13. rész - Ez mindennél finomabb volt…

Sziasztok! Hoztam is nektek ezt a következő részt, amit még tegnap írtam meg nektek, rögtön a tegnapi rész befejezése után. Egyszerűen belekezdtem, s hiába nem siettem vele, nem tudtam abbahagyni addig, míg be nem fejeztem… majd meglátjátok miért. Jó olvasást mindenkinek hozzá! Puszil Dorka

U.i.: No hogy ment a magyar érettségi kedveskéim? Mit választottatok? Meséljetek nekem! J

Nem egészen volt erőm leülni valahova, felszállni egy tömegközlekedési eszközre, hogy ott sok-sok emberrel együtt összezárva utazzak oda, ahova éppen tartottam… emberbarát vagyok, szeretem a társaságot, de most valahogy nem akartam ilyesmit tenni. Sétálva indultam meg neki utamnak Hozzá.

Egy néhány óra forgolódós alvás után, amit igazából még legszerencsétlenebb pillanatomban sem hívnék nagyon alvásnak, felkeltem, s összeszedve magamat elkezdtem a napomat… pontosan úgy, ahogy azt terveztem. Elindultam a piacra beszerezni a legfrissebb, s legfinomabb gyümölcsöket, zöldségeket mik ember eszébe juthattak, majd még belépve egy kisboltba is beszereztem néhány további dolgot is. Konkrétan még a fülemen is szatyor lógott volna, ha eszembe nem jutott volna még indulásom előtt egy szuper kis ötlet… volt egy kis magunk után húzható kerekes kis dolgunk, s arra szépen ráerősítve egy kis fa ládikónkat húzhattam azt magam után, mintha egy igazi banyatank azzal a kivétellel, hogy ez rózsaszín volt és virágok voltak a deszkákra festve. Csakis stílusosan.

Nem nagyon szoktam ilyet tenni, de most zenével a fülemben róttam az utcákat, s próbáltam minél jobban feltöltődni a napsugár csodálatos erejével, felkészülni arra, ami majd most fog következni… végülis mi következhetne úgy igazán? Lehet, hogy semmi, hisz beképzeltem az egészet, ami nem lehetetlen. A várandósság egészen ügyesen játszadozik a kedvemmel, s érzelmeimmel is, így ezt egyáltalán nem gondoltam lehetetlennek… végülis majd kiderül, nem? Az persze nem jelent semmit, hogy szerda óta egyikőnk sem kereste a másikat… a legjobb barátok nem azok, akikkel akár minden nap beszélsz, hanem azok, akiket ha régen is láttál már ugyanott tudod folytatni, ahol egykor abbahagytad. Viszont itt mit is folytatunk? Volt valami fura előérzetem, amit ki akartam űzni a fejemből, s mire odaértem az üzlet elé egészen sikerült is. Taylor Swift dallamai mindent sikeresen ütöttek ki a fejemből, s hálás voltam ezért a kisasszonynak… mondhatni már mosolyogva, gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincset, hogy belépjek oda… lesz, ami lesz alapon. Csakhogy az ajtó zárva volt. Ott álltam az üzlet előtt, s nyoma nem volt, hogy itt bárki is lenne… a szívroham kerülgetett, de legalább egy szívgyengülés… s ekkor húzták ki óvatosan a fülemből a fülest… az üveg tükröződéséből láttam azt, hogy Ő volt az. Arca kifejezéstelen volt, de mégsem barátságtalan… olyan semleges.

- Remélem nem ijesztettelek meg… - mondta csendesen, majd a kulcsot megrázva odébb álltam, hogy végülis meginduljunk esetlegesen befele. -… remélem nem kellett sokat várnod, éppen csak elugrottam néhány hiányzó dologért… nem tudtam mikor jössz, jössz-e? – s kitárva az ajtót, majd kikapcsolva a riasztót engedett maga elé.

- Nem… nem ijesztettél meg. – ráztam meg a fejemet, de nem tettem még egy lépést sem az üzlet belsejébe. – Lehet, hogy ezt mégsem kellene… - csúszott ki a számon, s ahelyett, hogy előre indultam volna meg fele sokkal inkább hátrálni kezdtem.

