Sziasztok! Most talán azért káprázhat a szemetek
hogy ez most tényleg megint rést hozott nekünk? Már elegünk van belőle… de
#sorrynotsorry én tényleg írtam nektek, mert kis gyík vagyok, s egyszerűen nem
tudok leállni. A nyár végülis erről szól nem? Hogy csináljuk azt, amit
szeretünk kipihenve vele az év fáradalmait… no én az írással pontosan ezt
teszem, ha le is fárasztalak vele titeket. No mindegy is.. inkább befogom, s
hagyom hogy olvassatok… ha szeretnétek! Remélem tetszeni fog (az extra hosszú
rész). Puszilok Mindenkit… Dorka
- Vigyázz a
kezedre… - szóltam rá mikor a sütőből éppen kivette a tökéletesre sült
süteményt, aminek már csak éppen annyi híja volt, hogy a túrót és a zselét
ráöntsük.
- Egy konyhát
vezetek… nem tudom feltűnt-e? – kérdezte vigyorogva, s letette kettőnk közé a
tésztalapot.
- Nem tudom,
hogy feltűnt-e, de anya leszek… gyakorolnom kell az ilyen felszólításokat. –
vágtam vissza a saját stílusában, s közben grimaszoltam is neki egyet. – Bocsi…
- húztam el végül a számat mire rájöttem, hogy mit is mondtam.
- Ne kérj
bocsánatot… - rázta a fejét. – Pár pillanat, kihűl és építkezhetsz. – utalt
arra, hogy már idő előtt kijelentettem, hogy én szeretném összepakolni a
süteményt.
- Köszönöm. –
mondtam neki, s megsimítva arcomat újra eszembe jutott, hogy pofikám az még mindig
csokis… mert Ő összekent. Tényleg egészen megfeledkeztem róla.
- Szeretnéd,
ha…? – vette észre, hogy éppen arcomat bidiszkáltam, s arról a csokit le is
nyalogattam… mármint az ujjamról.
- Megköszönném.
– vigyorodtam el, s lecsuktam a szememet mikor éreztem, hogy felém lép, majd
hagytam, hogy szépen lassan mindkét arcocskámról leszedje a csokit.
Szépen lassan
csinálta ezt, nem sietett el semmit. Óvatos volt, mintha én meg törékeny
lennék… mégis kinyitottam a szememet, s Ő ott volt előttem… igen nagyon gyönyörű
szempárral. Olyan közel voltunk egymáshoz, s ez nem okozott problémát… emiatt
olyan jól éreztem magam. Csak egymásra néztünk, s szinte pislogni is
elfelejtettünk.
- Szeretnéd, ha…?
– kérdeztem meg tőle saját mondatát ugyanis neki meg az orra volt még mindig
olyan. Lassan érte nyúlva a vizes kendőért elvettem tőle azt, majd szépen
kettőnk közé emelve lágyan töröltem meg orrát.
- Köszönöm. –
suttogta halkan.
- Nincs mit. –
rántottam meg a vállamat, s a pultra tettem a rongyot. – Most már építhetek is.
– csaptam össze a kezemet hasam felett, térve így rá a dolgok lényegére.
- Persze, ha
odaadom neked a hozzávalókat… - jegyezte meg sunyin, s indult el a másik
irányba.
- Megszerzem
egyedül is. – tártam szét a karomat.
- Várj csak…
mit is hallottam? Azt, hogy le akarsz szállni a székedről? Á-á. – mutatóujját
már a pult másik oldalán billegette jobbra, balra. – Nem így szólt a
megállapodásunk… - vigyorodott el zsiványan. -… te csak ülj ott, s pihenj… és
vagy megkapod a hozzávalókat… vagy nem. – fordult ezzel egy időben a hűtő felé
majd kinyitva azt kivette a túrós krémet, s ügyesen mozdulva letette a pultra.
- A vagy nem…
az nem opció. – hunyorogtam rá, majd ezután próbáltam a lehető legaranyosabb, s
legbájosabb pofikámat magamra varázsolni.
- Honnan
veszed? – kérdezte, s mégis megragadta a tálat, de történt az, hogy én is így
tettem. Szerencsétlen műanyag dolog kettőnk közé szorult.
- Csak tudom és
kész. – mosolyogtam angyalian, s elfújtam egy hajtincset, mi a szemem elé
lógott. – Egy angyal vagyok… nem? – kacagtam fel, s éreztem, hogy elvörösödök…
utóbbi nem is volt a tervemben, ez csak úgy jött… ösztönösen.
- Hmmm… -
gondolkozott el, de a tálat nem engedte el. Még játszott velem egy kicsikét…
nem baj az.
