Maradhatsz...- I. rész (Sebastian Stan)

Sziasztok! Úgy látszik ez lassan már állandóvá válik, hogy így vasárnap hozok nektek olvasnivalót, s ez a szokásom ma sem maradhat ki! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! <3 Puszilok Mindenkit, Dorka 

U.i.: Az érettségizőknek holnaptól kezdve sok-sok sikert! Tudom én, hogy ügyesek lesztek!

Szavak száma? 2959

Egy kis doboz fánkkal sétáltam be a hely ajtaján, úgy gondoltam ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt a legutóbbi kedvessége után a tulajdonos hölgy. Nem mondhatom, hogy bármikor is olyan sokat beszéltünk volna, de kedvesnek tartottam, hogy sosem küldött el. Ráadásul a minap, amikor egy zuhárét elkapva estem be hozzá, s  még egy törülközővel is megszánt, sőt a későbbiekben egy bögre meleg teát is hozott nekem a sorok közé... merthogy az volt az én helyem, hetek, s talán hónap óta. Szerettem ide bejönni, itt tölteni néhány órát a könyvek között a csendben, miközben próbáltam minél több világot magamba szippantani barátkozva egy addig ismeretlen könyvvel. Nekem ők voltak a barátaim, a társaim. 

Egy csendes kis apró hely volt ez, olyasfajta igazi kincsesláda a nagy nyüzsgő városban. Magas belterének köszönhetően a plafonig meg voltak pakolva a polcok megannyi különböző könyvvel a világ minden pontjáról, a létező összes stílusban, az írás korszakának számtalan évtizedéből. Ha valamit kigondoltál, akkor itt megtalálhattad, csak tudnod kellett hol kell keresned. S hogy mi volt ez a hely? Egy könyvtár? Egy antikvárium? Egy könyvesbolt? Nem tudnám pontosan megfogalmazni, de lehet nem is kellene. A legszebb, s legőszintébb dolog amit mondhattam rá egy dolog volt... otthon. 

Egy idős hölgy vezette az üzletet, aki mindig a világ legmelegebb mosolyával köszöntött, mikor időszerűen átléptem a küszöböt, hisz szinte törzsvendége lettem az elmúlt időszakban. Volt, hogy teendőim miatt esélytelen lett volna eljutnom ide (pedig el lehet hinni, ez a tevékenység erősen prioritást élvezett nálam), s akkor három egymást követő nap erre sem jártam, s mikor a negyedik napon feltűntem az idős hölgy már aggódva fogadott, hogy vajon merre járhatott az ő csendes társa? Olyan egyedül érezte magát, s még a könyvek társasága sem volt olyan, mint akkor amikor tudja, hogy itt ülök a kedvenc helyemen. 

Nem volt egy emberekkel telt hely ez, s meglehet ezt tetszett meg első körben... vagyis igazából másodikban ugyanis éppen specifikusan keresve egy könyvet jutottam el ide, mert olvasva egy könyves városi oldalon ajánlották ezt a helyet, hogy itt mindent megtalálhatsz. Akkor pedig eljöttem hát ide, s itt ragadtam. A legjobb dolog volt, ami történhetett velem. A nem túl nagy helyiség telis-tele volt könyvekkel, amerre csak a szemed látott, ráadásul a különleges tetőnek köszönhetően virágok lógtak lefele onnan, amik még különlegessé tették az egészet. A kedvenc helyem pedig a fa tövében volt, ugyanis igen... a könyvtár belsejében volt egy valódi fa, ami magasra nyúlva tűnt el az üvegablak rácsain. Szerettem azt hinni, hogy ez egy égig érő varázsfa, ami egy másik világba repít minket, ha felmászunk a törzsén. 

 Olyan volt ez, mint egy oázis. A könyvek dzsungele, a kezdet, s a vég. 

- Remélem... szereti. - míg beértem legalább hatszor gondoltam át ezt a mondatomat... nem igazán voltam a szavak embere, de úgy az emberek embere sem... nem meglepő talán, hogy olyannyira élveztem itt lenni. Szerettem egyedül lenni, tényleg. 

