19. rész - Érzed

Sziasztok! Íme megérkezett hát az a rész, melynek címét igen nagy részben Nektek is köszönhetem, hisz a kis belsős játékunknak hála született meg ez a drága! Remélem tetszeni fog, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Plusz arra is persze, hogy Ti hogyan használtátok volna fel az „Érzed” címet a részben, teljesen függetlenül attól, amit Én írtam! Jó olvasást! Puszi Dorka

Csak sejtettem, hogy a nevemet mondja hisz a szája folytonosan ugyanúgy mozgott, s mintha nevem betűi kerekedtek volna ki belőle, de annak ellenére, hogy szinte egy karnyújtásnyira ült tőlem én nem hallottam semmit. Összeszorítottam a szememet a szememet vagy kétszer háromszor, s megráztam a fejemet.

- Minden rendben van? – kérdezte Roy, egészen fura ábrázattal. Ez a kérdés mostanság annyira gyakori köreinkben, főleg úgy, hogy felém irányul, hogy talán már szórólapot kellene belőle nyomtatnom, s úgy osztogatnom: igen, minden rendben van… mondjuk a mostani helyzet azért egy kicsit zavaros.

- Öhhhm… mondtál valamit? – kérdeztem rá a dologra, s egyre biztosabb voltam abban, hogy az agyam játszadozik velem.

- Úgy érted mióta a pékfiú elment segíteni a pulthoz? – szerencsére értette, hogy mire voltam kíváncsi… nyilvánvaló volt számára is, hogy kiesett nekem néhány pillanat. Ennyire feltűnő lett volna?

- Ühüm. – bólintottam, s inkább a táskámba kotorászva szórakoztam a millió meg egy dologgal mi abban volt.

- Nem… nem… gondolataidba zárkózva el voltál varázsolódva. – válaszolt, s könnyedén hátradőlt nekem meg automatikusan fel kellett nevetnem… egyszerűen nem tudtam visszatartani magamat. Végülis teljesen abszurd dolgokat képzelődtem hirtelen, s ő azt mondja el voltam varázsolva… érdekes megállapítás. Ohhh, ha belelátna a fejembe.

- Szuper. – vagy annyira mégsem, de ezt a végét még nem mondhattam ki neki. Kipattintva kis tükrömet pirosítóm pamacsát fogtam meg, s arcom két oldalára egy-egy leheletnyivel megszórtam bőrömet, hisz éreztem, hogy az elmúlt néhány, kiesett pillanatban közelebb kerültem a fal színéhez, mintsem egy halovány rózsáéhoz.

- Szuper. – ismételte el ő is ezt a mondatot, habár ő egészen más hanglejtéssel, majd ahogy lecsaptam kis tükrömet pontosan egymás szemébe tudtunk nézni, s tekintetünket szánt szándékkal is úgy tartottuk… azt hiszem szememből próbált ekkor olvasni. Elmosolyodtam ösztönösen.

- No, mi az? – kérdeztem tőle vigyorogva.

- Sugárzol… csodálatosan virulsz. – mondta, s tette mindezt úgy, mintha amúgy nem hitt volna a saját két szemének… de hisz előtte ültem, ez a kép akkorát csak nem hazudhatott.

- És ez olyan meglepő? – kérdeztem tőle, s mikor kimondtam akkor is esett le úgy igazán, hogy miért is volt ennyire fura a hangja.

- Őszintén? – húzta fel jobb szemöldökét ráncolva vele együtt homlokát.

- Jó… mindegy. – legyintettem, s ezzel tényleg el is akartam intézni a dolgot, pontosan jó volt ez így ahogy… s míg a képzelgésem nem valós, addig tényleg minden rendben is lesz. Amúgy meg… arra a pár pillanatra elment az eszem vagy mi a csuda?

- Elnézést, hogy megvárakoztattalak, de a hétvégével volt némi egyeztetnivalónk még… - tért vissza könnyedén köreikbe Harry, kinek kezében egy-egy tálca volt mit elénk helyezett le. Gyümölcsturmix, s finom sütik kombója… a számban összefutott a nyál ezt nem tagadhattam.

- A hétvégével? – kérdezett vissza Roy meglehet egy kicsit álszentként… jól tudta azt, hogy mi lesz itt a városban, ami Őt is érinti majd, de csak azért is rákérdezett.

- Világ Ízei Konferencia… - válaszolt, s leülve kettős társaságunkba ismét harmadikként rám pillantott. -… de gondolom Adora mesélt már róla. – jegyezte meg. No, hát igen… úgy látszik Ő sem felejtette azt az emlékezetes liftes találkozásunkat, s az óta valószínűleg jól lett informálva a történésekről.

- Az igazat megvallva most is úgy kellett elrángatnom a helyszínről… - vette könnyedén az egészet Roy. Én csak barátságosan érte nyúltam a poharamért, s felvéve egy kis kekszet, miután pocakomra tettem egy kis szalvétát, kezdtem azt majszolni, hisz el akartam kerülni, hogy gyomrom felkorduljon. Vannak olyan igények, amiket időben ki kell elégíteni.

- Hallottam róla, hogy zsűri leszel… ez igaz? – Ő is egyszerűen, könnyedén folytatta a beszélgetést, s ha már kettőjüknek ment, akkor minimum volt az, hogy én is tartom majd ehhez magamat.

- Megeshet. – húztam széles mosolyra számat, s lesütöttem szememet… nem tudom miért, de így tettem. – De hidd el nem indulsz semmi előnnyel… ha meg akarsz vesztegetni nem fogsz elérni vele semmit sem. – a sütitől felszabadult mutatóujjamat emeltem felé, de arra persze nem jöttem rá, hogy ezt miért is tettem, s hogy az előbbit miért is mondtam… csak kijött és kész.

- Eszem ágában nem volt. – mosolyodott el kisfiúsan, s emelte maga elé mindkét kezét védekezésképpen, majd kényelmesen hátradőlt a foteljében.

- Helyes. – bólintottam, még mondhatni egészen makacs stílusban erre Roy elnevette magát. – Te csak ne nevetgélj!- ráztam meg ujjamat Roy felé, s próbáltam fenyegetni egy kicsikét… egészen kevés sikerrel. – El is mehetek, ha gondolod… úgyis tiéd ez az üzleti megbeszélés. – vigyorogtam rá, s közben egy újabb sütiért hajoltam, de ezt a pocakom annyira nem engedte, így Harry figyelmesen előrehajolva felém emelte a tányért.

- Maradj, kérlek… - mondta halkan, s én pedig egy dara süti helyett az egész tányért kivettem a kezéből.

- Köszönöm. – válaszoltam a sütire, s inkább úgy döntöttem, hogy nem reagálva semmire csak a turmixomat szürcsölöm, s az elkobzott sütimet eszegetem. – Tapasztalataim szerint egy „üzleti megbeszélés” nem fejben megy… - néztem hol az egyikükre, hol a másikukra hisz még mindig a boldog csendben üldögéltek. -… nektek van megbeszélnivalótok, amiért idejöttünk… szóval? Én, mint látjátok, felveszem a napi, s talán a holnapi szénhidrát mennyiségemet is, nem is kell velem foglalni… mintha itt sem lennék. – próbáltam jogosan kivonni magam kicsit a társaságból, s teret adni ittlétünk valós indokának.

- Igaza van Adora-nak… - adott nekem igazat Roy, s ennek valahol mélyen nagyon is örültem. -… szóval mikor derül ki, hogy eladják-e neked a szomszéd helyiséget? – kezdett bele Roy, s ekkor valahogy a beszélgetésből én ki is csusszantam, de így volt ez jó. Náluk beindult az, aminek kellett addig én meg csendben elvoltam azzal, hogy biztosítottam magam, s bébim finomság pótlását. El is felejtettem, hogy milyen régen is voltam már itt… ezek az ízek, a hangulat. Talán új lapot kezdve néha napján esetlegesen erre fordulhatnék… hetente úgy egyszer max.

- Szállítottok ki megrendeléseket? – bukott ki a kérdés belőlem teljesen random… meglehet totálisan kizökkentettem őket a gondolatmenetükből, de annyira mégsem tűntek meglepettnek.

- Az attól függ… - s rögtön válaszolt.

- Mitől is pontosan? – kérdeztem vissza.

- Attól, hogy a megrendelő mennyire szépen kéri. – mosolyodott el.

- Szuper. – csaptam össze a kezemet teljesen indokolatlanul. – Azt hiszem, én most felkeresem a mosdót… a leányzóm úgy gondolta, hogy anyukája hólyagjával jó lesz labdáznia. – két oldalt támaszkodva nyomtam fel magam, s emelkedtem így feléjük.

- Tudod merre… - tette hozzá Harry.

- Tudom. – s táskámat vállamra csapva indultam meg az illemhelyiség felé.

Jól esett az a némi kis séta mit megtettem az asztalunk, s a mosdó között… a hideg víz a tarkómon pedig kifejezetten felfrissített. Egészen emberinek tűntem a tükörben, sőt kifejezetten büszke is voltam magamra, hogy képzelgésemmel ellentétben nem mentem én sehová, s igenis jól uralkodva magamon töltöttem az időmet a társaságában. Valószínűleg én vagyok az, aki ennyit gondolkozik rajta, talán többet is a kelleténél, de akkor is… ez így volt és kész. A valóság az, hogy nagyon erőlködnöm sem kellett, hogy ne érezzem magam rosszul… belülről áradt szét bennem a világbéke, a csontjaimban éreztem.

- A csodálatos kismama. – egy hang szólalt meg mögöttem, mikor kicsit ámuldozva néhány pillanatot csak úgy álltam a mosdó hatalmas nagy tükre előtt. Felismertem a hangját, s összerezzentem. Luana volt az.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejemet, s még véletlenül sem akartam, hogy tekintetünk összeérjen… s ekkor megérintett óvatosan a karomnál.

- Olyan régen láttalak erre… nagyon régen. – kifejezetten szomorúan mondta, s simításával elérte, hogy feléje forduljak. A pocakomat csodáltunk mindketten. Valamilyen okból kifolyólag én azt automatikusan mindkét tenyeremmel tartottam.

- Repül az idő… észre sem vettem. – próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni már amennyire a gondolataim engedték. Ennyit arról, hogy jól megy a bizonyos dologtól való elvonatkoztatás.

- Igazán sajnálom, hogy oly rég láttalak… tényleg. Kevés a lány ismerősöm a laboron kívül, azt hittem, hogy majd valamikor összefutunk itt, elbeszélgetünk, a fiúkról meg mindenről miről lehetne, de úgy ténylegesen eltűntél. Azt hittem valami probléma van. – s őszintén szomorúan mondta, komolyan éreztem a karma tőrjének hűvös szúrását a szívemben. Áúcs.

- Dehogyis… - legyintettem meglehetősen barátságosan, s próbáltam felemelni a fejemet, de tekintetét még mindig kerültem. Kedvenc kínos jeleneteim közé ez mindenképpen beköltözik. -… egyszerűen csak összejött az élet, úgy ténylegesen. – nevettem el magam, s ha belegondolok akkor tényleg így is volt. Az élet aztán bejött… talán, mint egy hullámvasút… még szerencse, hogy elértünk annak azon szakaszához ahol egyenletesen, lassan de legalább felfele megyünk.

- Hát ennek nagyon örülök… beragyogod az üzletet a pozitív kisugárzásoddal… meg úgy láttam Harry-vel is igazán jól kijöttél… a kis sütögetős rokonlelkek. – mondta olyan barátságosan, semmiféle rosszakarat nélkül hogy én majdnem ott lettem rosszul… ha rosszullét jöhet rá emberre, no, ez most az volt. Minden feltűnés nélkül újra a mosdókagyló felé fordultam, s úgy mostam meg újra kezemet hátha ez segít. Fő a higiénia, nem?

- Összefuthatunk valamikor a jövő héten, ha gondolod… - megtámaszkodva kicsikét a mosdókagyló párkányában néztem a tükörbe mikor kicsúszott a számon ez a mondat… nem is tudom honnan jött, de azt sem tudom, hogy kiejtése miatt éppen pofon akarom-e magam vágni, vagy megsimogatni a fejemet vagy esetlegesen leharapni a nyelvemet. Minden opció egészen valóságosnak tűnt tekintve a helyzetet, s annak abszurditását. Ez most komoly?

- Kedden például? – rögtön belement. Azóta fejben már péklapáttal simogattam a fejemet, hogy nekem aztán elment az eszem… de komolyan.

- Nekem jó. – bólintottam, s megtörölve kezemet a törülközőben lassan kifele is indultam.

- Akkor majd beülhetünk valamerre… ahogy az idő engedi. Talán egy mozi is, ha van kedved hozzá… igazából teljesen mindegy, amit nem egy mikroszkóp alatt kell néznem, s nem algoritmusokkal kell megvitatnom az nekem mind tökéletes. – vallotta be, s ezen felkuncogtam. Mint már korábban is gondoltam Luana egy igen barátságos teremtés… mellette viszont én nem voltam az.

- Szuper… majd akkor beszélünk. – meglehet tudatosan akartam lerövidíteni ezt a beszélgetést, mert azért van egy bizonyos pont, amíg tudom alakítani a szerepemet, s talán közeledtünk addig a pontig.

- Okés. – simította meg a karomat ismételten, ahogy a pulthoz értünk.

- Lidia… Roy-ék? – kérdeztem rá arra a tényre, hogy a fiúk totál eltűntek az asztalunktól.

- Át tudtak menni a szomszédba… Harry megmutatja Roy-nak a helyiséget. – magyarázta a lány.

- Ohhh értem. – szóval most mehetek oda Roy-ért… vagy éppen lazán le is léphetnék.

- No, igen az új őrülete Harry-nek… - nevette el magát Luana, majd elvette Lidia-tól a kis papírcsomagot, amiben minden bizonnyal étel volt számára. -… a megmentőcsomagom. Éppen csak, hogy kiugrottam valami finomságért… no de Lidia szendvicséhez ragaszkodok. – dicsérte Luana a zacskó tartalmát.

- Jogosan. – muszáj volt egyetértenem, hisz korábban már én is kóstoltam itteni szendvicsfinomságot és valami mennyei volt. Ez a legközelebbi ételmennyországom, nem tagadom.

- Én azt hiszem lépek is vissza csak gyorsan beugrottam… de ha már a fiúkhoz tartasz, beugrok köszönni én is. – mondta, s felkapva a kávés kis pitlikét is indult meg előttem, s nyitotta előttem az ajtót… nagyon figyelmes volt… s minél jobban volt rendes jobban annál jobban jött elő bennem egy olyan emlék képe minek nem szabadna úgy egyáltalán ott lennie a fejemben… mert nem. Nem esett jól, nagyon nem… s ő nem is tudja. Még szerencse.

- Hallottam róla, hogy Harry a te lakótársadat akarja belső építészként… sikerült is döntenie Roy-nak? – kérdezett rá már mikor a szabad ég alatt voltunk.

- Itt vagyunk… nem? – kérdeztem vissza bohókásan. Kezdtem skizofrénnek érezni magamat… voltak a szörnyű gondolataim egy részről, illetve volt a viselkedésem más részről… összeegyeztethetetlen katyvasz.

- Igaz. – csettintett, s maga elé engedett az amúgy nyitott szomszédos hely ajtajánál. – Vajon megtaláljuk-e őket? Vagy bújócskázni szeretnének? – tette fel a kérdést és valamiért megfordult a fejemben az, hogy lehet, jobb lenne, ha véletlenül nem találnánk meg őket. – Fiúk… merre vagytok? – kérdezte kicsit hangosabban. – Nem csodálkoznék, ha máris egy falat ütnének ki, s azonnal belekezdenének a dologba… - nevette el magát én meg csak vigyorogva álltam mellette… a kínosságot arcom minél erősebben próbáltam eltüntetni, s mivel igazán kedves volt továbbra is, olyan természetes úgy hiszem sikerült is elérni célomat. – Harry… Roy. – ismételte fennhangon a nevüket, mikor az egyik ajtó mögül az előbb említett úriemberek előléptek. A reakciójuk mikor együtt megláttak minket minimum, hogy egy fotóért kiáltott volna úgy igazából… s ezt a leplezni kívánt meglepődöttséget a jelenlévő négy ember közül csakis három értette. Egyszerűen nem tudtam visszafogni magamat elnevettem magam miközben kínosan integettem Luana mögött Roy-nak… csakis Roy-nak… Harry-re rá sem mertem nézni. Jobb is volt így.

- Most mi van? Szellemet láttatok srácok vagy mi? – kérdezte mosolyogva Luana, s azt hiszem betudta a vicces reakciónak az én vihogásomat is.

- Semmi, semmi… - szinte egyszerre mondták, s rázták meg a fejüket… nekem meg mondhatni már törölni kellett a könnyemet a bazsalygásom miatt. Ez már így csak a hab a tortára volt. Feledhetetlen élmény… lehetne-e még jobban fokozni a kínosságot? Kétlem.

- Éppen csak uzsonnáért léptem be, a mosdóban találkoztam Adora-val… régen láttuk már erre őt, nem Harry? – közelítette meg igen jobban már barátját, s mikor elérte őt könnyedén bújt annak oldalára, s nyomott egy puszit az ajkára.

No, ez volt az, amit talán nem kellett volna látnom. Egyszerűen nem tudtam magammal mit kezdeni. Villámcsapásszerű érzést éreztem hirtelen az egész testemben végig menni… egészen kicsikét még meg is inogtam, de tartottam magamat.

- De, de… régen. – ismerte el Harry is, s nem mert rám nézni… ekkor Ő volt az, aki félt. Itt a dolog, ebben a négyes társaságban már egészen másról szólt. Roy azonnal felmérte a helyzetet, látta arcomon hogy mi fog következni igen hamarosan, ha nem távozunk, s okosan lépett.

- No, azt hiszem fiatalok mi most lépünk… még egy igen szép este előtt állunk. Amint megkapom az alaprajzot, küldöm a saját terveimet… - lépett mellém azonnal ő, s átkarolta feltűnésmentesen a derekamat… teljesen úgy, mintha ez csak egy barátságos dolog lenne, s nem éppen egy éppen talán testi épségemet védő mozdulatsorozat.

- Szuper. – értett egyet Harry, de hangja igen furcsa volt bármennyire is próbálta leplezni valódi érzéseit.

- Akkor majd jövő héten!- köszönt Roy, s elindultunk lassan kifele, de előtte elköszöntünk… remélhetőleg a fedélzet elhagyása nem volt annyira kínos, mint amennyire az a fejemben tűnt. Végülis ha belegondolok, akkor nem igazán szóval ezen részről lenyugodtam… ezen részről.

- Köszönöm. – suttogtam neki, mikor szabad levegőre érkeztünk, s némileg eltávolodtunk az üzlettől. – Azt hittem, hogy hamarosan… - össze-visszabeszéltem magam sem tudom miért, de Roy még mindig átkarolva engem tartott, s emiatt hálás voltam.

- Nem kapsz több levegőt. – egészítette ki a megkezdett mondatomat.

- Igen…- ismertem el gondolkodás nélkül.

- Nem tudom mi ütött belém komolyan… - fogtam meg a fejemet, s megálltam egy pár pillanatra a járda közepén, s ő is így tett mellettem. -… sajnálom. És köszönöm, hogy még idő előtt kimenekítettél… - húztam kínos mosolyra a számat, habár a szám íze igen keserű volt… szörnyen keserű.

- Ez csak természetes. – simogatta meg a hátamat.

- Mennyire volt ez kínos? – szökött ki a számon ez a kérdés.

- Ha engem kérdezel egyáltalán nem volt az… csak te érezted annak. – válaszolt úgy láttam igen őszintén.

- Képzelődök össze vissza… mint egy dilinyós… - fogtam a fejemet rázva azt… szépen lassan el is indultunk ekkor már újra.

- Szimplán csak érezted… - suttogta halkan.

- Mégis mit? – kérdeztem vissza rögtön.

- Érzed… Őt…

Hazaérkezve a lakásba kifejezetten üdítő érzés volt a fiúimmal tölteni egy kis igazán minőségi szabadidőt. Régen tettük már ezt így meg, s kellett ez így a lelkemnek… egy ilyen délután után mindenképpen. Nem kifejezetten akartam erről beszélni, s Roy ezt tiszteletben tartotta… felnőtt ehhez a koncepcióhoz ő is, s ezért hálás voltam. Persze így is rendesen meg volt a témájuk velem kapcsolatban, s miközben ők egy-egy pohár borral, amit én csak szimpla szőlőlével helyettesítettem ugyanolyan pohárból persze, addig a babaszobát rendezgettük, s alakítottuk… végre erre is volt időnk. Joan nyelvét persze a minimális alkohol rögtön felvágta (nem mintha a nélkül nem lenne eléggé szemtelen), s Kit-ről akart mindent tudni… tényleg mindent.

- Dugnám… ez tény. Szemrevaló úriember, ezt nem fogom tagadni. – vágódott le a kanapéra.

- Hoppáré, hoppáré. – visítottam fel látva Roy arcát… persze én meg elvörösödtem közben, de Joan mellett ehhez már hozzászoktam… no és akkor Ash stílusáról még nem is beszéltünk. Ha azok ketten, mármint Joan és Ash egyszerre támadnának, meg ezzel a pimasz stílussal ott halnék meg… ez tuti.

- Ne tagadd, hogy neked meg sem mozgatta a fantáziádat a kis szakállas… - dobta meg egy párnával Joan Roy-t, aki jó reflexének köszönhetően rögtön el is kapta a puha párnát.

- Nem tagadom. De hát ő nekünk tabutéma… hisz a hercegnőnké. – kacsintott rám, s belekortyolt poharába.

- Kölcsönadhatom, ha szeretnétek… - csúszott ki a számom, s ahogy ezt kimondtam, realizáltam is, hogy mit tettem, s a szemem majdnem kiesett a helyéről. Félrenyeltem. Majdnem megfulladtam.

- Komolyan? – kérdezett vissza Joan csodálkozva.

- Dehogyis… - fúrtam a fejemet egy párnába rögtön miután elértem, hogy ne fulladozzak tovább.

- Ooooh… pedig micsoda hármast alkottunk volna. Olyan jó az ágyban, mint ahogy azt úgy a külsejéből megítéled? – kérdezte szemrebbenés nélkül… teljes mértékben szemérmetlen a drága.

- Nem nyilatkozok. – a párnába dünnyögve mormoltam válaszomat… olyan könnyedén sikerül ilyen témákat előszedniük, hogy az eszméletlen. Nevetni, s sírni támadt egyszerre kedvem.

- A legjobb barátaid vagyunk… ezt simán elmondhatod, sőt ez a minimum, hogy elmondod… - folytatta tovább kitartóan a fő zsivány.

- Ugye lefeküdtetek már? – s ez a kérdés viszont már Roy szájából hangzott el… no, ez aztán meglepett.

- Mi az, hogy ugye…? – nem is azon akadtam fel, hogy ezt kérdezte, hanem azt, ahogyan kérdezte ezt.

- Naaaaa kisasszony… részleteket akarunk az első alkalmatokról… meg a többiről is. – csillant fel Joan szeme.

- Úgy igazán még csak egyszer voltunk együtt… - vallottam be. -… nem is olyan régen. Nem sietjük el, nem sieti el… - hirtelen igazán bőbeszédű lettem, majd ösztönösen a pocakomat fontam át karjaimmal.

- Úgy örülök nektek. – ölelt át hirtelenjében Roy, egészen nagy szeretet löketet érezhetett magában.

- Éééééén is… - ordította el magát Joan, s ránk ugorva sikerült elborítania minket a kihúzott kanapén… önfeledten nevetett fel a kicsi a rakás csoportunk… mint a régi szép időkben. Idióták.

- Nem kellett volna kocsit küldened értem. – ráztam a fejemet, amikor már éppen felérkeztünk Kit lakásába, s egészen berendezkedtem a konyhájába lassan kezdve az egész napos művészeti kreációmat.

- Mert ezt mind te felcipelted volna ide? – mutatott a pultra ahol nem egy szatyor pihent… lehet volt az úgy nyolc is.

- Simán. – rántottam vállat mosolyogva, s nyakamba akasztva a kötényemet akartam volna azt megkötni, de ő mögém állva kivette a kis dolgot a kezemből.

- Majd én. – bújt hátulról a fülemhez, s igazából egész testével hozzám simult.

- Köszönöm. – suttogtam halkan, s lehunyva a szememet konstatáltam a tényt, hogy ahogy enyhe borostájával megsimította nyakam vonalát az egész testem libabőrös lett… mindenhol.

- Nincs mit. – puszilt kulcscsontomba, mire ajkamba haraptam.

- Nem játszhatunk ilyet… - két oldalt még azelőtt megfogtam a kezét, mielőtt hasamra csúsztak volna.

- Mégis milyet? – simogatta kezében ujjaimat oldalamon, meglehetősen nem volt ártatlan egy cseppet sem.

- Olyat, hogy lefoglaljuk a szakácsot. A vendégeid vacsora nélkül fognak maradni, ha ezt folytatod… - magyaráztam neki a nyilvánvalót. Ellen kellett állnom mindenfajta csábításnak.

- Még mindig fennáll a lehetőség, hogy rendeljünk... vannak ismerőseim. – persze, hogy erre is volt válasza… nem kételkedtem benne.

- Én főzök… kész. – engedtem el a kezét, s léptem el tőle… jobb volt a távolságot tartani… muszáj volt. – Te meg… dolgozol, vagy éppen amit szeretnél. Távol tőlem. – jelentettem ki kifejezetten határozottan, s a távolba, legalábbis egy igen távoli irányba mutattam egyenes karommal tudtára adva így, hogy minél távolabb van annál jobb.

- A belső kis sunyi diktátor megszólalt… - incselkedett velem, mire én hirtelenjében még egy fakanalat is kerítettem a kezembe… biztos, ami biztos.

- Fakanál van nálam, s nem félek használni. – rázogattam előtte, s kísértem az egyre jobban hátráló lépteit kifele a konyharészlegről. – Ez a vonal, amit nem léphetsz át… értetted? – kérdeztem tőle erőltetett komolysággal, alig bírtam magamban tartani a nevetést.

- Értettem-e? – tette fel a kérdést, majd csak annyit vettem észre, hogy fakanalas kezemet megragadta csuklómnál fogva, s magához rántott egyenesen a karjaiba.

Ajkai az enyémekre találva táncoltak azokkal, üdén és frissen, olyan igazán szerelmetesen.

- Nem hagyhattam itt a kisasszonyt egy búcsúcsók nélkül… ha már száműzött a saját konyhámból. – nevetett ajkaim közé, mire megragadva alsóajkát gyengéden meghúztam azt.

- Nagyon helyes…

Szerettem főzni, s úgy, hogy csak bizonyos időközönként sikerült „megzavarnia egy felsőbb erőnek” vagyis Kit-nek, egészen jól is haladtam. Nem is tűnt fel az, hogy nem csupán 3-4 embernek főzök, hanem egyenesen közel 20-nak. Ösztönösen jött ez is, nem okozott semmiféle nehézséget annak ellenére sem, hogy oly sok mindent kellett összeegyeztetnem… ételallergia, érzékenység vagy csak szimpla nem kedveli azt az ízt dolog. A zsűrik, s meghívottak között mindegyik kategóriából volt egy néhány így még külön logikai feladat is volt korábban a menüsor összeállítása, de úgy hiszem sikerült a legjobban összehoznom a dolgot. Mondhatni büszke voltam magamra, s még ki sem dőltem annyira… pedig igen erősen kijelenthetem azt, hogy egész nap talpon voltam úgy, hogy közben egy plusz csomagot egy majdhogynem 8 hónapos bébit óvtam a pocakomban.

Mikor már ott hagyhattam úgy gondoltam, hogy mindent, s illően meg is volt terítve akkor indultam készülődni. Tudtam, hogy ez az este kifejezetten fontos Kit-nek, így e téren is próbáltam kitenni magamért… Frissítő zuhanyom után rögtön készülődni kezdtem. Enyhe, természetes loknikba sütöttem tincseimet, amit egy kis fonattal bolondítottam meg, s sminkemet is elkészítettem, mi egy igazán egyszerű darab volt ámde mikor fürdőből kiléptem szobájába, kikészített ruhámnak se híre se hamva nem volt. Ellenben Kit ott ült ágya szélén egy hatalmas nagy mosoly társaságában.

- Hol a ruhám? – kérdeztem őt megközelítve a helyzetét. – Nem ér feltartani a készülődésben… - ráztam a fejemet már előtte, csípőre tett kezekkel.

- Minden a legnagyobb rendben… - mondta, s támaszkodásából előrébb hajolt, s úgy pillantott fel rám, majd óvatosan elvéve kezemet két oldalamról egyetlen egy mozdulatával szabadított meg az engem fedő törülközőtől, ami alatt konkrétan eddig csak egy alsóm volt… egy kis szolid kis csipke alsó. -… nem tartok én fel senkit sem… - rázta a fejét kicsit sem ártatlanul, s megpuszilta pocakomat, s onnan pillantott fel. -… persze csak abban az esetben, ha a másik fél nem szeretné másképp. – tett ajánlatott a kis bárányka.

- A ruhámat. – meredtem rá erősen, s nagyon-nagyon össze kellett tartanom magam, hogy ne olvadjak ölébe… megtehettem volna, de a vendégek nemsokára megérkeztek… s őket fogadni is kellene.

- Hmmmm… - mondta, s egy újabb mozdulatlába tellett az, hogy ölébe rántott. Könnyedén ültem ott vele szemben, ölében, egy szál semmiben… szó szerint. -… nem alkudozhatunk esetleg? – kérdezte.

- A ruhámat szeretném Mr. Rayson… azonnal. – karoltam át nyakát, amennyire tudtam, s így próbáltam megbűvölni.

- Ám legyen… - lopott tőlem egy csókot, s fél kézzel maga mögé nyúlva egy ismeretlen dobozt húzott elő melyen díszes betűkkel a Marchesa divatház neve állt.

- Ez mi? Nem ez az én ruhám. – ráztam a fejemet, s úgy helyezkedtem az ölében, hogy még magam elé tudtam húzni a dobozt.

- Kétlem, hogy ez a kismama ruha nekem olyan jól állna… - tette hozzá.

- De ez… - nyitottam fel a dobozt, s a szívem majdnem kiugrott a helyéről… nem hazudok.

- A tiéd. – puszilta meg arcomat. – Ez a minimum a mai nap után… - s felállítva lassacskán engedte, hogy ki is vegyem a dobozból azt a csodát.

- Ohhh… - reagáltam rá, s lecsúsztatatva mindenféle óvatossággal újra nyakába kapaszkodtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy mozdulattal ellöktem őt az ágyon, s lazán rámásztam szépen.

- Valami feltartás ellenzésről hallottam az előbb. – jegyezte meg sunyin.

- A ruhám megvan… lehet, mégis van egy kis időnk. – kaptam szám elé a kezemet ártatlanul, s úgy vigyorogtam rá, ahogy öve után nyúltam…

Az este mondhatni kifejezetten kellemesen telt ezután is… habár volt olyan vendég, aki kissé meglepődött hatalmas pocakomat látva nem ment bele a részletekbe. Nem firtatták a dolgot még azok sem, akik jól tudták, hogy akit én a szívem alatt hordok az nem Kit gyereke… hisz volt itt, mint kiderült korábbi üzlettársa is, aki jól ismerte őt, így talán sejthetett valamit esetlegesen. A legtöbb ember szemében nem csak egy pár voltunk, hanem hamarosan igazi szülők, s ez volt a lényeg. Azt akartuk, hogy így legyen, s így is lett.

- Mondd Adora… ezt az egészet komolyan te csináltad? A kedves Kit be sem segített? – szólalt fel az egyik ismerőse, s ekkor Kit megfogta kezemet, s megemelve csókot lehelt rá.

- Ügyes ő ezt nem tagadom… de jobb, hogy most nem ólálkodott a konyha közelében. – elmosolyodva ittam bele vizes poharamba… mindenki felnevetett.

- Mondhatni ezzel megkönnyítettem a munkáját. – ismerte be az említett emberke.

- Az nem kifejezés. – forgattam a szemem, s én is csatlakoztam a nevető társasághoz.

Ekkor viszont Kit kitolva a székét felállt, kezében fogva a poharát mondani készült valamit.

- Mielőtt tovább folytatnak a további társalgást a nappaliban némi kellemes zene társaságában szeretném kifejezni feltétlen hálámat a világ legcsodálatosabb, s legszebb nőjének, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre… nem hazudok. Az, hogy összehozta ezt a vacsorát az csak hab a tortán… az egész konferencia igen sokat köszönhet neki, de legfőbbképp én magam vagyok ezzel így… köszönöm Adora, hogy vagy… hogy mellettem vagy. – nyújtotta felém kezét, felállítva ezzel engem így magam mellé. Szóhoz sem jutottam… éreztem, hogy könny gyűlik a szememben.

Hátamat átkarolva pedig ízlésesen húzott maga mellé.

- Igyunk hát a legcsodálatosabb nőre ezen a helyen!- emelte magasba poharát, s éreztem, hogy elvörösödök, majd mellkasa felé fordulva elbújok nyakában… pontosan, mint egy kislány.

- Adora-ra… - hangzott el a jelszó, s így emelte mindenki poharát rám, s eddigre nekem is sikerült összeszednem magam annyira, hogy a társaság felé nézzek, s ekkor viszont valami olyat láttam meg amitől igen nagyon meglepődtem.

- Egy kis meglepetés finomságot is készítettem Neked… így ezt nem neked kellett megsütnöd saját magadnak. – mondta mosolyogva, de nekem ekkor már a mosoly szó szerint az arcomra fagyott ugyanis a meglepetés finomságot, egy hatalmas nagy tortát nem más, mint maga Harry tolt be egy kis kocsin.

„Érzed… Őt”- kezdett visszhangozni a fejemben Roy mondata hirtelen a semmiből, oly váratlanul, hangosan, s erősen, hogy minden mást elnyomott a fejemben… s csak egy pillanatra tekintettem Rá… azonnal jobban kapaszkodtam Kit-ben… éreztem, hogy a talaj kicsúszik alólam… össze kellett tartanom magam. Muszáj volt.