- Ez nem volt
túl meggyőző. – ráztam meg a fejemet, s szabad kezembe simítottam az arcomat…
nagyon nevetnem kellett, de vissza is kellett fognom magamat. – hogy telt a mai
napod kedves Harry? – váltottam gyorsan, taktikázva egy kicsit témát és
megtámasztottam a fejemet szabad kezemmel miközben hajamba túrtam. – nagyon
elfáradtál meg minden? – kérdezgettem tovább, s farkasszemet néztem vele, s
vártam a pillanatot mikor meggyengíti a tartását, hogy elránthassam a tálat, de
ez a pillanat nem jött el.
- Szép
próbálkozás… kedves Adora. – jegyezte meg közel sem legyőzötten. – De nézd
csak… tessék. Itt a töltelék… mielőtt túlságosan megerőltetnéd magad a
próbálkozásokban. – mondta… persze, hogy rájött a taktikámra, majd ezzel
feloldotta azt, mit próbáltam elrejteni… hangos nevetésben törtem ki.
- Ez… szörnyű
volt. – nevettem igazából saját magamon. – Mint egy rossz tini… most már csak
valami szörnyű zene kellene, amire rángathatnám magam, s tényleg egy tini
lennék. – forgattam a szememet, s próbáltam korlátozni hülyeségemet, de mint
látszik… nem ment. Ő meg csak jót mulatva figyelte, hogy csacsogok neki.
- Nem hiszem,
hogy az a te stílusod lenne… - vette le kavargatva a tűzhelyről a zselés
cuccot.
- És tudja… -
csettintettem felé, majd felkapva az eszközöket kezdtem kenegetni a dolgot. -…
az igazság az, hogy olyan falábam van… hogy az már nevetséges. – nyaltam meg a
fakanalat félúton.
- Kecses
ügyetlenség… nevezd inkább úgy. – jött elő a semmiből ezzel a megnevezéssel.
- Amíg nem
látod, addig még véletlenül se nevezd kecsesnek… abban semmi kecses nincs, amit
én művelek… előre félek az esküvőtől. Nem tudom, hogy engem visznek hamarabb a
sürgősségire, vagy mindenki mást, mert a magas sarkúmban összetöröm a lábukat…
- gondolkoztam el.
- Tényleg…
kitűztétek már az időpontot? – kérdezett rá kedvesen, mindenféle probléma nélkül.
- Felmerült egy
kora őszi téma… de semmi konkrét nincs még. De inkább ne is beszéljünk most
erről… - legyintettem, mert eszembe jutott, hogy ezen téma miatt az elmúlt
időszakban összevesztem egy-két emberkével… ha egyszerűen csak nem figyelek oda
rá akkor pedig teljesen ki tudom zárni az elmémből. Erre volt szükségem.
- Ajánlom a
mentőkocsit akkor a helyszín mellé… hogy egyszerű legyen a sebesültek ellátása.
– hozott fel egy újabb kedves ajánlatot.
- Na de Mr.
Pearce… ejjj ejjj. – kacarásztam, s hadonásztam a fakanállal miközben ilyen
pimasz megjegyzéseket tett.
- Mire jók a
barátok? – kérdezte nevetve, s mikor én elsimítottam az összes túrót a tálban,
majd rászórtam a fagyasztott gyümölcsöket is ő ráöntötte minderre a zselét.
- Pl. arra,
hogy ezt megtanítják nekem. Az egésszel képes lennék megenni… - vigyorogtam, s
óvatosan magam elé húztam a kerámiatálat, s a nagy adag finomságot úgy néztem
mintha megbűvölt volna.
- Azért talán
kaphatnak mások is… - vetett fel egy jó kis gondolatot.
- Mint például?
– pislogtam rá ártatlanul… mikor azt mondtam, hogy egyedül képes vagyok megenni
akkor azt komolyan is gondoltam.
- Talán én. –
integetett rám aranyosan.
- Vagy én… - s
ekkor egy újabb emberke csatlakozott hozzánk a konyhában, akire nem is
számítottam… Roy volt az, azt hiszem valamiféle tervekkel a kezében. Egy
pillanatra megállt bennem az ütő, de muszáj volt úgy tennem, hogy ez ne legyen
feltűnő… egy teljes napja úgy nem beszéltem vele, hogy tényleg nem. Persze az a
24 óra az nem olyan sok, de itt az ok volt igen súlyos.
- Talán
megoldható. – próbáltam tényleg kedvesen reagálni megjelenésére, de ez volt a
legtöbb, mi telhetett tőlem.
