15. rész - Nem... de....

Sziasztok! Ismételten egy friss résszel jelentkezek számotokra! Ezt a részt már 2 napja elkezdtem írni, tegnap is írtam hozzá egy keveset, de a mai nap alkalmával jutottam el addig, hogy úgy ténylegesen sikerült is befejeznem! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást és mindenfajta észrevételt szívesen várok, bárhol ahol utolértek engem! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Sajnálom… - próbáltam megrebegtetni a szempilláimat a kellő hatás elérése érdekében, de nem tudom mennyire jöhetett ez össze… gyanítom semennyire sem, hisz a következő pillanatban nem törődve semmivel sem haraptam egy hatalmasat a pizza szeletembe… Cardiff legfinomabb pizzája volt ez, kocsijának hátsó ülésén dobozból szervírozva.

- Mégis mit? – kérdezte jóízűen mosolyogva, ahogy velem szembe fordulva a kocsi ajtajának dőlt a háttámla helyett.

- Hát ezt… - mutattam körbe magamon, majd szememet is forgatva végül kicsit elkuncogtam magam.

A történet az, hogy nem jutottunk el a meglepetés helyig, mert útközben mikor a kocsival elhaladtunk ezelőtt a bizonyos pizzéria előtt egyszerűen muszáj volt bemennem oda… a bébi is akarta. Szabályszerűen könyörgött érte én éreztem. Meglátva a villogó emblémát az üvegablak felett oldhatatlan vágyat éreztem, hogy pizzát egyek, s ennek a vágyamnak hangot is adtam… nem tudtam visszafogni magamat, s ezzel elcsesztem valószínűleg a tervezett estét. No, ezt sajnáltam… de ezt viszont nagyon.

- Azt, hogy megkóstolhattam a város legfinomabb pizzáját? – kérdezett vissza közel sem bosszúsan… pedig elképzeltem, hogy legalább egy kicsit mérges lesz… de nem.

- Ugye? – automatikusan kérdeztem vissza és rájöttem, hogy valahol a kulináris élményekkel kényeztetett lelkem annyira nem is bánta ezt a dolgot… most ez a pár szelet pizza (vagy akár egy egész nagy teljes pizza) is elvégzi a dolgát. – Bocsi. – görbítettem le az ajkamat, s közben próbáltam elbújni a szelet pizzám mögé… nem kifejezetten sikerült.

- Ne kérj bocsánatot… én kifejezetten élvezem. – ismerte el. Csupa mosoly volt ez az ember, s ez annyira pozitív volt számomra… olyan jól esett, de nagyon jól. Arcára néztem és elfeledtette így velem már tudatlanul is azt a káoszt, ami a fejemben keringett úgy napok óta.

- Ő is. – mutattam mutatóujjammal a pocakomra, s elmosolyodtam. Eljött a terhességnek már az az időszaka nálam, hogy amit a kismama érez, azt a kisbaba is. Ha én megijedek, akkor ő is, ha én jól érzem magam, akkor ő is… s ezt mutatta nekem a sajátos kis módján, ezt egy anya érzi, s én éreztem. – A kis hercegnő. – tettem hozzá, s lehunyt szemmel beküldtem lehetőleg a legnőiesebben az utolsó falatot az első szeletemből. Az elsőből, de nem utolsóból.

- Mikor derült ki? – figyelmes volt, emlékezett rá, hogy a múltkor, szerdán még nem tudtam, hogy miféle kis lényt hordok a szívem alatt, de most már tudtam, s büszkén meséltem el neki.

- Ma délután… végre hajlandó volt megmutatni magát a művésznő. – simogattam meg a feszülő ruhámat… szabályszerűen azt éreztem, hogy a kis csajszi pacsit is adott nekem. Felkacagtam.

- Gratulálok. – bólintott. – Biztos gyönyörű kis hercegnő lesz… az anyukáját elnézve. – mondta mire éreztem, hogy automatikusan az ajkamba haraptam… kezdtem elvörösödni bókja hallatán. Sosem fejezi be, ritkán találkoztam eddig még ennyire úriemberrel.

- Igyekszek. – rántottam meg a vállamat, majd újabb szeletért nyúltam volna, ahogyan ő is tette volna a saját esetében, s amikor a saját dobozát felnyitotta igazán nagyon felcsillant a szemem. Nagyot nyeltem. Az ő pizzája gyros húsos, tejfölös, négysajtos mennyei dolog volt, s mikor ez most megint a szemem elé tárult összefolyt a nyál a számban. Nem mintha előttem nem lett volna ott szintén egy teljes nagy finomság, sőt mondhatni a földi mennyország.

- Szeretnél ebből is? – ajánlotta fel, s megemelte a dobozt felém.

- Nekem is van. – mutattam a dobozomra, de nem hiszem, hogy túl hihető volt az alakításom… az arcom mindent elárult.

- S mi van akkor, ha nekem meg a tiédből kellene? A tiédből szeretnék… hhhm? – emelte meg mindkettőnk dobozát, merthogy hiába volt azért elég kényelmes a kocsi, s elég tágas mégsem pizzázásra tervezték így ölünkből ettük azt… kétlem, hogy valaha bárki más elegánsabban ette volna a pizzát, öltöny s már majdhogynem kisestélyi.

- Háááát… - gondolkoztam el széles mosolyra húzva ajkaimat. -… talán akkor lehetek kedves és adhatok az enyémből… egy kis cserekereskedelem, csakis a meglévő jó kapcsolat megtartása érdekében. – úgy beszéltem hirtelen, mint egy diplomata, de nagyon jól elszórakoztam.

- Cseréljünk? – rázta meg a dobozokat zsiványan.

- Aham. – bólintottam akkora hévvel, hogy csoda, hogy nem repült le a fejem. Ennyit arról, hogy profi diplomata leszek… a hasam irányít, ez nyilvánvaló volt. Összecserélve a dobozokat letette az ölünkbe az új szerzeményeinket, mi számomra tényleg annyira egy rendes tett volt, s olyannyira örültem neki, hogy hirtelen arrébb csúsztam, s arcára céloztam egy puszit hálám jeleképpen, de nem minden úgy sült el, ahogy én azt elterveztem… merthogy ahogy ő fordult, nem várva rám, én nem az arcára, hanem ajkára leheltem egy ártatlan csókot. Ott volt az a pillanat, amikor hirtelen mindketten megfagytunk. Nem is tudtam onnan elmozdulni… ennyit arról a hirtelen, oda majd vissza tervemről.

Leheletnyi távolság sem volt köztünk, s úgy pislogtunk egymásra mindketten meglepetten, majd a következő tevékenységemen igen meglepődtem… ajkaim lassan, óvatosan lágy mosolyra húzódtak, s mit erre ő reagált nem vártam volna. Lágyan megfogva nyakamat csókolt gyengéden ajkaim közé, téve ezt úgy igazán ismerkedősen… mintha csak lassan, de biztosan derítené fel a terepet nem okozva semmiféle meglepetést. S én nem ellenkeztem… nem éreztem úgy, hogy azt kellett volna tennem.

- Sajnálom. – s ezúttal ő mondta ezt halkan, lehelve mindezt ajkaira. Nem távolodtam el tőle, jól esett közelsége. Biztonságot nyújtott. – Nem kelle… - kezdett volna bele, de én ajkaink közé emeltem mutatóujjamat.

- Shhhh. – kuncogtam el magamat közben. – Semmi baj. – ráztam meg a fejemet, majd végül ténylegesen is adtam az arcára egy puszit, hisz végülis mindvégig ez volt a tervem.

- Nem akarom, hogy azt hidd… - bocsánatkérését még véletlenül sem hagyta abba. Olyan lovagias volt, olyan igazi férfi.

- Mit hinnék? – távolodtam el tőle, de immáron már csak felsőtestemmel, ülni már szorosan mellette ültem. – Nem hiszek semmit. Egy ártatlan csók volt, nem több, s nem kevesebb… - magyaráztam a dolgot, mert tényleg úgy gondoltam, hogy megérdemli a megnyugvást.

- De mi van, ha… - ismételten csak belekezdett egy mondatba, de ezúttal csak maga miatt nem fejezte be, ő lassított le, s némult el. Tudtam mit akar mondani… láttam az arca ragyogásából.

- El sem tudod képzelni mennyi problémával járok. – fogtam a fejemet, s ha csak a felét is elmesélném neki, ami éppen a fejemben járt fejvesztve menekülne a kocsiból. EZ biztos.

- Elhiszed, hogy nem zavar? – kérdezett vissza teljesen nyugodtan.

- Ez addig szép, amíg nem realizálod, hogy éppen egy bébi növekszik bennem… - ismertettem a tényeket, s igazából magamat is megleptem, hogy ilyenekről kezdtem el beszélni. Mikor fordult át ez a beszélgetés egy kapcsolati tanácsadásba? Ja, hogy akkor amikor „véletlenül” megcsókoltuk egymást. Értem én.

- Tudnám kezelni… hidd el. – mondta halkan… hanglejtéséből éreztem: komolyan gondolja. Hittem neki.

- Ne siessünk előre. – vallottam be egyszerűen, s hátradőltem az ülésben, s lecsukott szemekkel pihengettem egy keveset, majd némi öntudatlanság közepette ujjaimat megkirándultatva az övéire zártam. Kifejezetten kellemes érzés volt.

- Min gondolkodsz? – kérdezte csendesen nem megtörve azt az idilli csendet.

- Meg fogsz lepődni… - fogtam meg a homlokomat, mert tudtam, hogyha felfedem előtte gondolataimat ki fog nevetni… ez a minimum volt.

- Hátha nem. – tette hozzá, s éreztem, hogy ő is úgy hátradől, mint ahogy én tettem… kezét ő nem húzta el tőlem, s talán inkább szorosabban is fogta. Egy biztos pont.

- De komolyan ne nevess… - mondtam. - … azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudnék bevágni egy teljes tálca krémes sütit miközben mesét nézek egy kanapéról betakarózva nyakig. – nem tudom honnan jött ez az ötletem, de tényleg ez élvezett most prioritást az agyamban.

- Ennyire jól érzed magad itt? – kérdezett vissza. Hupsz, én ezt nem ilyennek szántam.

- Jajjj… nem, nem, nem. – nyitottam ki a szememet, s fordultam felé aggódva… nem akartam megbántani. – Nem akartalak… - kezdtem el hebegni, habogni, s a hirtelen elég ijesztően komoly arcán mosoly villant fel. – Ez gonosz volt. – mutattam rá szabad mutatóujjammal… megviccelt az átkozott.

- Annyira azért nem. – rázta a fejét kedvesen. – No és milyen mesét néznél? – kérdezett rá kedvesen. Végülis teljesen normális, hogy egy közel 30 éves férfi és egy majdnem 25 éves nő ilyenről beszélget egy randin… randin? Hmmm… érdekes belegondolni így. Maradjunk talán első körben a vacsoránál.

- Talán a Hamupipőkét… - bukott ki a számból, majd éreztem, hogy elvörösödök. Ilyenekről így beszélni elég ciki… azt hiszem, most biztos azt gondolja, hogy valami elmaradott butagyerek vagyok. Biztosan így van.

- Értem. – emésztette meg, s a kilincsért nyúlt. – Ha megbocsátasz egy pillanatra. – mondta, s felemelve az összefont kezünket adott rá egy puszit, majd kinyitva az ajtót szinte kilibbent a társaságomból. Most jött el az a pillanat, amikor elijesztettem… biztos voltam benne. Egyedül ülve hát a kocsiban magam elé vettem az egyik pizzás dobozt, s lazán benyomtam még egy szeletet… de hirtelen többhöz már nem is volt kedvem. Gratulálhatsz magadnak Adora… egészen tűntél most vagy 5 évesnek. Pacsi.

Nem tudom mennyi időt töltöttem egyedül a kocsiban, lehet, hogy csak néhány pillanat volt, de én tényleg milliónak gondoltam… s a legrosszabb az egészben, hogy az agyam végig dolgozott. Már majdnem én is elindultam volna kifele, nyúltam is a kilincsért, de ekkor kívülről is nyílt az ajtó.

- Hova, hova? Szökni készülsz? – kérdezte kíváncsian, s újra csatlakozott hozzám.

- A szökés talán az ön asztala Mr. Rayson… mondjuk érthető. – rántottam meg a vállamat. Logikus, ha ennyi idősen nem akar bébiszitterkedni egy majdnem vele egyidős nő felett.

- Ezt mégis honnan veszi, kedves? – fordult felém érdeklődve felhúzott, ráncolt szemöldökökkel.

- Az előbb… egészen biztos, hogy megijesztettem, ami tényleg érthető… - vallottam be.

Nem szólt egy szót sem, sokkal inkább csak közelebb hajolt a fülemhez, s úgy készült abba súgni valamit.

- Mi van akkor, ha azt mondom, hogy éppen csak telefonáltam azért, hogy való váltsam a kívánságát… kisasszony? Hmmm? – kérdezte s hajamba simított kedvesen.

- Mi? – csúszott ki a számon.

- Lenne kedve velem mozizni? – kérdezte, s annyira elhajolt tőlem, hogy ne az arcomnak, hanem a szemeimnek beszéljen.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza egészen meglepődve…

- Te egyedül élsz ebben a lakásban? – a fejemet, ha tudtam volna, akkor biztosan 360 fokban forgattam volna, de mivel ez nem jött össze csak simán nézegettem hol jobbra-balra. Hatalmas volt a lakása, s talán a hatalmas nem is volt megfelelő kifejezés.

- Többnyire. – bólintott el nem engedve a kezemet. – Az ingatlanügynökömnek egészen jó a rábeszélő képessége. –ismerte el.

- Hatalmas… de mégsem rideg. – véleményeztem.

- Köszönöm. Valami frissítőt esetleg? – kérdezett rá illedelmesen.

- Nem köszönöm… - ráztam a fejemet, s ezután pedig konkrétan elindult egy irányba. -… a nappalid ott volt. – mutattam vissza vállam fölött, de lépésemben mégsem torpantam meg. Nappalis mozizásról volt, s most kifejezetten távolodtunk attól a helytől.

- Tudok egy jobbat. – kacsintott, s megállt egy fehér ajtó előtt. Nagyot nyeltem… fura dolgok jutottak eszembe.

- Kérlek… ne vágj ilyen riadt arcot… nyugi… - karolt át, majd kinyitotta az ajtót, s előttem közel sem a hálószobája teljesedett ki, pedig meglehet átfutott az agyamon az az opció is… ahova pedig beléptünk egy sajátos mozi szoba volt, ahol a hatalmas képernyőn már a jól ismert Disney kastély feszült ki, várva a film elindítására. A vászon előtt pedig egy óriási kanapé terült el, mi akár simán vagy 10 személyes franciaágynak is szolgálhatott volna.

- Azta… - kaptam a számhoz és a vigyor letörölhetetlen volt az arcomról.

- Ez így megfelelő? – kérdezte érdeklődve mellőlem.

- Felülmúlja az elképzeléseimet. – ha nem fogtam volna vissza magamat már régen ugrálva tapsikoltam volna… ez biztos. – Az ott… - közelebb lépkedve az ágyhoz, középen egy kis reggeliző asztalkát láttam felállítva, amin pedig egy tálca sütemény volt… nem jutottam szóhoz. – Elment az eszed. – kacagtam fel. – Nem lett volna egyikre sem szükség… jézusom. – ráztam a fejemet, mert konkrétan nem hittem a szememnek. – Először elrontom a vacsorát… - kezdtem el magam előtt számolni, hogy mennyire sikerült jól teljesítenem a mai estén. -… majd utána bevallom, hogy olyan vágyaim vannak, mint egy 5 évesnek… - emelte még egy ujjamat fel. -… erre te meg… - nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

- Hékás, hékás… - kezdett el lecsitítani, ahogy közelebb ért, s kedvesen, közel sem tolakodóan kapta el mindkét oldalt a kezemet, s tartotta ott azokat mellettünk. -… ha nem szívesen tenném, nem tenném… de mint látod, teszem, szóval… nem kell aggódnod. – mondta mindvégig a szemembe nézve.

- Komolyan? – kérdeztem vissza.

- Komolyan. – bólintott, s teljesen közelebb lépve hozzá adtam egy puszit az arcára. Éreztem, hogy kirázta a hideg tőle. Engem is.

- Köszönöm. – suttogtam miközben igen lassan távolodtam tőle.

- Ha nem gondoltad még meg magad, akkor helyezd magad kényelembe… s kezdhetjük is. – ajánlotta fel, mire én továbbra is fogtam két kezét, de ezúttal már kiléptem magas sarkú cipellőimből, s így csak lazán úgy kb. 10 cm-rel lettem így alacsonyabb. – máris jobb? – kérdezte kíváncsian.

- El sem tudod képzelni… - nevettem el magam, s belegondoltam, hogy ez a ruha kifejezetten nem lesz alkalmas fekvésre meg semmire, mert nem a kényelméről volt híres… inkább csak szép meg minden, de ha le is fekszek benne itt valószínűleg szét is szakadna rajtam, tekintve hogy egészen fura pózokat tudok felvenni.

- Mi az? – kérdezte és látta, hogy éppen gondolataimmal küzdök.

- Lesz egy fura kérésem… - mutattam magam előtt egyet az ujjammal.

- Hujajjjj… - mosolyodott el.

- Kaphatnék egy inget, pólót vagy bármi felsőt kölcsönbe, mert ha ebben a ruhában én tovább mozdulok, minden bizonnyal szétreped rajtam. – a fejem égett a mondatom elhangzása alatt, nem is nagyon mertem a szemébe nézni… bezzeg a bébi az nagyon is jól érezte magát, egész tánc showt nyomott le bennem.

- Ez csak természetes. – mondta, s lehajolva, elseperve az egyik plédet kihúzott alóla egy inget.

- Te máris készültél? – vettem el tőle meglepődve a puha, fehér darabot.

- Kölcsön ruha nélkül mit érne az az ottalvós buli? – kérdezett rá, s elnevette magát.

- Szóval ez egy ottalvós buli? – vigyorogtam rá.

- Úgy tűnik. – ismerte el.

- A legjobb kétszemélyes ottalvós buli. – ismertem el, s mielőtt belegondoltam volna, hogy mit is mondtam inkább gyorsan megfordultam s vetkőzni próbáltam volna. – Elfordulhatsz nyugodtan… - jegyeztem meg sunyin… éreztem, hogy pillantásai bizsergetik hátam szabad felületét.

- Azt mondod? – kérdezett vissza.

- Vagy azt, hogy segíthetsz is… - nem tudtam ruhám tetejét kioldani, hiába próbálkoztam igen erősen. Kettő pillanat sem telt el, már mögöttem éreztem őt, s ujjait a nyakamon, ahogy óvatosan oldja ki felsőmet, majd szépen lassan húzza le azt rólam… derekamnál elengedve a fekete kis anyagot könnyen engedett a gravitációnak. Csak egy alsóban álltam ott előtte, háttal neki. Nagyot nyeltem, s hallottam, hogy ő is így tett.

Kinyújtva a kezét kérte el tőlem ekkor az ingjét, s gondolkodás nélkül adtam oda neki azt, majd engedelmeskedve neki szépen bújtam bele abba, ahogy ő azt diktálta. Elkezdtem én alul begombolni a gombokat, némileg remegő kezekkel, hisz közelsége igen nagy hatással volt rám, de ekkor ő hirtelenjében megfordított, s kezeit kezeimre zárta.

- Ha megengeded… - éppen, hogy jártam a pocakomnál a gombokkal mikor ő átvette tőlem.

- Meg. – bólintottam szelíden, s ajkamba harapva figyeltem ujjainak útját. Tetszett, amit csinált. Nagyon tetszett.

S az éjszaka úgy telt, ahogy én azt el sem gondoltam volna. Begubózva abba a csodálatos kanapéágyba szabályszerűen tényleg majdnem egyedül vágtam be a tálca sütit, amiről kiderült, hogy arról a helyről rendelte, ahova eredetileg mentünk volna… csak végülis sosem jutottunk el. Ábrándozva nézve a mesét pedig végül egészen elkényelmesedve a mellkasára hajtva a fejemet szenderültem el… egy rossz szava nem volt, tényleg.

Reggel, viszont amikor felkeltem ő sehol sem volt, s mielőtt elindulhattam volna ebben a hatalmas nagy lakásban a keresésére egy levelet találtam tőle az ágyban mellettem.

„Sürgősen be kellett mennem egy megbeszélésre, nem akartalak felébreszteni olyan bájosan aludtál. Lent van egy étterem, rendelj nyugodtan reggelit, vagy amit szeretnél. Köszönöm az estét… remélem te is olyan jól érezted magad, mint én. Majd hívlak, amint végzek… Kit”

- Mrs. Rayson-nal beszélek? – Joan csak ennyire volt vicces, amikor Roy-t el nem érve őt hívtam fel akkor, amikor már Kit lakását elhagyva léptem Cardiff zsúfolt utcájára ki. Ez a férfi valójában volt annyira figyelmes, hogy még ma reggelre is készített ki nekem ruhát, nem tudom hogyan és mikor, de a világ legkényelmesebb kismama ruhái vártak az ágy szélén.

- Felettébb vicces. – grimaszoltam habár ő nem is látta.

- Szerintem nem… - ráztam a fejemet, s közben elmosolyodtam azért.

- Előre mondom, hogy álompár lennétek. – hozta fel ezt, mint témát.

- Nem történt semmi… befejeznéd? – nevettem el magam, de haragudni nem tudtam rá feltevése miatt… egyszerűen nem ment.

- Semmi, semmi? Ejjj… ejjj. – rosszallta mondatomat.

- Csak egy csók… vagy kettő. – haraptam szám belsejébe egyet.

- Hmmm… lassú az úriember. Figyelmes. Még jobb… - elemezte a történteket, habár nem tudott semmit… gondolom kitalált magának valamit. Ráhagytam.

- Most hazamegyek, de egy ebéd együtt? – kérdeztem rá.

- Jó lenne bébi, de nem érek rá… Roy is kora reggel ment a szállodába, mert sikerült valami színvakkal dolgoznia és a mélyvörös festék helyett halovány vöröst kentek fel a falra mindezt úgy, hogy nemsokára megnyitó lesz. – magyarázta a helyzetet.

- Áúcs. No, mindegy… akkor este tali gondolom. – jegyeztem meg.

- Csók, csók bébi. – köszönt el.

- Csók…

Hazaérve ismételten belevetettem magam a munkába, s egészen újfajta energiával sikerült feltöltődnöm. Kinyitva a ház összes ablakát engedtem, hogy minden helységet átjárjon a friss tavaszi szellő, hisz most már ténylegesen megérkezett az új évszak, mi igazán feldobott. Halk zenét indítva néha még majdhogynem táncoltam a lakásban miközben egy-egy dolgot elintéztem. Nagyon jó kedvem volt. Mindennel pontosan úgy haladtam, ahogy azzal kellett, s ez által nagyon elégedett voltam. Ráadásul a délután folyamán még Ash-sel is sikerült egy néhány percet skype-olnom, ami pluszban dobott a napomon, hisz már több mint egy hete elment, s az óta nem sok mindent hallottam róla, hisz elfoglalt ő kérem szépen.

- Szóval megcsalsz? Rosszkislány. – rázta a fejét lebiggyesztett ajkakkal, de közben félig nevetett is. Csak szimplán Ash-ként viselkedett.

- Kérlek szépen… ki küldte az előbb azt a képet azzal a Palvin Barbival? – világítottam rá a valóságra mókásan. 

- Együtt volt fotózásunk tegnap, s buliztunk egyet utána… magyar a leányzó. – tette hozzá.

- Szép. – ismertem el.

- De mutasd csak magad… látni akarlak és a kis pocaklakót is. – kacsintott a kamerába, s én eltávolodva egy kicsit felhúztam a pólómat, mi az egyetlen egy anyag volt rajtam, s úgy simogattam meg a hasamat.

- Amúgy a pocaklakónak már neve is van… Sadie… kislányom lesz. – újságoltam el neki is a nagy hírt.

- Egy újabb Walsh tündér a világnak… - csillogott a szeme az örömtől… olyan jó volt látni, habár így távolból is. -… szóval ez a Kit gyerek lesz az apukája? – egészen sajátosan fogalmazta meg a dolgokat, mondhatni nyersen.

- Persze… holnap lesz az esküvőnk. – mentem bele a játékba, ami az arckifejezését nézve igen vicces végnek nézett elébe.

- És engem meg sem hívtál? Ez fájt. – kapott a szívéhez.

- Te Barbi babázz okés? – vágtam vissza neki rögtön.

- Ez meg még jobban fájt… - majdnem hátra is vetődött a székén, de szerintem tudta, hogy nagyot esne ezért inkább csak ülve dramatizálta túl a dolgokat. – De amúgy tényleg csajos… minden rendben? Jól vagy? – azért valahol mélyen volt benne egy kis komoly lélek is. Az igazi barátom. – mi van a pékfiúddal? Nem is említetted eddig. – mondta ki az egyetlen egy dolgot, minek örültem volna, ha kihagyjuk a beszélgetésből. Próbáltam teljesen ignorálni a kérdését, s inkább csak visszaültem a székemre, majd pakolgattam a papírjaimat a gép előtt, de azt hiszem ő maga is észrevette, hogy ez egy meredek téma volt. – Hoppáré, hoppáré… - jegyezte meg, s ezzel valahogy mintha egy kést is döfött volna a mellkasomba, mi felszabadította azokat az gondolatokat, érzéseket, mit a hétvége óta sikerült elkerülnöm igen eredményesen. – Mi történt? – kérdezte.

- Hagyjuk inkább… okés? – kínos mosolyt villantottam felé, de egyenesen a kamerába nem is néztem.

- Tudod bébi, hogy nekem mindent elmondhatsz… szóval… mi történt? – kérdezett rá ismét, de tényleg úgy, mint aki a több ezer kilométert is átszelve segíteni akar nekem.

- Lefeküdtem vele. – hadartam el, majd meg sem állva a pakolgatásban folytattam munkámat, sőt fel is álltam és úgy folytattam ide-oda forgásomat.

- Elnézést… azt hallottam, hogy lefeküdtél vele. – kicsit ledöbbent… kicsit nagyon. Még így képernyőn keresztül sem akartam látni reakcióját ezért inkább mondhatni a gép mögé sétáltam és ott csináltam azt, mit kellett.

- Igen… mert azt mondtam. – próbáltam még így is a legnagyobb pókerarcot vágni a dolgokhoz… nem tudom mennyire sikerült.

- Mégis hogy… meg mi? Gondoltam, hogy fog rád hajtani, de úgy gondoltam a vacsora után meg amúgy is, hogy egy egész rendes pasas… barátnője van, nem? vagy már nincs? Miről maradtam le basszus. – hangja komolyan olyan volt, mintha élete pletykáját hallotta volna épp meg.

- Jah… barátnője van. A hogyan történt dologra meg csak annyit… megmagyarázhatatlan… egyszerűen nem tudom felfogni hogyan és miért? Egyszerűen nem. – válaszoltam neki… ő volt az első, akivel erről beszéltem.

- Kedvenc meleg párod mit reagált rá? – kérdezett rá, s ekkor értem vissza a képernyő elé. Azonnal levágta a helyzetet. – El sem mondtad nekik… - okos ez a fiú.

- A-a. – ráztam a fejemet, s megtámaszkodva az asztalon próbáltam összeszedni magamat. Ez biztos nem történik éppen, ezek a dolgok a múltban meg sem történtek… ugye?

- Ha belegondolok… érthető. De nem is akarsz róla beszélni… mármint… ismerlek bébi, tudom, hogy… - mondta, s ekkora értem el azt az állapotot, hogy le tudtam ülni végre úgy, hogy rá is figyeltem. Éreztem, hogy most vagy soha alapon beszélnem kell valakinek róla, vagy különben belülről fog felemészteni és azzal senki sem fog jól járni. Egy dolog az, amit a külvilág lát belőlem, s egy teljesen másik, ami valójában megy bennem… úgy igazán legbelül.

- Nem tudom Ash… nem tudom. Fogalmam sincs mi történt, fogalmam sincs hogyan is engedtem, hogy megtörténjen. Egyszerűen nem voltam képes leállítani… olyan gyorsan történt. – magyaráztam, s homlokomat támasztottam a kezeimmel. Vajon leeshet a fejem a helyéről? Egészen kezdtem benne hinni, hogy igen.

- Jó volt? – kérdezett rá.

- Hogy micsoda? – nevettem fel kínosan.

- Jó volt a szex vele? Hmmm? – kérdezett rá még egyszer, sokkal egyértelműben… majdnem kiesett a szemem, ahogy a képernyőn keresztül a szemébe néztem.

- Jézus Isten… Ash. – próbáltam terelni a témát, nem ez lett volna az éppen ideális beszélgetés vele, de olyan szemrebbenés nélkül kérdezte meg, hogy csak lestem. Ez tipikus ő volt.

- Na de most komolyan. Előttem nem kell szégyenkezned… két lábon járó seggfej vagyok, de legalább szép. – rántotta meg a vállát, mire elnevettem magam… még így is sikerült megnevettetnie. – Szóval… jó volt vele?

- Jó… - összeszorítottam a szemeimet, s úgy mondtam ezt ki… el sem hiszem, hogy kimondtam amúgy. -… nagyon jó. – takartam el a szememet is, s legszívesebben a fejemet már az asztalba vertem volna, de talán a falba is tehettem volna.

- Ez a lényeg bébi… látod. A jó szexet az ember nem tagadhatja meg magától… a lelkiismereteddel meg békélj meg, aki csúnyát tette az ő… egye az ő lelkét a tett. Hülye az, aki helyetted mást választ… ez tény. – adta ki magából cenzúrázatlan véleményét.

- No és te mi vagy akkor? – kérdeztem rá.

- Minden bizonnyal a legnagyobb hülye, akit a hátán hordhat a föld… de te ettől még te szeretsz. – folytatta. – Hisz a barátok már csak ilyenek… nem? – kérdezte kisfiús tekintettel.

- A legjobb barátok…

- És úgy hiszem végeztünk is… - ordította el magát a kamera mögül a fotós, akivel már egészen kora reggel óta dolgoztunk. Eljött az az idő is, ami a fotózás ideje volt a magazin számára, így hát egy majdhogynem egész napra beköltöztünk a magazin főhadiszállására, s különböző helyeken, különböző emberekkel, s ruhában fotóztuk az anyagot a következő számhoz. Meglepően kellemes volt az, hogy én is, mint modell vettem részt ezen a dolgon, hisz kifejezetten élveztem azt, amikor körülöttem forgolódtak a sminkesek, vagy éppen fodrászok. Másik oldalról tekintve pedig elmondhatom, hogy nem is mint csak szereplő, de mint „rendező” is részt vettem az egészben, hisz mint alkalmi szerkesztő egész sok mindenbe beleszólhattam. Ez nagyon bejött.

- Köszönöm mindenkinek a munkát, fantasztikusak voltatok. – mondta, s ő elkezdte majd a többiek folytatták a tapsot, mit az egész stáb megérdemelt. Én is becsatlakoztam hozzájuk. – Adora… akkor majd a napokban kereslek a szerkesztett anyaggal és akkor válogatunk. – fordult felém Ted, hisz így hívták őt. Én már ekkor kényelmesen ültem egy székben, s fogtam az ölemben az edzőcuccomat ugyanis szerda lévén indultam nemsokára a jóga órámra… valahogy tudtam, hogy igenis jó döntés lesz az, hogy járni fogok én ezekre az órákra, mert a megnyugvást, mit ott kapok, sehol máshol nem szerezhetem meg.

