the walls - novella

Sziasztok! Végül itt is lenne az ígért kis novella! Korábban egyszer megszavaztattam veletek (a csoportomban), hogy melyik befejezett történetemhez szeretnétek egy kis "folytatást", s mivel ezt választottátok így ehhez írtam nektek egy kis pluszt. Alapból megvolt egy ötletem, de Laura, kedves olvasóm is dobott bele az ötletkalapomba egy keveset. S minap végre a két ötlet olyan jól összeklappolt, hogy meg is íródott ez a történet! Igazán különleges az, hogy pont ma publikálom ezt az egészet, hiszen a mai nap jelent meg Harry első önálló albuma, amit őszintén ajánlok MINDENKINEK, nagyon büszkék lehetünk erre a csodára! Na de vissza az olvasnivalóhoz...  remélem tetszeni fog!  Puszilok Mindenkit, Dorka 

Előzmény sorozatot ITT olvashatjátok 

Blogos csoportomba ITT csatlakozhattok! 

Miről szól? Ez egy korábbi befejezett blogomhoz – ami a the walls nevet viselte – egy kiegészítő novella, ami az 5 évvel későbbi néhány napjába enged belátást nekünk Harry és Khara életében. 

Szavak száma? 4004

- Készen állsz? – néztem mélyen a szemébe próbálva teljes egészében kizárni a körülöttünk sürgölődő-forgolódó embereket. Meg akartam magunknak tartani ezt a pillanatot. Homlokának dűlve egy kicsit ajkainkat közelítettem egymáshoz, de mielőtt még összeérhettek volna megálltam. Ha elrontom a sminkemet meglehet meggyilkolnak, a csillámpor az ajkaimról meglehet Harry arcán kevésbé lett volna megfelelő helyen. Majd később kárpótolom magunkat, gondoltam. 

- A legjobbtól tanultam. – mosolyodott el, s óvatosan húzódott el tőlem, de tekintetét egy pillanatra sem szakította el tőlem. 

Harryvel a Versace milánói divathetes showját zárjuk együtt, ami a divathét utolsó showjaként, királyi ékszereként volt említve a divatvilágban. Ez volt az idei szezonra itt az utolsó show, a legfontosabb. A mai este folyamán egyikőnk sem vonult még végig a kifutón, ittlétünkről senki sem tudott, s ez volt a legszebb az egészben, ez volt a cél.  

2 hónapja volt már, hogy aktuális közös rezidenciánkat átköltöztettük Jamaica szigetére, teljesen elzárkózva a médiától, a világunktól. A hosszú munkával töltött hónapok, s évek után úgy gondoltuk, hogy megérdemlünk egy kis pihenést, egyszerűen csak létezni szerettünk volna, élvezni az életet, s így is tettünk. S míg egy idő után Harry és bandája elkezdett dolgozni az ő debütáló albumán, ott a szigeten semmi sem sürgetett minket, se őt, se engem. Ők zenéltek, én pedig életem legnagyobb projektjén dolgoztam a távolból. A nyugalom, a teljes kötetlenség volt az, ami leírta a napjainkat. Mindkettőnknek szüksége volt már erre. 

Milánóba is a legnagyobb titokban érkeztünk, a színfalak mögötti beavatott embereken kívül senki sem tudta, hogy itt tartózkodunk, itt létünk pontosan ennyiről is szólt... jöttünk, robbantani készülünk egyet, majd eltűnünk. Tudtuk, hogy az embereket mindig is felcsigázta a titokzatosság, az izgalmas tudatlanság, s az, hogy 2 hónap után így ide berobbanunk, majd mint a kámfor el is tűnünk az igazi nagy hírsúllyal rendelkezett, s mi számoltunk ezzel. Ráadásul a mai este folyamán végre lelepleződik a projekt, amin hónapok óta dolgozok csapatommal, a legnagyobb titokban, így hát több szempontból is különleges ez az este.... alig hittem el, hogy egyáltalán képes vagyok a saját lábamon megállni. Rég nem izgultam ennyire. 

