17. rész - Megérdemellek?

Sziasztok! Friss résszel köszönök be most nektek megint, remélem örültök neki! Nem tudom, hogy elhiszitek-e, de a történések a blogban pontosan abban a mederben folynak, amelyben kell nekik. Hihetetlen, de igaz. Jó olvasást hozzá, nemsokára jön egy nagy BUMM ami mindent megváltoztat… vajon mi lesz az? Én már tudom, Ti nem. Jó olvasást addig is! Puszi Dorka

Ps.: Habár nem kérdeztétek, de én megosztom veletek. Mennyi időbe is telik megírni egy részt? Most konkrétan pontosan egy A Day To Remember teljes diszkográfia végighallgatásába tellett, ami így 5 album vagyis 61 szám volt. Szép, nem?

Nem egészen tudom, hogy mi vett arra rá, hogy itt maradjak, de abban biztos voltam, hogy elmenni egyszerűen nem tudtam, konkrétan, ahogy otthagytam az irodáját, s becsukódott mögöttem az ajtója egy újabb gyorslefolyású szívroham ment végig rajtam. Az elsőt rögtön abban a pillanatban kaptam, amikor megláttam Őt. Próbáltam minél természetesebben viselkedni, s egy mosollyal köszönteni őt, s elköszönni Kit-től megint, de minden bizonnyal úgy néztem ki, mint aki szellemet látott… végülis ez majdnem igaz is volt.

- Adora… jól vagy? – pillantott felém Kate, Kit titkárnője minden bizonnyal észrevette, hogy percek óta állok mozdulatlanul, s talán magammal beszélve közben egészen üveges tekintettel.

- Aham… persze. – ráztam meg a fejemet, hátha tisztul is. Nem igazán jött össze.

- Hozzak egy kis vizet? Valamit? – ajánlotta fel, s már fel is állt asztala mögül és engem közelített meg.

- Azt hiszem, az jól jönne… - igazából nemet akartam neki mondani, de valahogy nem az jött ki a számból. Lassan megindulva csak reménykedtem, hogy lábaim az ajtó felé visznek, de nem… Kate asztala előtti kanapéhoz sétáltam, s oda ültem le kényelmesen. Itt kicsit biztosabb volt a helyzetem úgy éreztem.

- Nézd csak… - adta a kezembe a poharat, s leült mellém óvatosan.

- Köszönöm. – mondtam, s hatalmasat ittam a pohár tartalmából. Friss, hideg víz mindennél jobb volt most számomra ez.

- Ne szóljak a főnöknek? – ajánlotta fel, szerintem minimum azt hitte, hogy rosszul lettem vagy valami hasonló.

- Mi? Dehogyis… jól vagyok. – próbáltam a leghihetőbb alakítást nyújtani, s reméltem, hogy ebben a szándékomban az arcom izmai is részt fognak venni, mert az igazság az, hogy nem éppen hittem azt, hogy olyan érzelemmentes tud maradni az ábrázatom. Leblokkoltam, s ez minden biztosítékot kivert nálam. – Te is nyugodtan térj vissza a munkádhoz… neki és neked is biztosan rengeted, dolgod van. – azt hiszem elértem egy olyan hangszínt, ami már nem egy hulláéhoz hasonlított. – Nem akarlak feltartani titeket… semmiképpen sem. – ráztam meg a fejemet, s kedvesen simítottam meg a karját.

- Elhiszed, hogy minden munkámnál nagyobb prioritást élvezel? – kérdezte felkacagva. – Habár Kit nem olyan, de elég erősen biztos vagyok benne, hogy páros lábbal rúgna ki, ha megtudná, hogy nem gondoskodtam rólad, mikor nem érezted magad jól. – vallotta be, de nem volt benne semmi rosszindulatúság, ami simán lehetne. Kedves volt, olyan megnyugtató.

- Jól vagyok… - s még egy mosolyt is sikerült magamra varázsolnom. Nem is volt az olyan szörnyen nehéz. -… tényleg. Csak egy picikét megszédültem, de csak mert hirtelen álltam fel a helyemről. – egészen hihetően adtam elő ezt a mesémet, s ezt tudtam onnan, hogy Kate arca is kezdett megnyugodni.

- Jó… hiszek neked. De azért még maradj nyugodtan itt. Nézd csak hoztam egy kis harapnivalót, majszolgass belőle egy keveset, nehogy rosszabb legyen a dolog. – nyújtotta felém a tányér kis kekszet, s elvettem belőle egyet, mielőtt ő maga tömött volna meg… szerintem képes lett volna, én is félteném az állásomat.

