18. rész - Uraltam a helyzetet

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek így vasárnap! Egy friss részt. Jó olvasást hozzá, remélem tetszeni fog! Puszi Dorka

                

Meztelen mellkasán feküdtem, s hagytam, ahogy lélegzetvétele lassacskán kezd lenyugodni úgy, fújogatja ütemszerűen szőke tincseimet a fejem búbján. El voltam kényelmesedve az idilli helyzetnek köszönhetően… a belső békém túlteljesítette magát.

- Akkora a pocakom, hogy most már akár asztalnak is használhatom… - jegyeztem meg kuncogva, hisz fekvő pozíciómból tökéletesen ráláthattam a kisebb hegyre mi bennem növekedett. Megpuszilva mellkasát, ahogy végigsimítottam a testén a kis lényre tettem a kezemet… ahogy tette ő is. Nem zavart ez, sőt tetszett. Megbíztam benne.

- Akkor most mit csináljak a lakásban az összes többi asztallal? – kérdezte mókásan megijedve. Vevő volt a viccelődésre.

- Nekem jó asztalnak… azt nem mondtam, hogy neked is. – kicsit felfele kellett pillantanom, hogy szemébe nézhessek. Szempilláimat úgy rebesgettem, mint egy ma született bárány.

- Hmmmm… talán próbálhatunk tárgyalni a dologról. – mondta igazi üzletemberként én meg csak szem rebesgetve fintorogtam.

- Ő az enyém. – simogattam a hasamat.

- Tudom… - suttogta, majd hirtelenjében olyat tett, amire nem számítottam. Könnyen maga alá rántott, s mire kettőt pislantottam addigra ő már felém magasodva, támaszkodva két oldalt erős karjával nézett velem farkasszemet. Sajátos börtönébe zárt. -… de remélem te meg az enyém. – mondta, s lehajolt majd ajkamra lehelt egy csókot, s ezzel elindult egy kis felfedező útra, végig egyenesen lefele, egy vonalat rajzolva csókjaival… dekoltázsomnál, melleim között elhaladó útja első megállója pocakom pontosan közepe volt. Felkuncogtam, mert ebben az állapotomban az a helyem nagyon érzékeny volt… igazából mindenem robbant bármiféle érintéstől, de ez különösen.

- Viccesnek találod? – kérdezte, s nem haladt tovább megállt ott, s apró köröcskéket rajzolt nyelvével mire konkrétan majdnem rúgkapálni kezdtem alatta, de mivel majdhogynem ráült a lábaimra esélyem nem volt.

- Kit… - kacagtam fel, s nyomtam bele a kezemet a fejem mellett a párnámba, de legszívesebben kitörtem volna saját bőrömből. - … Kit… kérlek. – folytattam vihogásomat.

- No, mi az… netalán csikis a hölgy? – nézett fel rám ártatlan ábrázattal… csakúgy, mint ahogy én tettem azt vele alig néhány pillanata.

- Nagyon. – susogtam neki, s nem igazán tudtam már ekkor, hogy éppen a sajátos csikizéstől vonaglok le mindjárt az ágyról, vagy attól hogy testem ismételten izgatott állapotba kerül… mint mondtam érzékeny testem minden négyzetmillimétere. Nem hazudtam. – Kiiiiiitt… - visítottam, s ösztönszerűen nyúltam le fejéért, s belemarkoltam a hajába akkor, s nem tudom milyen erő gyűlt össze bennem, de határozottan, s igen erősen tudtam visszahúzni őt magam mellé, s így felé hajolva tudtam ajkaiba csavarodni. Szükségem volt erre, mert különben a nélkül másvilágba kerültem volna, hogy folytatja, amit elkezdett. 

- Itt maradsz? – szinte számba nyögte kérdését, de talán a választ a nélkül megadtam neki, hogy megszólaltam volna… lábaimat könnyedén rácsavartam, s úgy tartva őt minél közelebb magamhoz.

