22. rész - A családra

Sziasztok! Igen nem káprázik a szemetek tényleg új részt hoztam nektek, majdhogynem egy hónapos kihagyás után. Sajnálom, hogy ez így alakult, de a suli/gyakszi és a meló kicsit közbeszólt és nem úgy tudtam írni, ahogy szívem szerint tettem volna, na de ami késik nem múlik… itt van a friss rész, remélem tetszeni fog és továbbra is szívesen olvassátok majd! Puszi Mindenkinek, Dorka

- Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondoltál erre a lehetőségre… - Harry velem szemben ült az ágyán, s éppen dolgozta felfele a történteket… történetesen azt, hogy egy kis hotel szobájában ülünk ahelyett, hogy a családi házunk esetlegesen alkalmi vendégszobája felett vettük volna át az irányítást.

- Mint látod… - nevettem fel kínosan, s megpörgettem ujjaimon a kulcsot, mit az előbb kaptunk a recepcióstól.

- Én nem aka… - kezdett volna bele, de ujjamat elé tolva azonnal elcsendesítettem.

- Kérlek ne… - ráztam meg a fejemet, s a kelleténél erősebben hajlottam előre mire pocakomat megnyomtam kicsit… nem éppen volt kellemes, kicsikét elfintorodtam. – Minden rendben. – nyugtattam le mielőtt aggódni kezdene még pluszban ezért is. – Szimplán csak egyre nehezebb a mozgás… - haraptam be alsó ajkamat, majd vállat rántva visszatértem az előző témához: - Tényleg számítottam erre… habár azt gondoltam, hogy legalább a nappaliig bejutunk, s csak onnan kell eljönnünk, de hogy már konkrétan küszöböt sem tudtuk átlépni ez még nekem is új. – ismertettem vele az elképzeléseimet.

- Meglepően jól viseled… - temette kezeibe arcát, majd hátratúrva haját nézett fel rám hatalmas, fáradt szemeivel.

- Nem szeretek senkivel sem veszekedni… de egy emberrel valahogy mindig is háborúban állok egy ideje… - tényleg kifejezetten könnyen ment róla a beszéd, hisz már olyan sokszor megjártam ezt az utat a lelkemben. Nem ronthattam el a saját kedvemet, azért mert mások beszűkült látása az enyémet is roncsolná. Nem engedhettem magamnak ezt, főleg ebben a helyzetben… automatikusan simogatni kezdtem hatalmasra dudorodó hasamat.

- Az anyukáddal. – mondta halkan, majd gondolkodás nélkül hanyatt vágódott az ágyán, s a plafon bámulta csendesen.

Próbáltam előző tevékenységét én is utánozni, csakhogy miután rájöttem, hogy konkrétan a tornacipőmet nem tudom egyedül most levenni így nem is foglalkozva azzal cipőstől mindenestől dőltem el. Persze, hogy Ő pedig észrevette szerencsétlenségemet.

- Segítsek? – kérdezte oldalra fordulva, megtámasztva a fejét jobb karján.

- Boldogulok. – motyogtam szememet forgatva, de nem éppen így történt. A cipő kezdett szorítani, s benne feküdni így nem volt a legkellemesebb. Egészen fintorogva mozogtam, már amikor a kipárnázott ágyon hanyatt feküdtem… mondjuk inkább hasonlítottam egy partra vetett bálnához, aki nem éri el a lábait, akarom mondani uszonyait.

- Komolyan? – kérdezett vissza, s neki két pillanatba sem tellett, hogy újra ülő helyzetbe kerüljön, míg nekem csak a lefekvés, s lábam felemelése egy kisebb örökkévalóság volt.

- Ühüm. – hunytam le a szemeimet, s tenyereimet is a homlokomra helyeztem. Éreztem, hogy pihennem kell… nagyon mozgalmas volt az elmúlt pár óra.

- Ne ijedj meg kérlek… - hallottam hangját, mire azonnal felkaptam fejemet, s két könyökömön támaszkodva figyeltem, hogy leült ágyam végére, s ölébe vette a lábaimat, majd lazán kezdte kikötözni a cipőfűzőket.