- Megkérdezem
Iza-t, hogy kér-e… - jutott eszembe, hogy én amúgy egy gardedámmal jöttem, akit
az elmúlt másfél órára lazán magára hagytam.
- Ez jó ötlet.
– értett velem egyet Harry, majd szépen lecsusszanva a székről, leporolva
magamat indultam meg a konyha kijárata felé.
Nem tudom
mennyire volt feltűnő az, hogy Roy mellett csak úgy eljöttem, s nem volt semmi
nagy köszönés meg minden, de nem zavart… egyszerűen nem. Az, amit mondott az
sokkal inkább zavaró volt, de az meg nem idevaló.
- Figyelj Iza…
- kaptam el kedves társamat, aki igen nyugodtan iszogatta a kávéját egy könyv
felett. -… sütöttünk egy isteni finom süteményt. Mondd, hogy kérsz. – lehet
kicsit le is támadtam, de sebaj.
- Mondhatok
nemet? – könyvvilágából kirántva kellett néhány pillanat neki, míg feleszmélt,
hogy hol is van.
- Csak
próbálkozz meg vele… - nevettem el magam. – Amúgy meg… sajnálom, hogy így itt
hagytalak… de olyan jó volt sütögetni egy keveset… szeretem ezt csinálni. –
ismertem el, s leültem a kanapé karfájára néhány pillanatra… vissza kell úgyis
mennem így felesleges lenne kényelembe helyeznem magam.
- Ha te boldog
vagy… a baba is boldog, s én is… meg persze a vőlegényed is. – ismerte el, s
könyvjelzőt pakolt az oldalhoz ahol éppen járt. – Nem kalitkába akarunk mi
zárni… egyszerűen csak extra odafigyelőnek kell lennünk… ezért vagyok itt én
is. – mutatott magára.
- Amiért nagyon
hálás vagyok. – ismertem el, s előre hajoltam volna én megfogva a kezét, de a
pocakom ilyesmit most nem engedélyezett. – De tudod, miért lennék még nagyon
hálás? – kérdeztem tőle, de részben magamtól is… meg úgy mindenkitől.
- Egy nagy
pohár mézes tej esetleg a listádon van? – hallottam meg egy ismerős hangot, s
ekkor Harry jött felénk 4 nagy pohár frissességgel egy tálcán miközben másik
kezében meg hozta a süteményt is. Mögötte jött persze Roy is.
- Hmmm… lehet
róla szó. – gondolkoztam el, s figyeltem, ahogy Iza azt nézi, vajon Harry mikor
borít ránk valamit. Vicces volt az arca ez biztos. – Ügyesebb Ő annál… -
jegyeztem meg s belsős poénunkon egyszerre mosolyodtunk el.
- Ha esetleg
megtennéd, hogy a kanapéra ülsz… akkor mindannyian ideférnénk. – jegyezte meg
Harry mikor mindentől megszabadult, majd kezét nyújtotta felém, hogy segít
felállni.
- És mi van, ha
hirtelenjében végigfekszek az ágyon, s mindenkit kitúrok onnan? – kérdeztem
elfogadva azért a kezét.
- Az nem te
vagy… - mondta ismételten azt a mondatát, amit nem is olyan régen már bejátszott.
S tényleg ismert… igazán jól.
- És tényleg… -
jegyeztem meg, s szépen helyezkedve a kanapé túlsó oldalára helyezkedtem el…
mellém hirtelenjében leült Roy, de Harry még sehol sem volt… ki akart szolgálni
mindenkit, mert kifejezetten figyelmes.
- Jó látni. –
közeledett felém Roy óvatos szavaival.
- Tegnap is
láttál… - jegyeztem meg s rámosolyogtam Harry-re mikor felém nyújtotta a
tányéromat. – Szóval most kiszedted ezt az adagot magadnak… hogy utána a teljes
tálat ideadd nekem. Értem én. – inkább foglalkoztam a Göndörrel mintsem azzal
az emberkével, aki ott ült mellettem.
- Nem talált. –
nevetett fel az újdonsült kiszolgálónk, s tovább tette a dolgát.
- Adora…
figyelj… - kezdett volna bele, de én feltűnésmentesen leintettem.
- Roy… mindegy.
Tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne… abban úgyis jó vagy. – s
rámosolyogtam, majd egy falatot a sütimből felé nyújtottam. Egy ál-békejobb, de
nem tehettem mást.
- Szóval Roy…
mit is hoztál nekem? – kérdezte Harry mikor végül leült a lehető
legszerencsétlenebb helyre… ugyanis a mellettem lévő fotelbe csüccsent le, így
végülis szegről-végről de kettőjük közé fogtak engem.