- Köszönöm. – haraptam bele az édességbe. – Tényleg komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál… a főnöködről, mármint Kit-ről? – rá se mertem nézni úgy kérdeztem meg, azt sem tudom, hogy igazából miért is tettem ezt.

- A legkomolyabban. Alapvetően egy igen csuda ember, ha kifejezhetem így magamat, de az utóbbi időben még varázslatosabb lett. Mosolygott eddig is, figyelmes volt eddig is, de mostanság még a saját kedvességét is tudta feljebb tornázni… elképesztő. – rázta a fejét, s elmosolyodott. – Ezt azt hiszem te okoztad nála… remélem, nem érzed tolakodónak, amit mondok. Nyugodtan mondd, hogyha túl sokat beszélek… nem áll szándékomban feleslegesen locsogni. – nevetett fel és úgy pislogott felém. Profi a munkájában, de mégis lelkes kislány azon kívül. Tökéletes párosítás.

- Nyugi… semmi baj. – valahogy kifejezett módon jól esett a lelkemnek ez az egész. – amúgy… ki is jött hozzá? Olyan ismerősnek tűnt ez a férfi… - amint kimondtam ezt a kérdést, rögtön utána majdnem leharaptam a saját nyelvemet. Hogy az Istenbe sikerült ezt nekem kimondanom szemrebbenés nélkül, s egyáltalán miért kellett ezt tennem? Elment a maradék józan eszem? A tudatalatti működése nem vicces… főleg ilyenkor, főleg így.

- Harry Pearce-nek hívják… - azt hiszem egészen hihetőnek tűntem, mikor úgy adtam elő a dolgot, hogy nem ismerem ezt az embert. -… van egy péksége bent a városban. – magyarázta a dolgot, s én pedig próbáltam továbbra is teljesen természetesnek tűnni. Vajon ment-e? – Nem tudom, igazából mennyit mondhatok el, de mivel egészen különleges pozícióban vagy nálunk így talán némileg többet is tudhatsz, mint egy átlagos ember. – folytatta. – Szóval… a Világ Ízei konferenciának a főszervezői egyik pillanatról a másikra mi lettünk. – kezdett bele egy olyan dologba, amit éppen nemrég tudtam meg én is, igazán első kézből.

- Igen ezt mesélte Kit… az igazság az, hogy felajánlott a zsűrizésben egy helyet. – a beszélgetésnek megpróbáltam én is szerves része lenni, s azt hiszem ezzel az információmorzsával el is értem, amit akartam.

- Huhhh… no, ez szuper hír. – látszott, hogy egy kő esett le a szívéről. – Ezt kb. mindjárt tudatom is a többiekkel, hogy egy feladattal kevesebb. – szerintem fejben már a listáját írta, hogy milyen dolga is lesz ennek kapcsán. – No de erről a Harry-ről… ebben az évben ugye bővítették a palettát, s az „átlag” ízek mellett a cukrász mezőny is erősen képviselteti magát, s Kit-nek… mármint a főnökömnek… - nem egészen tudta, hogy hogyan is hívja a főnökét előttem, munkahelyi ártalom, egészen aranyos nyelvbotlás. -… egészen nagy szívügye a helyi, kisvállalkozások felkarolása ezért kitalálta, hogy ugye az alapkategóriák mellett indít egy olyan kategóriát is, melyben helyi, kisebb ilyen nemű vállalkozások képviseltethetik magukat. Az ország különböző pontjairól, összese 20 ilyen vállalkozó fog versengeni majd a díjazásért, s Cardiff-ot pedig ez a Harry fogja képviselni. Rengeteg háttérinfót beszereztünk már róla, s őt találta Kit a legjobbnak… ezért személyesen is meg akart vele ismerkedni, végülis ha már ő képviseli, a városunkat mégis jó lehet ismerni. – magyarázta továbbra is.

- De ez így nem csalás… mármint, hogy az egyik versenyző ismeri a nagyfőnököt? – próbáltam elvonatkoztatni arról a tényről, hogy én amúgy ismerem Őt. Próbáltam természetesen viselkedni.

- Ő nem zsűrizik… - rázta a fejét. -… de várjál csak… - gondolkozott el, s felállva az asztalához sietett, majd gondolkozva kezdett keresni a papírmappák között. -… volt itt egy cikk, amit… - s kereste, kereste azt, ami a cikk szó hallatán nekem is eszembe jutott erről az „ismeretlen” ismerős férfiról. -… amit te írtál róla… róluk… - s felcsillant a szeme, amikor végül megtalálta azt az újságot a sok papírja között. – Nem? – kérdezte, s meglobogtatta ezúttal már tőlem nem is olyan messze a lapot.

- Akkor ezért volt ennyire ismerős… - próbáltam játszani a csodálatos szerepemet, s így a leghihetőbb meglepődöttséget arcomra varázsolni. Csak az érzéseimet kellett konvertálni egy kicsit… egy kicsit.

- Jól emlékeztem akkor én. – mosolyodott el. – Tudd, hogy részben ennek a cikknek is köszönheti azt, hogy Ő lett a kiválasztott… úgy, hogy még nem is jártunk a kis helyén, úgy átadtad a teljes életérzést, amit ott átéltél. – igazán lelkesnek tűnt, de ha tudná a dolgok valódi hátterét… meglehet, sírva menekülne tőlem is és a „férfi” elől is.

- Annyi helyen jártam már, annyi mindenről írtam, hogy néha összekavarodnak a fejemben a dolgok. – a nem-ismerem-őt helyzetet minél jobban próbáltam továbbra is alapozni… biztos, ami biztos.

- Ez érthető… - ismerte el, s elmosolyodott.

- De ugye e miatt a cikk miatt még továbbra is zsűrizhetek… mármint érted… tudom, hogy nehéz volt találni egy zsűrit, s én is csak kb. egy fél órája tudok róla, hogy az leszek, és nem akarok nagy kavarodást okozni nektek… így is elég nagy a felfordulás a szervezés körül. – nem is tudom, hogy igazából mi is ment le a fejemben… ez így több mint nem normális. Mennyi az esélye annak, hogy ez pont így megtörténjen? Lehet jobb lett volna igazság szerint az, hogyha Kate most azt mondja, hogy nem, s akkor amilyen könnyen jött ez a lehetőség olyan gyorsan távozna is. Némileg talán ebben reménykedtem magamban, bármit is mondtam előtte. Két lábon járó paradoxonnak kezdtem érezni magam… még szerencse, hogy nem is realizálódott bennem teljesen az egész.

- Nyugi… nem kell idegeskedned. Mivel nem ismered őt úgy igazából, semmiképpen sem lehetsz elfogult… a szabályzat azt nem tiltja, hogy esetleg a nevét tudd vagy ilyesmi. Profi vagy és kész… - magyarázta, s úgy tettem, mint aki megkönnyebbül, de ami hirtelen lezajlani készült bennem annak semmi köze volt a megkönnyebbüléshez. Hirtelen sírni lett volna kedvem… nem tudom miért, s hogyan, de így volt… a hormonjaim fel voltak kavarodva… mintha betettem volna őket egy turmixba, teljesen megzakkantak. -… s ha már a profikról beszélünk… így ha belegondolok, jobb lesz, ha előre is dolgozunk… van néhány dolog, amit zsűriként el kell intézni veled, s amire fel kell készíteni. Remélem, szeretsz olvasni, mert lesz min álomba szenderülnöd… - s ennyit arról, hogy nem dolgozik, máris asztala mögé került ismét, s egy hatalmas nagy mappát vett elő, ami megannyi lapot tartalmazott.

- Ohh jajjj… - csak ennyit tudtam megjegyezni, s elmosolyodtam. Ennyit a sírni akarásról.

- Ez a bővített sajtóanyag, amit a zsűrik kapnak, hogy meglegyen a megengedett ismertségük a versenyzőkről. Továbbra is függetlenek maradtok így, de mégis a profik tudásával fogtok mindent csinálni… - magyarázta, s ölembe helyezte a mappát, amibe csak enyhén lapoztam bele, s máris láttam, hogy a versenyzőkről konkrétan majdnem minden le volt írva… éppen csak az nem, hogy hányas cipőt hordanak.

- Bővített? – kacagtam fel meglepődöttségemben.

- Lebuktam… a sajtóanyag ennek kb. a tizede… se. – rázta a fejét elmosolyodva.

- Valahogy éreztem… - lapozgattam az oldalakat, mígnem az Ő oldalára nem jutottam, s hirtelenjében be nem csaptam. Remélem annyira nem volt feltűnő… annyira. -… tudod mit? Igazad van… dolgozzunk Kit keze alá minél jobban. Mondjad, hogy mi az előzetes feladatom, mint zsűri és kezdek is bele… - ha lefoglalom a gondolataimat, akkor legalább nem fognak felesleges helyekre elkalandozni és ez így igen stratégiának tűnt.

- Jobban vagy már? – azért erre még egyszer rákérdezett… figyelmes nagyon ő is úgy tűnik.

- Munkafüggő vagyok… sosem fáradok. – viccelődtem egészen természetesen, s mondhatni egész könnyen feltornáztam magam a kanapéból majd sétáltam az asztalához. – szóval? – kérdeztem tőle miközben az asztalon megtámaszkodtam.

- Mivel a problémáknak köszönhetően új sajtóanyagot és egyebet kell nyomtatni, amin már dolgoznak is az embereink fotók kellenek rólad, minél több lehetőleg, amik minél frissebbek… s egy kis bemutatkozó szöveg is jó lenne. – mondta.

- Szuper… mikorra kellenek? – kérdeztem.

- Tegnapra? – kérdezett vissza kínos mosollyal.

- Néhány hete volt egy fotózásom a magazinnak, onnan szerintem tudok szerezni nektek képeket… a szöveget meg hazaérek és megírom. Úgy jó lesz? – s máris pörgött az agyam, hogy mi és hogyan is lesz. Tetszett ez a helyzet, mármint ez a sürgés-forgás.

- Angyal vagy. – csillant fel a szeme.

- Ugyan… - nem egészen hittem ebben az elméletben, de azért elmosolyodtam. -… na de hogy folyjon is a munka én indulok is haza… most már tényleg. – kínos vigyort eresztettem el most, s reménykedtem, hogy ezúttal el is jutok a liftig. – Azt hiszem az elkövetkezendő napokban többet fogunk beszélni. – köszöntem el neki, s belebújva kiskabátomba készülődni is kezdtem, s utamat a lift felé irányítottam.

- Én is úgy hiszem… - mosolyodott el, s éppen mikor hívta nekem a liftet akkor hallottam nyílni az irodaajtót mögöttünk. Nem akartam hátra nézni… nem.

Szabályszerűen testem minden porcikája érezte, ahogy közeledik felénk Ő. Eddig tökéletes volt az alakításom, nem most akartam bebukni a dolgot.

- Mr. Pearce… - szólalt meg mellettem Kate, s bekövetkezett az, amit el akartam kerülni. Majdnem sikerült.

- Hölgyeim… - jegyezte meg igen kedvesen. -… nem vagyok olyan idős, sőt… maradjunk inkább a Harry-nél… okés? – s fél szemmel pislogva Kate felé láttam, ahogy elvörösödött miközben Vele beszélt. Még mindig nem akartam megfordulni… egyszerűen nem.

- Akkor most legalább be is tudlak titeket mutatni egymásnak. – jegyezte meg Kate, s továbbra is abban reménykedtem, hogy minél erősebben reménykedek a teleportációs erő megszerzésében pillanatokon belül meg is fog történni. – Harry… ő itt Adora Walsh, a legújabb zsűritagunk. Adora Ő itt Harry Pearce az új kategória helyi képviselője… - s ekkor már muszáj volt megfordulnom, s Rá néznem. Mikor megérkezett, akkor sietős, s nem akarok zavarni füllentésemnek köszönhetően kihagyhattam a bemutatkozást Kit-nél, de e felől már nem menekülhettem. 

Nem tudtam mit mondani a torkomon hatalmas gombóc alakult ki, s ha kinyitottam volna a számat minden bizonnyal meg is fulladtam volna ezért inkább csak némán pislogtam, s próbáltam némi mosolyt erőltetni magamra… nem tudom mennyire lett hihető.

- Örülök a megtiszteltetésnek, hogy megismerhetlek. – jegyezte meg, s azt hiszem Ő maga is annál az opciónál maradt, hogy jobb, ha úgy teszünk, mint akik nem ismerik egymást… nem buktatott le még tudatlanul sem. Amint kimondta előbbi mondatát megfogta a kezemet, s kézfejemre lehelt egy apró, ártatlan csókot. Igen erős önerő kellett hozzá, hogy el ne rántsam. Égetett érintése.

Hatalmas pillái mögül csak úgy pislogott felfele, s várta, hogy mondjak valamit… nem tudtam eldönteni, hogy vajon élvezte-e ezt az egészet, vagy csak szimplán ennyire kedves.

- A lift. – nyögtem ki teljesen váratlanul, amikor hallottam, hogy a kis csengő hangja alapján az említett dolog megérkezett. – Akkor majd küldöm az anyagot, minél gyorsabban… - láthatatlan módban kaptam el a kezemet Tőle, majd egy mosoly kísértében fordultam Kate felé, akitől valamilyen indíttatásból puszival és öleléssel köszöntem el. Nem tudom mi ütött belém. Próbáltam a harmadik személyt észre sem venni. – viszlát. – integettem neki, s beléptem a liftbe majd szembefordultam velük… tudtam, hogy ekkor mi fog következni, de bele sem mertem gondolni. Hatalmas önkontroll kellett hozzá, hogy le ne nyomjam az indulás gombot… még a kezem is beleremegett a dologba.

- Szabad? – kérdezte Ő, s én meg csak némán bólintottam, pedig nagyon is tiltakoztam ellene, s abban a pillanatban, ahogy beszállt meg is nyomta az indulás gombot.

Mély levegőt véve, öntudatlanul tartottam vissza a levegőt, s húzódtam így a liftnek azon pontjába, amely legtávolabb volt tőle… rá sem akartam nézni, nem tudtam.

- Vegyél, kérlek levegőt… nem szeretném, hogy megfulladj. – jegyezte meg halkan, s hálát adtam az istennek, hogy egy igen távoli helyen állt meg, már amennyire ezt a lift adottságai megengedték. – Igen barátságos ez a Kit… - mondta, s nem tudtam hova akar ezzel kilyukadni. Reméltem, hogy egyik pillanatról a másikra talán láthatatlanná tudnék válni… elég jó lenne.

- Igen. – értettem egyet, de nem igazán tudtam, hogy egyáltalán miért kellett megszólalnom.

Forrott a levegő a liftben, ezt Ő is és Én is tudtam. Nem kellett megszólalnunk se nagyon ahhoz, hogy kettőnk között ezekben a pillanatokban vágni lehetett volna a levegőt, s ha egy gyufát meggyújtottunk volna minden bizonnyal hatalmas tűzijátékként robbantunk volna fel.

- Most akkor Ti együtt vagytok? – olyan természetesen kérdezte ezt, olyan nyugodtan. Nem tudtam hova tenni, s inkább úgy is döntöttem, hogy a némaság mellett maradva nem is beszélek vele. Mindenkinek jobb volt ez így.

Nem tudom, hogy ezt a 30+ emeletet felfele mennyi idő alatt tette meg a lift, de gyanítom most sokkal lassabban mentünk… úgy éreztem, hogy már órák óta úton vagyunk, de még sehová sem érkeztünk meg.

Nyomott volt a levegő, s nekem ez egyre jobban nem tetszett, s ahogy éreztem Sadie-nek sem… nyugtalanul mocorgott bennem. Muszáj volt megfognom pocakomat, s simogatnom azt remélve, hogy majd ettől lenyugszik. Ha én magam nem lehettem láthatatlan, akkor Őt képzeltem annak valahogy muszáj volt túlélnem ezt az utat, aminek sosem lesz vége.

- Shhhh... nyugi. – suttogtam halkan a pocakomra pillantva miközben tenyeremmel köröztem rajta egyenletesen. – Ne aggódj… Shhh… - mondogattam neki, s kicsikét behunytam a szememet, s megtámaszkodtam a falban, mert így biztosabbnak gondoltam tartásomat.

- Jól vagy? – hangzott el az aggódó kérdés, amit próbáltam figyelmen kívül is hagyni azon pillanatban, ahogy elhangzott.

- Shhh… - s szinte már dúdoltam neki, ahogy lehunyt szemekkel simogattam a pólómat.

- Adora… minden rendben? – s most már közelebbről hallottam a kérdését, s amint kimondta azt éreztem, hogy meg is érintette csuklómat.

- Ne érj hozzám… - ráztam a fejemet, s nem mertem kinyitni a szememet. Nem volt hozzá se fizikai, se lelki erőm. -… kérlek Harry. – tettem hozzá még ezt, meglepően kedvesen… pedig nagyon nem éreztem magam annak. Abban a pillanatban, ahogy megint megláttam olyan emlékek hada szőtte át a gondolataimat, mik felejtésre voltak szánva.

- Oké… - vette el kezét, de tudtam, hogy távolodni azért annyira nem távolodott el… éreztem Őt még mindig. -… csak azt mondd meg kérlek, hogy minden rendben. – kérte ezt.

- Hogy lenne minden rendben? – csattant ki belőlem a mondat, minek több jelentése volt, mint amennyire gondolhattam volna ott, majd ebben a pillanatban kinyitva a szememet egyenesen az arcára néztem, az Ő zöld szemeibe, majd hálát adtam minden magasságosnak, hogy ekkor megérkeztünk így meg nem várva a válaszát, vagy bármi folytatását mondanivalómnak kikerülve Őt otthagyhattam… el kellett onnan mennem… azonnal…

- Mennyire lehet rossz a helyzet? – hallottam a kérdést mögöttem, de egyelőre még nem akartam megfordulni, így inkább tovább kevergettem a tésztát, amit sütöttem.

- A harmadik különböző sütit süti… egész héten ezen fogunk élni. – válaszolt Joan kérdésére Roy. Elnevettem magam… nem tudták, hogy hallom őket, hisz füles volt a fülemben, hisz kivételes módon zenével a fülemben sütögettem. Nem tudtam leülni, egyszerűen nem ment így olyannal foglaltam el magam, mi lenyugtatott… főztem, sütöttem.

- Hallak Titeket. – emeltem fel vállamnál a fakanalat, majd megfordultam és rájuk néztem, s kihúztam az egyik fülest a fülemből. Elvigyorodtam.

- Ohh… - kapta kezét a szájához Joan, s odalibbenve mellém puszit nyomott az arcomra.

- Jól vagy? – kérdezte Roy, s aggodalmasan pillantgatott az arcomra, mikor ugyan én mosolyogtam… nagyon is.

- Úgy érted, hogy azok után jól vagyok-e hogy hetek után újra láttam azt a fiút, akivel úgy lefeküdtem a konyhájában, hogy közben barátnője volt és van is még mindig, ráadásul mindezt egy olyan helyen, ahol a jelenlegi udvarlóm dolgozik, mivel igazából az övé a hely… persze, hogy jól vagyok, mit gondoltál? – nem tudtam sírni egyszerűen nem ment, ezért csak vigyorogtam, mint egy őrült. Azzal nem is törődve, hogy közben amúgy olyat mondtam a fiúknak, amit heteken keresztül sikerült eltitkolnom… most viszont kibukott belőlem, s már nem is izgatott.

- Hogy micsoda? – pislogtak nagyokat, s egyszerre hangzott el tőlük ez a mondat.

- Lefeküdtem Harry-vel… - kacagtam fel, s egészen üveges tekintettel néztem rájuk mosolyogva majd belenyaltam a sütibe, aminek a tésztájával azt hiszem ebben a pillanatban lettem kész. -… tudjátok azzal a fiúval, akit az egyik legjobb barátomnak tekintettem. – folytattam igazán vidáman… éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem tudtam abbahagyni. Alkohol nélkül voltam részeg. Valami biztosíték elromlott bennem… nem bírtam tovább. -… persze előtte meg még a másik legjobb barátommal is lefeküdtem, Ash-sel szóval vigyázzatok, mert egyikőtök sincs biztonságban… az sem érdekel, hogy melegek vagytok… lehet, megerőszakollak titeket, ha így folytatom. – rántottam vállat, majd megfordultam, s a formába kezdtem kiönteni a süteményt.

Egy szavuk nem volt, szerintem igazán lesokkolódtak, ha hisztek nekem. Talán én magam is így tettem volna, ha az este folyamán nem haltam volna meg vagy már kétszer, s azok után törődnék is bármivel… de nem történt ilyen.

- Na jó… ezt most fejezted be. – vette ki a kezemből a fakanalat és a tálat Roy, s éreztem, ahogy Joan megfog két oldalról.

- Kérlek… minden rendben. – nyeltem nagyot, s csak az pörgött a fejemben, hogy remélem finom lesz a sütemény.

- Persze… végülis csak remegsz rögtön miután sikerült elég ügyesen leribancoznod magad. Tényleg totál minden rendben van… - mondta higgadtan Roy, s bármennyire próbáltam nem ráfigyelni, mégsem sikerült harcolnom ellene.

- Igazad van… ez volt az, amin ennyire gondolkoztam. Ribanc. – csettintettem egyet, s fordultam meg, mert ők úgy akarták. – Egy terhes kis liba… - kacagtam, s éreztem, ahogy az arcukra pillantottam megindult bennem valami… nem egyszerűen folyni kezdtek a könnyeim, konkrétan záporozni. – A gyerekpezsgőtől berúghatok? – kérdeztem tőlük, s éreztem, hogy csupa normális, s nőies volt az, hogy sírtam, nevettem egyszerre, s így könnyem-taknyom összefolyt.

