27. rész - Köszönöm

Hello bello! No kiket szeretek én a világon a legjobban? Azt hiszem az egyik helyes válasz (merthogy több is van) az az, hogy az olvasóimat. Pontosan ezért kedveskedek nekik egy új résszel ma is, mert megérdemlik. Remélem tetszeni fog! Én élveztem az írását! Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Ash… - s ekkor már mindezt úgy mondtam, hogy nyakába borulva ölelgettem halálra a kis vékonyka testét. Úgy hiányzott már ő nekem, mint sivatagban a korty víz, vagy télen a zord hideg idején a kandalló meleg tüze.

- Ugye most csak a szépségem miatt sírsz? – kérdezte, ahogy karjaiba vont figyelve arra igen nagyon, hogy engem se, s rakományomat se törje össze.

- Hülye… - kacagtam vállába, s nem igen nagyon akartam volna elengedni, de tekintve, hogy rajtunk kívül még voltak itt ezen a kis titkos helyen egy páran muszáj volt így cselekednem… pedig úgy éreztem néhány pillanat erejéig, hogy csakis mi ketten vagyunk.

- Ezért imádsz, nem? – kacagott fel, s túrt bele hajába, s távolodott el kissé tőlem, de csak éppen annyira, hogy másokat is lássunk… derekamat nem engedte el, kellett neki ez a közelség, s nekem is. Érzelmi szeretők vagyunk mi.

- Gondolom. – ártatlanul rántottam meg a vállamat, éppen, mint egy kis angyal majd a mellettem lévő férjjelöltemre pillantottam, aki éppen szerintem csak dolgozta fel a történéseket… ebből egy kicsit kihagytam őt. – Szóval… - köszörültem meg a torkomat, s próbáltam az idióta mosolyt egy kicsit visszafojtani magamban. – Ash… ő itt Kit a vőlegényem. – mutattam a barátságos borostás úriemberre mellettem, aki kezét nyújtotta ekkor az ismeretlennek. – Kit ő pedig itt… - kezdtem bele, de volt ki helyettem befejezze… pontosan az említett személy.

- Ash Stymest… szolgálatodra. – ráztak kezet, majd megveregette jövendőbelim vállát. – Vigyázz a csajomra… mert ha nem… - poénkodott ez tény, de mégis volt benne valami igaz. Én értettem, s ő is.

- Célom, hogy vigyázzak rá… rájuk. – mondta kedvesen a másik ünnepelt, s azt hiszem ezért még egy jó nagy pacsit fog kapni tőlem, hogy ilyen jól kezeli Ash-t… nem mindenkinek megy elsőre ez ilyen jól. Azt sem értem igazából, hogy nekem hogy megy ilyen könnyen.

- Akkor talán rendben leszünk. – gondolkozott el, mire én vállon vágtam, s automatikusan Kit mellkasába bújtam, mintha tettem elől elrejtőzhettem volna.

- Áúúúúcs. – sikkantott fel magához híven.

- Ha folytatod nagyobbat is kapsz. – pislogtam feléje szendén Kit karjai alól.

- Szeretem, ha fáj… - kacsintott, s ekkor már talán bokán is rúgtam volna, de nem biztos, hogy ennyire meg tudtam volna erőltetni a lábamat.

- Szeretnél leülni? – kérdezte megsimítva a fejemet, Kit.

- Azt hiszem igen… - bólogattam, s eltávolodva testétől már csakis kezét fogtam, s úgy kerestük meg a helyünket… ami az asztalfőn volt, de stílusosan, vagy csak éppen a kényelem kedvéért nekem konkrétan egy hintaszék volt oda betéve.

Harry-nek áradoztam a gyerekszobában, hogy mennyire imádom azt a széket, s lám tessék most az eljegyzési partimon is egy ilyenben ülhetek. Elkaptam a tekintetét, s rámosolyogtam… Ő pedig rám kacsintva viszonozta azt.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte Kit, s a svédasztal felé mutatott, ami mellett egy hatalmas édességek feliratú übercuki részleg is fel volt állítva. – édességet… mi? – nevetett fel.

- Jó gyerek vagyok, s előtte valami mást is eszek… - jegyeztem meg igen okosan, de nem bírtam sokáig ezt a szerepet játszani. -… igen hozd a süteményeket. – tört ki belőlem, s a mellettem elhelyezkedő kis bagázs felnevetett.

- Okés. – s felállva sétált az asztalok felé.

- Adora… szeretnék bemutatni neked valakit. – Ash ott jött mögöttünk, de nem egyedül. Olyan ismerős volt ez a lány, olyan ismerős. – Khara Clayton. – mutatott rá a lányra, s ekkor, amikor kimondta a nevét rögtön beugrott… automatikusan a pocakomra mutattam, s Ash értette a célzást. Az ő közös félmeztelen fotójukkal díszített pólót kaptam Ash-től az első babaváró bulimra, ami szintén meglepetésként indult.

- A modell leányzó. – mosolyogtam rá kedvesen, s ő is így tett. – Adora Walsh… azt hiszem, én lennék az ünnepelt vagy mi. – mutattam a feliratra, s próbáltam volna felállni, hogy majd így köszöntsem, de Ash ebben megakadályozott.

- Eszedbe ne jusson. – rázta a fejét.

- Nyugodtan ülj csak… - tette hozzá Khara is. -… örülök, hogy megismerhetlek végre… Ash rengeteget mesélt már rólad. – vallotta be a lány, aki olyan természetesen gyönyörű volt, hogy csak úgy csillogott tőle a szemem… érthető, hogy miért is jött be Ash-nek, ha nem itt és nem most lenne itt… nekem is bejönne, sőt.

- Jézus. – takartam el a szememet, mert éreztem ennek semmi jó vége nem lehet.

- Igazából nem… sőt. – folytatta gondolatának menetét. -… igen nagyon érdekes volt Ash-t valaki ilyen kedvesről, s ilyen angyaliról beszélni… ilyen jóról. Ez tőle nem megszokott. – tette hozzá nevetve.

- Ezzel most engem éppen leördögöztél, s lerosszaztál? – kapta fel a vizet az említett… persze mindezt játszva. Micsoda alakítás kérem szépen.

- Szimplán csak bemutatott… - kacagtam fel, s felemeltem a kezemet amibe Khara bele is pacsizott. -… felfedte, hogy tényleg ismer. – vigyorogtam, mint a tejbe tök, s csak úgy pislogtam feléje ártatlanul.

- Ti ketten… összeesküdtetek ellenem. Ez gonosz. – jegyezte meg felháborodva, majd elengedve karomat elviharzott az udvar túloldalára… Ash színdarabjának újabb felvonása, főleg hogy amint megtett két lépést visszafordult, s csókot küldött nekünk, majd úgy kinyújtotta a nyelvét, mint senki más nem tudja.

- Díva. – kacagtam fel, s megtámasztottam a fejemet karfán. – Szóval most te… - legutóbbi alkalommal mikor Ash róla mesélt az volt a helyzet, hogy a lánynak barátja volt… erős párkapcsolatban élt.

- Nem vagyok vele együtt… - nevette el magát, majd úgy ült le a padra mellém. -… újabb közös fotózás a hétvégén, de egy kis szabadidőt jó ezzel az idióta fejével tölteni. – ismerte el, s feléje néztünk, aki éppen már Harry-vel, s a Roy Joan párossal beszélt az italos asztal környékén… tovább fordítva fejemet láttam, hogy Kit is talált magának társaságot, s emiatt olyan boldog voltam. Könnyűszerrel ment neki a beilleszkedés, s így mindenkinek meg volt saját magára az ideje. Felém pillantva mutatta, hogy ugyan a kezében a tálam, de én csak legyintettem… tudta, hogy igazából nem is vagyok éhes… vagyis az igazság, tudok várni, hisz én állandóan éhes vagyok.

- Úgy hiányzott. – vallottam be. – Leírhatatlan az érzés.

- Remélem azért nem baj, hogy ismeretlenként felbukkantam. – mondta, s beletúrt irdatlanul göndör hajába. – Hoztam volna valami meglepetés, egy kis apróságot, de konkrétan szó szerint rohantunk a reptérről ide... – tette hozzá tényleg bánva az egészet.

- Ugyan kérlek… - fogtam rá a kezére. -… eszedbe ne jusson ilyen gondolkozni. Örülök, hogy minél többen vagyunk… Ash barátai az én barátaim is. S én minden ajándék nélkül is szeretem a barátaimat… - mosolyogtam, mert az volt az a dolog, amivel egyszerűen nem tudtam leállni… egyszerűen nem ment és kész.

- Ohhh… - mosolyodott el, azt hiszem, könnyen ki fogok vele jönni. Kedves is volt, s szép is… igazán könnyen lehetett vele beszélgetni, s ez nekem fontos volt tekintve, hogy folyamatosan jár a szám.

- Meddig maradtok? – kíváncsiskodtam.

- Szombaton lesz a fotózás Londonban… szóval azt hiszem péntekig. Holnap a barátom is csatlakozik hozzánk… - s ezt az utolsó részét olyan varázslatosan mondta ki, csak úgy felcsillant a szeme tőle.

- Ő a Harry Styles… ugye? – úgy hallottam, hogy valami énekes a fiú, vagy, ahogy Ash fejezte ki magát „dalos pacsirta”.

- Ühüm. – bólintott, s látszott rajta, hogy arca teli van büszkeséggel… azt hiszem ez érthető.

- Azt mondta Ash, hogy hol szálltok meg? – kérdeztem rá arra a kérdésre, amire nyilvánvalóan tudtam a választ, vagyis legalább sejtettem.

- Ugyan… - legyintett, tudta, hogy ezt én sem gondoltam komolyan. -… említette, hogy nálatok mindig szabad a kanapé. – tette hozzá mégis nevetve.

- Az igaz… de… - s ekkor elfogadtam a poharat, s tányért, mit Ash tett le elém.

- Az urad küldte. – mondta, s az éppen úgy látszik valami igen fontos beszélgetése bonyolódó Kit felé bökött fejével.

- Köszönöm. –bólintottam, s a gyümölcsös limonádéból azonnal egy hatalmas nagy kortyot ittam.

- No, mi igaz, s mi nem? – kíváncsiskodott a díva, ki újra köreinkben volt már.

- Van néhány dolog, amiről lemaradtál… - említettem meg neki, majd hátradőlve pocakomra tettem a tálamat, s úgy kezdtem el falatozni… süteményt persze.

- Na, ne mondd… végülis a csajom menyasszony, ez szerintem egy egészen nagydolog… s én nem tudtam róla… jó, hogy nem Instagram-ról vagy facebook-ról kellett megtudnom… szívrohamot is kaptam volna. – mondta, s azt hiszem némileg igaza is volt, mert eddig a pillanatig tényleg nem hívtam fel őt… de valahogy ez így nem jött sorba, nem is tudom miért.

- Elköltöztem a fiúktól…- csuktam le a szememet, s elég volt inkább így elképzelnem az arcát, nem kellett ahhoz látnom is őt.

- Ez komoly? – ő is igen nagyon meglepődött… úgy igazán őszintén.

- Kit-hez… veszélyeztetett kismama lettem, s folyamatos figyelmet igénylek, vagy ha ez nem jön be, akkor a kórházi létet is választhatom, s azt nem… látjátok ott azt a barna hajú lányt, farmerben és kék felsőben… na, ő a terhes gondozóm, alias, a bébiszitterem. – egészen kevéske mondatba sikerült összesűrítenem az elmúlt heteim történéseit… jól ment a sűrítés.

- Látod… nem vagyok itt és ez történik… no, tessék. – rázta a fejét, s játszotta azt a kis idióta létét, de tudtam, s láttam, hogy tekintete másról is árulkodik… mert én ismertem őt.

- Szóval a lényeg… - próbáltam valami vidámabbra terelni a témát. - … Harry a fiúkhoz költözött, mindegy hogy miért. – nem is akartam belemenni.

- Harry? – kérdezett rá Khara… persze, hogy elmosolyodott a néven.

- A hely tulajdonosa… - ott van a srácokkal. -… mutattam a Göndör úriember felé, aki pontosan háttal állt nekem.

- Hátulról annyira nem is hasonlít rá… - fordult Khara Ash felé, nem értettem miről beszélnek.

- Várd meg míg erre fordul… van bennük valami félelmetesen hasonló. Nem ikrek, de na… lehet, ez a név hordoz magával valamit. – tette hozzá Ash, s én továbbra is csak néztem és néztem, de nem értettem semmit.

- Esetleg engem is felvilágosítana valaki? – integettem feléjük, hisz habár én kezdtem volna el mondani nekik valami igazán hasznosat, mégis sikerült totál kizárniuk a témából.

- A lényeg az, hogy Ash állítja, hogy a te Harry-d hasonlít az enyémre… - fordult vissza rögtön Khara, hogy felvilágosítson.

- Ő nem az én Harry-m… - ráztam a fejem mosolyogva, mire Khara visszafordult, s tovább tanulmányozta az említett személyt, de Ash újra felém fordult s a világ legfurább arckifejezését produkálta nekem. Kivételesen nem értettem mit is akart. -… mi van? – kérdeztem tőle meglepődve.

- Semmi… semmi. – rázta a fejét, de arckifejezése maradt ugyanaz. Azt hiszem hosszú pillanatokig néztem azt a csodálatos arcát próbálva megfejteni agyának rejtélyeit, de nem ment… egyszerűen nem.

- Jól vagy… megvagy? – s oldalról ölelt meg engem ekkor Joan kirántva abból az értelmezhetetlen világból.

- Köszönöm szépen jól… - ráztam meg a fejemet, s Ash is így tette. Olyan volt, mintha mondani akart volna valamit, de nem tehette, vagy nem is tudom.

- Ha valamire szükséged lenne, csak szólj… ez a nap a tiéd, a tiétek. – s bökött Kit felé, aki ekkor már Harry-vel beszélgetett. Elmosolyodtam.

- A legtökéletesebben vagyok, míg mindenki jól érzi magát… - fordultam oldalra, s nyomtam egy puszit az arcára.

- Helyes… hagylak is titeket van mit bepótolnotok. – veregette meg a kis szépség vállát is majd tényleg egyedül hagyott minket, de most úgy ténylegesen csak kettőnket, hisz Khara kezét megfogva vitte körbemutogatni őt mindenkinek. Barátkozó kedv fél üveg borocska után azt hiszem, még jobban előbújik belőle.

- Amit akartam mondani, hogy náluk nem biztos, hogy elfértek… de gyertek hozzánk. A lakás hatalmas, s még mindig vannak üres vendégszobák. – még azelőtt elmondtam ezt neki mielőtt kiverte volna a fejemből.

- Gondolhattam volna, hogy egy palotába költöztél… egy ilyen gyűrű mellett. – kapta el a gyűrűzött kezemet, s vizsgálgatta meg az ékszeremet.

- Szeretem. – vallottam be neki, s ez tényleg szívből jött.

- A gyűrűt vagy a vőlegényt? – pillantott rám mélyen a szemembe nézve. Azok a kimondatlan szavak, azok a mögöttes jelentések, s az a valódi őszinteség együttese valahogy ott abban a pillanatban ütöttek ki.

- Tudod… ez még tőled is faszság volt. – nem is értem miért vagy egyáltalán honnan jött ez, de úgy gondoltam, hogy ott abban a pillanatban is egy kicsit ott kell hagynom a társaságát Ash-nek… indokolatlanul megindult a lábam, s muszáj volt követnem akaratát.

Nem is akartam meghallani további szavait, inkább csak sétálgattam az emberek között kerülve őt. Megmagyarázhatatlanul fájt az, amit mondott, s inkább terelve az egészet foglaltam el másokkal magamat. Honnan jött ez neki, s miért éreztem ilyen támadónak ezt az egyetlen egy mondatát? Ha nem is támadónak… olyan másnak. Másnak, mint a tekintetét, mikor felmerült Ő. Egyáltalán miért is ragadott meg ennyire engem ez a gondolat? Miért?

A fiúk tényleg kipofozták ezt a kis hátsó helyet… olyan varázslatos lett az egész. Tele zöld növényekkel, saját maguk eszkábált padokkal, s világító lampionokkal a fejünk fölött. Olyan igazi rejtekhely volt, az amúgy is csodálatos kis kávézó mögött. Ez újabb csoda.

- Hupsz, hupsz, hupsz… - azt hiszem a mosdó ajtaját túlságosan is erősen löktem ki, aminek az lett az eredménye, hogy sikeresen valakinek a fejéhez vágtam a faburkolatot. -… ezt nem akartam. – kaptam a számhoz, s ekkor észrevehette, hogy ki is az, akinek frontális ütközést okoztam. A hely kis csudi tulajdonosa.

- Semmiség. – rázta meg a fejét, majd megtapogatta a homlokát ahol szétcsaptam neki.

- Köszönöm. - s nem tudom pontosan ez miért most bukkant ki belőlem, de megtörtént… nyakába borulva öleltem Őt.

- Mégis mit kedves Adora? – kérdezte, s eltartott annyira magától, hogy láthassa arcomat.

- Azt, hogy ezt az egészet lehetővé tetted… komolyan. Nem hiszlek el… bezártad miattam a helyet, hogy egy partit rendezhess a kis titkos kertben. Ez hihetetlen. – mondtam neki, s félig nevettem ekkor meg félig könnyeztem is.

- Figyelj… tudod, érted bármit. – simította meg a hajamat, s kínált hellyel a benti kis kényelmes fotelben, mert látta, hogy a sírás, nevetés, s az állás is egyszerre nem fog menni.

- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg… kezdésnek talán, ha nem sírom össze a bútoraidat az meg fogja tenni. – nevettem el magam, de könnyeimtől fulladoztam.

- Fáradsz, mi? – kérdezett rá állapotomra majd egy zsebkendőt nyújtott felém, s leült velem szembe a kis asztalkára.

- Ennyire nyilvánvaló? – kuncogtam, s megtöröltem szememet, számat, orromat s úgy igazából mindenemet.

- Talán egy hangyányit… - mutatta hatalmas ujjaival a picikét, ahogy mutatóujját, s hüvelykujját összenyomta. -… egész délután sétafikáltál, s nem tudtál megülni a fenekeden… ez nyilvánvaló volt. – mondta.

- Komolyan? – kérdeztem rá egészen talán megijedve.

- Nem mindenkinek azt hiszem… nekem igen. – ismerte be, s hátrébb helyezkedett éppen annyira, hogy kellemesen ülve láthassuk egymást. – minden rendben? – kérdezett rá.

- Ühüm… - bólintottam, s próbáltam belsőmből újra elővenni a legjobb színészi vénámat. Hogy az istenbe ülhetett ki az arcomra valami olyasmi, amin nem is pörgött az agyam? Ismerősökkel beszélgettem, jártam keltem, s tényleg jól éreztem magam… akkor Harry vajon mit láthatott rajtam. - … Ash egy pöppet kiakasztott. S ez meg a fáradtság… lehet azt láttad. – mondva is valamit, de mégsem, próbáltam terelni az egészet… felesleges volt ezen rágódni.

- Lehet. – s úgy tett, mintha elhitte volna, de tudom, hogy nem hitt nekem… én sem hittem magamnak. De nem firtatta.

- Nem akarom, hogy azt hidd, hogy kihasznállak… - csúszott ki a számból egy gondolat, minek a megszületésére még véletlenül sem emlékszek.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza igen meglepetten.

- Nem is tudom… - kezdtem magyarázkodni. -… egyszerűen csak nem akarom, hogy így érezd… mert az rossz lenne… neked is és nekem is. Fogalmam sincs honnan jött ez az elképzelésem csak így kibukott a számon… ha fáradt s nyűgös vagyok, akkor mindig jár a szám… néha már feleslegesen is. – rántottam meg a vállamat kicsit azért bűnbánóan is.

- Hééé, hééé, hééé… nyugi. – kapta el a kezemet, meg akart azt hiszem nyugtatni, de éppen ellenkezőjét érte el. Nem tudom honnan jött ez az érzelmi hullámom, de így az estére nagyon a vállamra telepedett, s beszőtte vele testem egészét.

- Látod… erről van szó. – úgy beszéltem, mint aki kissé be van csiccsentve… de komolyan. Pedig egy kortyot nem ittam mégis úgy megeredt a nyelvem, mintha vagy hat üveg pezsgőt magamba borítottam volna. – Életed legrosszabb két hetén vagy túl… én meg itt tartok várandósként egy eljegyzési bulit a kertedben. A TE kertedben. – s úgy nyomtam meg ezt a szót mintha tudnám a mögöttes jelentését… de ugyan dehogy tudtam.

- Adora… kérlek. Figyelj egy kicsit rám… okés? – próbálta megtalálni a tekintetemet, de én mindig elfordultam előle… mint egy kisgyerek. – Adora… kérlek. – s elkapva államat gyengéden maga felé fordította a figyelmemet. – Én ajánlottam fel a helyet… én akartam, hogy itt legyen… s tudod miért? Mert megérdemled… az elmúlt két hetet túléltem, azért mert TE segítettél nekem… s viszonozni akartam neked, s tudva azt, hogy boldog vagy valaki oldalán engem is boldoggá tesz… el kell hinned ezt nekem. Ez nem kihasználás… ez a barátság. Rengeteg fiú barátod van, ahogy láttam, s rengeteg imád téged… miért ne lehetnék én is egy közülük? – kérdezte, s olyan kedves volt… olyan Harry-s.

- Nem tudom. – motyogtam, s ha akartam sem tudtam volna elfordulni előle, mert még mindig tartott.

- Eszedbe ne jusson még egyszer miattam sírni.. megértetted? – kérdezte s mosolyt húzott az ajkaira, mitől nekem is mosolyognom kellett. – Barátok? – kérdezte, s elengedve államat-kisujját nyújtotta felém… most már tényleg óvodásnak éreztem magamat.

- Barátok. – görbítettem meg én is kisujjamat, s akasztottam bele az övébe. Felkacagtam.

- Szóval most már hívhatom Kit-et, hogy hazavigyen? – kérdezte, s ujjamat el nem engedve állt fel.

- Azt megköszönném… - dőltem hátra, s hunytam le egy pillanatra a szemem… a partinak vége.

- Köszönöm. – oldalamra feküdve Kit-tel pontosan szembe fekve mosolyogtam rá fáradtan. A zuhany sem segített rajtam, az sem mosta ki belőlem a kimerültséget.

- Ha ekkora boldogságot okoz, hogy betakargatlak… bármikor máskor csak szólj. – suttogta vigyorogva.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam… - simítottam meg a borostás arcát. Úgy szerettem, ahogy a gyenge bőrömet simogatják szőrszálai.

- A te baráti világod sokkal… barátságosabb. Muszáj volt lelkileg feltöltődnünk mindkettőnknek a holnapi nap előtt… s tudom, hogy ezt a barátaid társaságában tudtad a legjobban megtenni. – ismerte be.

- Lehet, hogy anyukád már holnap egészen máshogy gondolja a dolgokat… lehet még jobban meg szeretne ismerni, mert annyira elvarázsoltam őt is. – vetettem fel az ötletet, majd a beszélgetést innen már lehunyt szemmel folytattam.

- Ennyire még te sem lehetsz jó, hogy ezt komolyan gondolod… - simította meg arcomat, majd érintésétől elkezdtem addig-addig mozgolódni, míg háttal nem feküdtem neki, s így tudtam mellkasának igazodva vízszintesen az ölébe mászni.

Átnyúlva szabad karjáért magam köré fontam azt, s engedtem, hogy tenyerét a takaró alatt a pocakomon pihentesse.

- De… komolyan gondolom. – motyorásztam, s kirázott a hideg az álomvilág felé közeledve mikor nyakamba puszilt. – Olyan csodálatosan tüneményes unokája lesz, hogy a menyét nem tudja majd elutasítani… - folytattam, s éreztem, ahogy lágyan simogatni kezd engem… néhol ajkával, néhol kezével.

- Az idők végezetéig tudnék így maradni… - mondta nekem, s éreztem, hogy az álom szépen lassan telepedik szemhéjaimra.

- Ühüm… - motyorásztam.

Éjjel újra megébredtem… egyszerűen 4-5 óránál többet nem tudok alvással tölteni bármennyire is fáradt vagyok. Vagy úgy kelek, hogy iszonyatosan szomjas vagy, vagy éhes, vagy egyszerűen valami egyéb bajom van. Ismételten nem akartam felébreszteni Kit-et, aki igen békésen tudott aludni mellettem így kihámozva csöppke testemet karjaiból felkapva kis hálóköntösömet indultam meg ki a konyhába… ami ugyan ekkor már nem volt üres.

Ash ült a pultnál, s gépét nyomogatta miközben egy pohár vizet szorongatott ujjai között. Észrevette, hogy közeledek bármennyire is próbáltam csendes lenni, de úgy látszik egy kiselefánt sosem lesz csendes.

- Szia. – köszöntem neki halkan, majd elmenve előtte kinyitottam a hűtőt, s kivettem belőle a frissen facsart gyümilevemet mi be volt oda készítve már.

- Szia. – köszönt vissza gyötört hangon… kíváncsi voltam aludt-e már ma egyáltalán vagy mióta ő is „hazajött” azóta itt kering valahol. Nem tudtam rá a választ.

A tény az, hogy amióta „besértődtem” rá egy szót nem váltottunk… s tényleg nem. Csakis a minimális jó éjszakát… az lesz a te szobád, az a Khara-é dolog ment le, de ezen kívül semmi más… semmi. Ne egészen tudtam, hogy mit is akarnék, s mit is kellene mondanom.

- Elhiszed azt, hogy nem akartalak bántani? – törte meg a csendet, hisz eddig némaság burkolózott a konyhára. Én a hatalmas nagy ablakon kibámulva néztem a hajnali várost a hűtőnek támaszkodva, míg ő szintén engem nem látva amúgy bámulhatott valamire.

- El. – válaszoltam halkan. – De az akkor is… csúnya volt. – folytattam.

- Tudom. – vallotta be, s olyan volt a hangja minek hallatán egyszerűen csak látni akartam az arcát… muszáj volt.

Fordulva egyet nyitottam a hűtőt, majd kivettem azt mi elsőnek jutott az eszembe, s a csöpögőről két kanalat is hozzászedtem, s úgy fordultam először vele szembe.

- Kérsz? – ajánlottam fel neki némi békepipa jelleggel. Fagylalt, a szent ételem.

- Tudod, hogy sosem mondanék nemet. – mosolyodott el, s elkapta az egyik kanalat, de közben én meg elkaptam azt a tolvaj kezét.

- Van egy teraszunk… üljünk ki oda. Gyönyörű onnan a város. – mondtam, s átvezetve karját a pulton fogva pocakomhoz a fagylaltot indultam meg a teraszra ahol a kis kinti ülőgarnitúrának köszönhetően akár aludhatnánk is, ha akarnánk… oda jól befészkelve bontottam fel a finomságot, s tettem kettőnk közé.

- Mondhatok valamit anélkül, hogy megharagudnál? – kérdezte óvatosan… ismételten el kell mondanom, hogy senki nem hinné el, ha azt mondanám, hogy Ash-nek létezik ez az oldala, de mégis itt van. Nekem megmutatja.

- Csak nyugodtan… - kaptam be egy hatalmas nagy falatot, s úgy gondoltam max lefagyasztom az agyam fagyival… sebaj. Vagy az ő száját… az is, sebaj, lenne.

- Mikor meghallottam először, hogy eljegyeztek tudod mire gondoltam? Azt, hogy Harry a vőlegényed… - vallotta be, s mély levegőket kellett beszippantanom, hogy végig tudjam hallgatni. Egészen jól sikerült.

- Nem. – ennyit azért még hozzátettem.

- Hát azt látom… - jegyezte meg.

- Harry-vel barátok vagyunk… jó barátok. De semmi több. Gyűrűs menyasszony vagyok, nemsokára anyuka leszek… összeköltöztem az életem párjával. Nem lehetnék boldogabb. – mondtam neki, s hátradőltem… két kanál után tele lettem, de örültem annak, hogy ő eszegette… vele osztozok rajta szívesen.

- Ez egy eléggé betanult szövegnek hangzik nekem… - jegyezte meg mire igen hatalmas szemekkel néztem rá. -… kérlek… ne pofozz fel, ha megérdemlem sem. – tette maga elé a kezét védekezésképpen. – Csak gondoltam jól jönne valaki… akivel őszintén beszélhetsz, s elmondja a valós véleményét, s nem azt, amit elvárnak tőle, hogy mondja. – mondta, s ezeket hallva valahogy nem tudtam rá haragudni… egyszerűen nem.

- Miért lenne betanult? – meg akartam mutatni neki, hogy igenis értékelem a szavait, a véleményét.

- Nem tudom… nekem olyan fura. – nyalta le a kanalát igen kéjesen. Nyakon vágtam érte… tudta, hogy megérdemelte. – Mármint… olyan tökéletes. Álomszerű…

- Szeretem őt… tudom, hogy mit csinálok. – mondtam neki nyíltan.

- Ebben nem kételkedek bébi… de mégis van az egészben valami megmagyarázhatatlan. Ismeritek egymás vagy 4 hónapja? – kérdezett rá. – Máris nála laksz, s a menyasszonya vagy…

- Azt azért ne felejtsük el, hogy egyedülálló anya vagyok hékás… - mutattam a méretes pocakomra csak azért, hogy ezt el ne felejtse.

- Mindezt a biztonságérzeted miatt nem csinálhatod… csaj. Lehet, hogy már elfogadtattad magaddal azt az elképzelést, hogy ez nem így van… de mi van, ha mégis? Megéri ez neked? – őszintén kérdezte.

- Nem emiatt csinálom… igen Kit biztonságot nyújt, de nem ez az, amiért itt vagyok. Szeret engem, s szeretem őt… ilyen egyszerű. Az egyszerűség az, ami most vonz… felemelő tudni, hogy csakis az övé vagyok, s ő csakis az enyém… nincsenek felesleges körítések.

- S szerinted más nem szerethet így? – olyan furák voltak a kérdései, de ilyen szókimondóan senki mással nem tudtam beszélgetni, s eltolni őt magamtól lehetetlen lett volna… hiányzott már annyira, hogy önző módon nem engedem el.

- Már ez megint mi? – törökülésbe helyezve magamat, hátamra csapva egy plédet pislogtam rá… mintha valami fura terapeutám lenne.

- Tudod, hogy mire gondolok… - húzta fel a szemöldökét ráncolva teljes homlokát ezzel.

- Nem… nem tudom. Vagyis inkább tudod mit... nem akarom tudni. Ezt már túltárgyaltam magammal is, vele is, veled is, a ház urával is mindenkivel… még talán a szomszéd város lakóival is. – tártam fel a tényt.

- Akkor sem vagy közömbös a számára… s tudom, hogy benned is van valami, ami még vonz hozzá téged… - magyarázta. -… hatalmas jó képességei vannak a gyereknek, hogy végigcsinálja azt, amit… eljegyzési partidat tarthatta nálad mekkora badass már? Annyira kedvel téged, s minden bizonnyal szeret, hogy elviseli inkább ezt az érzelmi megaláztatást csakis, hogy boldogan lásson… éppen csak ennyire pakol maga elé téged. – nem is tudom, hogy ezt hogyan gondolta… de egyszerűen nem tudtam mit szólni rá… van, amin inkább nem gondolkozok… okkal. Este pontosan erről beszéltem Vele, habár talán kicsit burkoltan is, de akkor is tudtuk mindketten, hogy mire is gondolunk valójában.

- Kérlek, fejezd be… - ráztam meg a fejemet, s próbáltam elhallgattatni őt kedvesen.

- Valakitől hallanod kell… tudom, hogy nem egyedül vagyok ezzel a gondolattal. Nyisd ki azt az elzárt ajtót a fejedben, ami mögött ezek a gondolatok lapulnak… velem itt megteheted. Tudod, én vagyok az, aki nem ítélkezik senki felett… mert tudom, én sem vagyok szent, sőt. – s csak beszélt meg beszélt én meg csak hallgattam… nem tudtam mit reagálni rá csak néztem őt… és néztem. – vannak olyan emberek, akiknek szükségük van egy kis lökésre, hogy észrevegyék azt, ami az orruk előtt van amúgy… - dőlt hátra ő is, de tekintetemet el nem engedte. – Láttam, hogy hogy kacagtál a társaságában mikor korábban itt voltam… tudom, hogy ami a konyhájában történt azt is élvezted… tudom, hogy sokszor gondolsz rá mikor talán nem is kellene… tudom, hogy hogyan vigyáztál rá múlthéten mintha a másik feled sérült volna meg… mindezt olyan természetesen, hogy bele sem gondolsz, hogy ezt nem mindenkivel tennéd meg. Basszus New Port-ba menekítetted a szüleidhez… hamarabb vitted el az anyukádhoz, mint magát a vőlegényed…

- Úgy őszintén… ezzel most mit is szeretnél elérni? Mire akarsz rámutatni? Mert nem értem… tényleg nem. Főleg azt, hogy miért is kell mindezt hallanom… - tártam szét a karomat.

- A nyilvánvalóra… - mondta ő, azt hiszem a mondatom felére válaszolt csak.

- A nyilvánvalóra? – kérdeztem vissza.

- Arra…