Modellkarrierem kezdete óta, ami már 5 éve volt, a Versace ház állandó embere lettem, több showjukban, kampányukban működtem közre, de a mai shown „hivatalosan” nem jelentem meg... eddig. Legalábbis a média felé ez lett kikommunikálva. Nagyon kevesen tudták, hogy hol is voltunk az elmúlt időszakban, s tekintve hogy visszatérünk még oda legalább 1 hónapra, így nem is akartuk, hogy titokzatos rejtekhelyünk lelepleződjön. 

Harry viszont, habár előszeretettel jelent meg divatshowkon, mint modell sosem vett részt rajtuk. Ez esetben is Donatella személyesen kérte meg őt, hogy vonuljon végig itt … velem. Valami különlegeset akart a tervezőasszony a show végeként, s ránk gondolt. Több mint megtiszteltetés volt ez. Ez volt az első alkalmunk így együtt. Az első. 

- Megfogtad az Isten lábát velem, mi? – ugrattam őt mosolyogva s elfordulva engedtem, hogy megigazítsák a sminkemet. A show producere már szinte lélegzetvisszafojtva nézte a kifutó visszaérkező embereit, s lassan akart már minket is utunkra engedni. Igazi megtiszteltetés volt felvezetni Donatellát.  

Sosem gondoltam volna, hogy egy divattervező ilyen fontos lehet számomra, de ő az volt. Már a kezdetektől kezdve dolgoztam vele, s az elmúlt években igen szoros barátság alakult ki közöttünk. Az igazság az, hogy korábban közöm nem volt ehhez a világhoz, de mostanra már az életemnek mondhattam… s talán semmi másért nem lehetek ennyire hálás mint ennek. A legvakmerőbb, s legfurább változása volt az életemnek, de azt kell mondjam, hogy megérte. Így visszagondolva a rengeteg előzményére (ami meglehet néha keserédes érzést idéz elő bennem) igenis békésen tudom kijelenteni, hogy megérte. Végülis ha nem lett volna az a gimis botrány, sosem kerülök be a központba, s sosem ismerem meg Harryt. Kevesebb lenne az életem nélküle, hiányos. S akkor az egész nem lenne igazi. Akkor én nem lennék én. Donatella pedig a divatkeresztanyám volt, egy igazi anyafigura ebben az életemben. 

- Én inkább Istennőt mondanék… - kacsintott zsiványan, s végig a szemembe nézve, nem foglalkozva azzal hogy emberek vannak körülöttünk simította meg combomat elég könnyen a szinte a derekamig felhasított anyagnak köszönhetően. 

- Hazug. – hunyorogtam felé, s már kéz a kézben lépkedtünk a kijárat felé… rajtunk volt a sor.  

- Ezeket már meg sem hallom… - rázta a fejét, s összefűzve még jobban ujjainkat rám mosolygott a leggyönyörűbb arcával, majd elindult, s én követtem őt.  Azt kell mondjam, hogy ha lehetséges volt, ha nem amikor kiléptünk, s amikor az emberekben tudatosult hogy mit és kit is láttak a kifutón a társaságomban egyszerűen megőrültek, s valószínűleg a kamerák is hangosabban, s fényesebben kattogtak. Úgy vonultunk végig mint egy királyi páros, úsztunk a fényben. De ez számított a legkevésbé… hiszen a legfontosabb akkor is az volt, hogy együtt voltunk itt, kéz a kézben. A világ lehető legboldogabb párosaként. Tényleg így éreztem,  s szemében látva a csillogást elmondhatom hogy Ő is így volt vele. Ha lehet, ez még boldogabbá tett. Még teljesebbé. S talán valahol legmélyen igenis tetszett ez az egész, ami minket körül ölelt, s a legbékésebb dolog az, volt hogy elértem oda, hogy ezt őszintén ki tudtam mondani. Nem féltem már. 

- Szeretlek. - fordult felém, s tátogta ezt mikor a kifutó végére értünk, s kitartva kezét engedte hogy forduljak egyet majd biztató pillantásokat vetve egymásra legszélesebb mosolyunkkal az arcunkon távolodtunk el egymástól, s tártuk a kezünket a kifutó vége felé, ahol pedig Donatella lépett a színpadra. Mesterhármas, gondoltam magamban Harry pedig felvéve az embereitől egy hatalmas nagy csokor virágot tartott ekkor már a kezében, amit Donatellának adott át. 

- Valami ilyesmi lehet a mennyország, nem? - mosolyodott el Donatella ahogy mikrofonjába beszélt, majd felénk fordult ahol ismét egymást átölelve álltunk már. Nehezen engedtük el egymást, de az az igazság, hogy nem is kellett ilyet tennünk. - Nehezen lehetnék szerencsésebb annál, hogy megismerhettem ezt a két csodát... akik együtt még valami még csodálatosabbat alkotnak... csak rájuk kell nézni. - mutatott végig rajtunk, s én valahogy automatikusan Harry mellkasába bújtam... mintha egy kislány lettem volna, mintha még sosem csináltam volna végig egy kifutót sem. - Ők az én igazi múzsáim, az angyalaim. - folytatta, s egyszerűen nem hittem el, hogy ilyeneket mond... mert igen mindezt már hallottuk tőle, de így ennyi ember előtt mégis sokkal másabb értelemmel bírt. - S igazán hatalmas megtiszteltetés, hogy felkérésemre ők zárták a bemutatót... - mondta, s ekkor Harry kezében is volt már egy mikrofon, s csatlakozott a beszélgetéshez. 

- A megtiszteltetés a miénk. - ismerte el. Úriember, mint mindig. 

- S az este még korántsem ért véget... - mondta Donatella, s ekkor lehunyva szememet mély levegőt vettem, s előre jó néhányszor átvett beszédemet próbáltam előkotorni emlékeimből. - … Kharánk valami igazán különleges dologgal készült a mai estére!- vezette fel bejelentésemet, majd felém nyújtotta a mikrofonját, s ekkor úgy éreztem, hogy az egész világ eltűnt a látókörömből... egyedül Harryt láttam, aki bátorítóan bólintott rám nézve... s nekem mindössze erre volt szükségem, jelenlétére, s érintésére, ahogy ujjai az enyémekre voltak fonódva. 

- Először is... a megtiszteltetés tényleg a miénk, Donatella a kezdetek kezdetétől olyan számomra, mint egy Tündérkeresztanya, s el sem tudja senki sem képzelni, hogy mennyire sokat jelent nekem a támogatása, szóval az igazi tapsot ő érdemli... - mutattam feléje, s a tömeg őszintén megtisztelte őt tapsával, hisz tényleg megérdemelte. - Mint sokan tudjátok évekkel ezelőtt nálam is diagnosztizáltak az orvosok egyfajta mentális betegséget, amivel azóta is küzdök, de látjátok... itt vagyok. Mert igenis lehet vele élni. A betegsége nem határoz meg senkit, csak erősebbé teszi az embert. Mindenkinek van jövője... Ezen elképzelés alapján, hosszú hetek, hónapok munkája után döntöttünk úgy, hogy elindítjuk az "Én jövőm" projektet, ami hátrányos helyzetű, betegséggel élő, tehetséges fiatalok művészi elképzeléseit fogja támogatni... a szervezet oldala ettől a pillanattól él, mindennemű információt megtalálhattok róla az éppen kiosztásra kerülő prospektusban, s a képernyőn látható oldalon! Köszönöm! - mondtam, s visszaadva Donatellának a mikrofont örömmel fogadtam azt, hogy mindketten megöleltek engem... ugyanis... ugyanis könnyeim kezdtek potyogni szememből. Ez az elképzelés a tényleges részem volt, s most hogy így már a teljes világ tudott róla, olyan volt, mintha a gyermeket engedtem volna szabadon. Segíteni akartam másokon, az olyan fiatalokon, akik hasonló dolgokat élnek meg nap mint nap, mint én. Fontosnak tartottam azt, hogy visszaadjak valamit annak a közösségnek, mi annyit segített nekem... ami segített túlélni. 

- Büszke vagyok rád!- suttogta Harry a nyakamba hajolva, amint visszaértünk a backstagehez, majd derekemnál megragadva pörgetett meg a levegőben. - Annyira büszke vagyok rád!- s ekkor már közel sem suttogta, hanem elordítva magát hagyta, hogy az egész mindenség minket nézzen... s érdekelt ez minket? Nem. Az eufória nem egyszerű, s nem elegendő kifejezés volt arra, ami átjárta testemet. 

- Szeretlek. - kacagtam ajkaiba, s miután letett alig tudtam lábaimon állni. Egész testem remegett. 

- Gratulálok neked Khara!- simította meg vállamat Donatella. - Biztosan el akartok menni már most? Nem gondoltátok meg mégis magatokat? - kérdezett rá arra, hogy éppen az afterpartyn sem gondoltunk megjelenni. 

- Tudod... épp ez a lényeg... az elérhetetlenség. - kacsintottam rá. - Hamarosan úgyis visszatérünk... s úgyis kapcsolatban leszünk. - mondtam, s örömmel fogadtam azt, amikor öltöztetőm megjelent... átváltani, valami utazásbarátabbra egészen nagy vágyam volt. 

- Egy képet, azért a rajongóknak... ha megengeditek. - mondta, mire asszisztense már elő is bukkant a semmiből, s mi két oldalára állva öleltük őt körbe, majd nyomtunk arcára egy-egy puszit. Boldogabb nehezen lehettem volna. 

- Tényleg nem bánod, hogy csak így "jöttünk és megyünk"? - kérdeztem Harryt miközben már csak egy bemelegítő nadrágban, s egy túlméretezett pólóban feküdtem a kocsi hátsó ülésén az ölében miközben az a magánreptérre vitt minket. Vissza a Paradicsomba! 

- Elhiheted, hogy nem... - simította meg homlokomat, s hajammal kezdett játszadozni kedvesen. - … van valami izgató ebben a titokzatosságban. - harapta be alsóajkát, s kicsit közelebb hajolva hozzám apró csókot lehelt ajkamra. - Ráadásul így is munkában leszel...csak egy kicsit távolabbról. - mondta, s ez igaz volt. Azt leszámítva, hogy még az este folyamán visszatérünk a mi kis titkos Paradicsomunkba, azért egy picikét megváltoznak a dolgok majd, annak köszönhetően hogy a projekt már élesben ment. A telefonjaink szinte a robbanás szélén álltak attól a pillanattól kezdve, ahogy újfent a kezünkbe vettük őket a show után, s erre valahogy számítottunk is. Őrület volt az egész, de mégis tetszett.  

- Fura, hogy már most hiányzik a tenger morajlása? Pedig alig hagytuk ott... - gondolkoztam el, s szó mi szó egy közel 2 hónapos távollét után egészen meglepő volt az európai utcák zajos dallamát hallani. Ott a szigeten valahogy minden más volt. 

- Nekem is hiányzik. - ismerte el mosolyogva. - Mondhatni fura volt kiszakadni egy picit abból a közegből... de érted... bármit. - simította meg arcomat. 

- Bármit? - emelgettem a szemöldökömet, s szépen lassan addig mozgolódtam mígnem ölébe nem telepedtem szembe vele. 

- Bármit. - ismételte el, s ajkai azokban a gyönyörű gödröcskékben végződtek, amiket megérinteni a legjobb dolog volt az ujjaimnak. 

- Akkor ugye felraktározunk az útra rengeteg olasz pizzával? - kérdeztem tőle farkasszemet nézve vele... úgy adtam elő ezt az egészet, mintha tényleg valami a., erotikus dolgot akartam volna felvezetni b., valami szörnyen fontos mondanivalóm lett volna.  

- Te jó ég!- nevette el magát, s két pillanatnál én is csak alig tudtam tovább megtartani arcom mozdulatlanságát. 

- Halálosan komolyan mondtam!- jegyeztem meg homlokának dűlve. 

- Azt hiszed nem ismerlek? - tette fel a kérdést, s úgy ölelte át derekamat, húzva így magához egyre közelebb, s közelebb. - Már a gépen várnak a pizzák... - suttogta a fülembe, mire mondhatni egész pornografikus hangokat hallatva vetettem hátra fejemet, s ezt talán vagy a pizza híre érte el... vagy talán Harry izgatott teste. Nem lehet tudni. 

A repülőutat gond nélkül aludtam végig, attól a pillanattól kezdve, hogy az előre megágyazott helyemre bemásztam, engem elvesztett a világ. Néhány pillanatig ugyan még Harryvel beszélgettem, de amint a felhők közé emelkedtünk én már nem voltam életképes. Ami azért érdekes volt ugyanis egész testemet átfűtötte a jókora adrenalin löket, az izgatottság, amit a projekt elindításának köszönhettem, de valószínűleg az elmúlt több mint 48 óra alig alvása, s a mérhetetlen boldogság kombója oly szinten merítette le az elemeimet, hogy egy az egyben feladta a testem a szolgálatot... s annyira talán nem is bántam. Reménykedtem, hogy így majd frissült erővel, s jetlagmentes életkedvvel lépek le otthonunkká vált szigeten. Nagyot nehezebben tévedhettem volna. 

- Tudod mit jelent a k.o. kifejezés? - motyogtam Harryre nézve amint kitettük a lábunkat a gépből, s megcsapott minket a sós illat, ami oly nagyon hiányzott az elmúlt órákban... de kimerültségemen ez sem segített. Estéből, estébe érkeztünk, s ez valahogy a szervezetemnek nem segített. Pedig az elmúlt évek során rengeteget repkedtem ide-oda, de most ez extra módon kiütött. Itt legalább viszont volt esélyem arra, hogy ki is pihenhetem magamat, mert a saját magam ura voltam ezen a szigeten. - Ezt... ezt jelenti!- mutattam magamon végig, miközben egészen a halálomon voltam. A létezés, mint fogalom idegen volt számomra. Ellenben az ő számára... mintha meg sem kottyant volna neki ez az egész, frissebb volt mint amikor hosszú alvások után felkel. 

- Hiszti királynő... gyere!- paskolta meg a vállát zsiványan mosolyogva, majd nekem sem kellett kétszer elmondania, mint egy kismajom másztam a hátára... mondhatni kényelmes volt, mondhatni kettő pillanat sem kellett, s én már ott is aludtam. - Kis majom... - hallottam még motyogni őt egy párszor. Mosollyal az ajkaimon szenderedtem újra el. 

Őszintén nem emlékeztem, hogy hogyan is kerültem a kocsiból az ágyba, de igazából ilyen apró részletek sosem érdekeltek. Ellenben az, hogy valami meglehetősen furára keltem, az már említést érdemelt. Gyerekkacaj jött a nappali felől, úgy hogy az elmúlt időszakunk alatt semmiképpen sem véltem itt a szomszédságunkban felfedezni gyerekeket. Gyanús volt. Nagyot nyújtózkodva óvatos léptekkel indultam meg az ajtó felé, amikoris az kicsapódott előttem, s konkrétan egy minitornádó rohant a karjaimba. 

- Elsa... mondtam, hogy ne keltsd fel a nővéredet!- hallottam meg anya hangját, s én a meglepődöttségemet is félretéve emeltem a magasba a mostanra már 6 éves kishúgomat. Olyan jó volt őket újra látni. 

- De hiszen láttam, hogy felébredt!- válaszolt anyának, miközben kis karjait nyakam köré fonta, s úgy ölelte magához, minden bizonnyal rémes reggeli képemet. Én meg csak pislogtam, s próbáltam feldolgozni az egészet. Anyáék itt voltak a szigeten. Velem. Előttem. A karjaimban. 

- Meglepetés!- tárta szét karját anya, mert észrevette, hogy nem igazán értettem a dolgokat, nem sikerült elsőre feldolgoznom a látottakat. 

- Sziasztok!- töröltem meg szememet egy pillanatra felszabadított kezemmel majd próbáltam a megfelelő szavakat megtalálni. - Úgy hiányoztatok! - szakadt ki belőlem, s lehunyva szememet örömmel fogadtam, ahogy édesanyám két lányát átkarolva állt mellettem a nappaliban. Az anyuka ölelése a világ legbiztonságosabbnak érződő helye. 

- Nekünk is... - motyogta nekem Elsa, s ha lehetett volna az életet kiöleltem volna belőlük annyira jól esett a közelségük.  

- Azt hiszem... lebuktam. - hallottam meg az eufórikus érzéseim közepette Harry érkező hangját.  

- Elsa nem bírt magával... - jegyezte meg anya, mire a kisasszony csak grimaszolt feléje. Elemében volt a leányzó úgy tűnik. Fél éve volt már lassan, hogy nem láttuk őket, s húgom hatalmasat nőtt már ez idő alatt is. Egyik pillanatról másikra rengeteget változott, s hiába látok róla rengeteg képet, videót a jelenléte mégiscsak más. Több. 

- És engem nem is üdvözölsz te nőszemély? Milyen világban élünk? Óceánokat repdesek át érted erre meg egy hellot sem kapok. - hallottam meg Nora ismerős, zsörtölődős hangját, s letéve Elsát konkrétan majdhogynem térden csúszva érkeztem be Nora elé, akit Harry éppen most tolt be. 

- Édes Istenem... Édes Istenem!- motyogtam átölelve őt, s el sem hittem, hogy életem legfontosabb szereplői mind itt vannak velem. Ilyen szépet még álmodni sem tudtam volna. Nagyon régen voltunk már így egy helyen, vagy akár csak egy kontinensen is. - Minek köszönhetem... ezt az egészet? - távolodtam el tőle egy kicsit, s próbáltam éppkézláb mondatokat összetenni... mondhatni egész jól sikerült. 

- Ha azt hitted, hogy nem ünneplünk meg téged a tegnapi bejelentésed után... nagyot tévedtél. Harry napok óta szervezi ezt az egészet. - ismerte el, s úgy nézett fel a felettünk álló göndör csodára... s tényleg az volt Ő. Egy csoda. Ennél jobban támogatóbb, s szeretőbb társat hogyan kívánhatott volna az ember?  

- Ez komoly? - álltam fel szépen lassan, hogy szemünk egy magasságban legyen. 

- Lehet. - billentette oldalra fejét. 

- Dehogy csak hazugság... éppen útba esett Jamaica miközben mentünk hazafele a piacról, gondoltunk benézünk már. Jamaica pont a szomszédos országunk, nem tudtad?- válaszolt elég Norasan Nora mellettünk, mire mindannyian egyszerre nevettük el magunkat. - Hülyeségre ne várj értelmes választ... - tárta szét karját, s rántotta meg vállát. Ő is úgy hiányzott. 

- Ugye lemegyünk a partra? - tette fel valószínűleg legfontosabb kérdését. Ő mindenképpen a jelennek élt, az érdekes dolgoknak. A gyereki kíváncsiság a legőszintébb, s legtisztább dolog a világon. 

- Szerintem ez nem is volt kérdés... - pacsiztam le vele válaszolva kérdésére. 

- Jó... indulhatunk is! - önkényesen, elég céltudatosan meg is indult ekkor a terasz felé, ámde édesanyánk azért még elkapta a csuklóját. 

- Azért még egy kicsit legyél türelmes kisasszony... Khara csak most ébredt fel! Nem gondolod, hogy még egy picit hagyjuk őt ébredezni? - tette fel kérdését anya, s Elsan egyértelműen látszott, hogy nem, nem gondolta azt, hogy nővérének bármiféle plusz időt kellene adnia.  

- Hoztam friss gyümölcsöt a piacról... nem segítesz nekem reggelit készíteni? - emelte meg szatyrát Harry, s ekkor Elsa szeme felcsillant. 

- Dehogynem... - csapta össze a kezét, s a legnagyobb Konyhafőnök önbizalmával együtt indult meg húgom a konyha felé. Ha volt aranyos, akkor ő az volt. 

- Bárcsak mindig ilyen egyszerű lenne ez!- jegyezte meg anya "szörnyülködve". - Kell nekem is egy Harry. - folytatta. 

- Ő az enyém... nem adom... - paskoltam meg vállát mosolyogva, majd az említett személy ajkaira nyomtam egy jó reggelt csókot, mert ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt. 

- Nem azért... de kezdem megérteni, hogy miért nem akarjátok itt hagyni ezt az egészet... lélegzetelállító... - nézett körbe Nora, amikor már a parton ültünk, s éppen azt figyeltük hogy Elsa, s Harry mint két gyerek játszadozik a habokban. Nem tudtam eldönteni, hogy ki a nagyobb gyerek abban a helyzetben... erős tippem Harry lett volna. 

- Hát igen... ez itt... egy csoda... - hunytam le szememet, s szívtam magamba a D-vitamint. Napsütés imádóként talán egy ilyen helynél jobbra nem is "száműzhettem volna magam". S ekkor meghallottam az oly ismerős, ámde mégis régen hallott kattanást. Nora fényképezőgépe volt az. - Nem tudod megállni... mi? - engedtem el magam tartásomból, s háttal vágódtam le a plédemre. 

- Nevezz munkamániásnak... de ezt muszáj volt... - nem igazán sajnálta a dolgot, az nem is ő lett volna. Szenvedélye volt ez az egész, s ebben soha semmi nem állította meg. 

- Tudom... - mosolyodtam el, s hirtelen feléje fordultam s mélyen a szemébe néztem, hisz éreztem hogy kamerájának lencséjét újfent felém irányította. Kattant a gép. 

- Tudod, hogy most elrontottad a pillanatot. - morcosan jegyezte meg. 

- Tudod, hogy nem érdekel... - kacagtam fel grimaszolva felé. 

- Én mondom nektek... ha majd meghalljátok Harry albumát... el fogjátok dobni az agyatokat... komolyan mondom. - csigáztam mindenki kedvét azzal, hogy meséltem egy keveset Harry titkos projektjéről... a titoknak ők is részesei voltak már, így előttük nyíltan beszélhettünk már bármiről. 

- És pontosan mikor is terveztek a mi világunkba visszatérni? - tette fel a kérdését anya miközben szedett magának még egy kis húst. A tenger morajlásának aláfestő zenéjével, a hangulatvilágítás által fényessé tett teraszon a világ legcsodálatosabb, s legszeretetteljesebb vacsoráját fogyasztottuk éppen el... ünnepelve engem. Az ilyen még azért mindig fura volt, ámde ez a barátságos, családi környezet valahogy egy újfajta hangulatot kölcsönzött az egésznek. Közelebb hozta a valóságoshoz. 

- Ha minden a tervezett dolgok szerint megy akkor legkésőbb 2 hónap múlva költözünk vissza New Yorkba... - válaszolt Harry kedvesen. - … de semmit sem siettetünk... lehet, hogy még hamarabb visszamegyünk, lehet később. - ismerte be őszintén. 

- Ahogy mondja. - billentettem oldalra fejemet. - A helyzet az, hogy mindkettőnknek szüksége volt már erre... ez a feltöltődés szükségszerű volt már... ráadásul... innen is dolgozunk, egyszerűen csak úgy, ahogy mi akarjuk, ami valljuk be, elég jó dolog.  

- Idefelé jövet már beszéltem néhány emberrel az alapítványtól, s egyértelműen azt mondják, hogy egy nap alatt is hatalmas sikereket értetek el. Minden létező helyen a Te arcod volt ott... mindenki izgatottan kíváncsi, hogy mikor láthatnak újra téged, Miss Bújócska. - kacsintott rám Nora, aki amúgy a későbbiekben szerves részét fogja képezni az alapítványnak, hiszen én magam kértem meg őt, hogy majd legyen a hivatalos fotósunk. 

- A divat királyi párosa. - motyogta Elsa rágcsálva egy ananászdarabot. 

- Mit is mondtál? - mosolyodtam el feléje nézve. 

- Kicsi vagyok, de nem buta... láttam anya mit olvas a repülőn. - húzta széles mosolyra arcát, majd lepattant székéről, s felém nyújtotta a kezét. - Te tényleg királynő vagy? - kérdezte meg tőlem teljesen őszintén. 

- Mi mindannyian hercegnők vagyunk, nem? - tettem fel az egyértelmű kérdést, mire ő egyetértően bólintott. 

- Én is így gondoltam. - motyogta aranyosan. - Táncolunk egyet? - kérdezte, s várta hogy kezemet a kezébe helyezzem.  

- Tudod Elsa... a nővéred szörnyű táncos. - vallottam be. 

- Nem baj... majd én megtanítalak. - mondta, s ekkora már a rádióhoz is sétált, s úgy kapcsolta azt be, mintha otthon lenne, de tényleg. Alig pár óra, s magáévá tette házunkat. Haláli egy tünemény volt. 

Apró kis táncestet tartottunk ott néhányan a teraszunkon a lehető legszebb kilátással, amivel az Isten megajándékozhatott minket. A helyi rádiót hallgatva különböző ismeretlen, s ismerős dalok ritmusára libegtünk a parketten, vagyis az én esetemben ez abban merült ki, hogy erősen próbáltam arra koncentrálni, hogy még véletlenül se essek el saját lábamban. Az önfeledt táncolás, s az ismerős szövegek halk énekelgetése egészen sikeresen lenyugtatta esési félelmemet. 

- Emlékszel arra mikor először láttuk együtt a The Scriptet? - kérdeztem Harrytől, amikor a vállára hajtottam fejemet hallgatva a The Script Never Seen Anything 'Quite Like You" dalát. - Először voltál hajlandó velem sátorban aludni fesztiválon. - nevettem nyakába. 

- Soha többet... - ismerte el. 

- Azt ne mondd, hogy nem tetszett. - hajoltam el tőle egy kicsit arcára tekintve egy kicsit. 

- Voltak egyes részei ami igen... - húzta zsivány mosolyra ajkait, miközben szemöldökeit emelgette ritmusosan. 

- Anyáék itt vannak mellettünk... - forgattam szememet, s örültem hogy vége volt a dalnak mert különben a teljes esténket képes lett volna feleleveníteni itt mindenki előtt. A helyzet az, hogy az a nyári élményünk az egyik legszebb volt, amit együtt tölthettünk. Az újságíró iskolát befejezve, a Billboard magazin legfiatalabb írójaként turnézhattam végig a fesztiválokat, miközben mindezt tökéletesen megpróbáltam egyensúlyozni a modellvilág munkáival. Azt hiszem egészen jól ment ez az egész ugyanis még mai napig csinálom mindkettőt, s élvezem. Őszintén élvezem. 

- Helyes!- motyogta ezt halkan, s ekkor valahogy nem tudtam mire vélni ezt az egészet, majd ezt követően lassan minden kezdett világosodni. Egészen idegesnek tűnt Harry... mintha készült volna valamire. Izgatott lett volna talán? Nem tudom. Így belegondolva egész este míg itt táncoltunk olyan érdekes volt a viselkedése. 

- Különleges néhány percnek nézünk elébe most... egy különleges kérést teljesítünk egy különleges személy kérésére... - fura volt, hogy a zene leállt, s helyette beszéltek, hiszen az esti műsoruk nonstop zenével volt hirdetve. - Kedves Khara... - hallottam meg egy kedvencem hangját, s közben láttam ahogy a szavakat Harry is tátogja. - …. attól a pillanattól kezdve, hogy a központban megláttalak... - Danny a The Scriptből tolmácsolta őt. - … én tudtam, hogy nekem erre a tűzről pattant lányra szükségem lesz... - Dan, a Bastilleból. - … ahhoz hogy létezni tudjak teljesen. - Olly Murs. - Mert nélküled csak fél ember vagyok, te adod meg nekem a szebb, s jobb részemet. - Demi Lovato. - Amit pedig átéltünk az elmúlt évek alatt én többszörösen szeretném újra, s újra átélni veled... az örökkévalóság végéig szeretnék reggelente melletted kelni... - Halsey. - … s ha lehet még azután is. - Lady Gaga. - Megengeded-e hogy így legyen? - Ed Sheeran... s ekkor Harry elvette Elsatól a kis dobozkát, amit eddig húgom kis ruhácskájának zsebében tartott. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy mi is történik meg itt éppen... ez több mint szürreális volt. Kedvenceim szólaltak meg, majd utána a legnagyobb kedvencemen volt a sor... rajta: - Leszel-e a feleségem? - tette fel a kérdést, s ezúttal már a rádióban is az ő hangja hallatszódott, s itt előttem is, ahogy térdére ereszkedve pillantott fel rám hosszú pillái alól. 

- Hogy leszek-e?...