- Neked sikerült… - simították meg a karjaimat, s ketten, két oldalról támogatva indultak meg velem nem is a kanapé, de rögtön az ágyam felé. Nem tudtam ellenkezni, de talán nem is akartam.

- A süteményeim… - csúszott ki a számon.

- Majd intézem. – jegyezte meg Joan, mire muszáj volt felnevetnem… ez volt az egyetlen egy őszinte dolgom eddig.

- Szuper… új konyhára lesz szükségem megint. – motyogtam elég szaggatottan, de végülis csak ment az. Beérve a szobámba azonnali módban ültettek le az ágyamra, de feküdni nem akartam, mert minden bizonnyal ott fulladtam volna meg.

- Szeretnék kérni tőled valamit most Adora bébi… próbálj meg lenyugodni… mély levegőket venni szépen lassan, egyenletesen… - ült le velem szembe Roy miközben Joan tényleg kiment… remélem csak elzárni a gáztűzhelyt, ha robbanunk, akkor tévedtem.

- Miért? – kérdeztem és hiába pislogtam, nem láttam őt… a könnyfátyol mindent eltakart. Azt hiszem megtaláltam az egyetlen egy dolgot, mi nem tetszett a terhességben… a túlzott érzelmesség. Eszméletlen mit művel velem.

- Azért, hogy beszélhessünk…

- El sem tudod képzelni mekkora segítség vagy… komolyan. – másnap délután volt ez már mikor újra telefonon beszélgettem Kit-tel… a délelőtt folyamán már egyszer beszélgettünk egy keveset, de akkor még dolga volt, tegnap este meg érthető volt, hogy nem tudott elérni. Azok után, hogy konkrétan volt egy hatalmas nagy érzelmi összeomlásom Roy-ék előtt legszívesebben megszűnni akartam úgy őszintén így hát a beszélgetés után mély álomba zuhantam, amiben talán a bababarát nyugtatók is segítettek… azok nélkül nem ment volna… én tudom.

- Szívesen… komolyan. – mosolyodtam el, s betértem egy újabb boltba. Vásárlásterápia tűnt a legjobbnak az agybajom ellen… a vintage boltjaimat újfent kirámolom. – Átmentek az anyagok, amiket Kate-nek küldtem? – érdeklődtem.

- Igen minden… szuperek. – köszönte meg. – Esetleg egy uzsonnával meghálálhatom?- kérdezte. – merre vagy?

- Éppen a kb. tízedik boltot járom… boltkóros vagyok. – csak az igazságot mondtam neki, próbáltam a lehető legőszintébb lenni már amennyire azt megtehetem.

- Mit szólsz, ha feléd fordulok, és együtt töltjük a délután további részét? – ajánlotta fel, s nem is tudom ennek az kérdésének örültem-e vagy sem.

- Ha rögtön egy teherautóval jössz, akkor okés… - azt hiszem, hogy akkor végülis örültem neki, hisz megjegyzésem eléggé vicceske volt. -… jah bocs kettővel… egy kell nekem és testem albérlőjének, a másik meg a csomagjaimnak. – kuncogtam, s lekapva egy éppen megtetsző ruhácskát a helyéről a tükör előtt magamhoz mértem azt.

- Azonnal intézkedek. – jegyezte meg humorosan.

- A Vintage Fashion Butique-ban vagyok jelenleg… ide jöhetnek a szállítók. – mondtam. – Tudod, hol van? – kérdeztem.

- Értettem kisasszony… úton is vagyunk…

- Egyszerűen nem tudok leállni… szörnyű vagyok. Nézd ezt meg. – éppen csak felértünk hozzá és nappalijába még maga a sofőrje segített nekünk felpakolni az összes cuccomat, amit összevásárolgattam. Nem hazudok, de legalább 15 szatyor volt telepakolva mindenféle dolgokkal, s az összes ott díszelgett most előttünk a nappalijában a földön… legyen mentségemre nem csak saját dolgok lesznek ez, de azt hiszem, ez sem segít annyit, amennyit én szeretném.

- Nem is olyan vészes… - jegyezte meg, s hátulról közelebb lépett hozzám, majd átkarolva kedvesen tenyerét a pocakomon pihentette, s fejét meg vállamra helyezte közben.

- Nem kell akkorát hazudnod… - kuncogtam fel, s közben pedig igen kirázott a hideg, ahogy borostája megcsiklandozta nyakam érzékeny bőrét. -… ez már beteges. Nincs is ennyi hely már a lakásunkban, hogy mindez elférjen… - forgattam a szememet, s hiába tudtam, hogy nem feltétlen hasznos az, amit csinálok mégsem tudtam leállni. 10 nő helyett is vásároltam magamnak.

- Talán itt is kereshetünk nekik egy szekrényt… egy sarkot… na, jó, ezeknek egy teljes szoba kell. – vigyorodott el a nyakamba bújva.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, mert felajánlása azért erősen több volt, mint aminek hangzott első hallásra. Lassan fordultam meg, hogy vele szemben legyek, s úgy néztem mélyen a szemeibe.

- Azt hiszem, egészen jól alakulnak a dolgaink… gyorsan jött, de igazán jól halad. Nem akarok elkapkodni semmit, s nem is azt kérem, hogy költözz ide, de szeretném, ha tudnád, hogy ide bármikor jöhetsz… bármikor… szeretném azt, hogy ezt a helyet is az otthonodnak találd… tényleg. – fejtette ki gondolatát, s hatalmas tenyerei közé fogta az arcomat, s úgy érte el, hogy már teljesen közel kerüljek hozzá.

- Értem, hogy Roy-ék miért is mondták annyira, hogy meg kell téged becsülnöm… nagyon, nagyon igazuk volt…- idéztem fel hangosan a tegnapi beszélgetésünk egy publikus részét. Muszáj volt akkor és ott tisztáznom a dolgokat magamban… mindent átbeszéltem velük, tényleg mindent, s így ráébredhettem arra, hogy valójában mire nincs, s mire van szükségem. S minden elhangzott dolog alapján Kit az utóbbi helyre tartozott… bármennyire is egyszerűen, s hirtelen jött ő az életembe annál biztosabb voltam benne. Ő a biztonság megtestesülése volt számomra, s ez kellett nekem semmi más… csakis biztonság. Muszáj volt mindent elfelejtenem, s felnőttként viselkednem… vannak olyan emberek, akik keresztezik az életed útját, s az ösvényeden maradnak, de vannak olyanok is, akik lemorzsolódnak… ebbe bele kell törődni. Nekem is bele kellett.

- Szóval beszélsz rólam velük? – húzta széles mosolyra ajkait, s én is utánoztam őt.

- Megeshet… - rántottam ártatlanul meg a vállamat, majd ajkamba haraptam lágyan… de a valóság az volt, hogy az övébe akartam… nagyon is, most mindennél jobban.

- Helyes. – ismerte el mosolyogva, s ahogy lábujjhegyre álltam kissé ajkai közé kapva csókoltam meg… s ez a cselekedetem volt az, mi robbantotta a bombámat. Engem.

Nyakába kapaszkodva mindennél jobban szorítottam őt, s tettem ezt akkora hévvel, hogy sikerült egyenesen a kis asztalának lökni magammal együtt, majd innen rögtön egy biztonságosabb helyre… a falnak.

- Mit csinálsz? – kérdezte két csók között… nem igazán fogta fel, hogy éppen mit is művelek… lassacskán ingjét is elkezdtem lebontani róla. Nem ellenkezett, csak meglepődött. A lassú kialakulású nem sietős kapcsolatunkat az is jelezte, hogy még Úgy nem voltunk együtt… de most egyszerűen nem tudtam visszafogni magam… nem ment.

- Hmmm... Nem is tudom. Vajon mit? – teljesen ártatlan fejet vágtam hozzá, miközben letoltam izmos karjain a fehér ingjét mi eddig szépségét rejtette.

- Biztos vagy benne? – aggódott értem, mindig ezt tette… de nem hiszem, hogy tisztában volt azzal, hogy szimplán csak terhes vagyok és amellett nem feltétlen fogadtam aszkéta életmódot.

- Azt hiszem ez megfelelő módja annak, hogy lerójam hálámat… megérdemled Te is… s én is. – haraptam ajkamba, s megragadva a kezét indultam meg céltudatosan a hálója felé, de amint benyitottam volna oda ő magához pördített… karjaiban landoltam.

- Megérdemellek? – kérdezte halkan, szenvedélytől fűtötten.

- Mindenkinél jobban… - s nem is törődve azzal, hogy ennek a kérdésnek fordítva kellene elhangzania nyomtam le végül oldalra nyúlva kilincsét, s kezdtem meg életem egy új fejezetét… Vele.