- Az utolsó
engedélyt is… - nyúlt a táskája felé. -… no és a végleges terveket. – vette elő
oldalra lepakolt kis mappáját, amit ügyesen szétbontva, majd helyet csinálva az
asztalon letett oda.
- Roy tervezi a
hely kibővítését. – magyaráztam Iza-nak aki nem teljes értette a dolgokat. –
Konkrétan a szomszéd hely is ez a hely lesz… - folytattam az oktatást.
- Ohhh… - a
helyes reakció volt ez. -… érdekesen hangzik.
- Az is lesz… -
csillant fel a szeme Harry-nek, s mosolyogva nézett Roy-ra.
- Néhány napra
ugyan be kell majd zárni a helyet, de falat a nélkül nem lehet ütni, hogy nincs
zárva a hely… - ismertette a helyzetet Roy.
- Pedig
kifejezetten érdekes lenne… kalapácsok meg minden én meg békésen iszogatom itt
a kávémat. – nevettem fel zsiványan.
- Képes lennél
rá. – jegyezte meg a tervező.
- Nah jah… -
bólintottam, s a tejért nyúltam, de Harry segített megszereznem azt.
- Olyan bájos
ez a hely… nem félsz Harry, hogyha nagyobb lesz veszíteni fog a varázsából? –
kérdezte Iza tőle, s egy újabb falatot tett a szájában közbe.
- Tudod mit?
Nem… Ezért is örülök, hogy olyan segítséget találtam magam mellé, akit ismerek,
és aki ismer engem is… így egymást „ellenőrizve”… – kaparászott macskakörmöket
a levegőbe. -… nem hagyjuk elveszni a helyet. – mondta, s tette mindezt olyan
odaadással. Az élete ez a hely, s ez látszott azon, ahogy mindezt mondta.
Élvezet volt már csak nézni is… ahogy beszélt a szenvedélyéről.
- És persze itt
vagyok én is, aki nem hagyná, hogy a városban a kedvenc helyét elrontsák… -
integettem nekik két falat között én is. Egyszerre nevettünk fel… de tény azt,
hogy meg kellett szólalnom, ezt nem hagyhattam ki.
- Adora-nak jó
az ízlése… szóval én bíznék benne. – tette hozzá Roy.
- Majd befogom
falat festeni… - nevetett fel Harry, s hajába túrt, majd Ő is hozzálátott a
sütijéhez. Térdére csaptam, mert pimaszkodott velem.
- Azt hiszed,
nem jönnék falat festeni? – kérdeztem tőle.
- Emlékszem
mikor nálunk festettük újra a szobáját… profi lett. – szólalt fel Roy. – Saját
maga összekenésében. – tette hozzá a lényeget is.
- Az úgy történt,
hogy… - vágtam totál ártatlan fejet, majd Roy felé hajolva a vállába nevettem…
olyan természetesen jött ez, majd ekkor feleszméltem… pedig nem akartam. Puszit
nyomtam inkább az arcára, s visszahelyezkedtem az eredeti pozíciómba.
- Tény, hogy a
dekorálás jobban megy neki, mint maga a festés… - ismerte be végül Roy.
- Nem tehetek
róla. – rántottam meg a vállamat, majd inkább ettem, s abba fojtottam
gondolataimat, mintsem abba, hogy… Roy.
- Van néhány
konkrét elképzelés is… ami azt illeti. – s a konkrétan mellettem ülő egyed
fogta majd lapozott egyet terveiben.
- Ezeket úgy
imádom… - csillant fel a szemem, mint a kisgyereknek, aki megkapja az új
színezőjét. Nem tudtam titkolni, hogy a munkájának a kedvenc része nálam ez,
amikor innen-onnan összeszedve/rajzolva ragasztgat lapra dolgokat, s tervezi el
síkban, amit szeretne később megvalósítani.
- Tudom. –
simította meg karomat, s én hagytam neki… mert jólesett.
- Habár ezt a
széket ide be nem hozhatja senki sem… hogy néz már ki? – láttam meg egy ocsmány
darabot a képen majd le is szedtem onnan mielőtt bármit is szólhattak volna.
- Hééékás,
hééékás… legutóbb még az én helyem volt, nem? – jegyezte meg ál-felháborodva
Harry, s kapta el a kezemet, amiben benne volt a kis papírka.
- Én meg az
önkéntes tanácsadód… - rebegtettem szempillámat előtte, mintha éppen szárnyalni
kezdenék mindjárt velük. -… s az a darab tényleg ronda, randa, ocsmány… -
sorolgattam itt a szinonimákat, amik eszembe jutottak.