- Hééékáás Adora… - kapott kezem után mielőtt amúgy nemcsak hogy szó szerint kihátráltam volna a helyzetből, de talán bele is seggeltem volna a kis kocsikámba, amit szorgosan húztam egész délelőtt magam mögött. -… maradj nyugodtan, kérlek. – fogta kezemet óvatosan, s hála neki ma sem törtem össze magamat… még.

- De… - kezdtem volna bele, de persze rögtön megállt a nagy beszédtudományom, amikor kellett volna hasznosítanom is létezését.

- Tényleg… maradj. Örülök, hogy segíthetek. – magyarázta, egészen hihetőek voltak a szavai, de lábaim még mindig nem gondolták úgy, hogy megmozdulnak. – Én itt leszek kint, mert van néhány dolog, amit meg kell javítanom és egy alapos takarítás is ráfér a dolgokra, szóval nem foglak zavarni… a konyha csakis a tiéd lesz. – folytatta.

- Ez nem szükséges… én… - hebegtem, habogtam értelmeset nem beszéltem.

- Adora… minden rendben van… nyugi. – úgy mondta ezt, mintha nem ő lett volna, aki a héten konkrétan kétszer „rohant el előlem”.

- Minden rendben? – kérdeztem vissza, s ő bólintott. S végülis belegondolva egy kicsit el is fogadtam azt, mit mondott: minden rendben van. Innentől kezdve pedig úgy is viselkedhetek, mintha minden rendben lenne… hisz úgy is van, megmondta. Mindenkinek jobb így… máris jobban érzem magam. Tényleg.

- Mellesleg nagyon ötletes a kis szekered… - jegyezte meg viccesen, én pedig behúztam az üzletbe a kis kocsikámat.

- Nem adom neked, ha ezt szeretnéd elérni. – ráztam azonnal hevesen a fejemet. – Jó szolgálatot tett… hasznát fogom még venni. – jegyeztem meg céltudatosan, majd rögtön ezután hangos nevetésbe törtünk ki mindketten.

- Rögtön gondoltam… - próbált némi komolyságot keríteni az arcára, de nem nagyon sikerült neki. Olyan kisfiús volt, mint korábban… olyan nyugodt, békés.

- Amúgy… a többiek? – úgy húztam magam után a kis futómat, mintha valami királyi csomag lett volna… volt persze rajta valami igazán erős rájátszás is, de nagyon tetszett.

- Luana a szüleit látogatja meg vidéken, én is mentem volna, de az üzlettel muszáj volt itt maradni… az elromlott csapok, s eltört dolgok nem javítják meg magukat. – válaszolt türelmesen.

- Igazából az alkalmazottjaidról akartam kérdezni… - csúszott ki a számon, s ebben volt az igazság. Kicsit nagyot nézett, de inkább csak megrázta a fejét, mintha éppen egy gondolatot űzött volna ki belőle… mindössze egy pillanat volt, annak is egy picinyke töredéke. -… hogyhogy egyedül csinálod ezt? – kérdeztem meg tőle, mielőtt még eltűntem volna a konyhában… lesz mit csinálnom ott is, de legalább ezt a terepet ismerem már egy kicsikét.

- Néha jó egyedül lenni… néha mindenkinek szüksége van rá. – vallotta be, s szavai oly őszinték voltak… hittem neki, megnyugtatott.

Őszintén mondom, hogy tökéletesebb helyet nem is találhattam volna konyhám helyettesítésére, habár az, hogy ide sikeredett betelepednem a világ legvéletlenebb dolga volt… s jól tudtam ezt én is. Az időérzékemet elveszítve sürögtem forogtam, már amennyire egyre növekvő pocaklakóm engedte ezeket a mutatványokat. Ínycsiklandozó menüt állítottam össze már fejben egy ideje, s most már csakis a megvalósításán volt a hangsúly, s annak dokumentálásán… pepecs munka, de élveztem, úgy tényleg. Szívemhez legközelebb például a desszert állt, mely gránátalma dzsúsz volt citrushéj keksszel… isteni illatok terjengtek a konyhában legszívesebben már a készítés közben felfaltam volna mindent, néhány süti darabot sikerült is magamnak még idő előtt megkaparintanom magamnak. Ki kellett játszanom magamat, de hát megesik néha az ilyen.

- Zavarhatok egy kicsikét? – óvatosan lopództam mögé, nem akartam megijeszteni. A húsom sült, a süti hűlt már majdnem mindenem készen volt. Ő kint volt, s ez alatt az idő alatt egyszer be nem jött hozzám, s ahogy kijöttem meg is láttam miért… ténylegesen felújítást tartott, éppen a földön ült, háttal nekem s egy régebbi eltörött fotelnek a lábát helyezte vissza. Valami régiből, valami újat varázsolt. Egy egész sarkot alakított most ki, javítgatós játszóterének. Jó néhány ismeretlen bútor is bekerült ide, miket még sosem láttam. Képek, fali díszek mindenféle csoda.

- Úgy gondoltam, hogy rád férne egy kis pihenés… - álltam meg mögötte, majd vártam, hogy felálljon helyéről. Kicsikét poros volt, kicsikét nyúzott… sokkal idősebbnek tűnt így most… komolyabbnak. Haját egy kendővel fogta fel homlokán, s fehér atlétája már régen nem fehér volt… mi ez a kényszer amúgy a férfiaknál, hogy bármiféle javításhoz képesek a legösszepiszkolhatóbb színt megtalálni?

- Isteni illata van. – jegyezte meg elismeréssel. – de ezt most nem tudom elfogadni… nézz rám. Bármihez hozzáérek és csupa kosz lesz. – jegyezte meg.

- Akkor mosakodj meg? – kérdeztem, s tanácsoltam is egyben, majd felkapva egy süti darabot közelebb léptem hozzá, majd lábujjhegyre állva szájába nyomtam egy falat sütit. – Vagy legalábbis tudd, hogy miből maradsz ki. – kacsintottam rá, majd meg is fordultam, s elindultam a konyhába. – Úgy gondoltam, hogy a munkásemberek is megpihenhetnek egy kicsikét… talán egy késői ebéd, korai vacsora idejére. – tettem még hozzá ezt háttal neki, majd végleg eltűntem a konyhája ajtaja mögött, ami most igazából csakis az enyém volt.

- Hééééékááás… – hallottam hangját, s elmosolyodtam magamban… tudtam, hogy meggyőzöm. Jó ötletnek tűnt vele elfogyasztani mindezt, hisz legalább lesz időnk beszélni… mint barát a baráttal, egy ilyen őrült hét után ez volt a minimum, amire vágytam. Nem akartam elveszíteni őt, túl közel ért már a szívemhez.

- Tudtam, tudtam, tudtam. – örömtáncot jártam, amint hallottam belépni a konyhába, s meg is fordultam, de azonnal vissza is fordultam ugyanis ekkor Ő már félmeztelen volt… igaz említette, hogy mosdania kell, de erre így most hirtelen nem számítottam. – Bocsi. – indultam meg a konyha másik irányába, s próbáltam egészen úgy fordulni, hogy még véletlenül se sikerüljön olyan szögbe érnem, hogy meglássam őt. Valamiért úgy éreztem, hogy nem szabad Őt úgy látnom, nem bírta a szemem. A kisbabám hatalmasat rúgott ekkor az egyik szervembe. Próbáltam hangtalanul tűrni összerezzenésemet.

- Lemosdok, és itt leszek… azonnal. – mondta, s el is tűnt irodájában, én pedig könnyedén leplezni tudtam random fájdalmamat.

- Nyugi bébi… csak nyugalom. – simogattam a hasamat, hátha a csöppség lenyugszik. – Mindjárt eszünk finomat… nagyon finomat. – simogattam, majd utánanéztem a dolgoknak, hogy hol is tartanak… úgy tűnt minden kész lett… eljött a tálalás ideje.

Egészen lefoglalt a tányérok feldíszítése, aprólékos munka volt, de a színek kombinációjának látványa mindent feledtetett… no meg majd az ételek íze. Összefolyt a létező összes nyál a számban. Abban a pillanatban, ahogy a vaku villant majdnem elejtettem a kezemből azt, mit tartottam. Észre sem vettem, hogy Harry visszaérkezett, ezúttal már hiányos ruházat nélkül, s megszerezve a fényképezőgépemet alaposan kijátszva engem dokumentálta azt, hogy éppen mit csinálok.

- Ez nem ér. – mosolyodtam el, s így ráztam a fejemet.

- Csak nyugodtan… csinál azt, amit csinálsz. Mintha itt sem lennék. – rántotta meg a vállát, majd pozíciót cserélve egy újabb képet csinált rólam, s alkotásaimról. Elvörösödtem úgy testem egészében. Éreztem magamon a pillantásait. Kirázott a hideg.

- Tudod, hogy ez nem vicces? – kérdeztem tőle miközben egyszer innen, egyszer onnan fotózott a legváratlanabb pillanatokban.

- Én élvezem… - jegyezte meg pimaszul.

- Én meg kényelmetlenül érzem magam. – püffögtem neki, majd egy kimaradt darabkát a díszítésből feléje dobtam, s hihetetlen, de igaz… eltaláltam.

- Tudod… ez nem volt vicces. – reagált rögtön, majd letette a kamerát szépen lassan. –Most aztán kedves Adora nagyon kihúztad nálam a gyufát… háborút indítottál. – kezdett fenyegetőzni, s megláttam, hogy ekkor a kezébe vette a nem is tudom honnan előkerülő köles golyókat... egyszerűen csak ott voltak és kész.

- Most végeztem velük… tökéletesek lettek. – mondtam neki, s hátrálni kezdtem követve a konyha közepén lévő pult körvonalát. – Eszed ágába ne jusson elrontani őket… - fenyegettem meg őket, majd a következő pillanatban már egy golyócska röpült felém, de elhajoltam előle. -… ez nem vicces. – kerültem ki előle, de ő már nem csak dobált, hanem kergetett is.

- De… nagyon vicces. – kacsingatott én pedig felkapva egy serpenyőt kivédtem az egyik újabb támadását s rögtön ezután futottam is az életemért, ki akartam előle térni… s ez egy ideig sikerült is, fogócskáztunk, mint két kisgyerek, míg hatalmas nagy csattanást nem is hallottam magam mögött… az ütő megállt bennem.

- Mondd azt, hogy nem az volt, amire gondolok… - álltam meg helyemben… nem akartam megfordulni.

- Nem az volt. – mondta… kicsit sem hihetően. Óvatosan fordultam meg, támaszkodva a pultban félig. De az volt.

- Hazudtál. – biggyesztettem le az ajkamat, nem voltam messze a sírástól… a műalkotásom éppen most került a szemét kategóriába az előző félresikerült mozdulatának köszönhetően.

- Csak azt tettem, amit kértél. – vallotta be, majd követett engem, ahogy leguggoltam a tányér mellé, s szedegetni kezdtem azt. – Hagyd… majd én összeszedem, ne erőltesd meg magad… el ne vágd a kezed. – rázta a fejét, s abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta sikerült is kérésének pontosan az ellenkezőjét elérnem. Végighasítottam tenyerem belsejét egy szilánkkal.

- Mindjárt rosszul leszek… - jegyeztem meg a vér láttán, s éreztem azt, hogy a guggolásom éppen nem segített semmit.

- Hékás, hékás… vigyázz csak. – kapott utánam, s gyengéden állított fel… azonnal konyharuháért kapott, majd tenyeremhez szorította. – le kell ülnöd… az asztalhoz kísérlek… okés? – kérdezte, s én nem tudtam ránézni, mert erőszakosan fordítottam el a fejemet, hogy nehogy meglássam a vérző kezemet.

Akartam én mondani, hogy okés, de ha megszólaltam volna éreztem, hogy szavak helyett valami más jött volna ki a számon. Megéreztem a vér illatát, s émelyegni kezdtem. A lábamon is alig bírtam megállni, nemhogy megmozdulni innen.

- Na, jó… ez így nem lesz jó. – rázta a fejét, majd a következő pillanatban fél kézzel lesöpört mindent a fal mentén lévő pultról, s egy picinyke mozdulattal megragadott derekamnál majd felpakolt oda. – Dűtsd oldalra a fejed a hűtőnek… mindjárt jobb lesz. – suttogta, s ki nem nyitva a szememet is éreztem, hogy az elsősegély dobozkáért nyúlt. Forgott velem a hely és még ki sem nyitottam a szememet. – engedd el óvatosan a kezed… megnézem neked. – fogta bal kezemet ujjai közé, de én nem engedtem a szorításból hiába kezdett fájni, s csípni is… mégsem sikerült ellazítanom azt. – Adora kérlek… csak egy pillantást szeretnék vetni rá… okés? – simította meg a kezem fejét… összeszorítottam a szememet, fogaimat mikor lassan, s óvatosan feléje nyújtottam a kezemet… kicsomagolnia ugyan azt már neki kellett. - - Nem baj, ha nem nyitom ki a szememet? – kérdeztem tőle megilletődve.

- Dehogy baj… - mondta nyugtató hangján, s éreztem érintését bőrömön, ahogy sikerült ujjaim fogságából kiszednie a konyharuhát… rögtön itatni is kezdte a vért egy másik száraz dologgal. -… nem is olyan vészes ez, mint aminek érzed… csupán egy kis karcolás. – jegyezte meg, s esküszöm egy kis gúnyolódást véltem felfedezni a hangjában.

- Ugye most nem kinevetni készülsz? – kérdeztem tőle, de szememet még mindig nem mertem kinyitni… túlságosan is féltem a látványtól. Nem szeretem sem a tűket, sem a vér látványát… most utóbbiból kaptam egy rakattal. Kiakasztott.

- Dehogyis… - éreztem, hogy megrázta a fejét… s úgy sejtettem, hogy el is mosolyodott. Azonnal kipattant a szemem. -… ki kell takarítanom a sebet egy kis alkohollal… ez csípni fog. – mondta, s a szemembe nézett akkor, amikor ezt mondta, majd abban a pillanatban, hogy az említett dolgot a bőrömhöz érintette felvisítottam… nem egyszerűen csípte a sebemet, sokkal inkább égette, mintha csak a pokolból jött volna értem valaki.

- Ááááááá áúúúcs. – sikkantottam, s megráztam volna legszívesebben, de nem tudtam mozdítani se kezemet, mert ő megtartotta az ujjai között… s értelemszerűen gyengébb voltam tőle.

- Pár pillanat és elmúlik… ígérem. – fújta meg óvatosan, s utána úgy pillantott fel szemembe hatalmas, sűrű pillái mögül. Nagyot nyeltem ekkor… majdhogynem leestem a pultról, csakis egy szerencsém volt… ott tartott ő, már nemcsak kezével, hanem mindenével.

- Ígéred? – kérdeztem vissza remegő hanggal. Megint az a fura pillantása, megint az a megmagyarázhatatlan dolog a környezetünkben… egyik pillanatról a másikra.

- Ígérem. – bólintott, majd megpuszilta a sebemet, s ahogy ajkait éreztem bőrömön megrándult bennem minden… de úgy tényleg minden, még talán az is, minek nem kellett volna. Visszatartottam még a lélegzetvételemet is, s majdnem a számat is elharaptam belülről. Ideges lettem… féltem.

- Az étel… ki fog hűlni. – jött ki belőlem egy mondat, minek úgy örültem, hogy megszületett bennem… tényleg.

- Intézkedek. – kapta el fejét, majd krémért, s gézért nyúlt, s néhány pillanat alatt bekötötte a kezemet… probléma elhárítva, talán megmaradok… mint mondtam talán.

- Köszönöm. – suttogtam neki, s vártam volna a pillanatot, hogy enged, hogy leszálljak… de az a pillanat nem jött el. Lábaim közé téve sajátját megakadályozott a pultról való lecsúszásomban.

- Harry… - utaltam „rabságomra”, de Ő ezzel nem törődött. Csak állt ott előttem, s apró mosollyal nézte pocakomat.

- Adora… - ejtette ki Ő is a nevemet.

- Nem tudok leszállni… így nem. – utaltam még pontosabban a helyzetemre, de nem igazán tűnt úgy, hogy ez érdekelte.

- Tudom… - válaszolta teljesen higgadtan.

- Le szeretnék szállni… az étel. – mondtam neki, s hiába nem éreztem magam kényelmetlenül mégis úgy gondoltam, hogy ez most nem a megfelelő helyem.

- Egy pillanat… - kérte, s esküszöm visszaszámolt magában, vagy erőt gyűjtött magában nem tudom, de nagyon koncentrált, hogy ne csináljon semmi olyat, mit rossznak vél.

- Csak két lépés hátra, s lecsusszanok. – mondtam neki halkan, s szavaimra cselekedte is azt, mit kértem én pedig ügyesen, óvatosan lecsusszantam arról a helyről… kicsikét megszédültem, de azonnal vissza is nyertem minden erőmet. Megfigyelve, hogy minden rendben vele kiléptem előle, s indultam is volna a megteríteni az asztalkára, de rögtön miután megtettem az első két lépést újra megragadta a kezemet, csakúgy, mint szerdán s visszarántott magához.

- Ki a fenét áltatok? – jegyezte meg, s pontosan úgy tartott a karjaiban, mint akkor. Hirtelen nem tudtam mit tenni, olyannyira megilletődtem, hogy nem tudtam mit kezdeni magammal… se szavaimmal, se testemmel. Csapdába estem.

- Harry… - nem is tudom, hogy ez csak úgy kicsúszott a számon, vagy éppen felnyögtem. Kapkodni kezdtem a levegőt… nagyon hevesen. Nagyon, nagyon hevesen.

- Nem hiszem el még mindig… - rázta a fejét, hajtincsei nyakamat csiklandozták. Kirázott a hideg.

- Mégis mit? – akadoztak a szavaim… olyan volt ez, mint akkor szerdán… mintha direkt még egyszer lejátszaná azt a jelenetet.

- Azt, hogy a lányoké vagy… - suttogta a nyakamba olyan közel, hogy ekkor már bőrömet tényleg érintették az ajkai. Kinyúlva a pulthoz muszáj volt annak a szélét megragadnom, mert egyszerűen ettől a tettétől olyan helyeken kezdtem el bizseregni miknél nem szabadott volna. Komolyan mondom. S ha a bizsergés lett volna az egyetlen egy dolog, mivel küzdenem kellett volna…

- Harry… - hajtottam automatikusan oldalra a fejemet, egyszerűen nem tudtam mi mást tenni.

- Igen? – simította végig az oldalamat, s míg bal kezét hasamra simította addig a jobbat arra a kezemre helyezte, amelyik éppen a pulton pihent, s azt markolta.

- Hagyd abba… - egészen könyörgésnek hatott ez, s valójában az is volt. Habár a testem nem arról árulkodott, tudtam, hogy nem ezt akarom… nem volt szabad akarnom ezt.

- Mondd azt, hogy nem vagy biszex… mondd azt ki. – neki sohasem említettem ezt, barátaimról sosem meséltem… ő tőlem mindig azt hihette, hogy csakis a lányokat szeretem… ez volt az első alkalom, hogy ez a dolog így felmerült kettőnk között. A gyomromban hatalmas görcs alakult ki… a torkomon is akadt valami… egy leteríthetetlen góc.

- Harry… - ennyire voltam képes… csakis ennyire.

- Mondd azt, hogy nem vonzódsz fiúkhoz és abbahagyom… esküszöm. – suttogta oly kéjesen, hogy azt hittem ott elfolyok a karjaiban. Remegett a térdem, éreztem, hogy össze fognak csuklani alattam.

- A tested válaszolt… - mondta, s a következő pillanatban megfordított, s ugyanazzal a mozdulattal mivel az előbb feltett a pultra ugyanazzal röpített vissza oda, s csókolt úgy az ajkaim közé, hogy azt hittem addig a pillanatig nem éltem egy tizedmásodpercet sem. S a legmeglepőbb dolog az volt, a leghihetetlenebb számomra, s talán számára is, de nem engedtem el őt… hajába túrva húztam közelebb és közelebb magamhoz úgy, mintha azt terveztem volna, hogy sosem engedem el.

Friss volt a csókja, szenvedélyes… élettel teli, s üdítő. Sosem éreztem ilyet, mint ekkor… se Inezzel… se Ash-sel. Azt hittem belehalok ebbe a csókba, de önként adtam volna lelkemet bárkinek, ha nem szakad meg ez a pillanat… komolyan mondom. Amennyire engedte pocakom lábaimat dereka köré fontam, s úgy tartottam a közelemben. Az értelmi részem kikapcsolt.

- Ezt így nem szabad… - ráztam a fejemet mikor ajka egy pillanatra nem az ajkamon pihent, hanem nyakam bőrét csókolta. A temetésemet terveztem, nem lódítok.

- Nem érdekel… nem érdekel… - elvarázsoltan mondta azt, majd fenekem alá nyúlva, s derekamat is tartva egy szempillantás alatt emelt fel onnan a pultról, majd a konyha közepén lévő márványpultra pakolt át ahonnan szintén mindent leseperve dűtött végig azon. Azt hittem, hogy a szívem megáll… lehet jobb is lett volna. Ebben a pillanatban az sem érdekelt, hogy a gondosan, hosszú ideig díszített fogásaimat tette tönkre egyetlen egy mozdulattal… ezúttal már az összeset.

- Harry… - sikkantottam fel a meglepődöttségtől, ahogy keze pólóm alá került. Kirázott a hideg, s egyben le is főttem ott helyben. De tetszett… s e miatt a gondolat miatt a pokol legvészesebb tüzére akartam volna magamat vetni.

- Shhhh… - kérte, s nem tudtam máshogy tenni csakis megfeszülni kezei között. Elvesztettem az irányítást a testem felett… majdhogynem érte ordítottam.

- Meg fogok halni Harry… komolyan mondom. – mondtam neki, s úgy szorítottam le a szememet, mint még sosem. Ha bele tudtam volna marni a márványba, már rég nem lenne körmöm… örök nyomot hagytam volna itt, ez biztos. De ahelyett, hogy ezt tettem volna, valaki megakadályozott önnön magam ártatlan bántalmazásában… megragadta ujjaimat, majd fejem mellé feszítette azokat, s felém hajolva végigcsókolta nyakamtól kezdve egészen pocakom tetejéig a dekoltázsom vonalát, min egy gomb két pillanattal ezelőtt úgy pattant el, mintha tudta volna, hogy neki semmi keresnivalója nincs ott.

- Nem hagyom… - kuncogott fel, majd mivel belegondolt helyzetembe egy igazán kényelmesebb pózba váltott… tartva, mint egy babát emelt fel a helyről, s szépen lassan csúszott le a földre ülésébe támaszkodva a falnak úgy, hogy én végül az ölébe érkeztem. Ha nem fogott volna erős karjaival minden bizonnyal hátravágódtam volna.

Ajkai ajkamat, bőröm bőrét érte olyan forró lett a bőröm, hogyha nyakon is öntöttek volna egy pohár vízzel sem éreztem volna meg, mert elpárolgott volna azon nyomban. Égtem. S nemsokára elégtem… kiégtem. Megsemmisültem.

- Gyönyörű vagy. – suttogta, s derekamnál megfogva még közelebb csúsztatott magához növekvő férfiassága tetejére… éreztem fenekemnél, hogy az a nadrág szét fog szakadni… egészen biztos voltam benne, hogy az érzésbe meg ott fogok belepusztulni. – Gyönyörű… - kulcscsontomat csókolta nyakamtól indulva, s ahogy haladt arrébb, s arrébb úgy tolta le rólam az ingemet.

Fájni kezdett mindenem, nem hazudok… olyan szinten izgatott lettem, hogy a nem meg kapott kielégülés már fájt. Elvesztettem az eszemet.

- Én ezt nem bírom. – haraptam ajkamba eszméletlen erősen, s nyakába karolva magamhoz rántottam, de úgy hogy esélyt sem adtam levegővételének. – Nagyon rosszat csinálunk… nagyon rosszat. – egy dolog volt, amit gondoltam, s másik teljesen külön dolog, amit cselekedtem is.

- Rosszak vagyunk… kegyetlen rosszak. - harapott bele az alsóajkamba, majd pontosan azt éreztem ekkor, hogy megemel, s melltartómmal párhuzamban nadrágja is kigombolódik… ahogy az én szoknyám is igen felcsúszik kis túlzással majdhogynem nyakamba. – Ha nem akarod… abbahagyjuk. Akár most… akár később is. Egy szavadba kerül. Érted? – fogta meg nyakamat, s simította arcomat tenyerébe. Pillantásai őszinte félelmet mutattak, de nem abból az aggodalmas fajtából… inkább talán féltésnek kellene neveznem, sokkal helyesebb lenne. Azt hiszem Ő is áthajtott már azon a vonalon, ahol a helyes, s helytelen dolgokat külön oldalakra bontják.

Szavakkal már képtelen lettem volna válaszolni, mindössze csak annyit tettem, hogy elengedve őt engedtem, hogy ráereszkedve megtöltsön.

Kellemes mozdulataival ragadta meg ekkor derekamat, s jobbat, kényelmesebbet még nem éreztem így… ismét a pultba kapaszkodtam, fel a magasba, hisz nem bírtam a nem evilági érzést, mi testemben volt. Rögtön máshogy éreztem magam.

- Fogj engem… kérlek. – mozdította csípőjét, s így egész testét az enyémhez préselve már szabad mellkasom találkozott az övével. – Kérlek… - mondta, s szinte megadva magamat csúszott le a pult magaslatából rá a kezem, egészen vállára ahol szinte letéptem róla kockás ingjét… szuper erős lettem itt kérlek szépen, s így hatolva férfias bőréhez nyúltam át karja alatt hátát ragadva meg, s láncolva így magamhoz.

- Elment az eszünk. – mozogtam rajta, de hiába mondtam ezt, hangvételem egészen másról árulkodott… mondhatni arról, hogy igenis élveztem azt, ami itt történik.

- El… - túrt bele hajamba s feszítette így hátra kissé a fejemet mire gerincemben feszültem meg csak igazán… ívberándultam rendesen.

- Hibát követünk el… - mondtam neki, s ajkai után kaptam, de úgy, hogy egyikőnk sem kapott levegőt. Nyelve olyat csinált az enyémmel, hogy már csak attól két világgal arrébb voltam. Halálomra készültem.

- A legizgalmasabb hibát. – mondta, s ekkor közel sem tűnt olyan ártatlannak, s kedvesnek, mint amúgy szokott… s ez izgató volt, nagyon is.

Kezei két megnövekedett, formás melleimre csúsztak, s ahogy azokat megérintette szájába sikkantottam nevét… nagyon közel voltam valamihez… a szakadék széléhez. Leheletnyi vékony szalag választott el a zuhanástól.

- A pokolban fogjuk végezni… - mondtam, s ekkor én kényeztettem ajkaimmal már őt… gyönyörű mosolyát, melybe bele tudtam csókolni, szemét, pilláit miknél szépségesebbet még nem láttam, bőrét, izmait miknél még férfiasabbal sem találkoztam. 

Fátyol ereszkedett a szemeimre, karomat vállai felett átfonva zártam arcát közelebb magamhoz, s nem engedtem őt távozni… hagytam, hogy egy nagyon sötét oldalam fényt kapjon, megkapja azt, amit abban a pillanatban nagyon akart. Őt. Harry-t.

Keserű, de mégis édes volt a kielégülés érzése mely végigfutott a testemen… fejem búbjától egészen a kis lábujjam utolsó porcikájáig… azt hiszem ez az úgynevezett keserédes életérzés. Szinte testére estem a kimerültségtől… máshogyan vettem már a levegőt is… s ő még csak most jött.

- Nem ilyenre terveztem ezt az ebédet… - öleltem át, hajtottam fejemet vállára, majd éreztem magam alatt az ő belépését is a végső állapotba… megfeszült, majd elernyedt alattam, de átkarolt, s fogott… mint a legtörékenyebb porcelánbabát, mit ember valaha tarthatott kezében.

- Ez mindennél finomabb volt…