17. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész! :) Nem tudom, hogy vártátok-e vagy sem, de ha olvassátok akkor jó olvasást kívánok hozzá! Puszii Dorka

Ps.: Köszönöm mind a 23 embernek a feliratkozást! <3 Szeretlek titeket :)

- Alszik?- hallottam egy érdeklődő hangot előttünk.

- Úgy hiszem…- válaszolta a kérdésre a göndör és éreztem, ahogy megsimítja fejemet mellkasán.

El sem hiszem azt, amibe éppen belecsöppentem, ugyanis konkrétan úton vagyunk Tokió felé, gondolom én valahol valami ismeretlen föld felett több ezer méterre a biztonságot jelentő talajtól. Legutóbb amikor kipillantottam az ablakon csupán felhőket láttam… ez volt az utolsó emlékem. Azt hiszem a szótlanságba fáradhattam bele és mindenbe, ami felgyűlt bennem és mindezek egyszerűen, egyszerűen mély álomba taszítottak. Egy másik világba, ami mentsvárat nyújthat számomra, ha kicsi ideig is, de mégis így volt. Aggódnom viszont a felébredésnél nem kell ugyanis itt lesz mellettem… Ő.

- Harry, minden rendben?- kérdezte a hang ismét, benne felfedezhető volt az igazi aggódás.

- Nem tudom… - vallotta be meggyötörten. Hangja fáradt volt, hiszen milyen is lehetett volna, ha több mint 24 órája ébren van és... vigyáz rám.

Úgy véltem, ha még egy kicsit aludva maradok, azzal legalább megadom a lehetőséget nekik, hogy beszéljenek. Igazán szüksége lehet valakire aki, nem én vagyok… mármint, na.

- Most olyan nyugodt!- folytatta és szinte éreztem arcomon tekintetét. – szeretném őt így látni… mindig!- utolsó szavát erős nyomatékkal mondta benne pedig olyan különleges él... a törődés.

- Ha tudunk segíteni bármiben, de tényleg bármiben szólj! Számíthattok ránk… Kelly-t meg majd elintézzük!- nevetett fel halkan mondanivalója végén.

- Majd… kitalálunk valamit. – szavai megfontoltak voltak, de mégis olyan reménytelik. Szinte láttam, ahogy még így fáradtan is pörögnek az agykerekei. Hirtelen összeszorult a szívem ettől.

- Louis… - a repülő elejéről hallottam a felkiáltást.

- Megyek. – válaszolta a hang, akivel a Göndör beszélgetett, majd puha lépteit hallva tudtam, hogy itt hagyott minket. Kettőnket. Azt hiszem ideje volt a Csipkerózsika énemet felfedni.

Lassan nyitogattam a szememet és mikor már látni is láttam az Ő arcával találtam magam szembe, szemei csillogtak ugyan, de kimerültek voltak.

- Hello!- suttogtam szinte hallhatatlanul neki.

- Hello!- húzta mosolyra ajkait, majd homlokomra a legédesebb csókot lehelte, amit valaha kaptam. – hogy vagy? – érdeklődött kedvesen.

- Rendben. – válaszoltam röviden és kinyújtózva próbáltam elgémberedett testrészeimbe újra életet lehelni. – te viszont korántsem mondhatod el magadról ezt!- ráztam a fejemet és lassan beletúrtam göndör fürtjeibe, mélyen fürkésztem zöld szemeit próbálva gondolatait kiolvasni belőlük.

- Jól vagyok!- szája ezt mondta… ami történetesen elég erősen hazudott.

- Hány órája nem is aludtál? – kérdeztem tőle, de válaszát már nem vártam meg, mert igazából tisztában voltam vele – gyere csak!- hívtam magamhoz közelebb, orrunk már egymásét simította, ajkaink pedig szinte már összeértek. Szinte. – aludj egy keveset!- leheltem ajkaira a szavakat és attól függetlenül, hogy én akartam elvarázsolni édes illata, lehelete engem kerítettek hatalmuk alá. Gyengéden csókoltam meg, majd göndör fürtjeibe markolva nem akartam elengedni. – okés?- kérdeztem és hagytam, hogy fejét ölembe helyezze lassan. Megadta magát, beismerte, hogy szüksége van erre.

- Itt leszek, megígérem!- mondtam és kiejtve a szavakat, rájöttem, hogy ezek az én számból mondjuk úgy, hogy elég furán hangzottak.

- Nem is engednélek el!- jegyezte meg mindet tudóan és habár szemei már csukva voltak tudtam, hogy bennük a mosoly ott van, érződött szavaiban ez.

- Ne legyél te ebben olyan biztos…- mondtam neki és kezeim közé fogtam hatalmas kezét és ujjaival kezdtem el játszadozni.

- Abban az esetben, ha nem ugrasz ki egy ejtőernyővel, akkor kénytelen leszel velem maradni!- jegyezte meg pimaszul.

- Úgy gondolom, az alvó emberek nem beszélnek…- kötekedtem vele.

- Álmukban igen…- jegyezte meg sejtelmesen majd ezután tényleg elhalkult és pillanatokon belül mély, egyenletes, halk szuszogása jelezte, hogy őt is elnyomta az álom. Végre.

Én pedig csak göndör fürtjeivel játszadoztam, ujjaimra tekergettem őket ugyanis ez olyan békés elfoglaltság volt, miközben a parányi ablakon keresztül a hatalmas fehérséget néztem, amibe oly könnyen belevesztem. Olyan gondtalannak tűnt az egész, olyan varázslatosnak.

- Szerepcsere?- hallottam meg egy közeledő hangot. Louis tért vissza.

- Úgy tűnik. – rezzentem össze és tértem vissza gondolataimból. Valójában nem voltam tisztában vele, hogy mennyi ideje is lehetek ébren, igazából nem is nagyon érdekelt.

- Szabad? – kérdezte és az elénk fordított bőr fotelre mutatott.

- Persze!- válaszoltam halvány mosollyal. Ennyi tellett tőlem, de ebben is próbáltam viszonozni mindent, amit értem tesznek.

Fején sapka volt, orrán szemüveg arca pedig csak úgy virult. Egyszerűen ránézni is olyan nyugtató volt.

- Bezzeg mi mondhattuk neki, hogy dűljön le…- nézett szúrós tekintettel a szunnyadó Göndörre. – talán neked valami különleges hatalmad van felette!- kacsintott rám és felém nyújtott egy tál popcornt.

- Nem köszi. – ráztam a fejemet.

- Jó, mert valójában ezt szeretnéd megenni… - és ekkor a szőkeség, Niall tartott felém egy kis tállal, amin egy szendvics díszelgett.

- Nem köszi… Nem vagyok éhes. – tiltakoztam hisz tényleg így éreztem.

- Jobb lenne viszont, ha értékelnéd, hogy Niall mit hozott neked! – jegyezte meg félvállról mosolyogva Louis. – Egyedül csak magának szokott csinálni ilyen szendvicset…- folytatta és szúrós tekintettel szőkeség felé fordult.

- Legyél lusta nyugodtan… max éhen halsz. – vágta oda Niall jól szórakozva.

- Nem értem miért nem szánod meg drága, árva gyomrocskámat egy különleges Horan szendviccsel!- képedt el Louis.

- Kérsz belőle? – nyújtottam felé a tányért, legalább ha én nem eszem meg akkor ő hátha jóllakik belőle.

- Csak viccelődtem. Nincs szükségem rá… ezt neked csinálta!- mondta kedvesen.

- És te pedig meg is fogod enni…- jelentette ki a konyhamesterünk.

- De…- kezdtem bele, de keresztbe téve kezeit vigyorgó tekintetével fenyegető pillantásokat küldött felém.

- Muszáj valamit enned… szörnyen gyenge leszel, ha nem eszel!- tanácsolta Niall.

- Nem tapasztalatból beszél, megsúghatom!- csatlakozott hozzánk Zayn is, vele együtt pedig jött Liam is.

- Ahogy mondod!- értett egyet vele Louis majd egyet pacsiztak a levegőben és felnevettek.

- Csss…- kértem tőlük ujjamat szám elé téve majd a göndörre mutattam, aki éppen az álomvilágában járt.

- Szóval? – tartotta még mindig felém a tányért Niall.

- Okés…- adtam be a derekamat, mielőtt ő maga etetne, meg azt hiszem, képes lenne rá, van annyira rafinált. – de egyetek belőle ti is. Ez hatalmas… nagyobb, mint a fejem!- nevettem fel halkan.

- Pedig ez csak egy mini szendvics!- rántotta meg a vállát Niall könnyedén.

- Jesszus…- képedtem el és mindez mosolyt csalt az arcomra. Valójában élvezet volt bármelyikőjük arcára is rápillantani, hisz olyan természetes jóság áradt felőlük felém, amit szavak nem írhatnak le. Nem kérdeztek semmi olyat, amit nem kellett volna így nem hoztak kellemetlen helyzetbe engem, egyszerűen ott voltak és kész.

- Menjünk át szerintem az asztalhoz… ott talán kényelmesebb lehet!- vetette fel az ötletet Lou és az ölemben alvó Harry-re mutatott.

- Azt hiszem ez egy igen jó ötlet…- vallottam be és felé nyújtottam a tányért. – menjetek nyugodtan, azonnal megyek én is!- mondtam és miközben ők lassacskán otthagytak engem én óvatosan próbálkoztam azzal, hogy bármilyen sérülés nélkül a szunyókáló egyed fejét a fotelembe helyezzem kényelmesen. Ez sikerült is, sőt már a takarómat is ráterítettem, amikor is indultam előrefele, de ő hirtelen megragadta csuklómat és egy az egyben visszarántott… magára.

- Szóval te nem is alszol…- állapítottam meg az egyértelműt.

- Talán csak álmodok…- dörmögte mély hangján halkan, és közben kezével derekamat fonta körbe ezzel is megakadályozva, hogy elszabaduljak. – jobb lenne megbizonyosodni róla, hogy is van ez!- mondta szemtelen mosollyal tekintetében majd ujjait lassan húzta végig oldalamon egészen végig a nyakamig, ahol pedig azt ajkai követték.

- Ne… kem… prog… ramom… van. – a beszéd kissé nehézkessé vált, amikor forró ajkai bőrömhöz értek és azt kényeztették.

- Nem foglak elengedni…- suttogta nyakamba és kezeivel végigsimította lábaimat, combomat, fenekemet. hátamat… ahogy haladt testemen egyre feljebb és feljebb úgy kezdett el égni bennem a sóvárgás iránta.

- A többiek…- mondtam halkan, de ezzel őt, mit sem törődött.

- Khm…- pontosan erről beszéltem. Kinyitva szemeimet, és balra fordítva arcomat Louis tekintetével találkoztam össze. Attól függetlenül, hogy én azt hiszem kissé elpirultam, sőt talán meg is némultam ő jól szórakozott, ugyanis Harry-vel olyan szeme keresztüli, szavak nélküli beszélgetést tartottak, hogy az igazán elfoglalta őt.

- Azt hiszem… - próbáltam felkecmeregni Harry-ről de ezt ő direkt akadályozta. – én éhes vagyok!- jelentettem ki határozottan és végül letoltam magamról kezét és sikerült fel is állnom. Egy bátortalan lépést tettem is jobbra, de a csend valahogy még mindig olyan „pirulj El Maisy” hatást gyakorolt rám.

- Na és mire?- nyögte be halkan a Göndör mire felhúzva szemöldökömet csak úgy pislogtam rá.

- Mentem… - indultam is el balra kábultságomba mire Louis a karomért nyúlt és megállított. – másik irány!- kacsintott rám és könnyedén megfordított.

- Tudtam én…- bólogattam és indultam is arrafele. Hihetetlen, amire képes ez az ember… Irreális.

Ennyit még életemben nem repültem, sőt valójában még repülőn sem nagyon ültem, így elég szép dolog volt egy több mint egy napos úttal kezdenem a repülős élményeimet… Indultunk otthoni idő szerint szerda este nyolckor, és majd csak péntek reggel érkeztünk oda. Mit is mondjak… az út érdekes volt. A kényelem persze sokat segített, de mikor már egy napja nem éreztél biztonságos talajt a lábad alatt kicsit kezd „honvágyad” lenni a föld iránt. Persze a hangulat az igazán kellemes volt, abban az esetben, amikor valaki éppen be nem aludt… Valójában a kimerültség a végén mindenkit elnyomott és csak egy órával a leszállás előtt kezdtek ébresztgetni minket, hogy jobb lesz, ha készülünk.