- Nem szükséges… - kaptam szemem elé is az egyik kezemet… ez olyan ciki volt. Éreztem, hogy fülem hegyéig vörösödök.

- Csak mondd a szemembe, hogy eszméletlen kényelmes ebben a cipőben feküdnöd, s esküszöm, rajtad hagyom. – hatalmasra meresztette a szemeit, s jobb kezét a mellkasára, míg bal a magasba emelte, mint aki éppen fogadalmat akar tenni. – esküszöm. – ismételte el. Felkacagtam… nem tudtam magamban tartani, mert ez vicces volt. Kínos és vicces legérdekesebb elegye. – Jó… én is úgy gondoltam. – bólintott, s velem ellentétben Ő könnyedén szabadított meg szorító cipőimtől. Éreztem, hogy lábaim olyan szinten be vannak dagadva, hogy az nem kifejezés… s egyre jobban kezdtek is fájni.

Kirázott a hideg egészen erősen s a gerincem mentén sistergett minden porcikám, ahogy ujjai lábamat érve kezdték azt masszírozni. Tiltakozni akartam elég erősen, de amint megszólaltam volna éppen csak egy kis nyögés jött ki számon… csakhogy emeljük a kínosság szintjét, ha lehet egyáltalán mindezt fokozni.

- Bocsi. – engedtem el magam, s jobbnak láttam, ha csak fekszek, s nem támasztom magam, mert még a végén a kezeimet is kinyírom.

- Semmiség. – rázta a fejét, s gyengéden simogatta a lábamat bokámtól kezdve lábujjaim hegyéig.

Csendben voltunk, nagyon csendben. Csakis az utcáról beszűrődő kocsik zaja volt az egyetlen, ami megtörte a némaságot mi a szoba falait öleltek körbe. Eszméletlen ügyesek voltak az ujjai, s éreztem, ahogy hozzám érnek újabb, s újabb energiakötegek szabadulnak fel bennem, s hogy a nyugodtság egyre jobban terjed így szét bőröm alatt. Felemelő érzés volt. Nyugtató.

- Adora… - mondta ki a nevemet, mire valamiért mintha egy villám csapott volna belém. Egy apró kis csípés… rögtön kipattant a szemem, de nem tudtam mégsem mozdulni. Valahogy sejtettem, hogy mi fog következni… éreztem a levegő nyomásából… tényleg.

- Harry… - nem akartam, hogy ezzel foglalkozzon, egyszerűen nem. Én nem akartam erőltetni a dolgot, tudtam, hogy neki fájdalmas a számára… s valószínűleg mindig is az lesz, de még most nagyon frissek a sebek.

- Nem tudom eléggé megköszönni azt, amit értem tettél, s teszel most főleg azok után, amin keresztülmentünk… komolyan mondom. Ráadásul csakhogy segíts nekem, amit amúgy egyáltalán nem érdemlek meg képes voltál magad is belekavarni egy hatalmas nagy galibába, amire neked egyáltalán nem lett volna szükséged… - folyamatosan jöttek a szavai, őszintén folytak belőle.

- Harry… - csakis ennyi jött ki belőlem, s próbáltam magam fentebb tornázni a fekvés állapotából, de egyszerűen nem ment.

- Ne… - rázta meg a fejét kedvesen, s elmosolyodott. -… csak szeretném, hogy tudd, hogy én nem akarok neked semmiféle zűrt okozni. Egy szavadba kerül, s akár hotelszobát váltok… - ami amúgy lehetetlen lett volna, hisz a hely tele volt. -… de akár várost is. Nem akarok a terhedre lenni… nem akarok ennél is több kellemetlenséget okozni. – nagy nehezen, kisebb szenvedések árán csak-csak sikerült felülnöm, mert muszáj volt látnom az arcát s neki is az enyémet miközben hozzá intézem szavaimat.

- Figyelj Harry… - mély levegőt vettem, s nagyot kellett nyelnem, csakhogy össze tudjam tartani magamat, s szavaimat is. -… számomra egyértelmű volt, hogy segítek attól a pillanattól kezdve, ahogy megjelentél nálunk… s hála a jó Istennek, hogy megjelentél, hova fajulhatott volna a dolog, ha nem esel be oda? Fájdalmas volt úgy látni, s fájdalmas most is tudni azt, amit átéltél, s ha utazva egy kevéskét tudok enyhíteni a fájdalmaidon, akkor megteszem… vannak fontos emberek az életemben, akikért mindent megtennék… mindent. – minden szavam őszintén hagyta el a számat… akartam, hogy tudja ezt… nekem Ő nem teher.

- Én is olyan vagyok? – olyan meglepett arccal nézett szemeimbe, hogy konkrétan könnyeket csalt szemeibe. Nem hittem el.

- Mindenki felett… ezt tudod. – nem is teljesen értettem azt, hogy miért is így kellett fogalmaznom, de így sikerült. Nem bántam. Komolyan gondoltam.

- Szereted őt? – kérdezett rá nyíltan egy igen fontos kérdésre, mi eddig megválaszolatlan maradt kettőnk között.

- Ezt azt hiszem, nem kettőnknek kellene megbeszélni… - próbáltam kitérni a téma elől… tudtuk mindketten, hogy nem ez a legjobb téma, mi felmerülhetett most.

- Adora… - nyelt egyet, s nagyon óvatosan emelte meg kezeit, s kapta el arcomat úgy, hogy elfordított tekintetem mégiscsak őt találja meg. Akarta, hogy a szemébe nézzek… nagyon erős volt… csodáltam érte. – Te segítesz nekem… ez a minimum, amit megtehetek érted, hogy meghallgatlak… s talán segíteni én is, ha tudok. Ugye érted ezt? – olyan kedvesek voltak a vonásai, olyan szelídek. A szívemet facsarta erősen látni Őt így… de hittem neki. – ugye érted? – ismételte meg a kérdését, s mutatóujjával végigsimította arcomat.

- Ühüm… - csuktam be a szemeimet, s felemelve a kezeimet övé után nyúltam, s ujjait levettem az arcomról, majd tenyerébe pusziltam gyengéden, ártatlanul. -… igen… azt hiszem, hogy szeretem. – ajkamat harapdáltam, s tenyerébe rajzolgattam köröket újra és újra, s Ő ezt hagyta. – De nem akarok erről beszélni… ez… kellemetlen. – ráztam meg a fejemet, s ekkor ugye már szemébe sem tudtam nézni. Érthető volt ez, úgy hiszem.

- Ne érezd annak… kérlek. Komolyan. – simogatta meg az ujjaimat Ő is, ahogy én tettem az övével. Meghitt volt ez, olyan természetfeletti… a szívem erős dobbanásait a normális felé kezdte terelni, s ennek örültem, nem is kicsit. – Mit szólnál ahhoz, ha szépen lefeküdnénk mindketten, s játszanánk… - dobott fel egy olyan dolgot, mire kicsit felnevettem.

- Hogy micsoda? – emeltem fel a tekintetemet mosolyogva értelmetlen arckifejezéssel.

- Kérdezz-felelek… egy kérdés innen, egy kérdés onnan. – magyarázta a dolgot én meg csak még mindig értelmetlenül néztem rá, ez neki meg honnan jött?

- Látom, hogy fáradt vagy… de azt is látom, hogy aludni még nem tudnál… - ismertette gondolatait velem, majd lábaimat óvatosan levéve öléből ágyam mellé állt.

- Ahogy te sem… - tettem hozzá.                                                

- Igaz… - bólintott, s leült az ágyára, majd végigfeküdt azon igen kényelmesen, ahogy figyeltem… kellemes lábmasszázsom után én is így tettem, s mint egymás tükörképei úgy feküdtünk az egymástól alig egy méterre lévő ágyakon csodálva a plafont, mi eltakarta felettünk a lassan feljövő csillagos égboltot.

