Welcome to New York - V. rész (Sebastian Stan)

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek! Eredetileg mikor megírtam ennek a legutóbbi részét úgy gondoltam, hogy az lesz az utolsó része a kis sorozatnak, de mivel többen is kértétek, hogy nem-e lesz folytatása, hát... lett! Remélem örültök neki! Jó olvasást! Puszilok mindenkit, csoda új hetet nektek holnaptól! Puszi, Dorka 

U.i.: Kedves (előző bejegyzésnél) komentelő, igen még mindig örömmel várom a kívánságaitokat, amint tudom írom azt is, amit írtál! 

Szavak száma? 2682 

- Mit csinálsz? - kapott hirtelen észbe, amikor megérezte ujjaimat magán, legérzékenyebb pontján. 

- Mit csinálnék? - fordítottam tekintetemet felé a létező legártatlanabb pillantásokkal.  

- Aisha... - mondta ki nevemet szinte sziszegve, s tisztán láttam az arcán is azt a bizonyos pillanatot, amitől kezdve már nem tudott ellenkezni. Pupillái hatalmasra tágultak, s száját harapta be erősen így álkapcsának formáját arcán még élesebbé téve, már-már vágni lehetett volna vele. - … a reptéren vagyunk. - csak kierőltette magából ezt a mondatot, de láttam ajkainak sarkában azt a bizonyos kis mosolyt, amelyet akarva sem tudott volna eltűntetni. Tetszett neki ez a helyzet, nem csodálkozok. 

- A reptéren, ahova az időjárás miatt beragadtunk. - mosolyodtam el szendén. Majd hirtelen elvéve Róla kezemet az ölünkbe húzott takarót igazgattam meg, ami egy teljesen normális cselekedet volt. Az, hogy azalatt mi történt, az más dolog volt. Nekem az is normális volt, szimpla természet, vágy. - Azt hiszem egy ideig még itt leszünk. - jegyeztem meg, mert jól tudtam, hogy ez így van. Azt pedig nyilván nem várhatja el, hogy csak úgy megleszek egyhelyben, türelmesen várva míg órás késésekkel egyszer talán felszállhatunk arra a nyamvadt gépre... hamarabb őrülnék meg, s ugranék saját magam által ásott síromba. - De igazából... meglátogathatom a mosdót és... - játszadoztam ujjaimmal szeme előtt és tudtam, hogyha egyáltalán lehetséges volt még az eredetinél is jobban, most még jobban... felizgattam.  

- Azt merd megtenni! - ragadta meg jobb csuklómat, amit néhány pillanat farkasszemezés után a pléd alá vezetett szépen, oda ahonnan az előbb elvettem azt, oda ahol a legjobban vágyott érintésemre. 

- Szóval tetszik? - emelgettem szemöldökömet őt nézve, nyilván nem foglalkozva azzal, hogy egyre több ember gyűlik körénk ugyanis a gépek nagy része késleltetve volt. A váró személyzete pedig plédeket, párnákat osztogatott a kellemetlenség enyhítése érdekében így jutottunk mi ide... hisz mindketten dideregve egy kicsit, együttesen vontuk be magunkat a hatalmas takaróval. - Kérdeztem valamit! - állítottam meg egyszeriben mozdulataimat. Megfagyott. 

- Folytasd! - mindenét összeszorítva szemezett velem, s kezét szépen lassan túloldalamra csúsztatta, s ahogy ujjai oldalamba mélyedtek úgy húzott közelebb magához. 

- Mégis mit? - kérdeztem tőle igen közel hajolva arcához, ahol megfigyelhettem, hogy olyanról, hogy pislogás már szerintem régen letett. Nem tudom mennyire működött még a teste úgy egészében, egyetlen egy testrészéről tudtam első kézből nyilatkozni, semmi másról. 

- Abba... ne... hagyd! - s tudtam képes lenne itt ebben a pillanatban az ölébe rántani, de benne volt még egy úgynevezett gátlás nevezetű dolog. No én azzal nem találkoztam már csak egyszer régen, nagyon régen. 

- Tudod, hogy néhány rajongód észrevett... - suttogtam a fülébe, s a vállára hajtottam a fejemet csakúgy, mintha egy ártatlan pár lennénk, akik éppen csak megpihennek a várakozások közepette. - … ha csak a felét tudnák annak, hogy mennyire nem vagy ártatlan odaveszne az imidzsed! - húztam az agyát, s éreztem, hogy már nem olyan sokáig bírja. 