- Amiért
ennyire megkedvelted lehet többet is beszerzek majd belőle, s kiemelt helyet
kapnak majd. – vágott vissza igen furfangosan, szemeim igen nagyra nyíltak.
- Szuper…
legalább akkor nem látsz majd itt többet. – azon nyomban jött a válaszom rá.
- Komolyan? –
kérdezett vissza talán azt hiszem… félve.
- Sose lehet tudni.
– rántottam meg a vállamat, s legyintettem egyet. – de megsúgom, ha tényleg beszerzed,
s a székek eltűnnek véletlenül sem én leszek az, aki a hátsókertben valami
rituálé közepette elégeti őket… még véletlenül sem. – tagadtam már előre a
dolgokat.
- Oké… -
könnyebbült meg, s nevetett fel olyan Harry-sen gyerekesen…
- Köszönöm,
hogy értünk fordultál. – tettem combjára a kezemet abban a pillanatban, amikor
beültem mellé a hátsó ülésre. Kit a személyes fuvarunk haza.
- Csak az
asszonyomért tettem. – puszilt a nyakamba, s én meg elmosolyodtam tőle. –
Valami főzőleckén volt vagy mi. – beszélt rólam úgy, mintha itt sem lennék.
- Olyan finomat
sütöttem… hoztam belőle nektek is. – mutattam a dobozra, mit a kezemben
szorongattam.
- Akkor jól
érezted magad? – kíváncsiskodott, s érte nyúlt volna a dobozért, de én azon
nyomban elhúztam előle.
- Igen… -
bólintottam. -… jólesik kimozdulni egy kicsit, ha csak korlátozva is. –
vallottam be. – de ugye a holnapi torna az még áll? – kérdeztem tőle, s inkább
az ülések között előreadtam a süteményt Iza-nak mielőtt valaki lecsapna rájuk…
valaki.
- Persze… -
bólintott, s kulcsolt rá a kezemre. -… az egész délutánomat szabaddá tettem.
Csakis a tiéd vagyok… - kacsintott.
- Meg az öt párosé,
akik szintén jönnek fel hozzánk. – kuncogtam fel. Ez is a ha én nem tudok menni
oda, akkor ők jönnek oda hozzám elméletét bizonyította… a sokáig kimaradt
óráimat most fel a lakásba varázsolta nekem, persze most azért még lightosabban
mint eddig hisz figyelnem kell jobban… de így is milyen jó lesz.
- Hozzánk… ez
tetszik. – jegyezte meg, s ujjaimra puszilt.
- Nekem is… -
adtam arcára egy csókot…
Ajtaja előtt
álltam, s úgy kopogtattam be hozzá. Nem volt vacsorázni, ahogy Khara sem…
utóbbi okkal, hiszen valami esti fotózása is szerveződött itt a városban, de
Ash nem jött ki… és hiányzott.
- Sütit hoztam…
- dugtam be először inkább a sütit a résen, mintsem a fejemet. – bejöhetek? –
kérdeztem félve azért.
- Gyere. –
hangja vidám volt, nem erre számítottam… volt valami rossz előérzetem, de
mégsem.
- Kihagytad a
vacsorát… azt hittem, hogy valami baj van. – sétálgattam felé lassan, s mire
odaértem felém fordította a gépének képernyőjét.
- Csak a
csöppséggel beszélgettem… - mutatott rá a lényegre, s a friss fotókra, amit
kislányának anyukája küldhetett át neki nemrég.
- Ohhh… de
aranyos. – azon nyomban leültem ágya szélére, ahogy letettem a tálcát, mit
feléje nyomtam. – mennyi idős is most? Három? – számolgattam fejben. Igen…
Ash-nek volt egy kislánya, akit eszméletlen módon szeret, de aki mellett nem
lehet ott mindennap, s nem olyan nagy rendszerességgel, de így tudja vele
tartani a kapcsolatot, legalábbis ahogy a csöppség anyukájának is az ideje
engedi… meg, ahogy az Ash-é is. Bonyolult.
- Három és fél…
- javított ki mosolyogva.
- Tündéri… -
állapítottam meg. Utoljára mikor én láttam róla képeket még igazán kis picur
volt. -… legalább ebben nem rád ütött. – kuncogtam fel, mire felhúzta a
szemöldökét.
- Szerencsére.
– ismerte el, majd lazán hátravágódott, s úgy vette ölébe a süteményt. A fura
pózok, s azokban való evés a specialitása… a kismalac képessége tökélyre van
fejlesztve. – ez jó. – jegyezte meg.