- Mi történt tegnap este veled? – nem ezt akartam kérdezni, nem is akartam én lenni az első aki megszólal, de ez a kérdés kicsúszott a számon. Ha tehettem volna, visszaszívom, s majdnem el is haraptam az ajkamat, hisz, hogy lehetek ekkora felelőtlen ember, de ami meglepett az csak ezután jött… egészen nyugodtan kaptam rá választ:

- Nem is emlékszem már mit kerestem éppen a papírjaink között, amikor a frissen érkezett posta került a kezembe… s a között volt egy levél arról az ismeretlen helyről. A klinikáról. Biztosan eltakarította volna ő, hisz úgy volt hamarabb érkezik haza, mint én, de nem úgy történt… s én elolvastam azt, mert gyanús volt… ahogy ő maga is egy ideje. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam mi állt benne… feldúlva a házat próbáltam magamnak bebizonyítani a dolgok ellenkezőjét, hogy ez biztos csak egy vicc… hátha találva valami dolgot bebizonyosodik az, hogy ez nem is történt meg… de nem így lett. – tényleg meglepő volt, ahogy mesélte ezt, hisz ahhoz képest, hogy egy napja történt mindez, tudott úgy beszélni róla, mintha csak egy harmadik személy életéről beszélne, ami nyilvánvalóan segített neki.

- Sajnálom. – motyogtam. Soha nem tudnám feldolgozni az ilyet… soha. Eszméletlen erősnek tűnt a szememben Ő, hogy képes mindezt így viselni a kezdeti első sokk után. Bámulatos.

- Én is. – halt el a hangja, s éreztem, hogy össze kell szednie minden erejét, hogy összetartsa magát, de ügyesen meg is tette ezt. – Ha kisfiút hordanál a szíved alatt… milyen nevet kapott volna? – rajta volt a sor, s ezt időben tudatta is velem. Könnyíteni akart magán, s én nem hibáztattam.

- Milán… vagy Olivér. – mosolyodtam el, s rögtön pocakomat kezdtem el simogatni.

- A Harry-n nem is gondolkoztál? – kérdezett rá, mire felnevettem.

- Hékás… ez már második kérdés. – ráztam a fejemet fekve majd oldalra fordultam, hogy kényelmesebb legyen a helyzetem, s csak ekkor vettem észre, hogy Ő mindvégig így feküdt… engem nézett. Mosolyogva figyeltük egymást, csendben. Arcvonásaink, apró rezzenéseink is sokat elárultak egymásnak, s ez így pontosan tökéletes volt.

- Nem… nem fordult meg a fejemben. – válaszoltam grimaszolva közben, mire Ő is olyan sokkolt arctorzításokkal reagált… mint két óvodás, pontosan úgy nézhettünk ki kívülről. Lehet, hogy erre volt szükségünk, de tényleg… lemenni egy olyan szintre, mi teljesen üríti az agyunkat, s gondolatainkat úgy sikerül kimosnia, hogy később azok sokkal kellemesebbé válnak… sokkal elviselhetőbbé.

- Mi az utolsó mese, amit láttál? – hunyorogva kérdeztem meg tőle ezt, mert tudtam, hogy mennyire irreális is lesz ez. Egészen elszégyenlősödtem.

- Ez komoly? – kuncogott a párnába, mire én bólintottam, már amennyire ebben a pozitúrában tudtam ilyet tenni. – Hmmm… az igazság az, hogy TV előtt is igen régen ültem már, abban sem vagyok biztos, hogy működik a TV-m… - meresztette rám zöld szemeit. - … de azt hiszem évekkel ezelőtt A Szépség és A Szörnyeteg-be futottam bele az egyik csatornán… - válaszolt végül konkrétan a kérdésemre.

- Évekkel ezelőtt? – csodálkoztam el. – Nálunk rituálé a heti egy közös mesézés… - magyaráztam neki.

- Tudom… mesélted már. – emlékezett rá… ez kedves volt.

- Ha gondolod, szívesen kölcsönadok párat… jut minden szobába legalább tíz. – bazsalyogtam. – Gondolom minden vágyad felnőtt férfiként mesét nézni… - ismertem el én magam is a dolog abszurditását.

- Meglepődnél… - emelgette a szemöldökét.