- A tűzzel játszol! - simogatta derekamat igazán erősen, tetszett ez nekem nagyon. 

- Tagadod, hogy egy, mint viselkedésileg, mind libidóilag egy tini fiúval vagy egyenlő? - tettem össze neki a dolgot. 

- Te szórakozol velem... - s szerintem ebben a pillanatban harapta el saját nyelvét, merthogy... felszabadulást érzett, no még milyet! 

- Nem! - ráztam a fejemet kicsit mellkasába nevetve. - Egyszerűen szeretem a szexet... s mindent, ami vele jár! - jelentettem ki majd visszakapva kezemet, megpuszilgattam ujjaimat. - Idejöhettek nyugodtan! - bátorítottam a lányokat, akiket a távolban vettem észre a szemem sarkából. Talán Sebastiannek ez még túl erős váltás volt, de én egészen mókásnak találtam ezt a játékot, a fűszert a délutánunkhoz. No most legyen aztán a színész, aki benne rejtőzködik. Szüksége lesz rá hiszen erősen érezhettem az előbb, ahogy konkrétan szétcsúszik a kezeim között. A pokolra fogok jutni egyszer ez biztos, de tudom a trón vár majd rám, szóval nem zavar. 

- Készíthetünk egy közös képet? - kérdezte a lány mosolyogva, egészen bátortalanul. 

- Persze! - bólintott Sebastian, mire én sunyin feléje pillantottam. 

- Nem akartunk tolakodóak lenni! - jegyezte meg az egyik lány. 

- Ugyan dehogy... - feleltem kedvesen. - Ha gondoljátok elkészítem nektek a közös képet, viszont cserébe lenne szeretnék én is kérni tőletek valamit! - bújtattam ki magamat a pléd alól, majd álltam fel szépen az ő szintjükre. 

- Persze! - bólintottak szinte szinkronban. 

- Vigyáznátok itt erre a kedves barátomra? Tudjátok milyenek a fiúk a lányok nélkül... olyan elveszettek! Mindig szükségük van egy erős női kézre! - s egyszerűen nem tudtam, hogy ezek honnan jönnek belőlem, de belsős poéngyárom az agyamban olyan szinteket öltött, hogy hanyatt kellett volna vágnom magamat, s saját lábamat csókolnom a tökéletességben. 

Sebastian pedig... az arca egy érzelempaletta összes változatát magára öntötte kb. 5 mp leforgása alatt. Lehet mégsem bánom, hogy a gépünk vissza New Yorkba ennyit késik. 

- Tartsunk össze lányok! - kacsintott a bátrabbik lány, majd egy magasba pacsizás után, ideadta nekem telefonját, amivel el is készítettem a képüket, majd elnézésüket kérve tényleg elmentem a mosdóba, hisz egy kis felfrissítés sosem ártott. 

El sem hittem, hogy már második New Yorkban töltött hónapomat hagytam a hátam mögött. Az idő egyszerűen csak repült velünk, s én élveztem. Élveztem, amit a város nyújtott nekem, mert nem, nem fogta magát vissza. Izgalmas volt, egy pillanatra sem csendesedett, s így csak még jobban pezsgette a véremet. S igen... ott volt Sebastian. Ő egy külön fejezet volt, egy hatalmas nagy fejezet. 

- Azt hittem már sosem érsz ide! - a tükörben felfrissítve sokadjára arcomat a hideg vízzel pillantottam meg szemem sarkából őt, aki oly sebességgel csapódott be ide a női mosdóba, mintha csak egy maraton végcélja lett volna ez. Tudtam, hogy utánam fog jönni, effelől semmi kétségem nem volt, a helyzet meg volt alapozva. Megragadva csuklómat mielőtt bárki észrevette volna húzott be a legközelebbi mosdóba, s zárta ránk az ajtót. Testét pedig egy az egyben az enyémhez préselte oly erővel, hogy az ő szívének dobogását jobban éreztem, mint a sajátomat. 

- Te inkább... meg se szólalj! - rázta a fejét úgy, hogy ekkor ajkait elhúzta enyémek előtt, mire én szinte mágnesként követtem őt. Felnyögtem. 

- Tudod, hogy nem mondod meg mit csináljak! - haraptam meg magamnak alsó ajkát, ahogy farmerének zsebébe dugtam kezemet. Szerettem vele tisztázni a dolgokat, egyszerűen ilyen voltam és kész. 

- Biztos vagy te abban? - kérdezte, majd ezen a kis helyen is könnyedén fordított meg, hogy háttal legyek neki, s mielőtt kettőt gondolhattam volna szabaddá tette testemet magának éppen annyira amennyire arra szüksége volt. Gyors volt, édesen kegyetlen, s nem foglalkozott azzal, hogy megszokjam őt. Arcom a csempének simulva azt hittem be fogja törni azt. Nem, nem, nem... Sebastian mégsem volt gyerek. - Van valami különleges ezekben a közös repülésekben! - súgta a nyakamba mire éreztem, hogy én már békességet éreztem magamban. A lelkem, testem, mint a kocsonya az őszi szellőben remegett meg, majd egy atombomba robbanásával egyenértékű pusztítást elkapva el is hervadt mint a levelek a pusztulásukban. 

- Túl sokat beszélsz! - motyogtam lihegve a csempének, s ha lehetett volna pucéran nekifeküdtem volna annak oly hűsítő volt, de hát ez most nem az a hely volt. Testem forróságát utazó szettembe kellett bezárnom. 

- Ezt te mondod? - kérdezte, mire csak szembe fordultam vele, s azért egy csókot csak loptam tőle. 

- Tetszik, hogy kimozdulsz a komfortzónádból... Stan... - kacsintottam rá, majd könnyedén nyitottam ki az ajtót, s sétáltam ki azon, azzal nem is foglalkozva, hogy Sebastian mennyire lesz feltűnő jelenség egy női mosdóban... az már az Ő dolga volt. 

- Meg se kérdezd! - vettem fel a telefont, amikor barátnőm hívott. Tudtam nagyon jól, hogy miért keresett.  

- Szóval együtt vagytok! - ordította a telefonba, s nekem muszáj volt eltartanom a fülemtől a telefont mert különben halláskárosodást kaptam volna. 

- Szeretnéd, hogy letegyem a telefont? - kérdeztem tőle, majd kihangosítva a készüléket húztam magam az asztalkámhoz közelebb ugyanis éppen egy próbasminket készültem elkészíteni magamon. 

- Együtt vagytok, ugye? - tette fel megint a kérdést. 

- A szavak átrendezésétől nem fog megváltozni a mondat jelentése. - tisztáztam nála a helyzetét, s gond nélkül kezdtem felcsatolni a hajamat csakhogy csakis az arcomat láthassam, amit éppen festeni készültem. 

- A házavató buli óta sejtem... Dia mesélte, hogy csak úgy szikrázott körülöttetek a levegő. - elevenítette fel az emlékeit. 

- Az 2 hónapja volt, jézus... azóta annyi minden történt! - forgattam a szememet fintorogva, kevésbé fintorogva. 

- Az, hogy együtt repültetek Chicagóból vissza New Yorkba, pedig pontosan tegnap történt! Egyáltalán miért nem mesélted, hogy Chicagoba látogatsz? - kérdezte kíváncsian. 

- Tekintve, hogy a világ legnagyobb stalkere vagy, szerintem jól tudod miért voltam ott! - s nem, nem tudta tagadni azt, hogy igazam volt. Tudta, hogy tudom, hogy tudja. Ilyenek a technikán élő barátnők. 

- A lényeg továbbra sem ez! - egészen biztos voltam benne, hogy most pofákat vág telefonját füléhez tartva. 

- Hát akkor pedig mi? Honnan veszed, hogy együtt lennénk Sebastiannel? Abszurd. - s miközben vele beszélgettem már ecseteimet, palettáimat pakolgattam elő szépen sorban. 

- Olvastam, hogy többször láttak titeket a városban... együtt. - megszólalt a detektív az ország túloldaláról. 

- Remélem ezt ugyanazon az oldalon olvastad, ahol többször megírták, hogy Lady Gaga valójában férfi. - ha valaki nagyon bele tudta élni magákat a pletykákba, akkor az ő volt. Az ilyenek érdekelték őt, helyettem is. 

- Nem vagy vicces. - tiltakozott rögtön. 

- De pontosan az vagyok. Egyszerűen nem tudom mit vársz, ismersz! Sebastian és én barátok vagyunk, jó barátok! - ismertem el olyat, amivel egyáltalán nem hazudtam. 

- Jó barátok... mi? - püffögött, ami engem egészen szórakoztatott. Hihetetlen, hogy mennyire tudja foglalkoztatni a tény, hogy mi van az én magánéletemmel. Mármint igen legjobb barátnő, de na.... nem tudom. 

- Jó Susan... ehhez most nekem nincs energiám bocsi! - masszíroztam meg orrnyergemet, majd mielőtt kinyomhattam volna a telefont közelebb hajoltam mikrofonjához, s belesuttogtam. - Igen... Sebastian fantasztikus az ágyban! - s mielőtt reagálhatott volna megszakítottam a hívást. Tudtam, hogy ezzel az utolsó gólt lőttem be. Büszke voltam magamra, hogy így távolból is az agyára tudtam menni, de ha ez erőlködés nélkül neki is ment, hát csak csere-bere alapon kapja vissza a dolgot. 

S mielőtt ténylegesen nekikezdhettem volna a munkámnak, a megőrjítős pillanataimat folytatva eszembe jutott még egy dolog... tudtam, hogy egy nagyon jó kép van a birtokaimban, amivel valószínűleg meg fogok őrjíteni mindenkit, nem mintha ez lett volna az elsődleges célom. Bumm, bumm így fog felrobbanni az Instagram oldalam, ebben pedig biztos voltam. Szépen megvágva, éppen csak hogy a tényleges művészeti alkotás látszódjon, illetve talán az én mellette pihenő combjaim, az egykor, lakásavatóm után Sebastian (akit nem jelöltem meg a képen) meztelen, kidolgozott felsőtestére festett New Yorki naplementés képet gond nélkül töltöttem fel a következő címmel: mestermű.  

Mestermű? - olvastam üzenetét képernyőmön miután egy jó két óra technika nélküli idő után újra kezembe vettem a telefont. 

Kitettem magamért, gyönyörű festmény. - pötyögtem vissza a választ, majd szépen lassan mosni kezdtem lefele magamról a festéket. 

Olvastad alatta a kommenteket? - kérdezte. 

Nem, mert mással voltam elfoglalva. -írtam neki, majd küldtem neki egy képet az aktuális alkotásomról. 

Szép. Azt találgatják, hogy a pasid van-e a képen, hogy... én vagyok-e a képen. - írta, s hirtelen Susan erősködése jutott eszembe, kirázott a hideg az egésztől. 

Nem tudom. - feleltem, pontosan nem is tudom mire, majd ismételten megszabadulva telefonomtól elindítva rajta zenét csakis arra koncentráltam míg nem feltétlen utcakompaibilis festéket lemostam magamról, s egy egyszerűbb arcot varázsolva magamnak. 

- Régen hallottam már a hangod Aisha! - üdvözölt Anastasia, amikor éppen már hagytam el a stúdiómat annak reményében, hogy egy kád forró vízben áztatva testemet pihenhetek egy kicsit. - Minden rendben volt Chicagoban? - érdeklődött. 

- Igen, minden a legnagyobb rendben ment. Az expos szereplés tökéletesen sikerült! - mondtam neki, miközben tudatosan leintettem egy taxit ugyanis ma nem voltam hajlandó hazasétálni. 

- Jól láthattam, hogy a keresztfiam is éppen Chicagoban volt akkor? - kérdezett rá kíváncsian. Elképesztő, hogy ma mindenki ezzel a kérdéssel van megáldva, mármint... összebeszéltek? Miért érdekli őket ennyire? Jó... mondjuk Anastasia egyrészt a főnököm is, másrészt pedig Sebastian rokona volt. 

- Úgy érted Sebastian? - kérdeztem vissza mintha azt sem tudnám miről beszél. 

- Tudtommal ő az egyetlen egy keresztfiam. - felelte olyan... kedvesen. Volt hangjában valami furcsaság, ami nem olyan főnökös volt, nem mintha olyannyira durván éltük volna ezt a beosztott-alkalmazott dolgot, inkább volt számomra is a... tündérkeresztanyám, de akkor is.- Én örülök nektek nagyon... nagyon, nagyon... 

- Nyitva! - ordítottam el magam, amikor éppen a konyhában pakolgattam össze esti csemegémet, s valaki csengetett a bejáratnál. Diát vártam éppen beesni néhány pillanatra, mert mondta, hogy bedob hozzám egy friss katalógust, amiből be tudok szerezni egy-két még piacra egyelőre nem került kiegészítőt, amire talán szükségem lehet. Vele szerencsére tényleg jóban lettem, talán végül mégiscsak hálás voltam Susan háttérintézkedéseinek. 

- Jól néz ki... kaphatok belőle én is? - hallottam meg egy hangot mögöttem. Nem, nem Dia volt. 

- Egy személyre készült. - emeltem kicsit magasabbra mutatóujjamat, feléje sem nézve. 

- Amúgy is hoztam kaját, köszi megleszek! - válaszolt magának. 

- Örülök! - bólintottam, majd meg is indultam volna az emeletre, csakhogy ő az utamba állt. 

- Hé, hé, hé! Valami történt? - kérdezte tőlem, de én mindössze egy dologra vágytam... felmászni a galériára, s magamra húzva a takarómatt elfogyaszthassam a vacsorámat. 

- Mondták már, hogy ne állj egy lány, s az étele közé? - néztem mégis az arcára. 

- Aisha! - simította meg az arcomat egyetlen egy ujjával, kirázott a hideg. 

- Igen Sebastian? - kémleltem az arcát érdektelenül, s ő is így tett enyémmel, csakhogy Ő tudni is akart valamit. 

- Beszéltél Anastasiaval? - tette fel kérdését, s mély levegőt vettem. Nem akartam ezzel most foglalkozni, úgy volt, hogy békességben töltöm az estémet lapozgatva a Dia által kapott katalógusomat. 

- Tekintve, hogy a főnököm... - kínos vigyorra húztam az ajkaimat, majd oldalra lépve egyet kitértem előle. 

- Tudod, hogy nem erre gondoltam. - válaszolta, s hirtelen megálltam néhány lépcsőfok megmászása után. 

- Akkor mégis mire? - kérdeztem vissza kíváncsian, s összefontam volna kezemet mellkasomon, ha éppen nem egy tálca lett volna az ujjaim között. 

- Aisha... - kezdte szépen lassan csökkenteni a kettőnk közötti távolságot, s inkább én meg lépkedtem felfele a lépcsőn. Nem akartam elejteni a tálcát, az ételem rajta értékesebb volt annál. 

- Te is címkét akarsz aggatni erre az egészre? - kérdeztem tőle egészen nem foglalkozva azzal, hogy éppen miről beszélünk, s letéve a tálcámat leejtettem magamról a köpenyemet, majd így meztelenül sétálva a szekrényemhez kerestem ki egy pizsamámat, de valahogy mintha semmi nem lett volna a helyén.  

- Mert annyira szeretted a múltkor... - tette a vállamra az ingjét, amit szatyrából vehetett ki mögöttem éppen az előbb.  

- Édes istenem, nem, nem, nem! - ráztam a fejemet, s az ingjét, ami amúgy ténylegesen nagyon bejött a múltkor egy az egyben dobtam az ágyamra. - Nem érted! - ráztam a fejemet. 

- Mégis mit? - kérdezte. - Mondd el, hogy mit nem értek... mert nekem egészen úgy tűnik a dolog, hogy... - megtartotta a tisztes távot, de nekem még így is éppen annyi helyem volt, hogy szembe forduljak vele. 

- Hogy együtt vagyunk? - nevettem fel kínosan, majd fordultam vele szembe, s így néztem szemeibe. 

- Anastasia ezt állítja, a legjobb barátnőm meg van őrülve ezért... állítólag a rajongóid hasonlóképpen gondolkoznak... én ezt... nem tudom... én nem vagyok párkapcsolat kompatibilis. Engem ez az egész nem érdekel. - ráztam a fejemet elképzelésem felsorolása közepette.  

- Nekem nem úgy tűnt! - ráncolta homlokát meglepődve. 

- Mégis miről beszélsz? - kértem ki magamnak. 

- Az elmúlt két hónapról... például...  

- Lefeküdtünk... egy párszor. És? - pislogtam értetlenül. 

- Lépj ki a komfortzónádból... annyiszor mondtad ezt nekem, én megtettem mert jól esett, mert szerettem volna. No és... mi van veled? Annyira szörnyű lenne ez az egész? - játszotta ki ellenem a saját mondásomat. - Vagy rád ez már nem igaz, csak rám? - kérdezte, s igen jól hallottam hangjában, hogy nem esett ínyére ez a beszélgetés... fájt neki? Talán. 

- Mégis mit vársz? - túrtam bele a hajamba. - Várjalak otthon vacsorával? Gusztustalan csöpögéssel áradozzak rólad a közösségi oldalakon? Csakis rád gondoljak egész álló nap, mert máshogy nem lennék képes működni? - kérdeztem. 

- Tudod, hogy nem kérnék ilyet tőled... - rázta a fejét, s közelebb lépett, s bármennyire is el akartam előle lépni, ő megragadta a derekamat és magához rántott. 

- Mégis mit kérnél?