- Miért mennék el? – kérdeztem nevetve, s örömmel fogadtam azt, amikor kettőnkre rántotta hatalmas nagy takaróját, majd újabb izgalmas tevékenységbe kezdett önnön élvezetünkre…

Nem egészen álom volt ez, sokkal inkább éreztem egy videónak, életem felvételének, mit alvó pillanatomban valaki az istenek közül kezdett lejátszani nekem. Külső szemlélőként láttam most magamat, de ugyanúgy éreztem megint mindent… lazán elhelyezkedve kényelmes fotelemben figyeltem az eseményt, mi nem más volt, mint az összeomlásom nem is olyan régről… a nagy beszélgetésem a fiúkkal… a legközelebbi barátaimmal.

- Csak próbálj lenyugodni… okés bébi? Mi itt leszünk… - simította meg karomat Roy, s mindketten lazán, óvatosan elhelyezkedtem velem szemben.

- De… de… - hebegtem, habogtam értelmes mondatot nagyon nem tudtam mondani. Totál k.o. –t éreztem, de ez egyértelmű volt már kívülről is… no de akkor, ami belül volt.

- Igyál egy keveset nézd csak… lassan, óvatosan. – s így itatott meg Roy a pohár tartalmával, amitől először majdnem megfulladtam, de éreztem, hogy szükségem is van rá.

- Most pedig ha nem akarsz megfulladni… márpedig azt amúgy sem engedném… mesélsz nekünk. Muszáj beszélned róla, mert egyértelmű, hogy napok óta ott van rajtad ez a teher… s ezt így nem hordozhatod magaddal bébi… nem egészséges. – rázta a fejét.

- Napok óta? – kínosan nevettem fel, magam sem gondoltam komolyan.

- Kezdjük az elejénél… - tanácsolta Joan, s bátorító pillantásokkal ajándékozott meg. Próbáltam minimális erőt gyűjteni… nem ment olyan könnyen.

- Nem tudom, hogy alakult… hogy jött… de lefeküdtem Harry-vel… - s kínos nevetésem nem hagyott alább. -… s a legrosszabb az, hogy jó volt. – újra kimondtam azt, mit nem is olyan régen Ash kihúzott belőlem… ez tény volt, s tagadni nem tudtam volna.

- A legrosszabb? – kérdezett vissza Joan, mire Roy majdnem nyakon vágta ezért.

- Szörnyen érzem magam… gusztustalanul… hányingerem van magamtól… - jöttem bele a dologba. -… hogy tehettem ezt Luana-val? Hogy? Olyan kis kedves teremtés… olyan melegszívű. – s a zokogásom újra elindult, mire Roy egy doboz zsebkendőt nyújtott oda nekem, s közben ujjaimra szorított jelezve, ő itt van.

- Tudnod kell, hogy mi a barátaid vagyunk… nem ítélünk el. – s egy igazán okos gondolat hangzott el Joan-tól.

- Jó… mert én mindenki helyett elitélem magam. Embertelen, amit tettem… - fokoztam az amúgy is fantasztikus kedvemet.

- Hékás… azért nem embert öltél. – kelt védelmemre Roy komoly ábrázattal.

- Csak egy barátságot… amit fontosnak hittem. – halkultam el, s ha kinyitottam a szememet, ha becsuktam mindig csak egy embert láttam… Őt. Harry-t.

- Egy ilyen dologhoz kettő ember kell… nem okolhatod magad miatta egyedül. S talán az Ő bűne nagyobb… neki van barátnője. – próbálták elemezgetni a helyzetet, hogy minél szebbnek tűnjek benne… semmi sikerrel számomra.

- Istenem csak ezt ne… -ráztam a fejemet. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy hogyan is tehettem ezt. – Egyszerűen nem tudok a lány szemébe nézni többet… s talán a sajátoméba sem… - ráztam a fejemet.

- Lesz egy kérdésem, amire próbálj őszintén válaszolni… habár kétlem, hogy lenne veszíteni valód. – mondta Roy, mire felnevettem.

- Kösz. – töröltem bele a szemembe, s kiderült, hogy kezem félig sütis is volt még így legalább már az egész arcom olyan lett pluszba. Fantasztikus.

- Tudod, hogy nem úgy gondoltam… - jegyezte meg.

- Tudom… - suttogtam halkan.

- Adora… érzel valamit Harry iránt? – Joan vette át a szót miközben Roy pedig akaratomon kívül kezdett a zsebkendők segítségével letakarítani engem a ragadós máztól mi ezúttal már az arcomat is fedte.

- Ő a barátom… volt. – mondtam ki halkan.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – ellenkezett Joan. – érzel-e iránta valamit? – tette fel újra a kérdést.

- Nem tudom… - hunytam le a szememet, s próbáltam emberként viselkedni, ami valljuk meg egész nehezen ment eddig a pillanatig, s azt sem állítom, hogy innentől kezdve könnyebb lesz…

- És mi van Kit-tel? – kérdezte ezt már Roy… mélyen a szemembe nézett, s ha szavaimból nem is kapta meg volna a választ, szemeimben próbált olvasni.

- Mellette biztonságban érzem magam… - s csak azt válaszoltam, mire őszintén gondoltam. S voltak azok a gondolatok, amiket nem mondtam ki, de úgy érzem csak rájuk gondolva is tudta azokat Roy… a biztonság mellett megannyi minden Kit mellett állt… az ismeretlen, feltétel nélküli szeretet, a kedvessége… a mindene.

- Tudod, hogy az milyen fontos… ugye? – kérdezett, s kihúzva éjjeliszekrényem fiókját kutatott benne, s meg is találta, amit akart… a babamama nyugtató, mit még legutóbbi rosszullétem alatt kaptam.

- Azt hiszem… - motyogtam.

- Igazán boldognak, s frissnek tűnsz a kis szakállas úriember mellett… gondold át, hogy megéri-e az egész „barátságod” Vele… - utalt Harry-re, de látta, hogy jobb, ha nem mondja ki a nevét. -… továbbá húzni, nyúzni mikor ott van neked Kit. Nem egyszerű kérés tudom… s nagyon le van sarkítva az egész, de látjuk azt, amit látunk… szenvedsz… ha nem is mutatod mindenki számára, mi látjuk… mert ismerünk. Még okosabban kell gondolkodnod, mint eddig… hisz már nem csak a saját sorsod van a kezedben… hanem egy újabb kis csöppségé… - simította meg a hasamat, s akarva akaratlanul, de elmosolyodtam… a kis picike volt az egyetlen egy biztos pont az életemben, s őt mindenki elé helyezve tartottam a listám legeslegelején.

- Gondolkodnom kell… - ismételtem halkan a mondatát, majd engedelmeskedve neki bevettem a nyugtatót, mit óvatosan a számhoz vezetett, s ahogy lenyeltem egy kis vízzel rögtön utána segítettek is vízszintesbe helyezni engem. -… gondolkodnom. – ismételgettem továbbra is.

- Próbálj egy picikét aludni bébi… hidd el mindent tisztábban fogsz majd egy kis alvás után látni. – szálltak le az ágyról, s míg Roy felém hajolva puszit adott homlokomra, addig Joan betakarta az immáron remegő testemet… elvesztettem az irányítást magam felett… minden értelemben.

- Tisztábban? – kérdeztem. – megígéred?

- Megígérem…

Első alkalom volt ez, hogy ez a megtörtént esemény így újrajátszódott bennem, de valahogy nem éreztem magam miatta zaklatottnak… emlékeztetett a tegnapra, emlékeztetett a döntésemre. Már nem csak magamért voltam felelős, tudatta ezt velem növekvő pocakom is. Döntöttem, s nem bántam meg… közel sem.

- Jó reggelt… - hallottam Kit hangját, s egészen távolinak tűnt… oldalra nyúlva érezhettem, hogy tényleg nem mellőlem jött a hangja. Végül a szememet is kinyitva láthattam meg, ahogy a fürdője ajtajában áll mindössze egy szál törülközőben. Onnan figyelt engem földöntúli mosolyával. Ragyogott a szeme, s valójában az egész teste.

- Szia. – válaszoltam halkan, s még fentebb húztam magamra a takarót, ha egyáltalán lehetséges volt az. Mintha csak egy szégyenlős kislány lennék, de ezt így éreztem helyesnek.

- Hogy aludtál? – kérdezte kedvesen, s lassan megindult felém, majd így ült le az ágy szélére.

- Jól… nagyon jól. – az álom már nem befolyásolta a nappali kedvemet… egyszerűen csak emlékeztetett újra és újra, hogy mit miért teszek.

Óvatosan fentebb tornáztam magam egészen addig, míg még teljesen bebugyolálva a háttámlának dőlve nem láthattam őt.

- Ennek nagyon örülök. – bólintott, s kicsit fordulva négykézláb pózt felvéve jött a közelembe… minden mozdulata jól meggondolt volt, észrevettem.

- Én is. – haraptam bele az ajkamba, s sikerült egy igen erőset harapnom épp abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy csípőjéről lehullott a törülköző. Ő is érezte, s érte is kapott, de én megelőztem, s elhúztam azt a törülközőt és eldobtam jó messzire.

- Jó reggelt… - mondtam ismételten lehetőleg a legbájosabban, mi tőlem tellett így kora reggel. Fejem is körbe volt csavarva a takaróval úgy néztem ki, mint egy nő a Közel Keletről csak ebben az esetben én nem burkát, hanem egy szimpla takarót viselek magamon.

- Jó reggelt. – mondta, s meglépve az első lépést ő csókolt ajkaim közé, s megsimítva az arcomat lebontotta rólam az alkalmi kendőmet, mi takarója volt. – mit szeretnél reggelire? – kérdezte kedvesen.

- ÖÖöhhmmmm… - gondolkoztam el azon, hogy éppen nem fedi tökéletes testét semmi sem, csak ennyi telt tőlem válaszként. – kolbászt. – ejtettem ki a számon, s ahogy kimondtam kidülledt a szemem, de az övé is. Egymás arcába nevettünk önfeledten… éreztem, hogy libabőrös lettem mindenhol miközben vörössé feslett az egész testem… de tényleg az egész.

- Hhhmmm...gondoskodok róla. – nevetett fel, s puszit nyomva a homlokomra kilibbent az ágyból… tudta, hogy mire gondoltam, de csak azért is játszott velem egy kicsikét.

Pucéran sétált gardróbjához keresve ki valami újabb tökéletes, stílusos összeállítást, s én így végig hátulról láthattam őt teljes pompájában… visszaolvadtam a takaró, s párnák társaságába, s próbáltam teljes testemet eltakarni velük, mert konkrétan a pokolba süllyedtem lefele… egyre mélyebbre és mélyebbre.

- Azért remélem sikerül valamivel kikelteni ma az ágyból… - jegyezte meg sunyin, mire csak gunyorosan fintorogtam a takaró alatt, de ezt ő nem láthatta. -… például egy kiadós reggelivel. – cukkolt azért még egy keveset.

- Kackac… - adtam hangot véleményemnek. – Házon kívül szeretnék reggelizni. – dobtam le végül hirtelen felindulásból magamról a takarót, s amilyen hirtelen tettem ezt, azzal párhuzamosan fel is ültem. Nem tudom mi ütött belém.

- Ahogy óhajtod… - fordult felém, s elmosolyodva arckifejezésemen gombolta egyre feljebb, s feljebb ingjének a gombjait. Lassan felálltam, majd ruhaként magam köré tekertem a takarót, s így közelítettem meg őt.

- Segítek… - ajánlottam fel, s elseperve kezeit gombjairól én folytattam a tevékenységét.

- Köszönöm… - mondta. – hol szeretnél reggelizni? – zsivány volt, nagyon zsivány.

- Míg felöltözök, kitalálom. – hunyorogtam rá kedvesen.

- Két gardróbra elég ruhát szállítottál fel ide tegnap, azt hiszem lesz mi közül válogatnod. – jegyezte meg szemrebbenés nélkül.

- Áúúúúúcs… ez szíven ütött. – nem hazudott ez tény, de csak éppen további cukkolásként hozta fel ezt a témát.

- Segíthetek… - ajánlotta fel hasonlóképpen, mint én tettem vele.

- Nem úgy megy az. – makacsoltam meg magam, s megpaskolva mellkasát leengedve magamról a takarót libegtem el a fürdőszoba felé… vagyis ez volt tervben, de amint megtettem az első pár lépést ő utánam nyúlt és magához rántott háttal mellkasának.

- Tárgyalhatunk a dolgokról…

- Nah jah… - nevettem fel, s megemberelve magamat megfordultam, nyomtam ajkára egy csókot, s mint egy kecses őzike bevonultam a fürdőbe magamra zárva azt…

Napjaink igen gyorsan telegettek a maguk nemében, mindkettőnknek meg volt a saját munkája, ami igazából ezekben a napokban igen sok helyen összefűződött… az A világ ízei konferencia szervezése,lebonyolítása folyamatos munkát, s odafigyelést igényelt, s némileg becsatlakozva csapatukba én is erősen segítettem nekik. Végülis zsűriként így is lesz benne szerepem, de háttérmunkásként is megtettem minden tőlem telhetőt.

- A helyszínt már készítik fel… minden rendben van vele. – telefonon kommunikáltam a nagyfőnökkel, aki nem más, mint Kit volt. Felajánlottam, hogy majd én ellenőrizem a helyszínt, mert nekem pontosan útba esett. Konkrétan két nap volt még a hétvégéig, de a központban, ahol lesz ez az egész már most nagy a sürgés, forgás… nem csoda. Egy ekkora volumenű eseménynek nem csak az utószele, de az előszele is igen nagy.

- Szuper… megtaláltál mind… - kezdett volna bele, de én helyette is befejeztem a mondatot.

- Igen… aláírattam az engedélyeket, s elintéztem minden problémát mi felmerült. Tökéletesen alakul minden… tényleg. – próbáltam meggyőzni, hogy így van, s úgy tűnt el is hitte nekem.

- Egy kincs vagy. – jegyezte meg. – Meghálálhatatlan a segítséged. – mondta.

- Majd kitalálom, hogy hogyan elégítheted ki az… állásunkat. – el sem hittem, hogy ilyen szavakat használtam egy emberekkel teli teremben.

- Várom az opciókat. – mondta. – Na de most mennem kell… holnap akkor vacsora még mindig áll ugye? HA gondolod, rendelhetjük is a kaját, nem kell vele neked fáradnod… - jegyezte meg kedvesen.

- Nem fáradtság… szívesen teszem. Na de siess… nem akarom a drága idődet rabolni. Szia. – köszöntem el tőle.

- Te sosem rabolod… viszlát. – s megszakította a vonalat.

A vacsoráról annyit, hogy a három napos konferencia előtti estén Kit vendégül látja az összes zsűrit, s fontosabb emberkét a lakásán, s erre ajánlottam fel én neki, hogy szívesen főzőcskézek… persze ez egy laza 20 személyes vacsora lesz, ami azt igényli, hogy reggeltől kezdve a konyhában legyek majd, de nem sajnálom erre az időmet, sőt szívesen teszem.

- Végre megtaláltalak… - kapott el hátulról Roy, amitől konkrétan majdnem kiugrottam a bőrömből… mert annyira megijedtem.

- Jézus Isten. – kaptam a mellkasomhoz. – Te elmebeteg vagy. – ráztam a fejemet majd nyakába borultam.

- Te meg kedves. – puszilt meg. – Ma este ugyi akkor a miénk vagy? – kérdezte, s átkarolta a derekamat.

- Te egyáltalán hogy kerültél ide be? Ki engedett be? – a hely még le volt zárva, s csak az illetékesek járhattak kelhettek.

- Vannak kapcsolataim… - jegyezte meg a szupermenő úriember. – na, szóval… ma este? – kérdezett vissza.

- Persze… mondtam már. – vigyorogtam rá.

- Jól van… csak mostanság alig látunk otthon… nem tudhatjuk, hogy mikor gondolod meg magad. – kezdett cukkolni, de csak kedvesen.

- Nem zavarnak a szavaid… ugye tudod? – kérdeztem tőle mosolyogva, s grimaszolni kezdett amikoris megszólalt a telefonja… felemelte, majd el is tette. Elég gyorsan, s határozottan. – Ki volt az? – kérdeztem tőle.