- Gyerekes vagy sem én szeretem őket… van bennük valami felemelően egyszerű, s csodálatos. Megnézve kicsi korodban látod a színeket, a formákat gyereki egyszerűséggel megérted azt mit mondanak, de később mikor idősebb korodban újranézed, őket minden más értelmet nyer… minden. – okkal voltam oda minden meséért, kivétel, azért amiért nem.

- Érdekes szemlélet. – ismerte el. – Ha választhatnál egy szupererőt… mi lenne az? – az Ő köre következett, s kérdezett is.

- Hmmm… - gondolkoztam el. -… egészen biztosan a gondolatolvasás mellett voksolok. Néha szabályszerűen fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs meg ez a képességem… de komolyan. Persze szeretném, ha kikapcsolható lenne meg minden, de akkor is olyan nagyon megkönnyítené az életemet… kíváncsi természet vagyok. – rántottam meg a vállamat.

- Ha egyetlen egy étel lenne, amit ehetnél mostantól kezdve életed végéig, mit választanál? – jöttem én.

- Ez egyszerű… joghurtos meggyes fagylalt. – vágta rá szemrebbenés nélkül. Összefolyt a számban a nyál, ahogy egy nagy kehely fagyi képet beúszott a szemem elé.

- Kaphatnék belőle én is? – csillogott a szemem.

- Minden bizonnyal… - mosolyodott el. – Ha megnyernéd a lottót… mit kezdenél a pénzzel?

- Azt hiszem, első körben vennék egy kertes házat a külvárosban… szeretnék egy saját kis kertecskét, egy kis barátságos nyugodt zugot ahol megpihenhetnék egy dolgos nap után… ahol Sadie felnőhet szépen. Másodikként pedig megnyitnám álmaim vintage boltját a belvárosban, s a világ legkülönlegesebb helyeiről szerezném be a dolgokat… mindeközben persze továbbra is írnék, s talán egy receptkönyvet is megjelentetnék… vagy kettőt. – s csak beszéltem meg beszéltem, mert ez olyan egyszerű volt… nem kellett gondolkozni csak hagyni, hogy a gondolatok szavakat formáljanak.

- A „Bite”-ban tarthatod majd a könyvbemutatót… talán még kedvezményt is számítok fel neked. – kacsintott bohókásan.

- Majd megfontolom… - raktároztam el ezt a lehetőséget is.

S innentől kezdve szinte hajnalig töretlenül beszélgettünk, mi kifejezetten jó érzés volt… mindkettőnket feltöltött élettel. Az ember lelkét ilyen dolgokkal lehet ám csak igazán gyógyítani. Nem egyszerű folyamat ez, senki sem mondja ezt, de valahol el kell kezdeni… hiába van az, hogy az emberek téglával dobálnak meg téged, tudnod kell abból a helyzetből kilépni, s akár azokból a téglákból a legszebb palotát is megépítheted, mellyel megmutatod mindenkinek, hogy milyen erős is vagy… de legfőbbképpen magadnak.

Több mint csodálatos illatok terjengésére ébredtem… szinte éreztem, ahogy az illatfelhők kanyarogva jutnak el az orromig ahol megcsapva engem szerelembe ejtenek.

- Koffeinmentes tejes kávé… - motyorásztam még ki sem nyitott szemmel.

- Többek között. – válaszolt egy olyan hang, akire nem számítottam volna. Apa volt az.

- Ha nem kelsz fel valószínűleg a tiéd is én fogom meginni… - s ez már öcsikém volt… Brian.

- Azt te csak hiszed. – azonnal kipattant a szemem, s úgy nyomtam fel magam a lehető legkényelmesebb ülő pozícióba. Ahogy tisztult a látásom megláthattam azt, hogy az immáron beágyazott ágyában ott ült Harry, az ágyam végében apa, míg az öcsém előttünk a dohányzóasztalnál éppen reggelizett… gyanítom nem először a mai nap. – Jó reggelt! – töröltem bele a szemembe… minden bizonnyal csipás voltam rendesen. – Tudjátok elég ijesztő az, hogy hárman néztetek alvás közben… bizarr. – vallottam be, s kinyújtva a kezemet elfogadtam apától a kávémat, mit még az én állapotomban is megihattam.