- Szerinted ki
csinálta? – kérdeztem büszkén, majd addig addig mozgolódtam, míg pontosan mellé
le nem tudtam feküdni.
- Szóval
rendelted… értem, értem. – húzta az agyamat.
- Harry-nél
sütöttük együtt… - fordultam mégiscsak oldalra, hogy láthassam is őt. Mégiscsak
véges a közösen töltött időnk, szóval minden pillanatot ki kell használnunk.
- Hmmm… Harry…
- ízlelgette a szavakat.
- Hééé… ne vágj
arcokat. Kérlek. – szólítottam fel rögtön. – Én ez nem akarom… - ráztam a
fejemet. – Ő a barátom, Kit a vőlegényem… mindkettőjüket szeretem, de más-más
módon… ezt szeretném, ha elfogadnátok, de komolyan. Nem szeretek durciban lenni
se veled… se a fiúkkal. Pedig eskü nagyon próbálkozok, de egyszerűen nem megy…
most is, hogy nem jöttél vacsorázni azt hittem valami baj van, s megugrott a
szívem… amúgy is ki tudja, meddig látlak… holnapig nem? Nahát, ez meg végleg
katasztrófa. – biggyesztettem le az ajkamat.
- Tudod…
egyikőnk sem akarja, hogy szomorú légy… - s egy falatot felém emelve a számba
helyezte azt.
- Néha nem
hiszek nektek… - mozgattam meg a fejemet. -… mert butaságokat mondotok. Én
hiszek abban, hogy boldog leszek így, mert boldog vagyok most is… ugye hisztek
velem együtt? – kérdeztem tőle.
- Én
támogatlak… tudod. Nézzük, mit gondolnak erről a srácok… - s nem is tudom
honnan egy pillanat alatt kettőnk közé helyezte a telefonját, amin már a hívás
tárcsázva is volt… Roy-t hívta.
- Ugye minden
rendben Adora-val és a bébivel? – fel is vette a hívást Roy, s automatikusan ez
volt az első dolog, mit kérdezni tudott… rendesen meg volt ijedve. Persze nem
mindennapi, hogy Ash hívja őt, s tekintve, hogy most az említett személy itt
vendégeskedik nálunk logikus is a gondolatmenete.
- Kényelmesen
fekszenek Ash ágyában… - mondtam halkan, s éreztem nagyot dobban a szívem mikor
hozzá szólok.
- Ohh…- nem
igazán tudta, hogy mit is reagáljon arra, hogy én szólaltam meg a vonal túlsó
oldalán.
- Jól vannak…
de mégsem. –tettem még hozzá, s örültem amikor Ash megsimította a kezemet…
egyértelmű bátorítás volt.
- Ezt hogy
érted? – az ijedtség újra a hangjában volt.
- Ezt hogy
érted… Adora? – s válaszmentes időm lehetőséget adott arra is nekik, hogy ezt a
kérdést Joan is megismételje… persze, hogy ott volt mellette ő is.
- Úgy, hogy egy
nap után is kicseszettül hiányoztok ti idióták… - nevettem, s sírtam bele
egyszerre a takaróba. -… így nem muri az egész, ha nem vagytok mellettem. –
vallottam be.
- Adora… -
kezdett bele Roy… ő kapott legnagyobb adagot a haragomból.
- Figyeljetek…
én csak annyit szeretnék kérni, hogy legyetek mellettem… érzem, hogy helyesen
cselekszem, de mindez nem ér semmit, ha nincs kivel megosztanom a
boldogságomat… értitek? – nem hittem volna, hogy ezt így fogom mondani, de
egyszerűen annyira összenőttem velük, hogy ez a távlati harag is bántotta a
lelkemet… de még mennyire.
- Értjük… -
szinte kórusban felelték ezt nekem.
- Ha tényleg
úgy gondolod, hogy ez a legmegfelelőbb dolog a számodra… akkor támogatunk.
Sajnálom azt, amiket mondtam… tényleg. – Roy hangja megbánó volt, úgy
ténylegesen megbánó.
- Én is… -
tette hozzá Joan. -… békejobbnak érvényes az, ha azt mondom néztem már neked
esküvői ruhákat? – kérdezett rá a kis idióta.
- Küldd át most
skype-on Ash-nek és meglátjuk… - kacagtam fel, s az említett személyre kacsintottam.
- Szóval akkor
rendben vagyunk? – tette fel a kérdést Roy.
- Miben másban
lehetnénk?