- Ohhh... kedveském!- mosolyodott el, s valamiféle hasonló reakció jelent meg az én arcomon is miközben éreztem, hogy máris kínosan érzem magam. - Nem kellett volna!- rázta meg a fejét, s elfogadta a dobozt. Nem tudom erre mit kellett volna igazán szavakkal válaszolni, így hát megtartva a mosoly-szerű görbületet az ajkaimon megráztam a fejemet, majd némán elbúcsúzva indultam meg a helyemre, ahol pedig... ahol pedig egy bögre, gőzölgő tea várt egy üzenettel: "Mert a múltkor olyan jól esett".  Apró kedvesség, amitől ha lehet még jobban kötődtem a helyhez.  

Tekintve, hogy az este folyamán éppen befejeztem egy olvasmányomat, új kalandok elé nézve sétálgattam a polcok között, megsimítva a kitett darabok gerinceit, éppen csak úgy, mintha porcelánból lennének, s bármelyik pillanatban összetörhetnének. Ők is megérdemelték ezt a fajta törődést, hisz megannyi világot rejtettek oldalaikon, mindegyikőjük egy újabb, s érdekesebb színtérre repített el minket. Igenis érző lények voltak ők is, a társaink... mikor éppen menekvésre vágytunk, de akkor is ha éppen egyszerűen csak valami újat szerettünk volna megismerni. 

Nem tudva választani újfent egy öl könyvvel tértem helyemre, ahol leterítve sálamat arra pakoltam ki a lehetséges opciókat, s meleg teámat szürcsölve halkan próbáltam döntésre jutni. Legszívesebben az összeset egyszerre olvastam volna, nem kívántam egyiket sem diszkriminálni. Behunyva hát szememet Fortunára bízva a választás jogát vettem fel egy darabot magam elől. Agatha Christie – Gloriett a hullának... meglett hát a társam a következő néhány órára. 

Ha olvastam akkor körülöttem történhetett bármi én annak tudatában nem igazán voltam, mondhatni egy burkot húzva magam köré én csak még jobban a saját világomban éltem, a könyvében. Órákig tudtam így létezni, s meglehet néha még levegőt is elfelejtettem venni. 

Mint mondtam, a hely alapvetően igazán kis üres hely volt, ha emberekről beszélünk persze, s talán ezért is zökkentem ki egy pillanatra, amikor a tulajdonos hölgy halkan lépkedve mutatta meg egy idegen számára az eldugott részt, ahol a fa tövében én pihentem.  

- Köszönöm. - válaszolt a férfi kedvesen, majd a hölgy felém fordulva kedvesen elmosolyodott, s ott is hagyta két vendégét, minket.  

Valamiféle megmagyarázhatatlan összerezzenésemet követve próbálkoztam visszatérni könyvem Poirot-s világába, s mindez sikerült is, míg csak nem szemem sarkából egyszer-egyszer a "társaságom" felé pillantottam... mármint... csak így lopott pillantásokat vetettem feléje.  

Tetőtől talpig meglévő sötét öltözékében erős látvány volt,  s megkoronázva mindezt egy baseball sapkával, mintha be akart volna olvadni az ismeretlenségbe. Némán nézegette a könyveket, kivett egyet, beleolvasott abba, majd visszatette azt... mintha valami ismeretlen dolgot keresett volna, s ezidáig nem találta volna meg. S ekkor felém nézett. 

Azonnal elkaptam a tekintetemet felőle, s habár nem tudom miért, de azt kezdtem érezni, hogy kezd kiverni a víz, s ujjaim között is remegni kezdtek a lapok... reszkettem. El akartam bújni, tényleg... talán a fa gyökerei közé. Azonnal. Mély lélegzetvételeket követve, motyogva magamnak egy keveset, lehunyva kissé szememet majd újfent kinyitva azokat mindössze csakis az elém leírt szavakra koncentráltam, s sikerült is. Egy ideig el is tudtam felejteni azt, hogy van velem egy légtérben valaki... addig a pillanatig, amíg a hirtelenségből egyszer csak a közelből hallottam meg a hangját. 