- Csak nemrég érkeztek… - tette hozzá Harry.

- Jah… így már teljesen normális az egész… nem. – ráztam meg a fejemet miközben nevettem. – Honnan tudtátok egyáltalán, hogy hova kell jönni? – kérdeztem tőlük, mire saját magamnak megválaszoltam a kérdést fejben.

- Köszönöm. – suttogtam Harry felé egy kora reggeli mosoly kíséretében.

- Gondoltam látni szeretnéd őket… - ismerte el.

- Igen. – bólintottam egyetértően. – Mi a helyzet… otthon? – kérdeztem rá rögtön, jobb túl lenni az ilyesmin még kifejezetten korán, közben pedig addig mutogattam Brian felé, míg vette a lapot, s odaülve Harry mellé az ágyára hozta nekem is a finom reggelit, mire igen szükségem volt, hisz eszméletlenül éhes lettem.

- Anya nem hajlandó hozzánk szólni… - jegyezte meg Brian. -… ami valószínűleg még most egészen jobb is, hisz ha megszólalna, valószínűleg ordítana… de egyben azért elég bizarr is. – ismerte el.

- Hagyni kell neki egy kis időt… fel kell dolgoznia a dolgot. – apa azért próbálta menteni a menthetőt, s biztatni engem.

- Tíz év alatt nem sikerült elfogadnia azt, ami vagyok… újabb tíz év múlva szerinted lesz haladás? – egyszerűen nem tudtam máshogy lekezelni a helyzetet, csakis ezzel a meglepő „egyszerűséggel”… csak így tudtam elfogadni.

- Mivel valószínűleg nekem lesz a legjobb fej unokahúgom így lehet, majd ő megpuhítja a szívét. – Brian meglepően jó fej volt, persze csakis a saját modorában.

- Hmmm… érdekes gondolat. – ismertem el.

- Na azért csak kedvesen… - emelte fel apa mellettem a kezét. Ő volt az, aki anyában mindig megtalálta a pozitív oldalt, mert szerette őt… hitt benne, hogy nem egy gonosz hárpia ő. S tényleg nem volt az, egyszerűen csak teljesen különbözött tőlem olyannyira, hogy ez a különbség gátat épített közénk.

- Mit tud… most hol vagytok? – kérdeztem rá.

- Eljöttünk és kész… tisztában van vele, hogy hova… nem kellett ezt kimondani. – felelte apa. – Mi akarunk veled időt tölteni… veletek. – javította ki magát, ahogy Harry-re nézett. – Hiányoztál nekünk. – mondta, s úgy forgolódtam mindeközben, hogy én is lelógattam az ágyról a lábamat, s mellé ülve így már át tudott ölelni. Az apai ölelésnél nincs is szebb, s jobb a világon. A lehető legbiztonságosabb érintés kerek e földön.

- Nekem azért annyira nem. – tette hozzá Brian két falat között, mire Harry felnevetett apa meg úgy sajátosan rámorgott öcsémre. Csak a szokásos.

- Mit terveztetek a mai napra? Meg egyáltalán meddig maradtok? – érdeklődött apa.

- Anyával szeretnék hajat fonatni, meg csacsogni az élet nagy dolgairól… - valahogy ez úgy kicsúszott a számon, de nem bírtam megállni, hogy ne így legyen… öcsém szemben velem felemelte a kezét, s testvériesen pacsiztunk egyet, mert ő értékelte a megjegyzésemet. Apa csak forgatta a szemét én meg csak vigyorogtam, mint a tejbe tök.

- Nem terveztünk semmit… és nem tudjuk. – válaszolta Harry. – De igazából én nem is akarok zavarni ebben a családi találkozóban… - kezdett bele, mire hatalmasra nyílt a szemem, s igen magasra emeltem a szemöldökeimet.

- Na, na, na… - állítottam le, s úgy hunyorogtam rá.

- Adora barátai a mi barátaink is… - mondta apa kedvesen.

- Nah jah… barátai. Tényleg te ki is vagy neki pontosan amúgy? Mondd azt, hogy az unokahúgom apukája és én, veszlek el feleségül rögtön… - ha az idiótaság fájna, az öcsém minden bizonnyal éjjel-nappal ordítana.

- Nem egészen. – válaszolta Ő, s kifejezetten ügyesen bírta a megjegyzést… ahogy én is.

- Ő az egyik legjobb barátom… aki kirándulni jött velem. – válaszoltam végül én is próbálva menteni a menthetőt.

- Hát akkor köszöntünk a csodás New Port -ban, ahol az élet csupa móka és kacagás… kezdve az édesanyánkkal. – tárta szét kezeit öcsém, mire apával egyszerre nyúltunk egy-egy párnáért s vágtuk hozzá nyugodtan. Mind a négyen egyszerre nevettünk fel.

- Jó fej fiúnak tűnik… egészen jól kijön az öcséddel, elsőre. – ismerte el apa, ahogy az utcán sétáltunk előttünk a két említett sráccal. Kora délután mozdultunk ki a hotel szobából, hisz ekkor már nem volt akkora meleg, szóval nyugodtan sétálhattunk, s akár beülhettünk valahová ebédelni.

- Ami azért meglepő… valljuk meg az őszintét. – s ahogy apába karoltam vállára hajtottam a fejemet.

- De Ő nem Kit… - mondta csendben. Ő tudott róla, neki meséltem Kit-ről, de kifejezetten rendes volt tőle, hogy eddig a pillanatig nem hozta fel… hálás voltam neki ezért.

- Nem… - ráztam a fejemet. -… a helyzet, amiért itt vagyunk az az igazság, hogy sokkal komplikáltabb, mint ahogy ti tudjátok… de ne is beszéljünk erről. Élvezzük ki azt, hogy láthatjuk egymást. – simogattam meg a karját.

- De ugye rendben vagy… vagytok vele? – kérdezte… aggódott értem, s szerintem tudatlanul is fel tudta mérni a helyzetet.

- Igen… kedvelni fogod Kit-et, ha megismered… - mosolyogtam már magamban is.

- És az mikor is lesz, leányzó? – érdeklődött kedvesen.

- Először ez a vihar csendesedjen el, ami körülöttünk van… - értetlenül nézett rám.

- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezett rá még egyszer.

- Idővel megérted apa… ígérem…

- Mennyire várod azt, hogy nagypapa legyél? – ebéd után ejtőztünk a folyóparton egy kis családias étteremben várva a desszerteket, amikor öcsém feltette apának a világ legfurább kérdését… legfurább volt ez, mert tőle sosem számítottam volna erre.

- Szavakkal nem lehet elmondani azt… - válaszolt mosolyogva, s pocakomra nézett, mi hatalmas helyet foglalt el előttem.

- Szerencsés kis szaros lesz, a gyerek valljuk meg… - dőlt hátra Brian. -… először is ilyen nagybátyja lesz, mint én… na de azért a nagyapja sem lesz semmi… és talán az anyukája is egészen tűrhető nőszemély. – sajátosan bókolt ő, ilyen ez az én öcsém.

- A legjobb anyuka lesz. – szólalt meg mellettem Harry csendben, s megemelte boros poharát (én voltam az egyetlen egy, aki nem azt fogyasztott az ebédhez, helyette frissen facsart gyümölcslével oltottam szomjamat) hisz azt hiszem koccintani akart.

- A legjobb jövőbeli anyukára… - tette hozzá apa, s emelte ő is poharát, majd Brian is csatlakozott.

- És rám nem is iszik senki? A legjobb jövőbeli nagybácsikára? – kérdezte ő felháborodva.

- Nem. – vágtam rá rögtön, majd nevetve magasba emeltem a kezemet velük együtt. – A családra. - s abban a pillanatban, ahogy mosolyogva koccintottam velük valami eszméletlen fájdalom szúródását éreztem hasamban, s ennek hatására úgy ejtettem ki üvegpoharamat kezemből hagyva, hogy a földre esve millió darabra törjön.

Felsikítottam a fájdalomtól… azonnal a hasamhoz kaptam.

- Adora… mi az? – kérdezte azonnal Harry, s muszáj volt megragadnom kezét, hogy azt szorítsam miközben újabb szúró érzés rángatja meg testemet.

- Fáj… nagyon… fááááááj. – kaptam a számhoz, s éreztem, hogy könnycseppek szöknek a szemembe, majd figyeltem azt, ahogy fehér könnyed nyárias ruhám elpirosodik lábaim között… véreztem.

- Nee… – fagyott meg bennem minden, s azt hiszem, hogy néhány pillanatra a szívem is megállt.

- Mély levegőt be és ki… tudod, mint az órán. – csak Harry hangját hallottam, s éreztem karjainak tartását. – Csak ügyesen… - suttogta. – Hívjon már valaki egy kibaszott mentőt… - ordította el magát közben, s fel sem fogtam, hogy közben körülöttünk mekkora nagy sürgésforgás lett… s mindez miattam… nem tudtam feldolgozni… se a figyelmet, se azt a fájdalmat, s pánikot mi bennem volt látva magamat. Mi történik most? Nagyon féltem.

Fáradtnak éreztem magamat, kifejezetten kábának… kb. mintha egy egész ló tenyészetnek elegendő nyugtatót nyomtak volna belém. Zsibogott a fejem, szúrt a hasam, fájtak a lábaim… semmim sem működött úgy, ahogy kellett volna neki.

Nem volt jó érzés, mikor szinte a leragadt szemhéjamat próbáltam nyitogatni. Mintha pillanatragasztóval leragasztották volna.

- Vizet… kérlek. – motyogtam, s éreztem, ha még egy szót szólok a szárazság tönkreteszi az egész számat.

- Azonnal… - hallottam egy ismeretlen hangot, s szívószálat éreztem a számnál mivel könnyedén tudtam inni egy keveset.

- Köszönöm. – suttogtam, s ekkora már tisztult kissé a látásom, s rájöttem, hogy ott vagyok, amire számítottam… kórházban. Ellenben bármerre néztem semerre nem láttam ismerős embert. A szoba üres volt, ismeretlen… idegen… rideg.

- Nemrég volt a vizit, azért vannak kint a többiek… - magyarázta a nővérke. Automatikusan a hasam felé nyúltam, de az infúzió és az egyéb gépek nem kifejezetten engedték ezt olyan könnyen. Könnybe lábadt a szemem… remegtem az idegességtől… fel sem mertem tenni a kérdést, mi ott úszkált a fejemben.

- A babával minden rendben… ahogy az anyukával is. – simította meg a karomat, s addig igazította a dolgaimat, míg meg nem tudtam fogni a pocakomat. Ez volt a biztonság számomra, hogy éreztem őt.

- Hála a jó istennek… - hatalmas kő esett le a szívemről. -… nagyon megijedtem. – vallottam be.

- Ezért nem hibáztatja senki sem… ellenben majd ahogy az orvos is elmondja, magának tudnia kell, hogy így az utolsó hónapjára veszélyeztetett terhes lett… ami pedig külön megszorításokkal jár majd az Ön és a baba érdekében is. – mondta a nővérke, s egyre jobban csak dobogott a szívem, majdhogynem kiugrott a helyéről. – De most viszont jobb, ha próbál lenyugodni… ha úgy érzi, akkor be is engedem a látogatóit, akik el sem mozdultak innen mióta behozta Önt a mentő tegnap…- magyarázta.

- Tegnap? – csodálkoztam mikor elindult az ajtó felé.

- Nagyon erős nyugtatókat kapott… - magyarázta, s nyitotta is az ajtót, amiben olyan embereket láttam meg akikre nem számítottam… egyáltalán nem, hiszen akiket elsőként megpillantottam az nem volt más, mint az édesanyám és Kit… és, hogy nyugodjak le. Megmondaná nekem valaki, hogy azt mégis hogyan?

- Jó reggelt!- kínosan integettem feléjük, s vártam, hogy belépjenek ide, ahogy meg is tették… mind a négyen… az egyetlen, aki hiányzott az Ő volt. Harry már nem volt itt.