Úgy vártam ezt
az éjszakát… de tényleg úgy vártam. Olyan békésen, s nyugodtan aludtam végre,
mint igen régen már. Tudva azt, hogy minden fiúmmal békében vagyok, s tudva
azt, hogy egy szerető pár fekszik az ágyam másik oldalán… nehezebben lehettem
volna boldogabb. Ráadásként kiderült az is, hogy Ash tovább tud maradni, mint
tervezte ugyanis jövő hét közepére tették át a fotózásukat valami helyprobléma
miatt így belőle is többet kaphatok, mint terveztük… eszméletlenül örültem
neki. Vigyorogva hajtottam álomra szememet.
- De ezt nem szabad… - ráztam meg a fejemet, de
mégsem tudtam ellene mit tenni… az én testem az övé ellen semmiség volt. Úgy
hozzám feszült, hogy szinte a falba építve éreztem magam. Nem kaptam levegőt,
de mégsem volt rá szükségem… Ő volt a levegőm. - … Harry. – sikkantottam fel
mikor melltartópántomat egy pillanatig megemelte fogaival, majd
visszacsattintotta vállamra.
- Miért ne lenne szabad? – kérdezte, s fenekem alá
nyúlva, megmarkolva combomat emelt fel derekára.
- Tudod te jól… - mondtam neki, de egy dolog volt,
hogy mi jött ki a számból, s egy másik különböző, hogy hogyan is cselekedtem. A
testem feladta a szolgálatát… készült megsemmisülni.
- Mondd, hogy álljak le… s megteszem. Csak mondd.
– suttogta a fülembe, s már fenekemnél olyat éreztem, mit talán nem szabadott
volna. Harry meztelen valóját… mi igen nagyon felém kívánkozott.
- Hogyan? – s nyakába kapaszkodva szorítottam
magamat hozzá… egyszerűen létezésének szimpla tudata bogarakat ültetett belém.
- Nem tudsz… s nem is akarsz tiltakozni. –
kacagott nyakamba, s egy pillanat ideje alatt pattintottam le rólam a
melltartót, s húzta félre alsómat, hogy utat engedjen magának… egy igen
nemesebbik részének.
- Neeeeeem… – duruzsoltam a fülébe, ahogy
megéreztem magamban, s most karjaimmal úgy fontam körbe nyakát, hogy melleim
szinte párnaként simultak arcába. Eszméletlen érzés volt… egyszerűen magával
ragadott, s el nem engedett.
- Ugye, hogy ugye… - emelgette szemöldökét, majd
lassan, biztosan, tempóra dolgozva bennem maga elé engedte arcomat, s két
tenyerébe vette azt.
Néhány pillanatig nézett, s megállt… felhergelte
testemet, s most lecsendesedett. Szemeiben olyasfajta vágy volt, mit réges-rég
rejtegethetett… de most szabad utat nyerve megmutatta nekem őket… s én
befogadtam mindenestől.
- A fenébe is… - bukott ki belőlem, majd új
ajkainak törtem, mint még soha senkiének sem. A vágy, a szenvedély, a
fiatalosság íze keveredett ajkainkon, nyelvünkön, s a kettős mit mi
alakítottunk ki… leírhatatlan, s feldolgozhatatlan volt.
- Szeretem a vőlegényed váratlan üzleti útjait… -
jegyezte meg zsiványan, mire tenyeremet szája elé helyeztem.
- Szemét. – nevettem el magam, mire ő belém
harapott… először a tenyerembe, majd onnantól kezdve kulcscsontomba is, s
mindenembe mit gyengéden ért.
- Egy kis emlékeztetőként… - simította meg
fenekemet ujjaival, s egyre hevesebben majd hevesebben kezdett dolgozni
odalent.
- Hhhh… aaaaa… rrrrr… yyyyy… - nyögdécseltem,
vinnyogtam, s mindent csináltam mit el lehetett képzelni, de kezét most Ő tette
szám elé.
- Csak nehogy Sadie felébredjen… azt te sem
szeretnéd. – s volt olyan zsivány, hogy képes volt ezt megjegyezni, majd a
következő pillanatban engedte azt, mi a legjobb megoldás volt… ajkaiba
csókolva, harapva, azokat falva élvezhettem el…
- Mert mi mindig jobbak leszünk… - simította meg
megizzadt hajamat, mikor nyakába borultam… - Adora… édes Adora…
- Adora… Adora…
- hallottam a hangot, de nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, egyszerűen kába
voltam és kimerült. - … Adora… jól vagy? – éreztem egy érintést, de ez egészen
más volt, mint az előző pillanatban.
Félve, de mégis
hirtelen pattant ki a szemem, s arcom előtt Kit tekintetét véltem felfedezni. A
szívem majdnem a számon szökött ki.
- Jóól… -
dadogtam totálisan elvesztve világomat, s úgy tápászkodtam fel ülő helyzetbe.
- Kérsz egy kis
vizet? – kérdezte, de én még mindig nem láttam a szememtől.
- Ühüm. –
bólintottam bátortalanul, s behunytam a szememet, de azon nyomban ki is
nyitottam, hisz olyan kép úszott elém, amit majdhogynem rosszul lettem.
- Biztosan jól
vagy? – kérdezett rá, s kezét a homlokomra tette. – Csupa víz vagy… de nincs
lázad. – mondta aggódva.
- Csak… rosszat…
álmodtam… - darabosan ment még a beszéd, próbáltam helyre tenni magam.
Mi a fene volt
ez? Te jó isten? Mi a fene volt ez? S mi a fenéért volt annyira jó?
- Nyugi… itt
vagyok. – simította meg a karomat, s mellkasára vont. Nem tudtam rá hogyan
reagálni, úgy éreztem magam, mint egy facövek.
- Mennyi az
idő? – kérdeztem inkább tőle valamit, hátha a válasza lefoglal.
- 11 körül…
éppen csak hazaugrottam egy papírért, mikor hallottam, hogy kiabáltál… s akkor
találtalak itt így. – felelte.
- Mit
kiabáltam? – kérdeztem rá félve… édes istenem.
- Valami
érthetetlen halandzsa volt… de nagyon boldognak tűntél. – ő maga sem tudta
összetenni azt, hogy kivert a víz úgy keltem, s üvöltöztem, de mégis boldog
voltam.
- Ohh… - ennyi
volt a reakcióm.
- Ha nem baj…
én most itt is hagylak a fiúkkal… délután jövök vissza, de most sietnem kell…
ugye megleszel? – kérdezte, s míg ő felállt mellőlem én is úgy tettem ugyanis
segített nekem.
- Ühüm… -
bólogattam, s örömmel fogadtam azt, hogy vállamra terítette a könnyed hálóleplemet.
– Fiúk? – kérdeztem rá hirtelen, mert nem tudtam miről beszél… nem emlékeztem
semmi ilyen megbeszélt dologra.
- Roy és Joan…
meg azt hiszem Ash is erre cselleng valamerre. – tette hozzá mindezt már a
folyosón.
- Ő kedves
barátom… majd megkedveled. – mondtam bátortalanul, s a sok alvás ellenére is
kimerülten.
- Kedvelem én
őt… nyugi. – karolt át, majd fejem búbjára adott egy puszit, de utána
meggondolva magát a számra is lehelt egyet. Világomat nem tudtam, de komolyan
úgy álltam ott karjaiban, mint egy agymosott. – szeretlek.- suttogta.
- Én is… -
motyogtam, majd még jobban összefűztem magamon a köntösömet mikor eltávolodott
tőlem.
- Mint a két
szemetekre úgy vigyázzatok rájuk. – üzente távolból a fiúknak, akik persze
végignézték a pulttól, hogy mit is művelünk.
- Ezt kérni sem
kell… - mondták, mint egy helyes fiúkórus, majd integettek a távozó úriembernek
miközben én meg közeledtem hozzájuk.
- Téged meg mi
az isten vert? – néztek rám furán, majd Ash mellém is sétált, s megfogta a
karomat, de én inkább kibújtam mindenféle érintés alól… nem ment ez most nekem.
- Most keltem. –
dörmögtem nekik, s ekkor elsétálva a hűtő elé annak oldalában megláttam a
tükörképemet. Pontosan úgy néztem ki, mint egy jól kielégített hölgyemény.
Konkrétan hátrahőköltem a konyhaszekrénynek. Kellett néhány pillanat mire
újratöltött az agyam.
- Jól vagy? –
kérdezték elég gyanúsan.
- Rosszat
álmodtam… - ráztam meg a fejemet, s beletúrtam a hajamba remélve, hogy a
hajgumimat csak csak megtalálom, s legalább hajügyileg rendesebbé teszem fejem.
- Nekem ez
egész úgy tűnik, mintha egy szex álom lett volna. – jegyezte meg Joan… O, ha
tudná… ha tudná.
- Hééé… -
oltottam le rögtön, s akadályoztam meg előre bármiféle teóriájukat.
- Rosszat
álmodtam… nagyon rosszat… - ismételgettem, majd kivéve egy üveg vizet a hűtőből
azon nyomban lehúztam azt… közel sem törődve azzal, hogy egy liter volt az üveg
tartalma, de egyszerűen muszáj volt… lehűtenem magamat. Muszáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése