de ilyen visszakérdezések után az enyém is az lesz, erre mérget vehet.

- „Tudom, hogy nem egyedül vagyok ezzel a gondolattal” – a lehető leghitelesebben próbáltam Ash hajnali mondatát utánozni. Egy dolog az, hogy mit mutatok kívülre, s játszom a gondtalan, s talán kicsit fáradt Adora szerepét, de más dolog az, hogy belül mi megy. A várandós, s kimerült anyukáknak megengedik azt, hogy kicsit elvarázsoltak legyenek, s ezért sem tűnt fel senkinek sem az, hogy az átlagosnál „furább” voltam… csakis egy embernek, de tudta, hogy ő okozta ezt az egészet… s egy szava nem volt. Ash-nek azóta egy rossz szava nem volt.

- Adora… miről beszélsz? – kérdezte… nem értett.

- Beszéltem Ash-sel… vagyis igazából ő beszélt én meg hallgattam… a teljes sületlen baromságot, ami a szájából kijött. – bukott ki végül belőlem az a jellemző, ami igazán le tudta írni a hajnalt.

- Vagy úgy… - ebben a pillanatban persze, hogy leesett neki… eddig a tökéletes Oscar-díjas alakítását nyújtotta.

- Joan… nem kell hallgatóznod… nyugodtan bejöhetsz, tudom, hogy ott vagy az ajtóban, nyisd ki azt az isten szerelmére. – éreztem a jelenlétét, s tisztában voltam vele, hogy már nem az ágyunkon fekszik, hanem itt van.

- Adora… ne légy mérges… kérlek…- Roy próbált okosan közelíteni a dolgokhoz, de most hogy eljött az ideje annak, hogy én beszéljek nem ment ez olyan könnyen… mármint a hallgatás.

- Mégis mikor gondoltátok azt, hogy ezt elmondjátok nekem? Mármint basszus… - egy perc alatt sose használtam ennyi csúnya szót, de valahogy most ösztönösen jöttek ki a számon. -… tényleg úgy gondoljátok, hogy nem helyes ez az egész, amit csinálok? Roy… az isten szerelmére… az eljegyzési partimra segítesz ruhát választani. – tártam szét a karomat, s el nem tudtam képzelni, hogy ezt az egészet hogyan tudta megjátszani.

- És akkor mi van? – kérdezett vissza szemrebbenés nélkül.

- Már megbocsáss? – kérdeztem vissza.

- Boldog vagy… s ebben miért ne támogatnálak? – kérdezett vissza. – Nem az számít, hogy én mit gondolok… hanem az, hogy te mit érzel… - próbálta talán javítani a helyzetet, de én nem éreztem túl sikeresnek ezt.

- Komolyan? – tettem csípőmre a kezemet, s Joan-ra pillantottam felhúzott szemöldökkel. – Mondjad nyugodtan te is… csak nyugodtan… - azt hiszem egyszerre voltam mérges és már hisztis is… nem jó párosítás. -… kérlek, ne hagyd magadba. Ash-től már megkaptam a nyakamba az egészet… de ő legalább őszinte volt az első pillanattól kezdve. – ennyi jó pontot azért neki is jóvá írhatok.

- Igazságtalan vagy Harry-vel szemben… - mondta ki végül Joan is. -… szegény szerencsétlennel úgy viselkedsz, mintha a másik feled lenne… mégis álomra a fejedet ebben az ágyban hajtod. Nem közömbös a számodra ez nyilvánvaló…

- Harry-vel barátok vagyunk, ezt már megbeszéltük vele… miért hoztok fel újra és újra olyan dolgokat, amik már régen el vannak intézve? Mi ennek a célja, de most komolyan? – tártam szét a karomat, egyszerűen nem tudtam megérteni az eszük járását.

- Nem akarjuk, hogy elkövesd ezzel az egésszel az életed legnagyobb hibáját… - fedte fel végső véleményét Roy, mire ekkor olyat tettem, amire nem számítottan, s mire eddig még sosem volt példa… hatalmas nagy pofonom csattant az arcán.

- A többiek? – a lifttel utaztunk lefele Kit-tel, mikor megkérdezte ezt.

A lakáskomplexus miben laktunk volt akkora, hogy rejtett olyan helyeket is, mint kisebb nagyobb bálterem, mik akár koktél partik megrendezésére is alkalmas… így Kit édesanyjának erre a helyre esett a választása, hogy az olyannyira várt eljegyzési partinkat megrendezhesse itt.

- Biztos csatlakoznak később… - válaszoltam, s próbáltam a lehető leghihetőbb hazugságos képemet elővenni. Az igazság az, hogy nem voltam ebben olyannyira biztos… tekintve, hogy a Roy Joan kettősömmel egészen tisztességesen sikerült összevesznem, Ash-t meg onnantól kezdve kerültem. Nem olyannyira feltűnően, de minden bizonnyal levágta, hogy mi is a helyzet.

- Szuper. Bármelyik pillanatban le szeretnél lépni… szólj. Bármikor itt hagyhatjuk ezt a bagázst… okés? – kérdezte tőlem szája elé tartva ujjaimat.

- Ugyan miért? Még talán jót is fog nekünk tenni ez az egész. – kacagtam fel kínosan… remélem azért a kínos részét ő nem érzékelte. Nem kellett neki az egész galibáról semmit sem tudnia… teljesen felesleges lett volna.

- Örülök, hogy továbbra is ilyen pozitív vagy. – mosolygott bele a tenyerembe.

- Próbálok. – rántottam meg a vállamat, s ekkor megérkeztünk a teremhez minek az ajtajában Kit kedves édesanyja már várt minket. A lehető legkedvesebb mosolyomat varázsoltam elő neki.

- Végre… az ünnepeltek is megérkeztek. – jegyezte meg kedvesen.

- Ha gondolod anya, távozhatunk… gondolom nélkülünk is elvagytok a kedves ismerőseitekkel, akiket amúgy nem is ismertek. – válaszolt bájosan Kit, mire muszáj volt megszorítanom az ujjait vagy különben elnevettem volna magam nagyon hangosan, s nagyon nem illendően.

- Eszméletlen vagy fiam… eszméletlen… - rázta a fejét az anyuka, s inkább nem is foglalkozva fia szavaival kísért be minket… a partira.

A partira, ami amúgy annyira nem is volt vészes… leszámítva, hogy nem ismertem senkit, s jelen pillanatomban az elmúlt 24 óra történéseinek köszönhetően még kedvem sem volt senkit sem megismerni… persze amire számítottam, hogy Roy-ék nem jönnek el… talán jobb is így.

- Jól látom, hogy Joan-ék sehol? – Ash-ék azért lejöttek… habár jóval utánunk.

- Ha nem látod őket, akkor jól látod… - vigyorogtam, s úgy ittam a pohár üdítőmből, mintha reméltem volna azt, hogy valami hirtelen csoda folytán alkohol is terem benne. Lehetetlen volt.

- Mennyire csúnyán vesztetek össze? – puhatolózott, s tett úgy a világnak, mintha amúgy a legkényelmesebb, s legkönnyebb dologról beszélgetnénk.

- Nem akarok róla beszélni… - ráztam meg a fejemet. -… amúgy meg… tudod te nagyon jól. – vigyorogtam rá kínosan, majd ebben a pillanatban megpillantottam valaki olyat, akit mind idáig kerestem… Harry tényleg eljött. – ha megbocsátasz… - simítottam meg a karját, majd megindultam az éppen most érkező személy felé… persze lehetőleg minden feltűnés nélkül.

- Remélem nem sok mindenről maradtam le… - köszönt kedvesen, bájos mosolyával.

- Fordulj meg, s feltűnésmentesen gyere velem… komolyan mondom. – sziszegtem neki s kijöttem a teremből, s hátra nem pillantva céloztam meg a hely parkosított kis belső udvarát.

- Adora… Adora… - már kiértünk, amikor elkapta a kezemet, s le tudott lassítani… konkrétan sikerült olyan gyorsaságot megütnöm ekkor, amire magam sem tudtam, hogy képes vagyok. -… minden rendben van? – kérdezte aggódva, s fordított ekkor lassan magával szembe.

- Azt hiszem, most inkább ezt én kérdezhetném tőled… Harry… minden rendben van velünk? – kérdeztem tőle, s mellkasom előtt fontam össze karjaimat, s úgy vártam a válaszát.

- Nem értelek. – rázta meg a fejét, s a gyenge nyári szellő kissé felkapta a göndör fürtjeit.

- Jó… mert én sem magam. Ahogy a többieket sem… - tártam szét a karomat. Robbanni készültem… egész délután ért bennem, s ahogy megjelent Ő itt… egészen biztos volt a megsemmisülés.

- Mi történt Adora? Beszélj hozzám… kérlek. – mondta, s megfogta volna a karomat, de én inkább kicsúsztam érintéséből.

- Mindenki megőrült körülöttem… - nevettem fel kínosan. -… nem tudják feldolgozni azt, hogy barátok vagyunk mi ketten. Barátok… barátok. – ismételgettem a szót, amit az elmúlt néhány órában olyannyi módon hallottam, de sosem abban a jelentésben, amit én adtam neki.

- Pedig azok vagyunk. – mondta olyan őszinte pillantásokkal miket lehetetlen lett volna hazugnak nevezni.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá sokadjára is… bármennyire is mást akartak mások a fülembe ültetni, ha tőle hallom, akkor elhiszem az egészet… mert ő nem hazudna nekem.

- Biztos… - bólintott, s ekkor olyat tettem, mire magam sem számítottam volna. Közelebb lépve nyakába kapaszkodtam, s ajkait ajkaimmal fedtem be… s bármennyire is jót tettem semmi reakciója nem volt… semmi.

- Biztos… - távolodtam el tőle, s csak ekkor esett le, amit tettem, de akkor is… tudtam bizonyítani az igazamat. Az igazat, ami az Enyém s Övé volt.

- Bocsánat… - hajtottam le a fejemet, mert rájöttem, hogy azért mégis csak elég nagy hülyeséget tettem. Nem mertem a szemébe nézni.

- Ne ostorozd magad… kérlek… - fogta meg államat, s arcomra lehelt egy puszit… olyan béke puszit, nyugtató puszit.

- Már biztosan keresnek bent… jössz be velem? – kérdeztem rá, s az ajtó felé böktem a fejemmel próbáltam talán úgy tenni, mintha az előző dolog meg sem történt volna. Erről senkinek sem kell tudnia… ennyi.

- Hogy mondhatnék nemet? – nevette el magát, s elfogadta karomat, mibe vártam, hogy belekaroljon…

Harry szemszöge/gondolatai

Olyan zavartnak tűnt, alig érkeztem meg, s szinte be sem léptem a terembe máris azt akarta, hogy jöjjünk ki onnan… ketten. Olyan volt, mintha menekült volna, de mégis ki elől?

Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy lenyugtassam, hisz nem volt jó így látnom őt… egészen más lány volt, olyan mintha a tegnapi összezavarodott énje újra előjött volna… ráadásul most valami olyat tett, amire sosem számítottam volna tőle… nyakamba kapaszkodva megcsókolt… azt hiszem ezzel akarta megpecsételni azon gondolatát, miszerint mi igenis barátok vagyunk… s én segítettem neki.

Életem legnehezebb pillanatát éltem akkor… de érte megtettem… nem reagáltam a világ legédesebb csókjára… mert neki erre volt szüksége.

Adora

- Nem úgy volt, hogy a barátod csatlakozik hozzátok… hozzánk? – kérdeztem másnap ebéd közben Khara-t. Próbáltam az életemet a lehető legnormálisabb kerékvágásban vezetni, s rájöttem, hogyha csakis pozitív dolgokra gondolok, akkor a negatív dolgoknak még a létezését is elfelejthetem. E szerint az elmélet szerint kellett élnem és kész.

- Igen… csakhogy a munka közbeszólt. Pedig biztosan jól kijönnétek. Imádja a kisbabákat… - kacagott fel.

- Ez a kisbaba még éppen a pocakomban van… néhány hét és valóságosan is imádhatja. – jegyeztem meg szintén mosolyogva. A mosoly volt az, ami életben tartott.

- Említsd meg neki… s akár a keresztszülői posztra is jelentkezik… nagyon lelkes. – mesélte. – A banda fodrászának, a kislányának is ő a keresztapja… Lux a világ legkiváltságosabb szőkesége, nem hazudok… -

- Egy csöppség minden dolgot megérdemel… minden figyelmet, s odaadást… - vallottam be, majd ekkor észrevettem, hogy csipogott a lift miszerint megérkezett valaki… gyanítom az én fuvarom.

Persze Kit nem igazán örült az ötletemnek miszerint megint ott akarok lenni, ahol nem kellene, de közös erővel rávettük őt, hogy szükségem van a hobbijaimra… s ezt a hobbimat az egyik legjobb helyen Harry-vel együtt tudom gyakorolni. Izát persze esélytelen lett volna nem magunkkal vinni, de hisz a kávézóban ő is elfér… nemde?

- A tegnapot illetően… - már beérkeztünk a kávézó konyhájába, s kényelmesen egy magasított székre segített is felülni ugyanis megegyezés alapján nem engedte volna, hogy végig álljak. Ülök, vagy maradok otthon… de ott meg nem tudtam volna meglenni. El kellett onnan jönnöm és kész.

- Igen? – kérdeztem rá, s összefogtam a hajamat már amennyire tudtam.

- Roy-ékkal vesztél össze… ugye? –kérdezett rá félve… azt hiszem erre igen könnyen rájöhetett miszerint egyik exlakótárs sem volt ott a partin… a délután folyamán valószínűleg nem volt esélye tegnap minderről megbizonyosodnia így „tudatlanul” érkezett a bulira.

- Hagyjuk is inkább… okés? – hessegettem el idő előtt a felesleges témát. – Néhány dolog összekavarodott az agyukban… kell egy kis idő, míg rájönnek, hogy nekem van igazam. – ismertem el, majd fogtam a csoki szirupot, ami ki volt nyomva egy tálba, s belenyomva az ujjamat kinyújtva oldalra a kezemet bekentem vele az orrát. – Hupsz. – pislogtam ártatlanul.

- Kisasszony… ne játsszon a tűzzel. – nevette el magát, s kétszer két ujját belenyomva a folyékony édességbe harci csíkokat húzott az arcocskámra. – Ha harc… hát legyen harc. – kacsintott, majd könnyűszerrel lenyalta ujjairól a csokit, ahogy ellépett mellőlem mielőtt ráborítottam volna az egészet. Képes lettem volna.

- Mit is sütünk ma? – kérdeztem kíváncsian.

- Nézz szét az asztalon… s gondolkozz. Csak ügyesen. – kacsintott, s pontosan a pult másik oldalán tárta szét karját mutatva így a kikészített hozzávalókra.

- Csak nem? – csillant fel a szemem, mert itt ugyan minden volt ahhoz, amire én gondoltam.

- A meglepetés ereje. – mondtuk ki egyszerre, s elmosolyodtunk… nem is igazán tudtam, hogy ez most ekkor már csak az „Én” süteményem volt… vagy a „Miénk”…

- A sütid. – mondta ki Ő ezt.

- A sütink… - így sokkalta jobban hangzott.

S igen így itt éreztem magam igazán jól. Egy olyan legjobb barát mellett, aki támogat engem… s nem csak áltat azzal, hogy támogat, hanem tényleg úgy tesz. Olyan Ő így számomra, mint egy bátyuska… aki éppen fiatalabb nálam, de ez részletkérdés.

Igen, szerettem Őt… ebben igazuk volt… csak a hogyan részében nem értettünk sajnos egyet. Abban viszont nagyon nem…