- Szuper… ahogy kész leszel, legkésőbb szombatig gondolom… – magyaráztam neki.

- Persze, persze… - mondta.

- Jók voltatok… jók képek készültek rólad. – simította meg Olga a kezemet, aki nemrég érkezhetett le, hisz eddig nem volt körünkben. Ő a magazin főszerkesztője.

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

- Hova, hova amúgy ekkora cuccal? – kérdezte kíváncsian a sporttáskámra bökve.

- Jógaórára. – vallottam be.

- Ennyire bejött a centrum? – kérdezte.

- Ha te azt tudnád… - vigyorodtam el…

Tekintve, hogy a magazin székhelye és a Health Life Centrum között nem volt túl nagy a táv így békésen, gyalog indultam meg a távnak. Jól esett egy kis séta a kimerítő sürgés, forgás után.

- Ohhh az egyik lelkes kismamánk. – kapott el a recepciónál az oktatónk.

- Nem tehetek róla… rabul ejtettek az óráid. – rántottam meg a vállamat, s üdvözöltem őt egy-egy puszival.

- Kisasszony… ezt Mr. Rayson hagyta itt magának. – s egy borítékot nyújtott át nekem a pultja felett, majd megköszönve azt elindultunk a lift felé.

- Hmmm… Mr. Rayson. Na, mesélj csak nekem kedves… - karolt belém, s már így léptünk be a liftbe.

Igazából nem volt sok minden, mit megoszthattam vele, de amit lehetett azt lazán kihúzta belőlem, s ha akartam volna tiltakozni, akkor sem ment volna. Nagyon értette a dolgát.

- Várjunk csak… ma is páros jóga lesz? – kérdeztem, s mivel egészen több férfi volt a teremben, mikor beléptünk oda gyanús lett a dolog nekem.

- 1 páros… 2 egyedül… 1 páros… - kezdte magyarázni a sémát, mire mostanra ténylegesen rájöttem, ahogy visszaszámoltam egy kicsit

- Szuper. – mondtam neki, s készültem arra, hogy milyen jó is lesz nekem a páros gyakorlatokat egyedül végeznem. No, sebaj. – Azt hiszem, hogy most nem lesz párom… - mosolyodtam el, mire ő már rázta is a fejét.

- Én nem úgy hiszem… - mutatott vállam fölött el a távolba, s ekkor az ajtóból közeledve megláttam egy ismerős alakot. Majdnem összeestem abban a pillanatban, ahogy megláttam Őt. Harry sétált felém teljes bemelegítő, edző ruhájában.

- Egy pillanat… - fordultam Greta felé, s összeszedve minden erőmet elindultam én is Harry felé, majd elhaladva mellette egyértelműen tudtára adtam, hogy kövessen. Elég erősen érzékelhette, hogy nincs más választása.

Besétálva az öltözőbe vártam, hogy bezárva maga mögött az ajtót tényleg csak ketten maradjunk… nem akartam mindenki előtt jelenetet rendezni, de csak annyiba sem hagyhattam a dolgot. Egyszerűen nem bírtam nem cselekedni.

- Ugye most ez egy vicc? – kérdeztem tőle, derekamra tett kezekkel. Forrt a vérem… pezsgett. Dühös voltam.

- Nem hiszem. – rázta a fejét, s könnyedén beletúrt a hajába.

- Mit keresel itt? – kérdeztem rá az egyértelműen zavaró dologra.

- A páros jóga lényege, hogy az emberek párban vannak… - válaszolta, s nem közelített, csak lazán megtámasztotta magát az ajtó mellett. 

- Neked elment az eszed Harry… ez nem lehet igaz. – tártam szét a kezemet.

- Így legalább nem menekülsz előlem… muszáj lesz beszélnünk. – jött ki belőle valószínűleg az ok, amiért tiszteletét tette itt. S ekkor viszont Greta nyitott be ránk.

- Kezdünk… gyertek. – invitált be minket, de úgy éreztem, hogy az egyetlen egy hely, ahova én megyek most az az elfele lesz. 

- Nem… - ráztam a fejemet és mára legjobb kifogást találgattam kifele a fejemben, mikor pedig Harry óvatosan rákulcsolta ujjait az enyémekre és megindult kifele.

- De… - bólintott…