Sziasztok Emberkéim, kedves Olvasóim! Igen még élek, gondoltam jó ha ezt tudjátok, csak így az iskola, s munka mellett illetve beszervezett hétvégéim alatt nem mindig van írni időm vagy energiám, de most itt lennék, s elhoztam nektek egy korábban elkezdett történetnek a második részét! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást, szép hétvégét! Puszilok Mindenki, Dorka
Előzmény: I. rész
Szavak száma? 4018
Néma csendben álltunk egymás előtt, a testem teljes egésze blokk alá került, egyszerűen funkcionálni nehezen tudott rendesen. Néhány pillanat erejéig meg voltam győződve arról, hogy szemem csak játszadozik velem, minden bizonnyal szellemeket látok, képzelődök. Ő nem lehet itt. Ő James, s nem Sebastian, ő egy átlagember, s nem egy herceg. S akkor én ki is voltam? Ebben a pillanatban nem tudtam.
- Kisasszony... - sétált oda hozzánk Harry is, megjelenése rántott vissza a valóságba. Megráztam a fejemet, a szellemeket el kellett űzni belőle.
- Princess Reva Gannett... - mutattam be magamat, a teljes protokollt úgy ahogy van suttba vágva, ezen a helyen az érdekelt a legkevésbé.
- Prince Sebastian Stan. - fogta meg ekkor ő kezemet, s úgy köszöntött azt lágyan megcsókolva. A hideg a gerincemig kirázott, egy pillanatra azt hittem, hogy megállt a szívem, s ekkor meghajolva előttem felpillantott gyönyörű szép szemeivel, hosszú szempillái mögül. A gyomrom összeszorult, s mintha ezt Ő tudta volna. Tudtam, hogy tudta, s ez még kellemetlenebbé tette a helyzetet. A testemből minden erő elszállt.
- Kisasszony... - Harry ismét próbálkozott, ekkor már nagyobb szerencsével, kezem kiesett Sebastianéből, szándékosan. Éreztem, hogy ő tartotta volna még, de én nem akartam ezt. - … a küldöttség a palotából 10 percen belül megérkezik! - világosított fel, s ahhoz képest, hogy még az előbb 2 óra hossza volt beütemezve mostanra az egészen lecsökkent. - Az édesanyja is jön velük! - mondta mire szemeim hatalmasra kerekedtek.
- Hogy micsoda? - nyilvánvaló volt, hogy ez kibukik a számból. Ekkora sokkhelyzetekre, ilyen rövid időn belül még én sem voltam felkészülve. Ennyit arról, hogy ez a hely a nyugalom rejtekhelye, valószínű 2 pillanattal ezelőtt teljesen elvesztette ezt a titulusát... örökre.
- Ahogy mondom kisasszony... - bólintott, mire én úgy ahogy voltam sarkon fordultam, nem foglalkozva azzal, hogy vendégem jött.
- Matilda, gondoskodjanak... róla! - mutattam a hercegre, felé sem pillantva. - Harry... utánam! - tartottam fel a kezemet, s ahogy előbukkantam a kastélyból, most úgy el is tűntem falai között. Addig a pillanatig míg fel nem értem hálószobámba eszembe nem jutott lassítani a lépéseimen, ezúttal talán még Harry hosszú léptei is alig tudtak követni. Amint hallottam, hogy bezárta maga mögött az ajtót feléje fordultam. - Szabadulj meg tőle! - jelentettem ki neki ellenzést nem tűrő hangon.
- A hercegtől? - kérdezett vissza, kivételesen még ő sem értette reakcióimat.
- Igen. - bólintottam, majd előkaptam gardróbomból egy táskát, s ruhákat kezdtem beledobálni.
- Reva... mit csinálsz? - követte végig tekintetével az egyre felgyorsuló cselekvésemet.
- Felnőtt bújócskázok, szerinted? Édesanyámmal volt egy megállapodásunk, amit ő abban a pillanatban szegett meg, amikor elindult eme kastély felé. Ezek után nem én sem vagyok köteles teljesíteni az alku rám eső részét. - tártam szét karomat, s ekkor kocsiarmadák érkezését hallhattuk begurulni az udvarra.
- Tudod, hogy ez nem opció. - rázta a fejét, s szemében láthattam, hogy a környezetemben talán ő volt az egyetlen, aki tényleg sajnálta ezt a dolgot. Ő volt a tényleg legjobb barátom, s nem csak azért mert kötelessége volt annak lennie, ez több volt munkaviszonynál.
- De én... nem akarom látni őket! - vallottam meg őszintén, előtte hazudni úgyis felesleges lett volna, hisz ő mindent tudott rólam. Majdnem mindent.
- Tudod, hogy nem egy kislány vagy, aki egy kis bújócskával mindig eltűntetheti magát. - sétált közelebb hozzám, majd szép lassan elvette az ujjaim között tartott ruhadarabokat, s a táskát is távolabb tolta tőlem.
- De ennek a helynek épp ez volt a lényege, Harry! Itt az lehettem, aki akartam lenni, itt nem zavartak meg udvari dolgok... itt azt csináltam, amit akartam! - tártam szét karomat előtte, s tényleg úgy kezdtem maga érezni, mint egy kislány, egy tinédzser, aki hisztizik. - S most ezek itt ni... - mutattam dühösen az ablak felé. - … belerondítottak. - dühömet, s értetlenségemet lehetetlenség lett volna szavakkal leírni, tudtam, amint egyedül leszek a fejemben a gondolatok fel fognak robbanni. S nem, nem... édesanyám érkezése közel sem hatotta meg a lelkemet annyira, mint az előtte beeső emberé, egyszerűen nem tudtam felfogni épp ésszel, hogy ez megtörténhetett, s azt sem, hogy éppen velem meg is történik. A két dolog egyszerre pedig őrületes negatív katarzist zúdít majd rám abban a pillanatban, ahogy felfogom őket.
- Jól hallottam, hogy azt mondtad, hogy lezuhanyozol, s úgy fogadod édesanyádat? - sajátos módon tanácsolt nekem egy dolgot Harry, egy bátorító mosolyt azért a mondanivalója végére hozzáfűzött. Számomra érthetetlen volt, hogy ennyire realisztikusan tudott gondolkozni, míg nekem sikerült az összes lázadó, klisé dolgot végigpörgetnem fejemben.
- Nem ártana egy orvosi felülvizsgálat!- forgattam a szememet őt nézve, majd ezután ő kicsit szélesített mosolyán, hisz látta, hogy már döntöttem. Tudtam, hogy nincs más választásom.
- Az én hallásommal minden a legnagyobb rendben! - kacsintott, de mielőtt elhagyhatta volna a szobát én utána léptem, s megragadtam a karját. - Igen? - próbálta leolvasni arcomról a gondolataimat, de azokkal még én sem voltam teljesen tisztában, szóval neki sem jósoltam túl sok sikert.
- Ne hagyj kettesben a herceggel! Soha! Kérlek... - jelentettem ki, s tudtam nevét nem biztos, hogy képes lettem volna kimondani. Elmém még csak éppen most kezdi majd felfogni, hogy mit is tapasztaltam ott lent, s tudtam, hogy egyedül kell lennem egy kicsit, a zuhany ezesetben nem is tűnt olyan rossz ötletnek.
- Reva... minden rendben? - kérdezett rá köntörfalazás nélkül Harry.
- Persze! - bólintottam, s volt egy dolog, amit úgy gondoltam magamnak fogok megtartani. Őt... legalábbis az emlékét.
