Elite Girl (Guzmán, Carter Baizen)

Sziasztok! Úgy örülök, hogy végre hoztam nektek olvasnivalót! Néhány hete egy új Netflix sorozat, az Elite függője lettem (8rész, alig 8 óra az egész, könnyen darálható, nekem egyszerre sikerült meglesnem) és tudtam, éreztem hogy nekem kell írnom majd a benne szereplő kedvenc karakteremmel, s lám tessék írtam is… egy kis csavarral. A csavar pedig az, hogy az Elite világát összekötöttem a Gossip Girl világával. Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Üdv Dorka

Szereplők? Mia Waldorf (Blair testvére) x Guzmán (Eliteből a szerelmem) x Carter Baizen + egyéb szereplők a két sorozatból

Szavak száma? 3362

Úgy tűnt, a számat hiába nyitottam ki, s azt hiába hagyták el szavak azt, az emberek nem hallottak meg engem, legalábbis azok, akiknek meg kellett volna, azok semmiképpen. Biztos volt ebben a késői nyári, augusztusi, new yorki levegőben valami, ami süketté tette az Upper East Side lakóit, de tekintve, hogy engem az utóbbi időben egyáltalán nem hallgattak meg lehet szimplán csak engem tüntettek ki ezzel a tulajdonságukkal.

- Mikor is jön a cserediákod? – tette fel a kérdést Blair, a nővérem, aki gondolkodás nélkül sétált be a szobámba, amin már meg sem lepődtem. – Amúgy is… neked nem el kellett volna kezdened pakolni? – a szobámban minden pontosan úgy volt, ahogy annak kellett lennie, a helyén, s semmi sem kezdett varázslatos módon utazó bőröndökbe és táskákba transzportálódni.

- Tisztázzuk a helyzetet… nekem nincs semmilyen cserediákom és nem is lesz! – s amikor gardróbom szélén észrevettem egy ruhát, amit kedves édesanyánk úgy gondolt, hogy majd hordani fogok annak ellenére is, hogy nem tetszésemet kifejeztem, azt megfogtam s gond nélkül dobtam a földre. – Illetve miért is pakolnék? – fordultam feléje, s ekkor már ő is igen közel állt hozzám, én pedig mint a legártatlanabb lény a világon pislogtam rá.

- Yves forogna a sírjában, ha látná mit tettél… - pillantott oldalra a földön heverő ruhára. - … és tudod… ezt úgysem tudod elkerülni, ez alól nem bújhatsz ki! – rázta a fejét, s kezét a vállamra tette nyugtatásképpen, ami Blairtől igen furcsa volt, mert, ha ember ismeri őt, jól tudja, hogy ő nem ilyen, de én mégiscsak a húga voltam.

- Blair… a végzős évemről van szó, az Isten szerelmére! – törtem ki, szerintem teljesen logikusan. – Miért nem fejezhetem be itt a tanulmányaimat miért kell az Ibériai-félszigetre átköltöznöm átúszva egy óceánt, s azzal elzárva magamat, egy teljesen új kontinensen a barátaimtól? Te se engedted volna, hogy anno ezt csinálják veled… - szembesítettem a tényekkel, amire tudtam úgysem tudna rákontrázni. - … sőt ohhh, ohhh, ohhh… ha csak megpróbálták volna megtenni ezt veled a várost képes lettél volna felgyújtani, csakhogy megmutasd ki a főnök! – s lelki szemeim előtt láttam, ahogy Blair a város lángjai előtt ott áll, s boldog mosolyával konstatálja a döntéseket még mindig ő hozza.

- Gondolj arra, hogy… a saját életedet élheted majd! – gyanús volt ez nekem, nem kifejezetten Blair tulajdonság volt az, hogy ennyire édesanyánk pártjára álljon.

- Saját? – kérdeztem vissza hisztérikus kacagással karöltve. – Szerinted nem tudom, hogy attól függetlenül, hogy a legjobb személyzetet interjúztatták mellém, egyben ki is képezték őket a kémkedésre? Nem most jöttem le a falvédőről… - forgattam a szememet.

- Waldorf vagy… ez a véredben van. – ismerte el, hisz tény volt, hogy a Waldorf nők több, mint fifikásak voltak.

- Ettől függetlenül… lehet tényleg jót fog tenni egy kis levegőváltás. – gondolkodott el, s velem együtt sétált hatalmas ablakomhoz, ahol együtt néztünk le a csodák városára.

- Esküszöm még a végén azt fogom hinni, hogy te is anya pártján állsz. -forgattam szememet, s igazából el sem tudtam hinni, hogy ez megtörténik, de úgy ténylegesen. – Te is azt akarod, hogy eltűnjek a városból egy teljes évre? – fordultam felé.

- Technikailag csak 10 hónapról van szó. – javított ki, magához híven. – Tudod, hogy anyáéknak fontos ez, a cégnek fontos ez… ha nem mész talán veszélybe kerül az egész. – mondta ki végül a valóságot is, amin nem volt mit szépíteni, tényleg így nézett ki.

A vállalat megkapta a spanyol befektetőtől a pénzt, s a további független működését, ha cserébe én ott fejezem be a tanulmányaimat, a Waldorf névvel színesítve a magániskola felhozatalát. Kölcsönösen szükségük volt egymásra, én pedig a járulékos veszteség voltam, az eszköz, akinek a véleményére senki sem volt kíváncsi.

- Még jó, hogy a XXI. században élünk, ahol az emberkereskedelem illegális… ohh várj csak! - tettettem gondolkodásomat, szúrós tekintetemmel pásztázva őt.

- Tudod, hogy ezt megteszed… nekem is sokat segítesz, sőt…- simította meg az arcomat kedvesen. - … igazából megmentesz engem, amiért örök életemben hálás leszek neked. – vallotta be őszintén, s látszott a tekintetén, hogy tényleg így gondolta. – S tudod… oda már Párizs is közelebb van. – a pillanatnyi érzelmes Blair ekkor tűnt el, de egyike voltam azoknak az embereknek, akik egyáltalán ismerhették azt a Blairt, s ez egy kiváltság volt, egy megtiszteltetés.

- Nem is bánom, tekintve, hogy egy az egyben új gardróbot fogok magamnak felépíteni! – vigyorogtam, s talán most volt az első alkalom, hogy ellenkezés nélkül elgondolkoztam az egészen, s habár volt még New Yorkban egy hetem, ez mégis haladás volt, mert azért még foggal körömmel ragaszkodtam a városomhoz… eddig a pillanatig.

- Helyes! – bólintott elismerően, majd az ezt követő néhány pillanatnyi néma csendben egyikőnk se igazán tudta, hogy mit is kellene mondanunk, de lehet a válasz a semmi volt. A lelkem ugyan fájt, de elmosolyodtam.

- Miss Waldorf… vendége érkezett. – ekkor jelent meg Dorota az ajtómban, s Blairrel egyszerre ráztuk meg a fejünket, s irányítottuk figyelmünket a házvezetőnőnk felé.

- Megérkezett a spanyol bevándorlóm? – jól tudtam, hogy ez egy hars megjegyzés volt, de pontosan nem érdekelt, tudtam, hogy az az egy hét az indulásomig elég hosszú lesz, s addig még lesz kb. ezer ötletem, hogy magát a célországomat hogyan is tűntessem el a föld felszínéről úgy kb. véglegesen.

- Miss Blairhez érkezett egy vendég. – pontosított Dorota, mire furán néztünk össze ugyanis igen kevés ember volt, aki tudta, hogy Blair egyáltalán a városban van már, a Chuckkal való nyaralásuk után.

- Ki lehet az? – tette fel a költői kérdést, s mikor Dorota válaszolni mert volna azt elcsendesítette egy kézlegyintéssel, s inkább megragadva csuklómat velem együtt indult a vendégét köszönteni, attól függetlenül, hogy én ezt akartam-e vagy sem.

- Micsoda fogadtatás kérem szépen, egyszerre nem egy, de rögtön kettő Waldorf kincset kapok! – a lépcső felénél jártunk, amikor egy ismerős, ámde vészjósló hang visszhangoztatta a nappalinkat. Azonnal megtorpant Blair járásában, s nem mozdult tovább egy tapodtat sem.

- Carter… te meg mit keresel itt? – hangzott el Blairtől a legmegfelelőbb kérdés.

- Erre volt ám még szükségem, komolyan! – tártam szét karomat beszélve az égieknek, s mielőtt agyam teljesen felfogta volna az új ember érkezését inkább elindultam magamtól a lépcső aljára, céltudatosan a minibárunkhoz de a Carter kezében lévő whiskys pohár közelebb volt így elsőnek inkább azt ragadtam el tőle, húztam le gondolkodás nélkül, de mellette ettől függetlenül úgy mentem el, mintha ott sem lett volna.

- Áúúúúcs, ez fájt! – jegyezte meg mellkasához kapva, de mindezt már csak szemem sarkából láthattam ugyanis poharamat muszáj volt újratöltenem.

- Pontosan mit is keresel itt Baizen? Nem vettem észre, hogy a pokolban elkezdett volna havazni, ami az egyetlen egy opció volt, hogy újra felkereshess minket. – szívélyes köszöntésben nővérem is elsőrangú volt, mondjuk tény és való, hogy egy kezemen meg tudtam azt számolni, hogy hány ember örül úgy kb. bármikor is a megjelenésének.

- Az igazság az, hogy hoztam nektek valamit… vagyis pontosan neked. – s feléjük sem nézve éreztem, tudtam, hogy tekintetét ez az ember felém irányította.

- Na jó, erre az egészre szükségem lesz… - s inkább a whiskyt már ki sem öntöttem üvegéből, hanem a kristály tartóját egy az egyben mellkasomhoz szorítottam és úgy fordultam feléjük. A pokol kapui tényleg megnyíltak.

Carter pedig lassan kihúzott egy kulcscsomót a zsebéből, s azt kezdte pörgetni ujja körül, a mosolya pedig ami ajkaira ült az évek óta változatlan ördögi darab volt. Meg akartam volna szólalni, mire ő csak némán bólintott. Blair felé néztem, de arca az abszolút pókerarc volt, valószínűleg erről még ő sem tudott.

- Esélytelen! – ráztam meg a fejemet. – Szó sem lehet róla! Inkább alszok a híd alatt vagy költözök az Antarktiszra, de biztos, hogy nem. – ragaszkodtam véleményemhez, s testemben olyasfajta ideghullám futott végig, hogy el sem tudtam hinni, hogy még két lábon állok. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna a whiskeys üveget a tartalmával együtt, de olyannyira szorítottam azt magamhoz, hogy talán sosem fogom elengedni majd.

- Nyugi, a házhoz én nem járok… habár, ha szeretnéd. – mosolyodott el kaján módon, mire Blair félbeszakította:

- Eszedbe ne jusson Carter, mert hidd el magam foglak kinyírni, már akkor is, ha csak rágondolsz! – szólalt fel azonnal mellettem Blair, s a levegő feszültségét szinte késsel vágni lehetett volna, amikoris a lakás liftjének ajtaja csipogott, s azon két férfi lépett ki, s mindhármunk tekintete arra irányult. Chuck lépett ki a liftből egy ismeretlen fiú társaságában.

Magasabb volt mi Chuck, éppen csak egy leheletnyivel s habár nagyon különböztek elsőre, mégis volt bennük valami, ami azt ordította, hogy akár testvérek is lehetnének.

- Akarom én ezt egyáltalán tudni? – tette fel köszönösképpen kérdését, s Carter felé éppen oly megvető pillantásokkal nézett, mintha az éppen csak most irtott volna ki egy kisebb barátságos falut a közelben, ahol például a kedvenc sálát gyártják kézileg.

- Üdv Bass neked is! – nyilván Carterről mindez teljesen lepergett, ők ilyenek voltak.

- No és ő kicsoda? – irányította a figyelmet Blair az ismeretlen fiúra.

- Guzmán Nunier Osuna. – vette kezébe a bemutatását az új fiú, s ahogy megszólalt jól lehetett tudni ki is volt ő, csak éppen annyi volt a csavar az egészben, hogy nem őt „vártam”.

- Te nem Carla vagy. – jelentettem ki, végigmérve szemérmetlenül őt, lassan megközelítve őt.

- Nem éppen… - kacsintott, s szinte már csak suttogta a szavakat, legalábbis a whiskey ezt mondatta velem, ütős dolog volt ez a folyadék, ez tuti.

- Az égiek meg akarnak ölni, ez tuti. – tártam szét a kezemet újfent az égiek felé beszélve majd elsétálva Chuckék mellett a whiskyvel együtt szálltam be a liftbe.

- Te pontosan most hova is mész? – Blair kérdése volt az egyetlen egy releváns dolog, amit meg is hallott ezek után a fülem, éppen akkor amikor visszatartotta a lift ajtajának bezáródását.

- Három opció van: 1. detoxba mert megiszom mindezt egyedül 2. elköltözök a Déli-sarkra azonnali hatállyal 3. kivásárlom a lelkemet is a család költségére. – dőltem boldogan, vigyorogva a lift falának, s egy nagyot kortyoltam az üvegből. Ez valakinek a bankkártyájának nagyon fájni fog. Nagyon.

- A harmadikat támogatom. – jelent meg hirtelen Chuck is a lift ajtajában, s gond nélkül nyújtotta felém kártyáját, amit én szemrebbenés nélkül fogadtam el.

- Egy ember, aki megért engem. – mosolyom már olyan széles volt, s olyan állandó, hogy ajkaim, s arcom már fájni kezdett.

- De azért Guzmán tartson veled. – s éppen, hogy Blair elengedte a lift ajtaját, ami kezdett is bezáródni, s én meg próbáltam volna ellenkezni addigra a srác már mellettem is volt.

- Nincs szükségem bébiszitterre. – jelentettem ki feléje sem pillantva.

- Osztálytársak leszünk, alig egy hónappal vagyok idősebb nálad, nem az apukád akarok lenni. – válaszolta könnyedén, majd kivette kezemből az üveget, s gondolkodás nélkül húzta meg azt ő is miközben végig a szemembe nézett.

- Az apám ott hagyta anyámat egy modellért… egy férfi modellért. – pislogtam vigyorogva rá.

- Az én apám nemrég jött ki a börtönből, különböző pénzmosásos ügyek miatt. – válaszolta nekem mindezt úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna az. A szeme sem rebbent.

- Oh hát akkor tényleg szükségünk lesz erre. – mutattam a kristályüvegre a kezében, mire egyszerre kacagtunk fel, s ha fájdalmas is volt nevetésünk az egész lift tőlünk zengett.

- Lehet… - billentettem oldalra fejemet őt nézve. – Mia Waldorf. – nyújtottam felé kezemet, kézrázás reményében, végül is bemutatkozni még nem sikerült és ennyit megérdemelt.

- Guzmán Nunier Osuna. – ismételte el nevét újfent, s kézfogás helyett csókot lehelt kézfejemre.

- Aki kifejezetten nem Carla. – tettem hozzá.

- Pontosan. – ismerte el.

- Ettől függetlenül hidd el tudom ki vagy. – kacsintottam rá, majd mielőtt bármit is szólhatott volna az ajtó nyílt, s azon én tudatosan sétáltam ki köszöntve a portást egy fejbiccentéssel. – Akkor most jössz vagy sem? – fordultam vissza egy pillanatra, s így lépkedtem hátrálva a kijárat felé, majd mielőtt megfordulhattam volna vagy egyáltalán válaszolt volna megragadta ujjaimat, s úgy pördített a megfelelő irányba, vezetve maga mellett a kijárat felé.

- Kisasszony, a kocsijukkal némi technikai probléma akadt. – közelített meg az ajtónálló bocsánatkérő tekintettel.

- Az ott Carter Baizen kocsija? – pillantottam meg az ismerős kocsit, a problémamegoldásom a helyzet magaslatán volt.

- Igen kisasszony, de… - kezdett bele a férfi, mire én csak megráztam a fejemet, majd zsebemből előhúzva egy kis pénzt feléje nyújtottam azt.

- De semmi. Azt visszük. Az ördög maga, meg tanuljon meg sétálni. – döntöttem el, s még mielőtt újfent találkoztunk volna az említett emberrel Guzmánt magam után húzva huppantam be a kocsiba, s adtam is az ismerős sofőrnek az irányítást, aki egy mosolyt eleresztve indította is a motort éppen abban a pillanatban, amikor az ajtóban megjelent a kocsi valódi tulajdonosa. Az ablakot lehúzva mindössze a jobb kezemet, s ott is okosabban a középső ujjamat nyújtottam feléje, mert pontosan ennyi volt az, amit megérdemelt.

- Azt hiszem nem kedveled ezt a fiút… - jegyezte meg Guzmán, s még csak ekkor vettem észre, hogy ujjaink még mindig egymásba vannak fonódva, így hát szétszedtem őket végre s így kényelmesedtem el a kényelmes üléseken.

- Ez nem a megfelelő beszélgetési téma. – ráztam meg a fejemet, s dűtöttem hátra a fejemet elpihenve, de mivel a hajam fel volt kötve az nyomott mindent is, így inkább megszabadítottam magamat a tökéletes lófaroktól.

- Ahogy kétlem az új iskolai éved is az. – tette hozzá. – Tudom, hogy nem akarsz hozzánk jönni tanulni. – nem köntörfalazott, az elején tisztázta velem, hogy mit tud, ebben volt valami egészen szexi.

- Akkor pontosan miért is vagy itt? – fordultam feléje kérdő tekintettel.

- Hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről… vagyis pontosabban, azt akarom, hogy igenis… magadtól akarj oda jönni, velem jönni, utánam jönni! – hajolt közelebb s a szavakat szinte már ajkaimra suttogta. Ez a fiú sem volt szívbajos, úgy tűnt.

- El vagy tévedve. – kacagtam képébe, s úgy simítottam meg arcát minél puhábbat talán még sosem érinthettem, nem mintha ezzel kellett volna foglalkoznom. – Kétlem, hogy a barátnőd Lu is egyetértene ezzel a terveddel. – ezúttal én voltam az, aki halkan suttogtam neki. Mikor azt mondtam, hogy tudom ki, én azt tényleg úgy értettem. Az embernek, ha van egy Chuck Bass ismerőse, sőt igazából már lassan rokona, nem fogja azt nem kihasználni, s nem megtudni mindent arról a helyről, ahova épp száműzni kívánják, beleértve az utolsó apró pletykát is az emberekről.

- Az információidat updatelni kellene, señorita. Lu és én már szakítottunk. – folytatta, s ekkor már olyannyira közel hajolt, hogy ajkai érintették arcomat. Torkomban akadt a levegő egy pillanatra, s mikor ajkai egy csókot leheltek a fülem tövébe az a levegő csak elhagyta ajkaimat, meglehet a lelkemmel együtt.

- Kisasszony megérkeztünk. – szólt ekkor hátra a sofőr teljesen a hirtelenből jövő információval.

- Köszönöm. – s konkrétan úgy fordultam ki a kocsiajtón, hogy meg se vártam, hogy azt nyissák nekem, s még az sem zavart, hogy majdnem négykézláb landoltam a járdán, de csak majdnem. Guzmán ott volt mögöttem, szorosan mögöttem.

- Engedd, hogy segítsek! – kacsintott rám, majd elérte, hogy belé karoljak s úgy sétáljunk be az első üzletbe.

- Utálok társaságban vásárolni! – pillantottam fel felém magasodó alakjára.

- Hidd el én egészen más vagyok, mint a többiek! – jegyezte meg magabiztosan.

- Tudod, hogy ezt így kijelentetted máris azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy más, mint a többi. – konstatáltam a tényeket, majd megálltam sétánkban és kirántottam a karomat az övéből. – Most meg ha megbocsátasz addig szeretnék vásárolni míg össze nem esek, Chuck Bass támogatásával. Tudod, hogy az utamban vagy. – kocogtattam meg mellkasát mutatóujjammal, de ő egy tapodtad sem mozdult előlem. – Még mindig. – rebegtettem a szempillámat, s mivel észrevehettem, hogy ő bizony túl magabiztos, s túl makacs ahhoz, hogy elkerüljön előlem inkább én kerültem ki őt.

- Pontosan miért is nem Carla jött? – tettem fel Guzmánnak a kérdést, tudva, hogy levakarni ugyan nem fogom tudni magamról. – Vagy őt miért nem Lu helyettesítette? – s ekkor levettem egy ruhát az akasztóról, amit a tükörben magam elé mértem.

- Ez kékben jobb. – nyújtotta felém a megfelelő vállfát, s szavakkal be sem akartam neki vallani, hogy igaza volt inkább csak püffögve elvettem kezéből azt. – Luról pedig annyit, hogy tisztában vagy vele szerintem, hogy vagy nagyon jóban lesztek, vagy ki akarjátok kaparni majd egymás szemét, s az elmúlt egy órácska után elég erősen hajlok az utóbbi felé. Mindenkinek jobb, hogy én vagyok itt. – s egy újabb vállfát emelt elém. – Ez is csodásan nézne ki rajtad. – suttogta hátulról a fülembe.

- A kérdésemre még mindig nem válaszoltál. – állapítottam meg az igazat.

- Carla a hétvégén síelés közben eltörte a lábát… - jegyezte meg de a tükörben látható tekintete is egyetértett azzal a véleményemmel, hogy ezt ő se hitte el.

- Ühüm. Síelés. – bólintottam, s magam gondoltam hogyha két fiú egyszerre való fűzését síelésnek hívják feléjük, ám legyen. – És pontosan kinek is jobb, hogy te vagy itt velem Señor Europa? – fordultam feléje, mondatomba egy kevéske spanyolt is csempészve. Alig egy óra és máris úgy éreztem, mintha ismertem volna őt, ami igaz is volt, meg nem is.

- Micsoda kiejtés kisasszony. – váltott spanyolra, s én pedig automatikusan beharaptam az ajkamat, amit ő is észrevett mosolya alapján.

- Akkor én megyek is próbálni. – jelentettem ki, s észre sem vettem, hogy én is nyelvet váltottam, de szeme csillogása alapján úgy látszott bejött ez neki. – Az akcentusod szerintem szexibb. – egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt az infót, s mielőtt eltűntem volna az öltözőmben örömmel fogadtam, hogy az eladó egy pohár pezsgőt szeretne kínálni nekem, amit én gond nélkül húztam le, s így tettem a Guzmánéval is.

- Elment a maradék eszed is Mia? – néztem magammal farkasszemet s ahogy visszaütött alkoholmámoros szám illata mindenre választ kaptam abban a pillanatban. – Inkább próbálj te bolond nőszemély… - utasítottam magamat majd nemes egyszerűséggel engedtem magamról leesni egyszerű ruhámat, s bújtam bele abba először, amit Guzmán adott ide a vajszínű darab helyett. Tényleg jobb volt a kék változata, ez tagadhatatlan volt. – Ohhh ez…. – ekkor már nem az első ruhát öltöttem fel magamra, de ennek az anyaga oly barátságosan ölelte körbe testemet, hogy le se akartam már venni magamról úgy kb. sose. Lehunyva szememet öleltem meg magamat benne, s hagytam, hogy elmém is egy új univerzumba ússzon át.

- Tudod… én is szívesen ölelnélek. – hallottam meg ekkor egy hangot vészesen közel magamhoz, s mire észbe kaptam a képzelgés esélye teljesen elillant előlem ugyanis ő megpördítve

 magához rántott, s úgy nyomott a tükörhöz.

- Carter… - beszélni nem tudtam, nevét ajkaim szinte nyögték. – Mit keresel itt? – nyitottam ki szememet végre, s hiába is akartam mozdulni ő nem engedte. Akartam-e egyáltalán ténylegesen mozdulni?

- Valaki ellopta a kocsimat. – jegyezte meg.

- Helyesbítek… kölcsönkérte. – vigyorogtam. – De tényleg… mit keresel itt? – néztem a kékes, zöldes, szürkés csodáiba.

- Téged. – válaszolta könnyedén, mindvégig a szemembe nézve. – Ne menj Spanyolországba… tarts velem a világba! – simította meg a combomat mire lábaim zselévé váltak alattam. Ez az ember maga volt a két lábon járó katasztrófa okozó.

- Nem tudtam, hogy hirtelen Spanyolország ennyire vonzóvá válhat, de lám tessék… megjelensz és bumm. – összeszedve energiámat löktem el magamtól őt a fülke másik felébe. – Akár gyalog is elindulnék kb. azonnal, hogy tőled különböző kontinensen legyek. – mondtam neki abszolút kedvesen.

- Mia… - nyúlt volna kezemért, de én elhessegettem.

- Eszedbe ne jusson Carter, egy pillanatra se. Otthon éppen csak azért nem rendeztem jelenetet, mert Blair is ott volt és később Chuck is… nem akartam vérontást. Egyszerűen nem. – ráztam meg a fejemet, s kapkodtam is össze cuccaimat. – Pedig lehet az lenne a legkevesebb amit érdemelnél… - néztem rá megvetően, s habár megesküdtem, hogy soha eszembe nem jön többet léte, emléke az egész mégis ott volt. Előttem. Bennem. A bőröm alatt.

- Szeretnék… - kezdett volna bele, de félbe szakítottam.

- … eltűnni? Mert az szuper lenne. – jegyeztem meg majd mielőtt még egyszer ránézhettem volna kiviharzottam az öltözőből, meglehet kicsit túlságosan gyorsan. Egy pillanattal többet sem engedtem meg neki, hogy elraboljon tőlem. Nem érdemelte meg, főleg azután, amit tett.

Cartert senki se kedvelte a családban, Blairtől kezdve, Serenán át, mindenkinek meg volt a saját dolga ellene, ezért sem értem, hogy hogyan is eshettem ilyen információk tudatával a hálójába… és adhattam oda neki magamat, életemben először, még bárki fontos előtt. Ő volt az elsőm. S mikor azon az azóta átkozottá keresztelt reggelen kinyitottam volna a szememet mellette… ő sehol sem volt. Eltűnt. Azóta nem láttam. Egészen a mai napig.

- Hehehehhe, hova-hova? – Guzmán úgy kapott el hirtelen a boltban.

- Remélem eleget láttál New Yorkból, mert minél hamarabb szeretnék Spanyolországba indulni. – válaszoltam neki, majd fizettem volna mire ő a fülembe súgta, hogy ő már gondoskodott róla, s úgy távoztunk siettében a helyről.

- Mi történt Mia? – kérdezte tényleg aggódva.

- Csak ne hagyj egyedül kérlek, nagyon szépen kérlek téged Guzmán, egy pillanatra se… egy pillanatra se. Értetted? – volt valami nyugtató abban, hogy vele spanyolul beszéltem, a lelkemre hatott.

- Eszem ágában sincs…

Hiking (Noah Centineo)

Sziasztok! Tudom régen hoztam bármi frisset, de suli és meló kettőse eléggé ki tud meríteni, most viszont itt lenne valami újdonság! Írtam, mert írnom kellett, tudtam hogy így volt. Semmi extra, de muszáj volt már kezdenem magammal valamit, s ha ennek eredménye egy ilyen kis apróság, egyszerűség, akkor ez az. Remélem azért tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

Szereplők? A lány x Noah Centineo

Szavak száma? 1623

- Nem! – ráztam a fejemet, miközben szemeimet oly tágan, s oly hosszú ideje nyitva tartottam, hogy lassan érezni kezdtem ahogy olyannyira száradni kezdenek azok, hogy talán sosem fogom tudni őket bezárni.

- Naaaa…. T/N… kérlek! – Noah tenyereit összeérintve, ajkait lebiggyesztve, hatalmas nagy Bambi őzike szemeit megcsillogtatva állt meg előttem és folytatta szüntelenül az elmúlt egy órában egyre magasabb szintekre lépő rimánkodását… vagyis valami olyasmit.

- Noah, nem! – pislogtam végre egyet, többet, s tudtam, hogy szemeim hálásak lesznek ezért, én az voltam.

- De olyan szép idő van, s együtt csinálhatnánk valamit a szabadban, anélkül, hogy követne valaki minket… annyira jó lenne! – ha jobbra léptem ő elém került, ha balra, ő akkor is ott volt, s egyszerűen nem tűnt úgy, hogy ejteni akarta volna a témát a közeljövőben.

- Legutóbb amikor a szabadban akartam csinálni valamit… egy hétig fáslizni kellett a kezemet mert valami gonosz gaz felhasította a karomat, arról ne is feledkezzünk el, hogy miért is ne követhetne ott kint bárki? Például egy sorozatgyilkos. – jutott eszembe, s inkább megállva mozgásomban, kezeimet csípőmre helyezve szilárdan, magasra emelve tekintetemet felém magasodó arcára pillantottam.

- Azt mondod egy sorozatgyilkos követne minket? – hunyorgott, s próbálta kideríteni viccelek-e? De maximum csak annyira, mint éppen ő az elmúlt egy órában.

- Ki tudja milyen fura fazon utazhat a fiatal, sikeres hollywoodi színészekre! – kacsintottam rá, majd mutatóujjammal tudatosan mellkasára böktem.

- Szóval a sorozatgyilkos nem is téged akar, hanem engem? Hmmm. – vette fel gondolatmenetem cérnáját, majd engem utánzó pózát feladva elburjánzó göndör tincseibe túrt.

- Ez egyértelmű… - bólogattam. - … téged elkap, úgy halsz meg. Én meg a menekülés közben elesek egy kaktuszban, s beleesve egy másikba, ami teljesen összekaszabol, s pillanatok alatt hiénák és keselyű martalékává válok. A lényeg a lényegben, hogy egyikőnk se hagyja el a helyet élve, szóval ezzel a helyzettel állunk szembe! – vigyorogtam előtte mondanivalóm minden egyes szavát őszintén gondolva.

- Esetleg nem véletlen Gyilkos elmék maratont tartottál amíg távol voltam? – billentette oldalra fejét kíváncsian, s én ugyan homlokomat ráncolva kezdtem volna hátrálni ő kicsit gyorsabb volt, s ujjaival ezúttal gond nélkül kapta el derekamat rántva magához mintha éppen csak az élete múlna rajta.

- Azt hiszed, hogy nincs életem nélküled? – tudtam, hogy hiába is próbálkoznék karjaiból kimászni lehetetlen küldetés lenne, nem mintha akarnék bármiféle távolságot közénk.

- Én nem… - kezdetleges hebegésbe kezdett, de könnyedén leolvasta arcomról, hogy nem vagyok én rá egy cseppet sem mérges, hisz miért is lennék?

- Mert igenis van. – bólintottam határozottan, de pókerarcom majdnem önmagát leplezte. Na jó, nem csak majdnem ugyanis ahogy vigyori képét néztem én magam is elröhögtem magam, s úgy pihentettem meg inkább homlokomat mellkasán. – Szimplán csak hiányoltam a kedvenc göndör hercegemet… - suttogtam mellkasának, s feladva farönk mivoltomat átkaroltam erős testét s úgy szívtam magamba parfümjének illatát, amit talán igen vagy talán nem, de párnám illatosítójának használtam az elmúlt időszakban, míg nem volt itt.

- Ohhh te… - puszilta meg fejem búbját, téve ezt igen könnyen hiszen jóval magasabb volt, mint én, mondjuk ez senkinek nem volt kihívás ugyanis Isten úgy teremtette meg csodálatos kis testemet, hogy igen földközeli voltam.

- Tudod, hogy Dr. Reidről beszéltem ugye? – pillantottam fel rá ártatlanul, mire ő csak felhorkantott elképedtségemben, majd a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy könnyedén a fenekem alá nyúlva elérte, hogy lábaim a dereka köré fonódjanak, s így tett fel a konyhapultra majd már hatalmas tenyerei között is volt az arcom, így, ha akartam volna se pillantottam volna el felőle.

- 10 perced van, hogy összeszedd magad, hogy utána indulhassunk túrázni. – jelentette ki igazán magabiztosan, farkasszemet nézve velem. Azt hiszem megelégelte a nemtörődömségemet, de hát mi más lenne a véleményem az egészről abban az esetben, ha a természet az ellenségének tekint az idők kezdete óta?

- Nem. – mondtam neki. A makacsságom végtelen.

- De.- kacsintott, s mellé egy mindentudó mosolyát is megvillantott, majd éppen elengedve arcomat tenyerének külsejével szépen nem csak azt, de nyakamat is megsimította, s ezzel a mozdulatával a bő felsőmet igen könnyedén seperte le vállamról, miközben kezét lassan ajkai is követték. Okosan játszott a zsivány.

- Azt hiszed ilyen gyeen… - az utolsó szót ki sem tudtam mondani ugyanis ekkor másik keze már pólóm alá vándorolva fedetlen melleimet találták meg, s ily érintésére én egy valódi csődtömeg lettem, s lábaimmal már úgy szorítottam ekkor magamhoz mintha sosem akarnám elengedni.

- Ez nem gyengeség… ez szeretet! – mondta ki, s míg az egyik pillanatban a mennyország kapui felé tartottam, a másikban szinte egy jeges tó vizébe csobbantam ugyanis egy szemrebbenés alatt távolodott el tőlem.

- Ez uttttááálaaaaaatttt… - vergődtem játékának következő pillanatában, s csodáltam is, hogy a pultról anélkül sikerült leszállnom, hogy összetörtem volna magam. – Utállak Noah Gregory Centineo… mi több gyűlöllek… - püffögtem, s szobámba szinte trappolva, mint egy kiselefánt indultam meg.

Túrázni, hegyet mászni, olyan helyen lenni, ahol a térerő megtalálása egyenlő a nullával nem szerettem lenni, egyszerűen csak nem éreztem magam biztonságban, s nem szégyelltem felvállalni eme véleményemet mondjon bárki bármit is rá. De Noaht jobban szerettem ennél, s ő ezt a kártyáját nagyon is okosan játszotta ki ellenem, Mr. Cseles.

- Ha eltévedünk… az a te hibád lesz! – néhány lépéssel előtte voltam mikor úgy kb. 10 perc némaság után meguntam a szám tétlenségét.

- Hékás, mondtam már, hogy ismerem a környéket! – kapta el ujjaimat hátulról, így visszatartva egy kicsit tempómat.

- Addig a pillanatig persze, amíg nem esünk egy vadászcsapdába és éhen, s szomjan nem halva éppen csak hullánkra nem talál egy szintén „a túrázást élvező páros”. – feléje fordulva, grimaszolva rajzoltam a levegőbe az idézőjeleket.

- Segítek…. ezen a környéken tilos a vadászat. – jegyezte meg mosolyogva.

- Mert a tilos szó sok mindenben megakadályozza az embereket! – horkantottam fel, s szemeim szinte egy az egyben körbefordultak magukon.

- Tusé… - értett egyet, mire még jobban meglepődtem rajta hiszen jól tudta ezzel közel sem segít a helyzeten. – Tudod… csak tényleg egyedül akartam veled lenni! – jegyezte meg kedvesen, halkan.

- Ezt… ezt bármelyikünk lakásában megtehettük volna anélkül, hogy feleslegesen összepiszkoljuk magunkat. 10 perc után is érzem, hogy a világ minden mocska is rajtam van. – vágtam egyre különlegesebb, s különlegesebb fejeket, miközben szemem sarkából jól láttam, hogy ő ugyan jól szórakozik rajtam.

- Az igazság az, hogy már egy órája jövünk… - jegyezte meg, mire megtorpantam.

- Lehetetlen. – ráztam a fejemet. Mióta kiszálltunk kocsijából csak jöttünk előre és előre, néha lőve egymásról egy-egy lesifotót úgy téve mindez idő alatt, mintha a másik azt nem venné észre. Azt persze a nagy könyvben is megért volna egy külön fejezetet, hogy míg én izzadtam, mint egy ló kb. az első tíz lépés után Noah úgy sétálgatott előttem, s esetekben mászott fel egy fára totál random, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ráadásul menthetetlenül jól kinézve mindeközben.

- Nem, nem. – kacsintott. – Még a végén kiderül, hogy bejön neked ez az egész… - tárta szét karját nagy boldogan.

- Persze… a századik, sőt ezredik ugyanolyan fa megbámulása ugyanakkora élvezet, mint az elsőé. Ki ne szeretné ezt? – tettem fel költői kérdésemet, majd mivel az egy órája menést hirtelen a testem is megérezte lepihenni kívánt az, s egy fa tövének árnyékában gond nélkül seggre vágtam magam kiürítve ekkor vizes palackom teljes maradék tartalmát.

- Én egészen szeretem… - jegyezte meg, s pontosan elém telepedett le a földre törökülésben majd lábai közé véve táskáját kutatva abban keveset felém nyújtott egy üveget, s egy zacskót. - … ahogy téged is. – folytatta, s ajkaimat kellett meglepődöttségemet beharapnom ugyanis a csomag, amit átadott az nem szimplán egy túlélőcsomag volt, ez a kedvenc túlélőcsomagom volt.

- Ezt már… ezt már kivonták a forgalomból. – ismertem fel kedvenc gumicukrom csomagolását.

- Talán valaki felvásárolta az útjába eső összes bolt raktáron lévő készletét… talán… - említette meg száját belülről rágva, kedvesen.

- Üzenem ennek az embernek, hogy én is szeretem! – s mosolyom szélesebb nem is lehetett volna ekkor, sőt talán az övé sem szórakozása közepette amikor én nemes egyszerűséggel kinyitva a gumicukrot, annak tartalmát, de legalábbis a csomag felét egyenesen a számba öntöttem, majd közel a megfulladás társaságában kezdtem el rágni az egészet, pontosan úgy, mint egy kismalac.

- Tényleg hiányoztál… ez is. – csak szemöldökét emelgette bolondságomon miközben én emésztettem az energiaforrásomat.

- A barátnőd gusztustalan kismalac mivolta biztos hiányozhat a nagy luxus vacsorák, események alatt… - s felhorkantva már nyálam is folyt mindenfele.

- El nem tudod mennyire. – bólogatott, majd ahogy ivott, s üvegéből víz csöpögött a földre, ujjait abba a masszába tette, s mindezt az arcomra kente. Én pedig mozdulatlanul, s mindenfajta reakció nélkül tűrtem mindezt az ő legnagyobb meglepetésére. Már pillanat elteltével majdnem rákérdezett tétlenségemre, nyugodtságomra, de én megelőztem szavaimmal:

- Nekem is hiányoztál. – válaszoltam ezúttal már harci sminkemben, ami tényleg nem zavart, s ez tényleg fura volt. – Hiányzott ez a lelkes vidámságod, ez az elszántságod, ami elérte, hogy kijöjjek ide veled… s kedves Noah hidd el, senki mással nem tettem meg volna a természetben, de te… különleges vagy eléggé. – billentettem oldalra fejemet, s az előttem elterülő látványban gyönyörködtem szüntelenül. Az ő látványában.

- Micsoda megtiszteltetés… - harapta be ajkait. 

- De azért mostantól, hogy tovább motiválj… póló nélkül kell menned… ez tény. – jegyeztem meg határozottan.

- Gondolom ez ilyen doktori előírás. – nevetett fel, s mintha csak meseországban lettem volna róla lekerült atlétája engedve láttatni kidolgozott felsőtestét.

- Pontosan. A barátnője egészségének megőrzése érdekében ez egy kihagyhatatlan dolog… tudod a sok szabadidőmben szereztem már egy doktorit! – tártam szét karomat vállamat is megrántva.

- Tudtam, hogy nem unatkozol nélkülem se! – tette hozzá.

- De veled se, te bolond… - folytattam, majd a következő pillanatban már rajta is feküdtem ugyanis egy az egyben, mint vadász a prédájára vetettem rá picinyke testemet az övére.

- Leszek a Tarzanod, ha szeretnéd… - kuncogott, ahogy mellkasán támaszkodtam.

- Azért hékás, ne játssz a szerencséddel Centineo, még a végén felfal valaki itt a vadonban… - emelgettem zsiványan szemöldökömet.

- Állok elébe. – reagálta le rögtön zsiványul.

- Szóval… állsz…

On My Mind (Lance Tucker)

Sziasztok! El sem hiszem, újfent, de elkészült ez a rész is, habár kellett hozzá egy kis hátszél (ezért kedves barátnőmnek, Nikinek ezer köszönet), de csak összejött! Ez az első írásom Sebastian ezen karakterével, de remélem tetszeni fog, majd meglátjuk. Egy áment már segítségemtől kapott, remélem tőletek is fog! Jó olvasást, szép hetet nektek majd! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szereplők? A lány x Lance Tucker (Sebastian, The Bronze film beli karaktere. Néhány szóban róla: arrogáns, beképzelt, egoista… a többit szerintem ezek alapján nem is kell mesélnem, csakhogy tudjon róla néhány apróságot az is, aki nem látta a filmet)

Szavak száma? 4585

Először úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

Mikor másodjára is feltették a kérdést éppenséggel spontán fulladozás jött rám, ami valójában nem is volt olyan spontán.

Harmadjára viszont nem volt menekvés, muszáj volt meghallanom a felém irányított kérdést vagy különben a.: azonnali hatállyal elküldenek a fül-orr-gégészetre vagy b.: szimplán csak kirúgnak. Az utóbbi esélyesebbnek tűnt.

A magazin, ahol dolgoztam egy portrét akart közölni az olimpiai bajnok Lance Tuckerről.

Ezzel igazából addig a pillanatig nem is lett volna probléma ameddig az én nevemet nem keverik bele a dolgokba, csakhogy nyilván a csillagok éppen csak akkor nem álltak úgy ahogy kellett volna nekik, amikor én akartam tőlük valamit. Valakinek túlontúl nagy volt a szája, s a főnökasszony tudtára adta, hogy én ugyanabból a városból származok, mint az interjúalany, sőt kisváros lévén, s tudva, hogy korkülönbség alig van köztünk még talán ismerhetjük is egymást, így mire kettőt pislogtam már úton voltam az dél-karolinai Charleston árnyékában lévő kis városunkba.

Mióta szüleim meghaltak nem igazán mondhatjuk azt, hogy oly sokszor látogattam ezt a helyet, sőt… miután leérettségiztem, s felvételt nyertem a NYUra vissza sem néztem, még az állam közelébe sem kerültem, s ez pontosan így volt jól. Vannak olyan emlékek, sebek az emberek életében, amiket jobb pihenni hagyni, s nem háborgatni őket. Na ez a hely egy nagy olyan seb volt… a súlyosabbik fajtából.

Mikor bőröndömmel együtt kigurultam a pályaudvarról szinte mintha egy teljesen új városba érkeztem volna. Metropolisszá ugyan nem nőtte még ki magát, de élet az volt az utcákon, s az emberek arcán egészen úgy tűnt, hogy egy egészen élhető hely lett ez az évek alatt.

Az, hogy az ország egyik legjobb gimnasztika edzője is itt él, - aki az utóbbi években több fiatalt segített különböző dobogók legfelsőbb fokára-,  lehet segített a helyzeten, sőt… tagadni lehetetlen lett volna azt, hogy az az olimpiai arany, s majd hogy visszavonulásának helyszíneként szülővárosát választotta az egykori bajnok, ne lett volna a gimnasztika szerelmeseinek egy vonzó ok arra, hogy erre a kis helyre összpontosítsák figyelmüket, s erre mint láthattam a város is rájött, s rendesen profitot is húzott belőle.

Nem igazán akartam túlontúl elhúzni ennek a cikknek a megírását, kutyaharapás szőrivel kategóriában minél hamarabb túl akartam esni rajta, csakhogy amikor megérkeztem a szállodába (amit hála a jó istennek a magazin fizetett), s fejemet letettem egy pillanatnyira a puha párnára, engem a külvilág elveszített.

Pontosan, mint egy zombi, ki feltámad halálából riadtam fel abban a pillanatban, amikor fülem mellett elkezdett rikácsolni a telefonom, felvenni azt persze alig tudtam mert képernyőjére folyt a nyálam.

- Hány óra van? – masszíroztam az orrnyergemet, mikor már képes voltam hallható szavakat is alkotni számmal.

- 8 óra múlt pár perccel. – válaszolta rögtön barátnőm.

- Akkor nem értem, hogy te egy péntek estén ilyen időben miért nem valami hasznossal töltöd az idődet, s miért engem hívsz fel. – morogtam neki kedvesen, olyan barátnősen.

- Találkoztál már vele? – nem köntörfalazott, rögtön a lényegre tért, nem foglalkozva azzal se nagyon, hogy hallhatta hangomon, hogy én még elég kómás vagyok.

- Az interjú holnapra van időzítve. – válaszoltam az egyértelműt.

- És? – tette fel úgy ezt a kérdését, mintha csak megsértettem volna válaszommal.

- Semmiképpen sem akarok a kelleténél több időt tölteni vele. – vallottam be neki, amit amúgy ettől függetlenül is jól tudott.

- Szerinted emlékszik még rád? – kíváncsiskodott áttérve egy éppen olyan területre, amint pont el akartam felejteni. Gyanítom éppen csak azért hívott, hogy az idegszálaimon táncolgasson.

- Kétlem, hogy a nagy egója engedi, hogy agya, 8 évvel ezelőtti jelentéktelen infókat raktározzon el csak úgy. – a szarkasztikusság itt még megengedett volt, s barátnőm nyilvánvalóan kiprovokálta ezt belőlem.

- De te nem vagy jelentéktelen… - ragadta meg a lényeget ő.

- Neki az voltam. Mindegy. – ráztam meg a fejemet mielőtt valami olyan jutott volna az eszembe, aminek nem kellett volna. – Amúgy sem fog emlékezni rám, s holnap én se fogok rá, s mindössze éppen csak annyit fogok személyével kapcsolatosan tudni, mint amennyi a profizmusom magában foglal. – s ezzel jómagam lezártnak is vélte az információ cserét, csakhogy ebben barátnőm nem éppen működött közre.

- De azért írd meg majd, hogy tényleg olyan jól néz-e ki, mint a képeken. – s én éppen ekkor meg is szakítottam a vonalat, ugyanis nem éreztem magam elég ébernek barátnőmhöz. Bőven elég volt, hogy itt kellett lennem, még talán sok is volt.

Mély levegőt véve legördültem az ágyról, s mivel nem igazán volt kedvem a szobaszervízhez, így egy gyors zuhanyt megejtve magamra kaptam egy lenge nyári ruhát, s így ahogy a jó isten megteremtett indultam el egy séta keretében valamiféle vacsorát keríteni.

S a város nem csak első pillanat hatására tűnt élhetőnek, most, hogy így este barangoltam a központban talán még több ember volt kint úgy kb. mindenhol. Elmosolyodtam, s hagytam, hogy magával ragadjon az ár, lábaim pedig vigyenek arra amerre szeretnének. Pozitív csalódásként érte testemet a nosztalgia, melyet így egyedül élveztem ki.

Szinte észre sem vettem, hogy merre is vagyok már csak akkor, amikor a portásnak köszönve az ismerős épület falai között sétáltam. Hosszú évek után is emlékezett rám ez a férfi, s ez egészen jól esett, ettől függetlenül fogalmam sem volt mit keresek itt. Egyszerre volt meg bennem az az érzés, hogy régi emlékek tárházában járok, s hogy valami újat fogok felfedezni. Ha egy ember kifejezetten gyűlölte középiskolás éveit, akkor évekkel később mit is keres azon a helyen újra? Mazochista talán, vagy csak szimplán lezárásra vágyik? Nem lehet tudni.

A tornaterem felől hangokat hallottam, hisz minden bizonnyal edzés volt ilyenkor tartva, mint régen. Van, ami nem változott, úgy látszott.

Belépve a hatalmas terembe néhány kislányt véltem felfedezni egy szőnyegen, akik elbűvölve hallgatták az előttük magasodó, fényes melegítőben tudatosan, tiszteletet kívánóan sétálgató férfit. Egészen meglepő volt őt így látnom, hisz olyannyira nem illett bele ebbe a családias, barátias körbe, hogy majdnem meg kellett dörzsölnöm a szememet, hogy jól látom-e, amit látok.

Lance Tucker kisgyerekeket edzett, az ember, aki világéletében gyűlölte a gyerekeket, több mint fura volt. Lehet napszúrást kaptam korábban, vagy a délutáni pihenés kikapcsolta az agyamban a reális gondolkodás szekcióját, de nem mozdultam semerre, sőt… egy egészen félreeső kis sarokba még le is telepedtem, s úgy néztem őket miközben elfogyasztottam a vacsorának szánt szendvicsemet. Minden bizonnyal az agyammal volt probléma, mert, ha normálisan működne, nem tette volna ki magát ennek.

- Tudod az edzéseim zártkörűek! - éppen egy emailemet olvastam el a szerkesztőmtől, amikor hirtelen a távolból mintha nekem irányítottak volna néhány szót, igazán zsivány, mindentudó, emberek feletti módon. A szívdobbanásom a torkomban ragadt meg, azonnal megakadályozva a normális funkcionálásomat. Nagyot akartam nyelni, de nem tudtam. 

Pánik.

Ő volt az, s szemem sarkából láthattam, hogy közeledett felém, de mivel még tisztes távolban járt nem feltétlen láthatta, hogy kinek beszél. Legalábbis utóbbiért hirtelen nagyon elkezdtem imádkozni. Nagyon, nagyon.

Nem tudom mi ütött belém, hirtelen összekapva minden cuccomat konkrétan gondolkodás nélkül úgy megindultak alattam a lábaim, mintha éppen csak menekülnék egy kínos szituáció elől, éppen mintha csak a középiskolában volnék. Ami valójában igaz is volt, ugyanis fizikailag tényleg egy középsuliban voltam, abban, amihez megannyi emlék kötött.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem magamtól, amikor már szabad levegőre értem, de a vérnyomásom közel sem tűnt olyannak, mintha meg akarna nyugodni, sőt. Vészesen kapkodtam a levegőt, de közel sem a futás miatt. – Holnap interjút kell vele csinálnod az Isten szerelmére… ott is elfutsz majd előle? – folytattam hangosan a diskurzusomat saját magammal, de arra esélyt, hogy választ is kapjak nem igazán láttam.

Lábaim nem mentek előre, egyszerűen éppen csak annyira voltak képesek, hogy elhurcoljanak egy padig, ahol leülve mintha a világ súlyát engedtem volna erre a kis menedékre magammal együtt.

Pontosan amúgy mire is számítottam? Meg úgy abszolút alap kérdésként… minek kerestem magamnak feleslegesen a bajt, mikor előre tudtam, hogy ennek a hétvégének kb. sehogy nem lehet sikeres kimenetele, főleg ismerve magam túlgondolkodós fajtáját? A világba akartam ordítani, s azonnal elteleportálni innen. Jelen pillanatban szívesebben írtam volna a wc kefék új csodálatos fajtáiról, mint erről az emberről. Az emberről, akit tiszta szívből megvetettem, aki a világ legaljasabbika volt. Az emberről, akit gyűlöltem.

Éjfél után keveredtem vissza a hotelbe, ahol úgy ahogy voltam ismételten arccal lefelé hulltam az ágyba párnáim közé, s megpróbálva kizárni saját gondolataimat a fejemből (ami ekkorra már abszolút lehetetlen volt), próbálkoztam azzal a tevékenységgel, amit mi halandók alvásnak nevezünk. Nem ment, abszolút, de nem.

Mikor a portán kért ébresztőm megszólalt hirtelen azt sem tudtam melyik univerzumban vagyok. Észre sem vettem, hogy az alvás bevonzásáért folytatott harcomban végül én nyertem, de lehet jobb lett volna ekkor, ha vesztettem volna. Fejemet úgy emeltem fel a párnáról, hogy konkrétan fáradtabb, s nyúzottabb voltam még, mint az alvás előtt, már ha ezt a szenvedést alvásnak lehet valahol nevezni. Végtagjaimat a gravitációnál is erősebb erők húzták lefele, de tudtam hogyha továbbra is szeretnék pl. enni, lakni valahol, s ehhez hasonló létezéshez igen szükséges dolgokat tenni, akkor ki kell kelnem az ágyból, s munkám címszóval elkészíteni azt az interjút, még akkor is, ha a lelkem abban a pillanatban fogja elhagyni a testemet, amint ő megszólal. Na jó kit áltatok? Meglátom majd, s akkor végem lesz. Tudom.

- Felnőtt nő vagy az isten szerelmére… - motyogtam magamnak az egész ügyesen befuccsolt bíztató beszédet, majd hirtelen erőt véve magamon kiugrottam az ágyból sikerülve majdnem hatalmasat vágódnom. - … aki a két lábán nem tud megállni. – morogtam billegve ekkor már a szobai nagy tükörben látva tükörképemet.

Mély levegőt véve, pillanatnyi ideig egyhelyben megtartva magamat léptem a telefonomért, elindítottam egy Spotify lejátszási listámat, s inkább a dalok szövegeire koncentráltam, s a készülődésre, mint bármi másra.

Jól tudtam milyen kérdéseket fogok feltenni neki, tudtam hogyan kell majd kezelni az egész helyzetet, legalábbis ezzel hitettem magam. Gondoltam, ha elég ideig magyarázom mindezt magamnak, még a végén el is hiszem. Meglepő fordulat lenne, ez tuti.

Az interjú egy ismert, de nem túl tömött hotel bárjában volt leszervezve, ahova a megbeszélt időpont előtt érkeztem tudva, hogy kell jónéhány pillanat míg a helyszínen is lenyugszik a lelkem, tudva, hogy az ördög maga milyen közel tartózkodik hozzám hamarosan.

Rendelve egy alkoholmentes italt türelmesen futottam át jegyzeteimet, s a lehető legobjektívebb módon próbáltam a következő maximum 2 órára gondolni, hisz tudtam a legprofesszionálisabb viselkedésemet előszedve igenis meg tudom csinálni.

Vagyis meg tudnám csinálni, abban az esetben, ha az interjúalany például megjelenne. Valahol igen belül számítottam arra, hogy késni fog, hisz így még jobban meg tudta alapozni hatásos belépőjét, csakúgy, mint régen, de mikor 2 óra múlva se volt sehol a helyzet nem tűnt túl virágosnak.

„Még mindig sehol?” – érdeklődött üzenetben barátnőm, akivel az elmúlt 2 órában jót beszélgettünk, hiszen én ráértem ő meg nem akart otthonra munkájával foglalkozni így önfeláldozó módon segített elviselni az idő múlását.

„Nope. Gyanítom, hogy nem is lesz hajlandó erre az interjúra, csak direkt behülyítette a magazint, szeret így az emberekkel játszani, mert azt hiszi megteheti.” – pötyögtem az igen szépen megfogalmazott válaszomat vissza, majd felkapva táskámat először álltam fel kényelmes fotelemből, s közelítettem meg magam a bárpultot.

- Elnézést… esetleg nem látta Lance Tuckert? – tettem fel a kérdést, s a név kimondásától is keserű íz kavargott a számban. – Találkozóm lett volna vele… - kezdtem bele, de szó nélkül nyújtott át egy cetlit ekkor nekem, egy apró mosolyt eleresztve. - … köszönöm. – mondtam, s elfordulva nyitottam ki az összehajtott papírt, amin mindössze egy cím állt. – Ez? – fordultam vissza a bartenderhez érdeklődve.

- Azt az utasítást kaptam, hogy csak akkor adjam át ezt önnek, ha ön jön ide érte. – válaszolta türelmesen, illedelmesen. – De semmiképpen se érkezésekor…

- Ohhh Fucker… - motyogtam magamban, s sarkon fordulva egy halk viszlát elmormogása után hagytam el a helyet. Ha tegnap este a világba akartam ordítani, akkor most ez a vágyam folytatódott, azzal a különbséggel, hogy akkor magamat akartam egy lapáttal addig verni míg mozgok, most őt akartam, de nagyon. – Bolond cipők, az istenit. – amint kiértem a szállodából magas sarkú kínzóeszközeimet azonnal lerúgva magamról vettem azokat ujjaim közé. – Fog a jó isten szaladgálni ebben a semmiért. – gondoltam magamban, s így sétáltam a járda szélére miközben mondhatni igen ideges módon pötyögtem egy üzenetet barátnőmnek, hisz főnökömnek abban a kedvben, amiben épp voltam nem hiszem, hogy felnőttként írhattam volna.

„Tudtam, tudtam, tudtam! Az a szemét nem is akart megjelenni… játszik a magazinnal, s itt hagy nekem egy címet. Hol az úgynevezett profizmus?” – konkrétan ordítottam volna a telefonnal is, mikor az nem tett ellenem semmit.

Utáltam az olyan embereket, akik azt hitték, hogy a többiek felett állnak csak azért mert vagy éppen tehetségesek, vagy éppen mert csak szépek. Ha ez a kettő egyszerre adatott meg nekik, a helyzet még rosszabb volt. S igen még ezt a helyzetüket is lehetett emelni ugyanis volt néha olyan pillanatuk, amikor a szimpla, egyszerű halandókkal elhitették, hogy ők is közéjük tartoznak, no az volt az igazán aljas húzásuk, mert azok hittek nekik. Mi hittünk nekik. Abban a pillanatban vesztettünk el mindent.

- Komolyan… már 10 különböző gyilkossági kísérlet körvonalazódott szemem előtt az elmúlt pár pillanatban! – barátnőm hívott, én felvettem, s azonnal a nyakába borítottam a mondanivalómat, hisz tudta mire vállalkozik.

- És akkor téged nem érdekel. – jegyezte meg, de én nem feltétlen foglalkoztam a módjával, hogy hogyan is mondta.

- Mi lett volna, ha bárki más jön le? Aki például nem ismeri. Az, hogy érezte volna magát? Te jó ég… New Yorkból utaztam ide az isten háta mögé, a semmiért. -fel-alá járkáltam járda legszélén, mintha éppen csak egy kötelén egyensúlyoztam volna miközben épp egy idegbeteg pillanatot éltem meg. – Most utazhatok haza üres kézzel… - püffögtem, majd hirtelen fogtam magam úgy ahogy voltam elegáns ruházatomban seggre vágtam magam a járda szélén. - … vágod kedves, hogy kiöltöztem? Olyan outfit van rajtam, amit magamtól sohanem vettem volna fel, de az irodában a gardróbból a lányok ezt ajánlották… magassarkút, magassarkút is húztam az Isten szerelméért! – a hisztim azt hiszem éppen ekkor tetőzött és éppen csak vergődni nem kezdtem el ott az út szélén.

- Befejezted? – nyugodt hangon tette fel nekem ezt a kérdést, fülem oly nagyon meglepődött erre, hogy kikerekedtek a szemeim.

- Igen. – motyogtam halkan, még egészen úgy mintha megszeppentem volna.

- Jó, mert akkor szedd össze magad te nő, tedd a segged egy taxiba és vitesd el magad oda, amit ír az a cetli és addig a pillanatig míg nincs elég hasznos anyagod róla ott ne hagyd! – utasított igazán határozottan.

- „Lance Tucker a nemzeti seggfej.” Ez nem elég? Nekem elégnek tűnik. – támasztottam meg tenyeremben a homlokomat, s próbáltam nyugtatni kicsit lelkem.

- Az fizetni fogja a számláidat? – tette fel a jogos kérdést, a reálisat.

- Kiegészíthetem azzal, hogy „Ő azt hiszi, hogy megtehet bármit az emberekkel, mert ő Valakinek hiszi magát”. – vetettem fel neki keserű humorral ötletemet.

- Továbbra sem hiszem, hogy megfelelő lenne. – lelki szemeim előtt láttam, ahogy forgatja szemeit viselkedésemre.

- Azt akarod, hogy felkeressem? – kérdeztem rá, nem mintha nem lett volna egyértelmű.

- Továbbra is szeretnél a magazinnál dolgozni? – kérdésre kérdéssel felelt, egy olyannal melynek válasza éppen véletlenül megegyezett azzal, amit én kérdeztem tőle.

- Ha nem jelentkezek időben… - kezdtem bele, majd kisebb-nagyobb nehézségek mellett sikerült feltápászkodnom a földről, ahova nem is tudom hogyan ültem le, ez a body és nadrág kombó szűkebb volt annál, mint amennyire látszott, s kifejezetten nem ilyen akrobata mutatványokra volt tervezve. - … akkor valószínűleg meggyilkoltam őt. Már ha találkozok vele egyáltalán. – motyogtam, s mielőtt bármi frappánsat mondhatott volna válaszként ismételten rányomtam a vonalat, majd táskámba dobva a telefonomat leintettem egy taxit, merthogy már az is volt a városban.

Az utcákat átnevezték, sokukat átépítették így a papíron szereplő cím egyáltalán nem mondott nekem már semmit, már ha egyáltalán cím volt az. Az egyre hosszabbra nyúló kocsi utamon egészen kételkedni kezdtem ebben, addig a pillanatig amíg a kocsi meg nem állt alattam. Kifizetve a sofőrt, aki igazán kedves próbált velem lenni, de én nem mondhatni reagáltam bármire is, kiszálltam, s csak ekkor tudatosult bennem az, hogy hol is voltam. A kikötőben. Egész testemet végig járóan kirázott a hideg, s kellett néhány pillanat míg hajlandó voltam megindulni előre.

- Elnézést… ez… mond magának valamit? – mutattam egy idősebb, egyértelműen itt dolgozó férfinak a papírkámat, amit eddig a pillanatig az ujjaim között szorongattam.

- Igen kisasszony! – mosolyodott el kedvesen. – Ha itt lemegy, majd balra fordul, s végig megy a dokkon, akkor ez lesz az utolsó hajó ott. – igazított útba.

- Nagyon szépen köszönöm. – mondtam halkan, s fogalmam sincs mi ütött belém, de arra haladtam merre szavai vezettek engem.

Ezzel nem is lett volna probléma, csakhogy jómagam olyasfajta víziszonytól szenvedtem, mely konkrétan életképtelenné tett bármilyen nagyobb vízmennyiség közelében. Most viszont valahogy ez nem teljesen jutott el az agyamig, s nem is gondolkozva miértjén mentem előre.

- Lance Tucker! – ordítottam el magam az igazán szemrevaló hajó tövében. – Lance Tucker! – ismételtem meg hangos szavaimat, de semmi választ nem kaptam. Nem igazán tűnt úgy, hogy amúgy a dokk bármelyik luxus hajójában bárki is lenne. Egészen kihalt volt a környék.

- Márpedig velem nem fogsz szórakozni… - kattant bennem valami, s mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mire is készülök a luxus „hajócska” fehér lépcsőjén sétáltam fel úgy markolva annak korlátját, mintha csak az életem múlna rajta (s valójában az is múlt). - … én akkor se megyek most már innen el interjú nélkül, ha bele is halok! – túlzás nélkül egész testem reszketett, mégis sikerült egymás elé pakolni lábaimat.

Felérve a fedélzeten sem leltem senkit, de a belső részbe vezető ajtó nyitva volt, így óvatosan lépkedve arra irányítottam utamat. A luxus, vízen lebegő lakás egyik szegletében sem volt senki mégis úgy éreztem, hogy nem voltam egyedül. Egyértelműen nem voltam egyedül. S ekkor, ha halkan is, de megmordult körülöttem ez a bestia teste. Lábamat szedve igen gyorsan mentem ki a fedélzetre, s amint a hirtelen szemem elé úszott ötlet a valóságban is megtörtént a szívem megszűnt dobogni ugyanis a hajó… távolodni kezdett a parttól.

- Mi az Isten ez? – úgy kapaszkodtam az ajtóba, s szorítottam annak hátamat mintha éppen csak egybe akarnék azzal válni.

- Felénk hajókázásnak nevezik… - hallottam egy választ, egy igazán önteltet.

- Nem, nem, nem. – hunytam le a szememet, s nem voltam hajlandó elfogadni a valóságot, egyszerűen nem. Azon nyomban érezni kezdtem azt, ahogy lábaim gyengülni kezdenek, s ha nem támaszkodtam volna a falnak minden bizonnyal összeesek.

- Pedig de. – folytatta. - Hajó, víz, távolodás a parttól, kifejezetten hajókázásnak tűnik nekem. – mondta úgy, mintha a világon ő mindent tudna, mindent.

- Lance ez kicseszettül nem vicces… - szuszakoltam ki magamból egy mondatot, de éreztem, hogy több nem igazán fog menni… a lábaim kitartása eddig volt elég, hisz éreztem ahogy kicsúszik alólam a talaj… de azzal nem találkoztam. Sose.

- Itt vagyok, itt vagyok. – hallottam még halkan, s ugyan elájulni nem ájultam el, de az elpilledés hatása hasonló volt s így nem voltam benne biztos, hogy tényleg megtörténik az, ami.

- Gyűlöllek. – motyogtam halkan mikor fejem mellkasának dűlt, s csak éppen arra koncentráltam, hogy levegőt megfelelően vegyek. A világ legpuhább matracára helyezett le ő, s mikor testem minden porcikája érezte a biztos támasztékot újra ki mertem nyitni a szememet, habár igazán lassan. Nem feltétlen kellett volna így tennem ugyanis még mindig a fedélzeten voltunk, csak a másik oldalán… egy barátságosabb oldalán. Na jó, ez hazugság. Egy ilyen helynek nincs barátságos oldala. Újra lehunytam a szememet, s csak remélni tudtam, hogy hirtelen felkelek ebből a rémálomból.

- Az interjúért jöttem, nem meghalni. – jelentettem ki, csukott szemekkel, de kétlem, hogy ebben bárhol is volt profizmus bármiféle formája.

- Nem terveztelek meggyilkolni… - válaszolta zsiványan.

- Azért törsz az életemre, ugye? – a reszketésem nem enyhült, éppen csak konszolidálódott annyira, hogy esni már nem fogok elesni tőle, hiszen ültem.

- Csak hajókázni volt kedvem, mindössze ennyi. – tette hozzá, mire automatikusan kipattant a szemem éppen csak azért, hogy pontosan az ő tekintetével találjam szembe magamat.

- S te ugye bármit megtehetsz, amit csak akarsz? – hunyorogtam rá, s láttam, hogy ott volt a szemében az a zsivány játék, amitől ő volt Lance Tucker, The Fucker.

- Kétlem, hogy így szokott menni egy interjúztatás. – billentette oldalra a fejét, mintha éppen csak gondolkodna. A tevékenység, amiben kétlem, hogy sok gyakorlata volt. – Kedvesebbek szoktak lenni az interjúalannyal, nem? – vigyorodott el.

- Amennyiben az nem próbálja konkrétan meggyilkolni az interjúztatót, az Istenért is! – s ekkor az egész hajó megrezzent egy pillanatra, mire automatikusan kaptam magam elé egy párnát, s szorítottam azt lábam, s arcom közé, engedve utóbbit egészen elrejteni abban. – El fogunk süllyedni! Itt fogok meghalni! Mind meghalunk!  - pánikoltam, s mikor azt mondtam, hogy félelmetes víziszonyom volt, nem túloztam.

- Nem, nem hal meg itt senki sem. – felelte, s megsimította a kezemet mire én a párnával ütöttem arrébb őt automatikusan.

- Hozzám… ne… érj… -húzódtam a lehető legtávolabbi sarokba tőle. – Komolyan ilyen pici az agyad, hogy nem veszed észre, hogy ez nem vicces és hogy félek? – tekintettem rá, s éreztem, hogy szemeim éppen könnybe lábadni kezdenek. Ennyi volt, kész. Még a testem fel sem foghatta, hogy mi is történik, s korábbi aggodalmaim vele kapcsolatban végig sem folyhattak agyamon, én máris könnyeztem. Legalább hamarabb túl leszek rajta, végül is. – Tényleg félek. – ismételten el neki halkan. – Szóval… miért vagyok itt? Úgy őszintén. – néztem pislogás nélkül, mélyen a szemébe.

- Beszélni akartam veled. – felelte halkan, s egészen őszintének tűnt addig a pillanatig, amíg meg nem rázva a fejét, fel nem állt előlem, s ott nem hagyott a kanapén. – Egy óra múlva vacsora, addig szedd össze magad! – hallottam felőle mondatát, majd egy ajtó csapással tudatta, hogy a hajó belsejében tűnt el.

Tudta, hogy ki vagyok.

Ez már biztos volt, egészen biztos. S valahogy ezt lelkem egészen normálisan fogadta, meglehet azért, mert a gyomromban gyülekezett jelenkori félelem felülírt minden múltbeli agybajt. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal akkor és ott, legszívesebben mozdulni sem mozdultam volna.

- Nem, nem, nem… nem lesz itt semmilyen vacsora… interjú, kikötés és mehetek is vissza New Yorkba! – tárgyaltam meg magammal a fontos információkat, s szépen lassan próbáltam felállni, majd megindulni, de hogy ez az egész valami mozgott alattam nem tetszett. Nagyon nem. - Megölöm. Megölöm, ez tuti. – s el akartam hinni, hogy olyan erővel törtem be a fő hálószoba ajtaján, mint egy hurrikán, ami pillanatok alatt tönkre tehetné ezt a hajót, de egyértelmű volt, hogy alig állok a lábamon. – Ezt, hogy merészelted? Őszintén Tucker… mi a bajod van? – rontottam neki szavakkal legalábbis, mire ő ott feküdt, meztelenül az ágya közepén, s nem tudom, hogy éppen már halott volt vagy éppen csak bolondabb, mint aminek hittem.

- A megfelelő mennyiségű alvás szükséges a szépség fenntartásához. – jegyezte meg, meg sem mozdulva. Konkrétan a torkomban éreztem dobogni a szívemet, s hirtelen azt sem tudtam, hogy merre nézzek. Ő nem zavartatta magát én pedig rosszabbul lettem, mint eddig. Tényleg.

- Bullshit… - reagáltam rá azonnal. - … elmondanád végre, hogy mi az Istenért vagyok itt? – kérdeztem tőle, több mint feldúltan. Legalábbis próbáltam ezt elhitetni magammal ezt és nem azt, hogy zavarba hozott… nem kicsit… nagyon.

- Mert Én azt akartam, hogy itt legyél. – mondta mindezt úgy, hogy szimpla hangszínén is hallatszódott, hogy ugyan emögött több van, mint ami. Nem mozdult egy kicsit sem. Én sem. Nem tudtam becsukni a szememet se, mintha elfelejtettem volna azt apró cselekedetet, amit pislogásnak hívunk.

- Micsoda? – kérdeztem vissza.

- Ami azt illeti én kértelek kifejezetten téged a magazinnál. Megmondtam a főszerkesztődnek, hogy kivételt teszek a magazin felkérésével abban az esetben, ha Téged küldenek terepmunkára. – felelte, majd hirtelen fogta magát, s az ágya velem ellentétes oldalán lemászott arról.

- Tényleg emlékszel rám. – motyogtam magamban, szinte némán.

- Hogy a viharba ne emlékeznék rád az Istenért? – tört ki belőle majdhogynem a harag. – 2 éve konkrétan a megszállottad vagyok, az agyammal játszol attól a pillanattól kezdve, hogy elém került egy képed annyi idő után… nem tudlak kiverni a fejemből, nem tudok emberként funkcionálni, egyszerűen nem megy, mert mindig… az az este jut eszembe, s hogy mekkora gyökér voltam, hogy ott hagytalak. – s hogy a hajó elindulásakor megállt a szívem az egy dolog, na de most? Távozott testemből.

- Ez most ugye vicc? – bukott ki belőlem, s hátrálni kezdtem az ajtó felé.

- Ohhh persze, hogy vicc. Ilyenekkel szoktam viccelni szabadidőmben, mikor nincs jobb dolgom. Hmmm… mit is csináljak ma? Hmmm… mondjuk egy középiskolai szerelmemet kellene iderángatni valahogy, de hogy? Egy seggfejnek tart, mert amúgy az vagyok… csak vele nem akartam az lenni, de… mégis sikerült. – biztos, hogy elsüllyedt már a hajónk és hallucinálok, erre a szavakra nem volt más magyarázat.

- Mit mondtál? – kérdeztem vissza öntudatlanul.

- Jól hallottad. – s közeledni kezdett felém, úgy ahogy volt.

- Lance… ez egy nagyon nem vicces dolog. – feleltem neki.

- Nem is vicceltem elhiheted… - állt meg előttem, s olyat láttam az arcán ekkor, amit soha az elmúlt hosszú évek alatt még elképzelni se tudtam volna vele kapcsolatban. Félelmet. - … vacsorázz velem, kérlek. – suttogta halkan, mikor majdnem vészesen közel állt hozzám. – Vacsorázz velem, megkapod az interjúdat, amint partot érünk… ha szeretnéd. – felelte.

- Nem. – jelentettem ki, mire homloka mély ráncokba rándult. – Én ennek nem teszem magam ki újfent… az istenit, nem vagyok már középiskolában. – pofoztam meg magamat gyengéden, remélve, hogy észhez kapok. – Kérlek szépen Lance, vigyél vissza a partra… és tudod mit? Az interjú se érdekel… max kirúgnak. – rántottam meg a vállamat, s nem tudom hogyan, de kicsúsztam előle s magamtól megindultam a fedélzetre, ahol a legparább helyen a vízhez levezető lépcső legtetején ültem le. Öngyilkos hajlam? Talán.

Lassan kezdett sötétedni, s távolban a város fényei olyanok voltak, mintha az égen száz, meg száz szentjánosbogár világított volna. Szép lett volna ez, ha közben nem éreztem volna a félelmet a nyakamba lihegni.

Egészen biztos voltam, hogy az előbb lent nem Lanceszel beszéltem, mármint, ha beszédnek lehet minősíteni azt az egyirányú kommunikációt. Olyan dolgokat mondott, olyan random módon, hogy tényleg a halott állapotom valószínűbb volt, minthogy az ott lent megtörtént.

- Néhány hónapja majdnem felkerestelek, mikor New Yorkban jártam… - hallottam meg magam mögött a hangját, de inkább nem tettem semmi hirtelen mozdulatot, tudva hogyha leesek innen instant vízbe fullok. Fejemet a falnak támasztottam oldalra dűlve, s lehunyva a szememet próbáltam nem feladni a létet.

- Megspórolhattad volna nekem ezt az utat, tényleg. – nevettem fel kínosan, halkan.

- … de nem ment. Amint lent az előbb mondtam neked, minden szava igaz volt, habár elhiszem, ha nem hiszed el nekem, hisz miért is hinne bárki a nagymenő Lance Tuckernek? – szavai meglepően súlyosak voltak, továbbra is mintha nem is ő beszélt volna velem.

- Ez most egy alternatív univerzum vagy mi? – bukott ki belőlem.

- El se tudod képzelni mennyire hiányzott ez a csípős nyelved… - nevette el magát kínosan, majd ahogy újfent kinyitottam a szememet láthattam, hogy mellém, velem ellentétes irányban ő is leült, csak ő a földre, nem a lépcsőre. Némán tolt felém egy csomag sós rágcsát. - … jót tesz a gyomrodnak. – jegyezte meg halkan. –

- 8 év… - suttogtam neki halkan.

- … s azóta se mert nekem visszaszólni egyetlen ember sem. Egyetlen egy sem. – jegyezte meg meglepődve.

- Ezen meglepődsz? – emeltem magasba szemöldököm. – Kétlem, hogy kevésbé lettél tuskó az utóbbi időben… - forgattam a szemem.

- Más ilyet mondana nekem, esküszöm kilökném a nyílt vízre. – válaszolta, s nevetve hajtotta hátra fejét a falnak.

- Merd meg ezt tenni velem és neked tényleg véged Tucker…- fenyegettem meg azonnal.

- Veled egészen mást szeretnék csinálni. – túrt hajába sejtelmesen.

- Te tényleg olyan vagy mint régen… jézus… - ráztam a fejemet elképedésemben, valami ilyesfajta megjegyzése ugyanis kívánatos volt már.

- Kezdésnek például segíthetnél lakást keresni New Yorkban. – válaszolta, teljesen normálisan.

- Micsoda?

- Ideje tiszta lappal indítani… minden értelemben. – felelte, s a delírium ténylegesen játszadozott már az agyammal. Ez abszurdum volt. – Másodjára pedig… remélem igent mondasz egy olyan randira is, amiben épp nem elrabolni készüllek. – folytatta.

- Randira? – kérdeztem vissza.

- Egy próbát megért, nem? – mosolyodott el.

- Mi lenne… ha már most maradnék? – bukott ki belőlem, s nem tudom, hogy én vagy Ő lepődtünk meg rajta jobban.

- Micsoda?

- Az interjúért. – próbáltam javítani a helyzeten… teljesen sikertelenül.

- Hát persze… az interjúért. – bólintott mosolyogva.

- Csakis… csakis azért…

It's a date (Peter Parker)

Sziasztok! Ha tudnátok mennyi félbe hagyott írásom pihen most a gépemen, elképesztő! No viszont jó hír az, hogy ezt például sikeresen befejeztem! Először írtam Peter Parker karakterével kifejezetten, remélem tetszeni fog. Semmi extra, de olyan cuki… szerintem. Remélem Ti is így gondoljátok majd! Puszilok Mindenkit, Dorka

Szavak száma? 2423

- Nem is mesélt az új tanulótársáról! – egészen meglepve érezte magát Peter nagynénikéje, akivel épp telefonon beszéltem, miközben amúgy éppen az ő lakásukba másztam befele, az ő tudta nélkül, természetesen.

- Meglehet nem akarta felfedni azt az egyértelmű tényt, hogy van, aki okosabb lehet nála! – jegyeztem meg büszkén majd hálát adtam az égnek, amikor Peter ablaka hang nélkül nyílt ki apró rásegítés után. Vajon melyik tárgynál számíttathatnám be a betörési 100%os sikerességi rátámat?

- Valami üzenetet szeretnél, hogy átadjak neki? – érdeklődött kedvesen, s én éppen ebben a pillanatban tudtam végre rendesen kinyújtani a lábaimat ugyanis teljesen bent voltam Peter szobájában. Egészen megkönnyebbültem, hogy már nem kellett másznom a rozsdás kinti tűzlépcsőn, ami mellesleg csoda, hogy le nem szakadt akcióm közben.

- Azt, hogy hívjon fel, ha hazaér… a közös előadásunk ugyanis nem csinálja meg magát! – a lehető legfelnőttképesebb mondataimat szedtem elő miközben épp egy valódi felnőttel beszéltem, mert hiszen a „vegye már fel azt a kicseszett telefont, amikor keresem, mert ugyan én miatta nem fogok megbukni, mert képtelen lesz elvégezni a feladatait” kifakadás nem feltétlen lett volna megfelelő ebben a szituációban.

Hetekkel ezelőtt egy egészen véletlen során Petert osztotta a fizika tanárunk mellém, mint csoporttárs még akkor is, ha azt mondtam neki, hogy én ugyan megcsinálom szíves örömest az egészet egyedül. Innentől kezdve pedig, hogy a munka közös volt, egyértelmű volt, hogy egyedül nem fogok dolgozni, s ha kell az utolsó pillanatokra is hagyva, de akkor is vele fogom csinálni az egészet. Az persze már más helyzet volt, hogy mikor eszembe jutott az egész projekt, amivel ahogy a példa mutatja sehogy sem álltunk kissé ideges lettem, főleg, hogy a jegyem múlt rajta. Persze Peter Parkert pontosan ekkor nem lehetett elérni napok óta… így hát kezembe véve az irányítást kideríteni kívántam, hogy mi is történik körülötte, még akkor is ha ez azt jelenti, hogy betörök a szobájába.

- Persze, átadom! Tudod milyenek ezek a Stark terepgyakorlatok, néha napokra elrabolják a fiút! – ismerte be kacarászva, miközben én óvatosan lépkedve néztem körbe Peter szobájában felemelve egy-két dolgot eredeti, néhol poros helyéről. – Én is alig látom, csak egy-egy szót váltunk reggelente… - s hangján hallatszott, hogy igen nagyon hiányozhatott neki unokaöccse, azzal viszont nem hiszem, hogy tisztában volt, hogy ebben a szobában ugyan napok óta nem járt senki, s hogy az ágyban sem aludt senki, az is biztos volt. Érdekes.

- Köszönöm, még egyszer köszönöm! – viselkedtem illedelmesen, majd elköszönve letettem a telefont, s miután feltúrni ugyan nem akartam a helyet, felmászva az emeletes ágy felső részére táskámat levéve hátamról ölembe emeltem a gépemet, s pillanatok alatt feltörve a wifi jelszavát a lakásnak kényelmesedtem el ugyanis feltett szándékom volt itt megvárni őt, merthogy előlem nem fog elbújni az tuti.

Néma tudtam lenni, mint egy macska, s jól tudtam May nénikéje se jár a szobájába, így teljesen biztonságban voltam. Egészen addig a pillanatig így is volt, amíg valami konkrétan be nem repült az ablakon, ami ezzel engem a szívroham közelébe nem lökött. Pontosítanom kell, mert ez nem valami volt… ez valaki volt.

- Aztakurv… - kaptam a számhoz abban a pillanatban, ahogy megláttam őt, éppen levéve maszkját.

- Lyla? – meg sem fordult, úgy tette fel a kérdését, szerintem megállhatott benne az ütő. – Te meg… te meg… mit keresel itt? – kissé dadogva fordult meg, s én ekkorra már leugrottam az ágy tetejéről, mellkasomhoz tartva a laptopomat.

- Igazából téged. – álltam meg pontosan előtte, s kifejezetten érdekes volt, hogy ő jobban meg volt lepődve, mint én, pedig talán nekem kellett volna talán a földön fetrengve hüledeznem tőle, de nem tettem.

- Nem… nem… nem… nem… - idegesen csak ennyit mondogatott, én meg csak vállára tettem kezem, remélve nem kap azon nyomban szívrohamot. – Nem mondhatod el senkinek! – s habár szerintem határozottan kérni akarta mindezt, inkább volt az egész csak keserves nyekegés.

- Mégis mit? – pislogtam ártatlanul, s az arcát videóra kellett volna venni olyannyira nem értette, hogy mi is történik. – Ameddig végre hajlandó vagy megcsinálni ezt a kicseszett beadandót… felőlem maga Loki öccse is lehetsz Asgardból! – rántottam meg a vállamat, mire ő konkrétan majdnem összeesett előttem. Komikus szituáció volt ez tagadhatatlan, de gyanítom inkább nekem volt az, s nem neki.

- Mégis… mégis hova mész akkor? – bírta beszédre magát, akkor amikor éppen sarkon fordulva, hátamra kaptam táskámat, s másztam újfent az ablakon keresztül csak ezesetben már kifelé. Ha egyszer meghalok az a mai nap lesz, s annak oka ez a tűzlépcső lesz, ez tuti.

- Te Peter Parker… elviszel kajálni, mert éhes vagyok! – kacsintottam rá, s eközben tényleg megkordult a gyomrom emlékeztetve magam arra, hogy egy jó ideje nem ettem már. – S tekintve, hogy egy vas sincs nálam, te fizetsz! Tekintheted ezt egy első randinak! – kacsintottam rá, s már szinte el is tűntem előle, amikor félig kibújt ő is az ablakon, s utánam szólt.

- Első randinak? – lepődött meg, s én úgy néztem fel rá az utcáról.

- Valakinek meg kell tennie az első lépést, nem? – kérdeztem tőle vigyorogva, majd átfutva az utca túloldalára integettem neki bájosan, s kocogtattam meg rögtön utána órámat jól láthatóan, mivel egyidőben simogattam is megfele hasamat, hasamat mi már majdnem önmagát felfalta az üresség érzéseképpen.

Nem kellett sok idő, s már egy közeli kajáldában ültünk, ahol láthatólag Peter korábban már járt, ugyanis a pultos férfi a rendelésünk amúgy is nagy adagját extrán megpakolta.

- Nem mintha az evés bármikor is nehézséget okozott volna nekem… - ismertem be. - … de ugye segíteni fogsz ezt eltüntetni? – már a számban volt egy pár sültkrumpli, s a csirkefalatokból is terveztem enni éppen, mikor megszólaltam ugyanis, azon kívül, hogy rendelt, s néhány kedves szót váltott a tulajjal nem igazán szólalt meg. Ő sokk alatt volt, én meg éhes voltam. Tekintete olyan szinten üveges volt, hogy nem hiszem kilátott ténylegesen a fejéből. – Mondjuk, ha jobban belegondolok csak le tudom küzdeni ezt az egészet… max kórházba kerülök. – egészen jól ment ez az egyoldalú beszélgetés.

- Kórházba, miért? – kerekedett ki a szeme, mintha éppen csak ebben a pillanatban esett volna vissza a valóságnak nevezett univerzumba.

- Mert szénhidrátmérgezést kapok… s kipukkanok, mint egy lufi. – jegyeztem meg, s habár túl sok hely nem volt a számban az első falat húsnak mégis szorítottam helyet.

- Te nem vagy kiakadva. – állapította meg a tényeket első, saját mondatával, s szinte szabályszerűen láthattam ahogy agyában pörögnek az információk próbálva mindent a helyére illeszteni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

- Hmmmm? – hunyorogtam rá, s ahogy ízlelőbimbóim is felfogták, hogy mit eszek meg úgy egyáltalán, hogy eszek teljes boldogság járta át testemet. Egyszerű teremtés voltam, ennyi.

- Ned teljesen ki volt akadva, konkrétan azt hittem, hogy ki kell ütnöm, hogy lenyugodjon. – magyarázta, s ekkor rájöhettem, hogy miről is beszél. Elmosolyodtam.

- Azt hittem már azért vágsz ilyen arcot, mert éppen randizunk. – pislogtam rá széles mosollyal, s az ő szeme, ha lehet az eddiginél is tágabbra nyílt.

- Én… lehet még ma meghalok. – pislogott igen lassan, majd hirtelen fogta magát és elvágódott az ülésén, gyanítom minél több vízszintes felülettel kellett érintkeznie a testének, hogy életben maradjon.

- Pontosan miért is? – hajoltam le én is, s így az asztal alatt néztem őt, miközben folyamatosan fel-felnyúltam egy újabb falat ételért.

- Tudod… AZT… - kezdte el, de nem úgy tűnt, mint aki befejezte a beszédét. - … s az iskola leggyönyörűbb lánya randizni akar velem… velem. – lehunyva szemét ismételte meg utolsó szavát egészen olyan hitetlen módon, mintha éppen csak arról lenne szó, hogy mostantól az éjszakákat világosság, a nappalokat pedig sötétség fogja borítani.

- Ami azt illeti… már randizunk. – tettem helyre nála az információkat, mikor amúgy a lábánál guggoltam s úgy kopogtattam meg térdét. Összerezzent, s akkora hévvel próbált felülni, hogy egy az egyben bevágta fejét az asztalba. No az fájhatott, ez tuti.

- Uram teremtőm, de szerencsétlen vagyok. – motyogta magában, de tekintve, hogy továbbra is ott guggoltam a lábánál, s nem igazán terveztem arrébb mozdulni, jól hallottam minden halk szavát.

- Annyira nem. – nevettem el magam, s kitartóan ott voltam előtte addig a pillanatig, amíg rám nem nézett. – Ígérem… nem mondom el senkinek. – jegyeztem meg neki kedvesen.

- Mégis mit? – hunyorgott rám, s nem kellett sok, hogy egy az egyben hátra vágódjak jómagam is, azzal sem foglalkozva, hogy a kajálda padlóján terültem volna szét, mint a valóságban egy kiborított shake, vagy valami ilyesmi. – Jó… tudom mit. – tért magához. – Köössz...kö…köszönöm. – jegyezte meg egy igen mély levegőt kifújva.

- Ha gondolod írásban is megesküszök neked, csak kérlek most már hadd állhassak innen fel, mert a térdem mindjárt megöl. – jegyeztem meg neki grimaszolva, mire ő automatikusan nyújtotta a kezét, s elfogadva azt én felálltam majd gondolkodás nélkül mellé huppantam le, ahogy ő bentebb húzódott. – Köszönöm. – suttogtam neki halkan, s elkaptam egy darab krumplit ismét, amit igen nagy boldogsággal fogyasztottam el, s habár a feszültséget még mindig érzékeltem felőle, főleg, hogy most itt konkrétan mellette ültem, mégis éreztem azt is, hogy kezd megnyugodni. Lassan ő is elkezdett eszegetni némán mellettem. A csend egyre kellemesebb lett, egyre elviselhetőbb.

- Szóval azt mondod, hogy meg tudnád ezt az egészet enni… egyedül? – tette fel nekem kérdését érdeklődve.

- Parker… - dőltem ekkor hátra, s kezemet hasamra helyeztem. - … ez a gyomor egy feneketlen gödör, egy fekete lyuk. Nincs olyan, hogy ne tudnék enni… vagy elfáradnék az evésben. – vallottam be, mire ő kicsit elfordulva, felhúzva maga alá egyik lábát figyelt engem.

- Pedig… nem látszik. – jegyezte meg aranyosan, egészen bátortalanul.

- Ez az én szupertehetségem. – jelentettem ki büszkén, mire ő igen nagyon felhúzta szemöldökét. – Hé Parker… nyugi már. – nyújtottam ki kezemet, ezzel megérintve felkarját. – Harmadjára is elmondom, de ha kell még százszor megismétlem… - egyenesedtem fel. - … a te titkod, az én titkom is. – kacsintottam rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve előre hajoltam, s arcára egy lágy puszit leheltem. – Amúgy is… kedvelem a pókokat. – jegyeztem meg, s miközben én ajkamba haraptam, ő elvörösödése közepette felkuncogott.

- Tudod, hogy ezzel nem segítesz. – jegyezte meg, majd lassan eltávolodtam tőle, de tekintetemet arcáról el nem szakítottam, s ő sem az enyémről.

- Pedig azt hittem egy puszi a randin… nem nagy dolog. – úgy vigyorogtam rá, mintha a világ legártatlanabb tinije lettem volna, pedig…

- Te lány… inkább egyél. – nevette el magát fejét rázva, majd a semmiből jövően számba tömött egy falat húst.

- Üdv az éterünkben Peter Parker… - mondtam neki meglehet teli szájjal, de valahogy ez se nagyon zavart.

Ahogy lassan ténylegesen enni kezdtünk valahogy azzal párhuzamosan kezdett Peter is feloldódni. Nem teljesen, kétlem, hogy bármikor is el tudná érni azt a szintet, mint jómagam, de nem kapott szívrohamot minden második mondata végén, ami egészen jó jel volt, ráadásul még a közös beadandó megírásáról is sikerült tárgyalnunk.

- Szóval te… tényleg betörtél hozzánk? – kérdezte nevetve mikor már távozóban voltunk a helyről, nyitva előttem az ajtót udvariasan.

- Kénytelen voltam Parker… egyszerűen lehetetlen volt utolérni téged. – tártam szét karomat kicsit sem sajnálva a dolgokat.

- Nem igazán voltam… telefonközelben. – vakarta meg nyakát zavarában.

- Így vagy úgy, de elértem, amit akartam. – kacsintottam rá, majd a nagy mosolygós kedvemben Peter karjába karoltam, amin, habár meglepődött, de egész gyorsan megszokta, legalábbis nem húzta el azt, sőt össze sem esett.

- És pontosan mit is akartál? – fordította kicsit felém fejét, s ekkor fedezhettem fel arcán először a sunyi, s talán flörtölős pillantásokat. Aranyos volt, de tényleg… s hihetetlen, de ekkor én kezdtem érezni, hogy arcom a normálistól eltérően vörös árnyalatot kezd felvenni.

- Egy fizika beadandó mögé bújva randit kicsikarni Peter Parkerből. -forgattam úgy a szememet mintha valami egészen egyértelműt vallottam volna be.

- Miközben én nem is mondtam igent arra a randira… - jegyezte meg, mire hirtelen megtorpantam a járásban így visszarántva őt is kicsit sebességében.

- Ohhh. Ok. – billentettem oldalra fejemet, elvéve tőle a kezemet, majd konkrétan sarkon fordulva inkább nem is folytatva ezt az egészet indultam is volna előre, de lábaim nem vittek sehova. – Tudod Peter… te egy igen sunyi ember vagy. – fordultam vissza felé, s magam elé emelve mutatóujjamat billegtettem azt, s olyannyira, de olyannyira akartam volna valami csúnyát mondani, de egyszerűen nem ment. Mármint néztem az arcát, s az egyetlen egy dolog, ami eszembe jutott, hogy mennyire aranyos, amit látok, de tényleg.

Talán igen, talán nem, de hatalmas crushom volt ez a dork gyerek, még akkor is ha ezt nem akartam kezdetben bevallani magamnak, annak ellenére se, hogy egyetlen egy barátnőm a végletekig szívatott vele, attól a pillanattól kezdve ahogy egy óvatlan pillanatban észrevette, hogy egy órán szemérmetlenül bámultam őt. Pedig mindig nagyon vigyáztam az ilyen tiltott cselekedeteimre, de akkor véletlenül nem.

- Ne… ne… ne… ne haragudj. – rázta meg a fejét olyan pánikkal a szemében, hogy valójában abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, hogy ő amúgy egyike a Bosszúállóknak. – Nem akartalak megbántani… tényleg. Csak komolyan… annyira összezavarodott vagyok. Te… itt. Vagyis a szobámban és bumm… és wow. Nem pánikoltál, nem hiperventilláltál csak olyan nyugodt voltál és woaaah. Lenyűgöző… mármint tetszik. Ráadásul randizni akartál velem… mármint VELEM, aminek semmi értelme nincs. Miért? Hogyan? Elment az eszed? Beütötted volna a fejedet? – olyan gyorsan, s olyan kapkodva mondott mindent, hogy előszöris el sem tudtam hinni, hogy mindezt ő mondja, másodjára pedig annyira arcára koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy közben a kezeimet is megfogta, amivel szerintem amúgy ő sem volt tisztában.

- Szerintem… cuki vagy. – állapítottam meg oldalra billentve a fejemet, mosolyogva.

- Hogy lehet az, hogy te bármit mondasz… olyan természetesen hangzik? Míg én… a saját gondolataimat se tudom helyre pakolni, nemhogy a szavaimat. Így bármikor megszólalok az egész olyan… katyvasznak tűnik. – jegyezte meg nagy zavarában.

- Nem szeretem az információkat sokáig a fejemben tartani… annak túl sok értelme nincs. Inkább kimondva őket, szabadon engedem őket. – kacsintottam rá bazsalyogva. – Mint például azt, hogy kedvellek Peter Parker… tényleg.

- És én is téged… - ismerte el, s ekkor vette azt hiszem észre, hogy fogta a kezemet. Alig egy pillanatot gondolkozott rajta, szinte észrevehetetlen gyorsan, majd a következő pillanatban már ujjainkat összefűzte lágyan.

- Szóval akkor… talán lenne kedved eljönni velem mondjuk moziba? – kérdezte esetlenül, de mégis aranyosan.

- Valószínűleg a film első 10 perce után be fogok aludni, mert beüt a kajakóma… - jegyeztem meg nevetve, ajkaimat harapdálva.

- Aludhatsz a vállamon. – ajánlotta fel kedvesen.

- Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. – vallottam be, majd örömmel vettem, hogy míg az én lelkem is lenyugodott ő is egészen összeszedte önbizalmát, vagy valami hasonló.

- Ned nem fogja elhinni ezt az egészet… mármint wow. – azt hiszem ekkor már ő beszélgetett magában, egészen mókás látvány volt így fogva a kezét.

- Szerintem nem ő lesz az egyetlen… - s ekkor Tony Starkot pillanthattuk meg kocsijának támaszkodva, olyasfajta meglepődött arccal, hogy állát gyanítom a járdáról kell majd összeszedni.

- Oh… Mr. Stark… - integetett neki zavarodottan észre sem véve, hogy mindezt tette azzal a kezével, amihez az enyém is hozzá volt fűzve. Elmosolyodtam… ahogy végül tette ő is.