- Szabad? - köszörülte meg torkát, mire megint csak összerezzentem, s egyszerűen még válaszolva sem kérdésére nyúltam táskámért, s tápászkodtam fel s tűntem el onnan előle, a boltból, mindenhonnan, a világból. Valamiért nem éreztem úgy, hogy nekem tovább itt kell lennem. 

- Nem kelle... - hallottam még aggódó hangját elmosódva, de már késő volt... én már az üzleten kívül jártam valahol. Friss levegőre volt szükségem. 

Nem lepődtem meg magamon, egyáltalán nem. Ilyen voltam, s ezzel már megbékélve éltem együtt egyedül. Csak kellett egy kis tér, hogy lenyugodjak... meglehet sokan mindezért furának neveznének, de ez a dolog éppen nem érdekelt. Nem tudtam hogyan kezelni az embereket, az ellenkező nem tagjai pedig abszolút veszett ügyek voltak számomra, de ez sem izgatott. Sokan azt mondják, hogy ez az introvertáltság klinikai esete... de ha egyszerűen békességben, s boldogságban voltam magamban is, akkor miért akarjak másokkal kapcsolatot létesíteni, főleg ha azt nem éreztem biztonságosnak? 

Nem izgatott az sem, hogy bármi is történt ekkor én másnap is visszatértem a helyemre, s azt követő nap is... s ahogy észrevettem a férfi is. Kezdetben még kicsit nehézkes volt elfogadnom, hogy kisajátított területemet meg kellett osztanom valakivel, de egy idő után szimplán csak nem foglalkoztam vele, úgy tettem, mintha nem is létezne. 

 Az első kínos alkalom után már nem próbálkozott szóba elegyedni velem (amiért azért igazán hálás voltam), pontosan a terem túlsó végében ülve olvasott mindig, s egy idő után már egészen megszoktam ott létét, mondhatni megfeledkeztem létezéséről. Egyszerűen csak amerre éppen volt, én onnan nem választottam könyvet. Volt hogy előttem érkezett, volt hogy utánam, nem mintha figyeltem volna. Tényleg örültem, hogy nem próbálkozott egy második alkalommal, ez mindenki számára könnyebb, s egyszerűbb volt. 

Csend ölelte őt is körül, ahogy engem is... a maga világában létezett, s nem zavart senkit. Volt benne valami rejtélyes... főleg, hogy állandó vendég lett... eddig én voltam az egyetlen ilyen, s most már ő is... "csatlakozott hozzám". Nem tudtam megérteni, mindez miért foglalkoztatott, próbáltam teljesen elfelejteni ezt az egészet. Nem ismertem, s nem is akartam megismerni. 

A 25 felettiek, vagyis korombeliek általában a péntek estét, s a hétvégét valamiféle itókázós, kikapcsolódós, beülős dologgal köszöntik... én pedig nyilvánvalóan a kedvenc helyemen pihentem egyedül, egy igazán jó társasággal... az aktuális választottammal. Ráadásul mikor érkezésemkor a tulajdonos hölgy elmondta, hogy maradhatok nyugodtan zárás után is, mert valami papírmunkával kell bent foglalkoznia és úgyis itt lesz, valahogy még jobb kedvem lett. Amikor épp készültem elkényelmesedni helyemen, kis párnám helyén egy könyvet találtam.  

Talán tetszene. - állt benne egy üzenet igazán szép írással. 

Azonnal körülnéztem, nem mintha bárkit is láthattam volna. Tudtam, hogy egyedül vagyok. Megfordítva a könyvet a kezemben simítottam meg a borítóját, majd akarva akaratlanul is elolvastam a tartalmát... s utána pedig egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet... addig a pillanatig, míg az utolsó oldalát is elhajtottam magam előtt. Hogy tetszett-e? Az nem volt kifejezés. Az első pár oldalak után azonnali kedvenc lett, s talán a sorok falása során még pislogni is elfelejtettem. Nem volt hosszú egy regény, de ez nem vett el varázsából. Azonnal magával ragadott, s addig el nem engedett míg szemeim nem látták az utolsó sorokat is. De igazából utána sem hagyott el, a lelkemre ült, olyan kellemesen. 

- Köszönöm. - motyogtam magamban, miközben leírtam válaszomat a papírkára, s az idegen helyére tettem vissza a könyvet, mert belül valahogy éreztem, sőt igazából tudtam, hogy ő volt az. Az a döntésem, miszerint "válaszolok" neki, egy igen hosszú folyamat eredménye volt... nem tudtam, hogy akarom-e egyáltalán. De végül, mintha fejben kiosztottam volna magamnak egy pofont, megembereltem magam, s lekapartam azt az aprócska szót.... végülis ha már vette a fáradtságot, hogy ajánljon nekem, ez volt a legkevesebb, s igazából az egyetlen olyan opció, ami az emberi interakciót minimalizálta, nullával egyenlővé tette. 

Lépkedve vissza a helyemre a magasba tekintve egy  érdekesnek tűnő, addig talán ott sem lévő  könyvgerinc lopta el a figyelmemet, kellőképpen olyan magasságban amit simán saját lábamon nem értem volna el, de azért nyilván megpróbálkoztam felfelé ágaskodni, abszolút semmiféle sikerrel. A tériszony egy újabb félelmem volt. S igen lehetne azt mondani, hogy akkor fel sem mernék nézni itt a magasságba, de tekintve hogy itt a mindenség könyvekkel volt teli, azért sokat enyhített a körülményeken. Előre húzva egy kis létrát a fal tövéből, mély lélegzetet véve, s behunyva szememet próbáltam összeszedni minden bátorságomat, miközben már most, fel sem lépve az első lépcsőfokra erősen kapaszkodtam a polcban, igazából talán jobb lenne azt mondani, hogy markoltam minden erőmből annak a szélét. De tekintve, hogy a kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél egyértelmű volt, hogy így vagy úgy, de leszedem onnan azt a könyvet, az idős hölgyet pedig nyilvánvalóan nem kérhettem meg effajta szívességre. 

- Segíthetek? - épp feltettem volna az első lépcsőre a lábamat, amikor is egy hang irányult felém. Inkább ki sem nyitottam a szememet, s lábamat visszahúztam magam alá.  

- Öhhhmm...  - remegett meg hangom, s megráztam a fejemet, válaszolni nyilván nem voltam képes, csak nyögdöstem. 

- Szívesen segítek... tényleg. - ismételte el ajánlatát egy, az előzőnél is kedvesebb tónusban mire valahogyan automatikusan kinyitottam a szememet, s megláttam őt, aki ott állt előttem, tartva a tisztes távolságot... mármint semmi rossz értelemben, szimplán csak őszintén látszott az arcán hogy érezte hogy így kell tennie. Türelmes volt, s mondhatni egészen kedvesnek tűnt.  

Némán álltam előtte, s csak pislogtam miközben próbáltam valamiféle választ összepakolni... ezúttal az elfutás nem volt opció, nem szabadott hogy az legyen. 

- Valamelyik könyvet szeretnéd fentről? - próbálkozott puhatolózni, mire én alig láthatóan bólintottam. Szerettem volna eggyé válni a polcokkal.  - Melyiket? - folytatta, s mire én minél jobban próbáltam mérsékelni kezem remegését egyértelműen felmutattam a kiszemelt darabra. - Jó. - bólintott barátságosan, mire én arrébb húzódva helyemre engedtem őt, s így egy szempillantás alatt meg is szereztem nekem a könyvet. - Nézd csak!- fordult velem szembe, s óvatosan felém nyújtotta a zsákmányt mire én automatikusan, ámde félve tartottam feléje kezemet.  

- Köö... köszönöm. - szorítottam ki magamból egy választ, majd a könyvet mellkasomhoz szorítva léptem ki előle, s rohanó léptekkel megközelítve helyemet ejtettem vissza fenekemet a párnámra. 

Nem tette szóvá fura viselkedésemet, s ez rokonszenves volt számomra, ettől függetlenül nem mertem feléje nézni.... csak szemem sarkából láttam, azt is ahogy észrevette apró üzenetemet a nekem ajánlott könyvben. Elmosolyodott... s valahol belül én is. 

Úgy tűnt, hogy őt sem igazán vonzotta a péntek este, s a hétvége bulizási szokásai, ő is itt töltötte az estéjének nagy részét a csöndesség teljes bűvkörében. Úgy tűnt ő is legalább annyira élvezte ezt, mint én. Egyszer, miután elmentem a mosdóba visszatérve láttam, hogy az én "térfelemen" nézelődött a polcok kínálata között, mire én a polc tövében megfagyva álltam meg. Nem akartam, s talán nem is tudtam megzavarni az elmélyedésében, merthogy éppen kinyitva egy könyvet annak oldalainak szentelte minden figyelmét, észre sem vette hogy visszatértem. Szemei igazán gyorsan futottak át a szavakon, látszott rajta hogy milyen rutinos olvasó volt. Ajkai széles mosolyra húzódtak, mikor valami vicces került a szeme elé. Egészen békés látvány volt. 

- Ohh... bocsi. Nem vettelek észre... - tért vissza hirtelen a valóságba, abban a percben ahogy rájött, hogy pontosan az utamban állt. Fejemet megrázva pásztáztam a földet zavarba ejtett tekintetemmel. - … azt hiszem én...vissza is térek a sarkomba. - bökött óvatosan fejével a másik irányba, s ellépve előlem engedett helyemre, majd mikor én újfent elhelyezkedtem fel sem nézve, talán alig hallhatóan motyogtam neki: 

- Maradhatsz. - s csak hallásomra hagyatkozva vehettem észre azt, hogy ő némi hezitálás után lépve egyet, az előttem lévő fa lépcsőre ült le, s feledkezett bele adott olvasmányába csendben. Tudtam, hogy vonzó lehet az emberek számára az a lépcső, s igen sokáig én magam is azon pihenve olvastam csak most... átadtam valaki másnak a stafétabotomat. Talán valamiféle kedvességnek szántam, nem tudom. 

Ahogy telt az idő egyre kevésbé éreztem azt, hogy frusztráló lenne a jelenléte, pedig éreztem azt, hogy egyszer-egyszer igenis lepillantott rám lopva. Talán mintha próbált volna megfejteni, nem tudom. 

Éppen mikor hajtottam át a következő oldalra, s bele voltam merülve a szövegbe egyszer csak egy apró papírdarab hullott a lapjaim közé. Felpillantottam... ő pedig lágyan derült mosolyra, mondhatni egészen félve... mint mondtam volt benne valami rejtélyes, már az első pillanattól kezdve, de amennyire "ismertem" hihetetlen békés, türelmes lélek lehetett. 

Mit olvasol? - állt a kis cetliben mire ösztönösen becsuktam a könyvemet, s feléje emeltem a könyvet, s lassan a tekintetemet is, s ekkor azt láthattam meg hogy ő éppen... egy Disney mese gyűjteményt olvasott. Akarva akaratlanul elmosolyodtam, hisz ez több mint meglepő volt. 

- Meglepő, mi? - kacagott fel, s zavartan hajába túrt mire én ölembe helyezve könyvemet pihentettem egy kicsit szemeimet, s hátra dűltem a fának. Nem feléje néztem, inkább a lépcső fokait vizslattam. - Engem megnyugtatnak... néha... szüksége van az embernek egy kis varázslatra, bármennyi idős is legyen. - mondta s én lehunyva a szemeimet elmosolyodtam. Azt hiszem egészen kellemes volt a hangját hallani, bármennyire is kellemetlenül kellett volna éreznem magam... mármint ez nem egy kényszer volt, egyszerűen csak tudom hogy általában úgy viselkedek. Nem teljesen értettem ezt az egészet, de mégis így cselekedtem. 

- Kedveskéim... én lassan zárok. - hallottuk meg a hölgy hangját, amitől hirtelen összerezzenve azonnal a valóságban éreztem magam. Megrázva fejemet, nyúltam cuccaimért s pakoltam össze a szétpakolt könyvkupacomat, s éreztem ahogy ő is így tett, de mielőtt kiléptem volna a kis helyről lábujjhegyre állva felnyúltam egy könyvért, amiről pontosan tudtam hogy hol van, hisz nem is olyan rég én pakoltam vissza oda, majd megfordulva az olvasótársam felé fordultam, s feléje nyújtottam a könyvet. A csudálatos Maryt Pamela Lyndon Traverstől.

- Ohhh... - lepődött meg, mire én minden erőmet összeszedve néztem az arcára, de talán még így is nevetséges szánalmasnak tűntem ezzel a próbálkozásommal. - … köszönöm. - válaszolta habozva, mire én annyira nyomorultnak kezdtem érezni magam, hogy inkább megfordulva az idős hölgyre bólintva viharzottam ki a helyről, miközben motyogtam magamban anyanyelvemen, románul, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, még akkor is, ha egyszer azzal próbálkozok, hogy ne tűnjek annak. Ha azon a nyelven szólalok meg ad némi bátorságot, s lenyugtat... ebben reménykedtem most is. 

A tény, hogy hétvégén nem volt nyitva a hely ez alkalommal nem tudom, hogy segített-e a helyzetemen, vagy csak rontott, de tekintve hogy így is volt mivel elfoglalnom magamat, a társasházunk tetején lévő kis elhagyatott helyen begubózva a napfény elől én újfent egy könyv társaságában töltöttem szabad perceimet. Meglepő volt, jól tudom. 

Hétfőn viszont mikor éppen a kedvenc helyem elé értem, s nyitottam volna ajtaját az nem nyílt... sokadik próbálkozásra is az ajtó még mindig megakadályozott a küszöb átlépésében. Nem értettem a helyzetet, ilyen még sosem fordult elő. Ez a hely mindig nyitva volt a hétköznapokon, néha még hétvégeken is, de most... de most zárva volt az ajtó előttem. 

- Mi történt? - hallottam meg egy hangot mögülem, s mivel a kérdés románul hangzott el én automatikusan úgy válaszoltam, egy pillanatnyit sem gondolkoztam rajta. Rosszat sejtettem a zárt ajtók okaként, kirázott a hideg még a gondolattól is, hogy valami baj történhetett... talán emiatt sem tűnt fel hogy milyen egyértelműen, s érthetően beszéltem. Az adrenalin beütött. 

- Nem tudom... tényleg nem tudom. - ráztam a fejemet, s ekkor realizálódott bennem, hogy hogyan is beszéltem majd ekkor ő mellém lépve próbált benézni az ablakon, de nem láthatott semmit, ahogy én sem. A realizálódás olyan hirtelen ment végbe rajtam, hogy csak földbe gyökerezett lábakkal pislogtam feléje, s ő ezt észre vette... óvatosan fordult felém s próbálkozott gyengéd mosolyával a helyzetet minél elviselhetőbbé tenni. 

- Meg kellett próbálnom... - vetette oldalra fejét, megmaradva az eddig beszélt nyelvnél. - … úgy gondoltam, hogy ezen a nyelven motyogtál mikor pénteken... elmentél. - magyarázta a dolgokat, s én konkrétan nem tudtam eldönteni, hogy a zárt ajtók miatt vagy éppen a jelenlegi beszélgetésen lepődtem meg jobban. - S tényleg... igazam volt, jól hallottam. - ismerte el, s kedvesen csillant fel a szeme.- Egy próbát megért... - folytatta, s én továbbra se tudtam igazán magamhoz térni, úgy gondoltam éppen a beton alá süllyedek éppen. - Úgy látom nem megszokott, hogy a hely zárva van... még számodra sem.  

- Egyáltalán nem... - semmi sem volt megszokott ebben a pillanatban, semmi.