- A reptérre jönnek értetek! Onnan szálloda majd a kora délután folyamán egy rádióinterjú!- magyarázott egy kedves lány a srácoknak egy tabletet forgatva a kezében. Nem, nem vagyok vak, de hogy Őt én még itt eddig nem láttam ez is biztos… csak néhány perce jelenhetett meg, azt hogy eddig hol tartózkodott ne kérdezzétek.

Valójában mondanivalójából csak egy-egy szófoszlányt kaptam el ugyanis mindvégig azzal voltam elfoglalva, ahogy mutatóujját figyeltem, amikor apró köröket rajzolgat a tenyerembe. Illetve meg kell azt is jegyeznem, hogy én legszívesebben itt sem lettem volna, hanem maradtam volna hátul a kényelmes kis fotelemben, de Ő mikor azt mondta, hogy nem enged el… tényleg úgy is gondolta.

- Azt üzenték a reptérről, hogy rengetegen várnak titeket… - fordult vissza az ajtóból, amikor már épp majdnem otthagyott minket. – rengetegen!- ismételte meg.

Hirtelen valahogy utolsó mondatára már végül én is felkaptam a fejemet. Rajongók… először gondoltam bele igazán abba, hogy hány száz, hány ezer ember szeretheti őket. Eddig ez még komolyan nem is foglalkoztatott, de most szöget ütött a fejembe. Mennyien várhatnak rájuk? Mennyien várhatják azt a pillanatot, amikor majd egy pillanatra megláthatják őket, sőt akár majd mellettük el is sétálhatnak, vagy a legszerencsésebbeknek akár egy aláírást vagy egy közös képet is szerezhetnek tőlük. Feltétlen szeretettel szeretik őket, ezt az öt fiút, akikre én mint barátokra tekintek, mert lassan de biztosan talán azok leszünk. Egy kivétellel… azt hiszem az egyikkőjükhöz talán kicsit több mint szimpla barátság fűz… talán.

- Mi az?- kérdezte.

- Semmi… - ráztam meg a fejemet és az előbbi gondolataimtól egészen mély örömöt éreztem magamban.

- Harry… a külön kocsi el is van intézve!- dugta vissza fejét a függönynél a lány.

- Okés, köszi!- bólintott az érintett személy mire én összevont szemöldökkel néztem rá.

- Mi?- kérdeztem.

- Külön kocsi… egy nyugodtabb helyen!- mondta kedvesen.

- Na, jó… ezt nem gondolhatod komolyan!- bukott ki belőlem és azt hiszem még valahogy az előző képek úszkáltak a gondolataimban.

- De, nagyon is…- bólogatott, de azt hiszem, nem hogy én nem értettem őt, de ő sem értett engem.

- Erre semmi szükség nincsen…- tiltakoztam.

- Én pedig úgy gondolom, hogy van… jobb lenne neked! – védte saját álláspontját.

- Figyelj… a világ másik végére érkeztek!- rajzoltam kezemmel egy ívet a levegőben és úgy tettem, mint aki a távolba mered, miközben mellkasának dőltem és vártam, hogy figyeljen. – elképzelhetetlen boldogságot fogsz okozni azoknak az embernek, akik mellett, elsétálsz, akiknek a kezét megérinted, vagy akiket átkarolsz egy fotó erejéig… ettől nem foszthatod meg őket!- mondtam együtt érzően és úgy éreztem mintha mélyen belülről szólalt volna meg a rajongó énem… mondjuk azt, hogy volt, akiért én is rajongtam korábban… nem is kicsit.

- Így gondolod?- kérdezte és átkarolva a hasamra tette tenyerét.

- Így…- bólintottam büszkén.

- Tudod… lenne egy jelöltem, akinek jelen pillanatban is szívesen okoznék elképzelhetetlen boldogságot!- suttogta a fülembe édes szavait.

- Mégpedig?- kérdeztem vissza és lehunyva szemeimet ajkamba haraptam mikor gyengéden egy csókot lehelt arcomra…