- Senki. – rázta meg a fejét.

- Naaa… – ez volt a mondd-el-kérlek felszólalásom. -… vedd fel nyugodtan. Én nem zavarok. – emeltem fel a kezemet magam elé védelmezésképpen, s hátrálni is kezdtem.

- Lényegtelen. – továbbra is ragaszkodott ehhez a gondolatához.

- Hát okés… - egyeztem bele, de volt valami az arcán, ami valami pluszról árulkodott. A telefonja nem szűnt meg csengeni, s mi így indultunk meg kifele. – A telefonod… még mindig. – mutattam a zsebére, majd egy óvatlan pillanatában úgy mozdultam, hogy könnyedén kikaptam telefonját onnan, s helyette is megnyitottam a vonalat.

- Roy Dawson telefonja… az úriember jelen pillanatban a legszeretettebb csajával van, kérem, ha üzenetet szeretne neki hagyni, azt tegye meg most. – vigyorogva beszéltem a telefonba miközben már kiértünk a csodás napsütéses szabadlevegőre, s ahogy Roy-ra néztem láttam, hogy az arcára fogyott a mosoly.

- Adora? – kérdezett vissza a vonal túlsó oldalán a személy.

- Harry? – automatikusan kérdeztem vissza, s a telefon odaragadt a fülemhez. Roy ettől akart valószínűleg megóvni, s ezért is volt olyan körültekintő, amikor odalépett hozzám, s óvatosan szedte ki kezemből a telefont miközben átkarolt hosszú karjaival.

Egyszerűen csak meglepett a dolog… mármint, hogy ők beszélnek… meg kellett ráznom a fejemet, hogy tisztán gondolkozhassak. Nem ideges lettem… csak ez így hirtelen meglepett. Nem is hallottam, s értettem, így amit ők ketten beszéltek… s az, hogy rövid volt a beszélgetés az nem befolyásolta a dolgokat. Totál bekábultam néhány pillanatra.

- Jól vagy? – kérdezte Roy, ekkor már egészen csak rám figyelve.

- Persze… - bólintottam, s egy nagy levegőt véve, ahogy azt kifújtam tényleg jól is lettem. Rosszul nem is voltam, mint mondtam csak meglepődött. Tudom kezelni a helyzetet, igazán jól, hisz az elmúlt napokban, míg a neve/képe elém került a szervezés folyamata alatt muszáj volt megtanulnom mindezt. – miért keresett ő téged? – teljesen természetes volt a kérdésem, teljesen nyugodt voltam.

- Semmiség. – rázta a fejét. – Nézd csak… mit szólnál, ha meghívnálak uzsonnázni? – mutatott a túloldalon lévő kis cukrászdára.

- Nem kell kerülni a témát… - mondtam neki.

- De… kell. Nem akarom, hogy miattam… - kezdett bele, de leállítottam.

- Figyelj Roy… nem kerülhetem egész életemben ezt a dolgot, ha szeretném sem… jól vagyok, s boldog… ezt pedig senki sem tudja megváltoztatni, Ő pont nem. – amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Éreztem a békét a magamban. – Szóval… miért keresett Ő? – kérdeztem rá ismételten őszinte mosollyal.

- Munka miatt… - nem éppen volt bő szavú Roy. Nem hiszem, hogy hitt nekem.

- Hmmm?

- Bővíteni szeretné a pékséget, s úgy tűnik, van lehetősége megvásárolni a mellette lévő üzletet így a sajátjával egybe tudná nyitni azt… s mivel tudta, hogy belsőépítész vagyok, megkeresett néhány napja mondva, hogy ha lenne, időm nézzem már meg a helyet, hogy hogyan, s mint lehetne elintézni a dolgokat, de… - s itt megállt mondanivalójában.

- És ebben mi a de? Ugye eszedbe nem jutott elutasítani ezt a szuper lehetőséget? A helye az egyik legjobb pékség, kávézó a városban. – ami tény az tény, én magam sem tagadhatom. Harry értett a dolgához, nem véletlenül versenyzik majd a hétvégén is… s ez amúgy Roy-nak is egy igen jó munka lenne, abban az esetben, ha Harry nyerne a hétvégén, akkor még nagyobb.

- Adora… okkal nem mondtam még neki semmit… muszáj gondolkoznom rajta… többek között miattad is. – vallotta be.

- Még mindig áll az uzsonna ajánlatod? – kérdeztem tőle hirtelenjében… ő azt hihette, hogy gyorsan témát váltottam, de közel sem volt így.

- Mi? Persze. – bólintott kedvesen.

- Jó, mert akkor tudom, hogy hova megyünk. – bólogattam, s el is indultam a megfelelő irányba, megragadva az ő kezét közben.

- Hova? – kérdezett rá félve.

- Úgy hallottam, hogy a Bite-ban isteni kismama barát finomságok vannak… - mosolyogtam rá vissza, s el nem engedtem a kezét… még képes lett volna megszökni, amit talán nekem kellett volna bejátszanom, de nem gondolkoztam ilyenen. Bármi is történt Harry, s közöttem a fölé kell emelkednem, észhez kell térítenem a barátomat, hogy egy ilyen ajánlatot semmiképpen sem mulaszthat el… hatalmas nagy butaság lenne a részéről, s talán az én részemről még nagyobb, plusz azért ennyire önző sem lehetek, s nem is vagyok.

Hetek óta nem jártam itt, nem hazudok… lassan talán egy hónapja utoljára, amikor az a bizonyos eset történt. Azóta sok víz lefolyt a folyón, az életemben is történtek dolgok… okosabb lettem ez tény, s felül kell kerekednem bármiféle kicsinyességemen és utat kell engednem másoknak is, hagynom kell őket érvényesülni. Ez volt most Roy esete is.

- Biztos vagy benne? – még éppen nem értük el a helyet, de már láttuk azt. Egészen kételkedett bennem, de nem zavart… miatta teszem azt, amit, s emiatt nem számít semmi más.- Biztos… persze. – bólogattam, s ahogy odaértünk a teraszról az első, aki megpillantott az Lidia volt.

- Adora? – kérdezett rá, s alig hitt a szemének… én magam is alig hittem el, hogy itt vagyok, de mégis így volt. Kiszolgálva az embereket lépett le a két kis lépcsőn, s üdvözölt minket. – Olyan régen láttalak már erre… - jegyezte meg… nem tévedett benne ez igaz.

- Hát… ezt nem tagadhatom. Kicsit el vagyok havazva… közvetetten szervezője lettem a hétvégi konferenciának is, amire jöttök… - újságoltam a hírt, s tudtam, hogy ezzel szuperül terelhetem a témát.

- Komolyan? Ez jó… akkor majd biztos találkozunk, mert megyek én is ki Harry-vel. – mondta.

- Szuper. – tudom, hogy hivatalosan a zsűrik nem ismerhetik a versenyzőket, de míg nem merül fel a téma addig nem is zavartatom magam ezzel… amúgy sem bukhatok rajta sok dolgot, hisz cikket írva a helyről már alap volt, hogy ismerem a környezetet.

- Szeretnétek egy asztalt? – kérdezte.

- Azt bizony megköszönnénk… - ismertem el, s el kellett ismernem a folyamatos állás nem volt a kedvenc dolgom. Egyre jobban fáradtam elfele. – de megkérdezhetem, hogy a főnököd bent van-e? Mert a kedves barátomnak megbeszélnivalója lenne vele… - vezettem fel a dolgot.

- Lidia… ki keres? – azt hiszem meghallhatta az illető a nevét bentről így az ajtó felé megindulva jött Lidia-hoz, s ekkor látott meg minket. Nem azt mondom, hogy meglepődött… jah de. De azt hiszem, hogy igen könnyedén kezelte a helyzetet, hisz Ő maga is felnőtt volt.

- Adora-ék… - mutatott a lány felénk, s én meg csak, mint valami idióta integettem neki.

- Mi. – mondtam ki neki kedvesen. Egészen büszke voltam magamra, hogy uraltam a helyzetet.

- Bent van szabad asztal… az jó lesz?- kérdezte közben Lidia, s én bólintottam majd el is indultunk befele.

- Figyelmetlen vagyok… nem is kínáltalak hellyel, sajnálom. – fejezte ki sajnálatát, s rámutatva az asztalra engedte, hogy előttük foglaljak helyet… az állás nekem ment legkevésbé.

- Semmiség… - ráztam meg a fejemet, s megvártam, míg Roy is leül, s Ő is.

- Mi járatban? – kérdezte kíváncsian, miközben le nem vette rólam a szemét, de én tűrtem… igazán jól.

- Roy szeretné elfogadni az ajánlatodat… jött megnézni a helyet. – azt hiszem egészen bőbeszédű lettem hirtelen, akár jófajta szóvivőnek is elmehetnék.

- Tényleg? – kérdezett vissza Harry, s felcsillant a szeme.

- Adora úgy gondolja, hogy nagyon jó lehetőség lenne ez számomra… is. Főleg, ha a hétvégén nyersz, akkor meg mindenképpen. – magyarázta Roy.

- Ezt akkor… neked köszönhetem? – kérdezett vissza igen meglepődötten, nekem célozva a kérdést teljes mértékben.

- Igen… neki. Az igazság az, hogy megfordult a fejemben, hogy nem kérek ebből az egészből… de Adora meggyőzött, hogy ezt nem hagyhatom ki. – őszintén válaszolt Roy, s tette mindezt helyettem… sokkal jobb volt ez így.

- Komolyan? – még mindig hozzám beszélt Ő.

- Komolyan. – pillantottam végül én is fel a táskámból, s ekkor találkozott úgy igazán először a tekintetünk. Egyben maradtam.

- Ráadásul ígértem Adora-nak egy uzsonnát, és ő megtalálta a város legjobb helyét… ahogy ő mondta. – továbbá is folytatta a beszédét Roy annak érdekében, hogy a kínos pillanatok meg se jelenjenek… csakhogy még véletlenül se nézzük egymást túl sokáig, anélkül, hogy természetellenes lenne az egész.

- Még mindig a legjobbnak tartod? – kérdezte kedvesen. Nem vagyok benne biztos, hogy érzékelte azt, hogy Roy is itt van… ha mégis így volt, akkor nagyon ügyesen sikerült neki tagadnia.

- Ezen nem változtathat semmi… és senki. – ami tény az tény, s elég erősen a gyomromra tudok hagyatkozni ilyen esetekben… végülis ez a munkám, ez az életem.

- Ezt… örömmel hallom. – mosolyodott el. – Akkor engedjétek meg, hogy meghívjalak titeket valami frissen sült dologra és egy frissítőre, miközben megbeszéljük a részleteket… - s Lidia felé fordult ekkor, aki szinte pillantásból értette, hogy mit akart Harry… micsoda csapatmunka.

- Én benne vagyok. – csapott a térdére Roy, s ekkor Harry mégis felállt, mert Lidia jelzett neki, hogy oda kell mennie.

- Egy pillanat… azonnal itt leszek. – mondta.

- Okés. – fogadta el ezt Roy, majd ahogy kitért a hallótávolságból Roy azon nyomban felém pillantott. – ez meg mi volt? – kérdezte rögtön.

- Mi mi volt? – kérdeztem értetlenül. – azt hiszem egész jól kezelem a dolgot, ahogy teszi ezt Ő is… - magyaráztam, s elővettem a szőlőzsíromat, s bekentem vele a számat.

- Szóval azt hiszed? – kérdezett vissza, s dőlt hátra egészen furán.

- Neked meg mi bajod van? Nem értelek… - ráztam a fejemet, s komolyan vizsgálva az arcát próbáltam megérteni.

- Közel sem viselitek jól egymás társaságát… legalábbis itt nem. Ha belül el is hitetitek el magatokkal ezt… s az arcotokkal még sikerül is ezt tükrözni a testbeszédetek másról árulkodik… - mondta.

- Ezt most muszáj volt? – kérdeztem tőle kínos mosollyal s éreztem, hogy automatikusan álltam fel, pedig épphogy csak leültem.

- Most meg mit csinálsz? – érdeklődött.

- Elment az étvágyam…