S igen, a zuhany egy csodálatos ötlet volt, ami néhány pillanat után egyszerűen alakult át fürdőzéssé, hisz én voltam az, aki nem sietett sehova. Ki akartam zárni a külvilágot, s néhány perc erejéig azt is elfelejteni, hogy hol is vagyok, s ki is vagyok. Minden erőmmel azon voltam, hogy ha lecsukom a szememet ne az Ő arca ússzon be elém, de éppen annyira jártam ezzel sikerrel, mint ahogy az előbbi menekülésemmel. Minél több időt töltöttem elfeküdve a kádban, annál erősebben járta át a testemet a remegés. Az emlékek. Az emlékei. S mind erről senki sem tudott, csak Ő és én. A hullám, mely végig járta testemet megbetegítette minden porcikámat, egyszerűen néhány perc alatt oly szinten lebetegítettem magamat, hogy kiszállni a kádból is nehézségeket okozott. Elgyengültem, de belül mégis erősnek éreztem magam, s hogy mitől? A dühtől. Az irdatlan dühtől, mely egyre erősebben építkezett fel bennem. Az emlékek, melyek megjelenésével párhuzamosan törtek elő bennem, azt hittem el voltak már ásva jó mélyen bennem. Hiszen 3 éve történt már ez az egész, az egész, amiről senki nem tudott, az egész, ami csakis a mi titkunk volt, ahol ő James volt, s én meg Dot, ahol ő engem ott hagyott váratlanul, egyedül, s utána soha nem láttam újra... mostanáig.
- Berni... te jó ég! - ugrottam meg mikor kifordulva a fürdőből egy ismerős arc köszöntött a szobámban, ennyit az egyedüllétről.
- Felség! - pukedlizett vigyorogva.
- Jézusom... te meg mit csináltál a kezeddel? Ez... gipsz rajta? - sétáltam közelebb hozzá, megkocogtatva karján lévő pajzsát.
- A ló úgy gondolta, hogy a megfelelő hely számomra nem a hátán van... hanem alatta a földön. - biggyesztette le ajkait, mire én mind ettől függetlenül nyakába borulva öleltem meg őt.
Azért, ha akartam akkor az udvarban is találhattam olyan embereket, akikkel szívesen töltöttem időt, ilyen volt Berni is, a család rendezvényszervezője, akit édesanyám előszeretettel utaztatott magával mindenhova, még akkor is, ha nem volt rá szüksége, egyszerűen csak szerette élvezni a fiatalok társaságát, mi ezt jól tudtuk. Az más kérdés volt, hogy emberi vele sem volt, még véletlenül sem.
- Ha azt mondod, hogy Theot is hozta magával édesanyám... most azonnal kiugrok az ablakon! - jegyeztem meg elképedve, mire Berni mosolya egyre szélesebb lett.
- Tudod, hogy én ezt nem bánom. - s mosolya egyre szélesebb lett, s nem, nem az én kiugrásomat helyeselte ennyire, hanem azt, hogy édesanyám zenész jóbarátját is magával hozta. Az ilyennek mindig egy hatalmas parti a végeredménye, amit én általában nem nagyon örülök.
Berni profizmusa előttem szintén könnyen eltűnő félben volt, de én ezt nem bántam, egyenesen örültem annak, hogyha hiába is nekünk dolgoznak, hiába is egy királyi család emberei, ha akarták, akkor tudtak hétköznapi emberekként viselkedni. Nekem pedig sok ilyen emberre volt szükségem magam körül, s őrültem, hogy néhány ilyennel már találkozhattam is. Célom volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben két lábbal a földön tartsam magam.
- Szóval... hivatalosan is együtt vagytok már? - tértem rá a lényegre, hisz tudtam nála a Theo téma, olyan mintha a lélegzésről beszélnénk, s ráadásul addig is ő volt a téma, s nem én. Időt kellett nyernem magamnak.
- Na de hercegnő kedves! - forgatta szemeit, s odasétált gardróbomhoz, majd némi gondolkodás nélkül úgy emelt ki onnan egy ruhát. - Ez megfelelő lesz! - tolta elém.
- Hány ember érkezésére kell számítani? - tettem fel félve a kérdést.
- Egy családi parti lesz... - mondta halkan.
- Szóval a közeli 3-400 barátunk fog megjelenni csak... - színleltem erősen a mosolyomat. - … ja, hogy nekünk nincsenek barátaink? Az más dolog. - legyintettem egyet, s ekkor az ablakon véletlenül kitekintve megpillanthattam azt, hogy Sebastian éppen Theoval beszélget. Lehetne ez ennél rosszabb?
- Ki ez a dögös dalia odalent ott Theoval? - emelgette a szemöldökét zsiványan, s látszott, hogy szemének igenis valódi cukorka volt, amit lent látott. Én erről inkább nem nyilatkoztam, elegem volt az ilyenből.
- Egy herceg... azt hiszem. - jegyeztem meg félvállról, majd könnyedén fordítottam hátat ekkor az ablaknak, némi ruhát azért magamra kellett akasztgatnom.
- Azt hiszed? - utánozta, erősen eltúlozva hangvételemet.
- Nem esküvőt jöttél szervezni.- feléje sem fordulva jegyeztem meg neki, mielőtt túlontúl előre repülnének az elképzelései.
- Ugyan kérlek! - legyintett egyet. - Az esküvő tervei már réges-rég megvannak!
- Nincs véletlenül egy parti, amit meg kellene szervezned? - fordultam mégis feléje kínos vigyorral ajkaimon. Az esküvőről én akartam a legkevesebbet hallani, azzal sem foglalkozva, hogy az egyik főszereplője állítólag én lettem volna... s leszek is. Egyszer. Hamarosan.
- Gondoltam felnézek hozzád, hogy érkezésünk hallatára nem-e fojtottad-e meg magadat egy kád vízben. - vigyorgott vissza legalább olyan bájosan, mint én tettem azt feléje
- Az ablakon... az ablakon szerettem volna kiugrani. - javítottam ki őt, saját magam eltűntetési tervéről szóló elképzelését.
- Édesanyád minden bizonnyal szívesen látna odalent... - jegyezte meg normális témára váltva, szépen lassan megindulva az ajtó felé, mikor látta, hogy megcsörrent telefonja, amit könnyedén némított el rögtön.
- Akkor még türelmesen várhat. - bólintottam, s kedvesen rámosolyogva engedtem útjára őt.
Valahogy a felöltözés sem ment olyan zökkenőmentesen, ahogy annak kellett volna. Az igazság az, hogy valószínűleg egy csiga tempóját átvéve sétálgattam a gardróbom előtt, ezzel is minél tovább húzva azt a pillanatot, hogy lemenjek az érkezett emberek közé. Az én kis saját buborékomban akartam maradni a lehető legtovább. Gyerekes voltam? Talán. Zavart-e ez egyáltalán? Nem, mert nem kellett, hogy zavarjon. Itt még ezen a helyen megtehettem, most még volt lehetőségem rá. Ragaszkodtam ennek a helynek az immunitásához addig amíg tudtam.
- Édesanyád azzal az üzenettel küldött fel, hogy ha nem jössz le, akár erőszakot is bevetve, de cipeljelek le! - Harry, ahogy belépett a szobába tárta elém a lent összegyűjtött információkat, a lent kapott utasításokat.
- Csábító egy gondolat! - gondolkoztam el a tükör előtt, majd úgy fordultam feléje. - Szerinted ez a partira is érvényes? Azt hiszem annál igen hatásos dolog lenne, ha a válladon fekve, kapálódzva jelennék meg. - mondtam miközben megközelítettem őt.
- Nem könnyíted meg a dolgodat, ugye? - s nem lehetett eldönteni, hogy most kifejezetten szavaimra gondolt-e vagy éppen megjelenésemre, amivel édesanyám elé terveztem járulni.
Földig érő, bő maxiruhám alatt éppen csak egy aprócska alsó volt, miközben mezítláb sétálhattam, egy leheletnyi smink nélkül, s ha éppen úgy esett a fény az anyagra erősen áttetszővé vált az anyag. Ezt az földi egyszerűséget édesanyám egyenesen rühellte, s én pedig nem tudtam eldönteni, hogy én azért szeretem annyira, mert olyan természetes, s könnyed az egész vagy mert ezzel az ő orra alá is török egy kevés borsot. Valószínűleg a kettő keveredése volt a megoldás.
- Csak utánad! - mutatott az ajtó felé, s én, mint egy kis óvodás ugrálgattam ki azon.
- Micsoda megtiszteltetés, hogy Reva is csatlakozik hozzánk! - még felém sem fordult édesanyám, mikor leérkeztem, úgy köszöntött szavaival. - Tudod, hogy neveletlen az, hogy nem foglalkozol a vendégeddel... - s ezúttal már felém is pillantott, s az eddig némi takarásban lévő Sebastian felé pillantott. - … tudod, emberek is járkálnak a kastélyban, te pedig nem egy erdei nimfa, tündér vagy! - mért végig azonnal ítélkezve. Szavai mosolyt csaltak ajkaimra.
- Tudod, hogy volt egy megállapodásunk? - fontam össze karjaimat mellkasom előtt, figyelembe sem véve a harmadik személy jelenlétét. Úgy látszik a megállapodás tartalma csak az én szemem előtt lebegett. Ő nem jön ide, én meg visszatérek a fővárosba a bál idejére elfogadva ezzel kötelességeimet... erre ő idehozott egy előpartit, minden szabályt felrúgva, mert ő úgy gondolta ez a helyes. Nagyon nem volt az.
- Ne viselkedj gyerekesen, főleg egy tekintélyes vendég előtt! Ennél te jobb vagy! - jelentette ki, s amint Sebastian oly közel ért hozzánk, hogy szinte alig pár centire volt tőlünk. Látszódott, hogy még édesanyám vonásai is lágyultak őt látva.
- Hatalmas a nyomás rajta... szerintem mindez teljesen elfogadható! - szólalt meg Ő is, s valamiféle kedves mosolyt villantott felém, de én éppen csak annyira kerültem tekintetét, hogy ne legyen ordítóan feltűnő. Az évek alatt szerencsére felszedtem magamra némi színészi tehetséget, hisz anélkül élhetetlen lett volna a sok találkozó, a sok bájcsevely.
- Ez kedves tőled Sebastian, de a kisasszonynak ideje lenne, ha felnőne! - magyarázta édesanyám. - Nem viselkedhet úgy, ahogy kedve szottyan! - rázta a fejét.
- De... pontosan tehetem azt. Ez a hely éppen azért van, jól tudod! - tisztáztam neki a helyzetet. - Pontosan azt sem értem, hogy mit kerestek itt! - vontam kérdőre.
- Motivállak, hogy visszatérj hozzánk! - válaszolta szemrebbenés nélkül, mindezt úgy látszik komolyan gondolta. Hihetetlen.
- XXI. Századi találmány a telefon... elég lett volna azt is felemelni! - jegyeztem meg, s amint mellettem a szervező stáb egy tagja elsétált egy hatalmas tálca macaronnal leloptam róla néhányat.
- Mert felvetted volna. - ebben ez igaza volt, nem igazán beszéltünk telefonon sem az elmúlt napokban, de ez nem volt újdonság. - Az igazság az Reva, hogy nekem most nincs rád idegrendszerem... - rázta a fejét anyám. - … mikorra jönnek a vendégek addigra szedd össze magad, s tanulj meg viselkedni, s ne hozz szégyent így ránk, mint most teszed a herceg előtt! - igen ő éppen filter nélkül élvezhette a családi beszélgetésünket, ami egészen meg is lepett, mert édesanyám alapvetően az ilyet nem szokta engedni, de úgy látszik ez most egy különleges környezet volt, több, mint fura helyzet. - Akivel amúgy igazán megismerkedhetnél! Esetleg körbevezethetnéd a helyen, ha már annyira tiéd ez a hely! - s nem, nem bírta megállni, hogy ezt a kiemelésemet ellenem ne használja.
- De hát egy délutáni partira kell készülnöm! - játszottam el a kétségbeesett, idővel igazán nem rendelkező hercegkisasszonyt.
- Hátha neked Sebastian... sikerül ezzel a vademberrel kezdened valamit! - édesanyám az orrnyergét masszírozva sétált ki a nappali szerűségből, s abban a percben, hogy ténylegesen kiért onnan, én az ellenkező irányba indultam el. Nem foglalkoztam Vele, egy pillanatnál többet nem voltam képes vele kettesben lenni.
- Reva... - szólt utánam, s tudtam, hogy követ, viszont én úgy tettem, mintha nem is hallanám őt. Az emberek észre nem vevésében több, mint jó voltam, s most ezt a tehetségemet új szintekre kellett emelnem. Mellesleg Harry hol van ilyenkor? Kértem tőle valamit, neki mindenhol ott kellene lennie. Mindenhol. - … Reva, beszélhetnénk esetleg? - kapta el a csuklómat ezzel megakadályozva, hogy tovább haladjak.
- Neked Princess Reva... esetleg! - motyogtam, s elrántottam tőle kezemet.
- Rám sem fogsz nézni? - tette fel kérdését.
- Miért... ki vagy te? - fordultam feléje végül, s pislogás nélkül bámultam a szemeibe, s mindez tényleg csak bámulás volt, rezzenéstelen bámulás.
- Nagy hülyeséget tettem akkor, életem legnagyobb hülyeségét. - kezdett bele valami olyasmibe, amitől a lehető legtávolabb akartam maradni. - Azóta pedig mindenhol téged kerestelek, mindenhol! - nyúlt volna ujjaimért, de én csak szépen lassan hátrálni kezdtem.
- 3 év... - motyogtam magamban, majd perifériás látásomnak köszönhetően örültem, hogy ekkor megpillanthattam Theot. Gond nélkül sétáltam el így Sebastian mellett, mintha éppen nem egy beszélgetés közepén lettünk volna. - Theo... tudod merre van Berni? - érdeklődtem.
- Honnan tudnám? - kérdezte az ártatlant játszva. Nem most jöttem le a falvédőről ez is biztos, s ezt szerintem egészen érthetően adtam tudtára, ahogy azt is, hogy azonnal vigyen el innen. - A főteremben van édesanyáddal. - válaszolta, s átkarolva testemet indult meg az udvar felé. - De gondolom nem arra szeretnél menni...
- Jól gondolod...
Ami néhány nappal még az én mentsváram volt, az most már éppen egy óriási, emberekkel teli erődítmény volt. Minden folyosón új, s új emberekkel találkoztam, pedig éppen nem akartam. Úgy hiszem ennek a partinak a megszervezésére édesanyám elhozta a palota teljes személyzetét... megkétszerezve. A szobám volt az egyetlen, ahova nem léphettek be, vagyis ez tisztázva lett miután két személyi segítő lányt kitessékeltem a privát szférámból, s kulcsra zártam az ajtót. Ők kint, én bent.
- Tudod lassan a vendégek is elkezdenek szállingózni... - szólalt meg mögöttem egy hang, s meg sem lepődtem. A sminkes asztalom előtt ültem, s tükörképemet bámultam üveges tekintettel, hisz ez tényleg nem volt más, csakis bámulás. Nem éreztem magamat a saját bőrömben, olyannyira semmilyen állapotba lépett át lelkem, mintha nem is létezett volna már ott bennem.
- Aha... - motyogtam halkan megsimítva homlokomon képzett mesterséges ráncokat, miközben ő a titkos ajtót bezárva felém sétált, s elég közel jőve hozzám kezét a vállamra helyezte, s úgy kezdte elgémberedett vállamat masszírozni. Néma csendben voltunk egy ideig, csak mi ketten, csak a fejünk saját gondolatai.
- Szóval ismered Őt. - törte meg a csendet, de tevékenységét nem. Tekintetünk összeakadt a tükörben, nem válaszoltam... szavakkal. Nem tudtam. - S nem akarsz róla beszélni. - bármilyen meglepő volt ezúttal egyedül ő beszélt hangosan. Válaszom ismételten néma volt. - Majd, ha akarsz... tudod én itt leszek. - mosolyodott el bátorítóan.
- Nem érdemel meg téged ez a család... túl rendes vagy. - mosolyodtam el, s vállamhoz emelve kezemet az övére helyeztem azt.
- De hát ezért fizettek, nem? - kérdezett vissza, mire én elnevettem magam. Mindig tudta, hogy milyen szöveget kell elmondania ahhoz, hogy megtörjön a jég, hogy a kedvem jobb legyen.
- Ütődött... - ráztam meg a fejemet, s szemem sarkából kicsordult könnycseppet habár el akartam én törölni, neki sikerült hamarabb, majd határozottan megsimította arcomat úgy, hogy határozottan tartotta azt nézve mindvégig a tükörbe.
- Most pedig szépen elkészülsz, s olyan hihetetlenül lenyűgözöd édesanyádat, hogy maga sem fog hinni a szemének, ugye? - kérdezte vagyis inkább mondta tudatosan.
- Ki ad kinek utasításokat? - mosolyodtam puha érintésébe.
- Néha szerepeket kell cserélni.... nem? - nyújtotta felém kezét, s végül felállított a helyemről, nem is tudom mióta ülhettem már ott.
- Szerepeket... ja. - motyogtam magamban, nagyon halkan, majd mielőtt felé fordulhattam volna mosoly erőltettem arcomra, de így mellette annyira nem is volt olyan erőltetett.
- A te kedvenc ruhádban fogok lenni... - böktem gyengéden az előszedett ruhákra a gardróbom irányába.
- Mindegyik a kedvencem. - jegyezte meg.
- Ennyit azért nem fizetünk... - forgattam a szememet, s kilépve előle leakasztottam a ruhát a fogasáról.
- S tényleg az a kedvencem. - értett egyet velem.
Ezután sem voltam hajlandó embereket fogadni körömben, de így, hogy egyedül készülhettem a partira valahogy még talán kedvem is lett hozzá. Na jó... ez enyhe túlzás, viszont kellőképpen le tudtam magam nyugtatni ahhoz, hogy viselkedni tudjak. Egyszerűen csak ehhez volt szükségem, egy kis egyedüllétre, hogy gondolkozhassak, mert tudtam vissza kell térnem a fővárosba, így vagy úgy, de tényleg ideje lesz.
- Csak összejött... - mért végig Berni, amikor végre kinyílt az ajtóm, s kiléptem azon. Lentről már felszűrődtek az élő zene dallamai, Theo nem evilági hangjával, szenvedélyével vegyítve. Legalább valami kellemes is lesz, ami megadja a dolgok alapját.
- Nem volt más választásom. - húztam kínos mosolyra számat, majd a lépcső felé indultam meg. - Harry... Harry ugye beszélt veled? - fordultam felé, mielőtt megtehettem volna az első lépcsőlépést.
- Igen... - bólintott, jól tudta mire gondoltam.
- Jó. - konstatáltam magamban, majd vigyázva minden lépésemre tudatosan indultam meg lefele... az emberek közé. Az emberek közé, akiknek a szeme attól a pillanattól kezdve figyelték az összes lépésemet, ahogy megpillantottak a lépcső tetején. S tudtam Ő is figyel. Éreztem a bőrömön, a gerincemen, a létemben. Nem vettem róla tudomást, nem volt szabad.
- Lélegzetelállítóan nézel ki. - súgta a fülembe Harry amikor leértem a lépcsőről, s kezét kíséretnek ajánlotta fel.
- Tudom. - bólintottam magabiztos mosolyom kíséretében, miközben üdvözöltem néhány jelenlévőt.
- Őszintén kitettél magadért. - még édesanyámtól is sikerült egy majdhogynem bókot kapnom amikor összetalálkoztunk. - Végülis egészen nagy előrelépés, hogy nem egy függönybe csavarva, mezítláb jöttél le közénk! - a fotósnak mosolyogva, fogai között, széles mosolyát villantva tette hozzá a dolgokhoz még ezt, így volt teljes a mondanivalója.
- Nagy volt a kísértés pedig... - mosolyogtam, majd ide-oda sétálva senkinél se töltve túl sok időt járkáltam az emberek között, mert ez volt a dolgom, jól tudtam. Akit meg kellett azt tudatosan kerültem, s ebben állandó segítségem volt szerencsére.
- … most pedig szeretném felkérni egyetlen egy édes lányomat, hogy szóljon néhány szót... - édesanyám felé nyújtotta a kezét, miután már mindenki megérkezett, bemelegedett a parti, s megtartotta szokásos beszédét. Várható volt, hogy velem is akar majd mondatni valamit, hisz mostanság... minden csak rólam szólt.
- Szerintem már mindenki un engem... - vettem át tőle a szót, s nevettettem meg a vendégeket. - … de állítólag bele kell tanulnom az ilyesfajta dolgokba, szóval nincs más választásom, bár mindannyian tudjuk, hogy édesanyámnál jobb beszédadót nehéz lesz az országban találni! - pillantottam felé kedvesen, s az emberek is bólogatva egyetértettek... mertek volna mást mondani előtte. Nyilvánvalóan tetszett az önbizalmának ez, mert az aztán volt neki. Ezt biztosan tőle örököltem, ha mást nem is, ezt igen. - Az biztos, hogy ez a nő őstehetség... - ismertem el. - … bátor, kitartó, s tudatos bármiben, amit a fejébe vesz. Azt hiszem ezt tőle örökölhettem. - néztem rá, s láttam, hogy gyanús volt neki ez az egész, mert hát ritkán szoktam így róla beszélni vagy úgy egyáltalán róla beszélni. Arckifejezését pedig próbálta kordában tartani, hiszen nem tudta, hogy mire készülök, s ez zavarta. Tudtam, hogy zavarta. - Talán még hálás is vagyok neki azért, hogy ezt a partit összehozta, felrúgva minden felém tett ígéretét.. de hát a meglepetésekben mindketten jók vagyunk, azt hiszem ez ilyen családi vonás! - pillantottam feléje, s láttam, hogy mellém lépve szívesen elvette volna a mikrofont tőlem, de nem akart jelenetet rendezni, csak tekintetével utasított... hiába. - Az ő meglepetése az, hogy megrendezte a partit... az enyém pedig az, hogy... hivatalosan is fontolóra veszem a trónról való lemondást! - jelentettem be végre, ami egy ideje ért a fejemben, majd mielőtt bárki konkrétan feldolgozhatta volna mit is mondtam édesanyám kezébe nyomtam a mikrofont s gond nélkül lesétáltam az emelvényről.
- Ez mi volt? - hallottam mögöttem Harry hangját igazán közel hozzám.
- Az életem. Ez a... mindenem. - jegyeztem meg, s lerúgva cipőimet mezítláb folytattam a kifele vezető utamat, friss levegőre volt szükségem.- Kérlek... hagyj magamra egy kicsit... jó? - feléje sem fordulva mondtam ezt neki, s tudtam hamar lemorzsolódott tőlem, mert ő tudta mikor beszélek komolyan... s most igen komolyan beszéltem.
Egy korty alkoholt nem ittam az este folyamán mégis úgy éreztem, hogy megrészegedtem az elmút pár percben, egyszerűen a fejem olyan nehéz lett, hogy irányítani alig tudott... ellenben a lelkem, mintha megkönnyebbült volna. Valami ott ért benne hetek óta, s most napvilágra került. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Olyannyira sikerült megindulnom, hogy észre sem vettem, amikor egy kocsinak konkrétan fékeznie kellett előttem, elérve azt, hogy ne üssön el. Hatalmas volt ez a birtok, s a kocsifeljárója sem volt kisebb.
- Minden rendben? - szállt ki a sofőr azonnal, s vele együtt az utasa is. - Kisasszony jól van? - futottak oda hozzám azonnal, de én egészen bekábultam a fényektől, a nyomástól úgy mindentől... az élettől legfőbbképpen.
- Szükséged van egy fuvarra? - kapta el a kezemet az utas, látva arcom egészen összezavarodott vonásait.
- Igen Sebastian... szükségem van egy fuvarra... - néztem a szemébe végül, s ekkor először mondtam ki a nevét hangosan. A nevét, a valódi nevét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése